oké, hát az is fáj, hogy tegnap megzakkantam.
nem pontosan értem a miértjét. az történik, hogy az agyam elkezdte meghamisítani a valóságot.
ilyen élményeim eddig is voltak (tán ezt hívják tagadásnak), hogy nem hajlandó elfogadni a valóságot, tolja rám a teljesen irracionális reményeket, racionalizáló abszurdumokat, fantáziaképeket. van bennem egy masszív ellenállás a 'nemszeret, nincsértelme, továbbkellépni, hashtag' tényeivel szemben.
no de ez, most, fú.
megtalálta megint a sógorom sztoriját.
mindannyian ismerjük azt a jó szokást, hogy a kétségbeesett ember a kivételt veszi alapul és reméli a csodát (Nem kellesz eléggé, a film - aki látta, tudja, azért vicces, mert tényleg szoktuk így). hogy a szeretőért elhagyta az asszonyt és boldogok és ennek már húsz éve, hogy akármi... mert az xy ismer valakit, aki mesélte, hogy hallotta...
no. nekem meg van egy sztorim, ami nem ilyen tizedkézből származó városi legenda, hanem az érintett fél mesélte, hogy vele hogy volt.
a saját sztorija, a saját szájából, a saját fülembe.
a sztori szerint ugyanúgy vitte a válság a házat, a nő a gyereket, ugyanúgy kihátrált rendre a bekomolyodás pillanatában, mondta neki, hogy nem szereti, hogy ő többet senkit, hogy ő mégegyszer ezt nem. bántotta, elmarta, nem hitt a női nagylitániáknak, nem akarta, nem érezte.
majd egyszercsak meg rájött, hogy úristen, hát mégis, hát ő sose hitte, hogy valaha még szerethet így.
hogy csak türelmesen ki kell várni, csakis idő és kitartás kérdése.
közben az a kapcsolat egy rakás kaki.
no de ott van, hogy én ismerem ugye a hugom, a sógorom előtti verziót is, az összes viselt dolgát, és sajna semmi se győz meg róla (szerintem már soha), hogy nem egy hülye picsa.
mert az.
és a sógoromat pölö sokkal jobban szeretem, mint a hugomat. (ez nagyon szomorú.)
így amikor látom, hallom, ahogy drámáznak, pontosabban ahogy a hugom drámázik, agyfasz dolgokat csinál, kötekszik, menekül, hárít, kompenzál, sunnyog, szemétkedik,
és látom, hallom, hogy mindig ő csinálja,
nem az jut eszembe, hogy a sógorom okot adott rá, csak azt nem előttünk,
hanem, hogy hát igen, a hugom egy hülye picsa.
sokkal inkább hajlok a sógoromat felmenteni, és így a szavára is adok, másban is.
pedig nem látunk bele. nem tudjuk, mi zajlik a négy fal között.
tény, hogy a sógorom megkérte, puccos eljegyzést is csaptak, el is akarná venni, vele tervez, gyöngéd érzelmeket sugároz a viselkedése, nézése, meg ahogy beszél róla meg arról, hogy babát is szeretne majd tőle...
tény, hogy a hugom szerint nehogy azt higyjük, hogy otthon is ilyen.
tény az is, hogy ha belekérdezünk, és konkrét példákat hoz, egyik sem állja meg a helyét, mind csak azt erősíti, hogy a hugom a hülye.
tény, hogy előfordulhat: drága hugicám egyszerűen csak nem tudja még magának se megfogalmazni, mi a baj. és akkor mind tévedtünk, nem is ő a hülye...
no de, mint láttuk, erre nem sokat adunk. közmegegyezés szerint ha a hugom nem lenne hülye picsa alapból, az a kapcsolat teljesen jó lenne.
tehát van egy sztorim, amibe az agyam makacsul belekapaszkodhat.
és akkor még a hajlamom, hogy a szeretetet valami kiküzdendő dolognak tartsam.
aztán az is, hogy nekem a valóság meghamisítása szerintem common megküzdési technikám volt, már gyerekkoromtól erős fantáziatevékenységgel és illúziógyártással operáltam a megváltoztathatatlan(nak tűnő) rémséges körülmények ellen.
(ez egy új felfedezés amúgy, hogy hát igen.)
meg hogy, mint tudjuk, tűréskirálynője, rutinom van egyfajta sajátos túllépésben (ez tán hasítás? mehh.), a 'vegyük úgy, mintha meg se történt volna' technika, mint a levegővétel. tekintsünk el a megbocsáthatatlantól, mondja a bennem élő gyermek, mert másképp nem tudjuk elviselni az emberi kapcsolatokat, amik ilyenek.
nyilván a szülőknek kiszolgáltatva ez érthető volt, de már felnőttem, már nem kéne. (annyi év terápia és nem elég?!)
no és a szomorú tény, hogy velem még így is messze ő bánt a legjobban.
tippre még benne van a cuki betegségem (én meg a kontroll az kettő?), front (kb húsz dolgozói állapotjelentés alapján) és az egy havi nemalvós-koplalósdi miatti kritikus kimerültségi szint.
bónusz, hogy életem legtöbb területe a kezdeti bizonytalanság szakaszában, és mindegyik plusz pszichés energiabegektetést igényel - és dönthetek úgy, hogy most nem teszem bele, de akkor meg nincs nagyon mire támaszkodnom.
tessék. a "ha nem megy izomból, legalább értsük meg" nevében.
hát, fogalmam sincs, mi segítene most, érzem, ahogy csúszik ki a kezemből a minden.
hátha. de ez rémes.
