szóval a munkahelyem:
egymagam voltam erre a munkakörbe az egész intézményben, de azóta jelentősen bővült a feladatkör. tavasszal felvettek mellém valakit. betanult, jó volt, szerettem - erre elszipkázták más részlegre. felvettek egy újat szeptemberben - nem tanult be, hiába küszködtünk, kellemetlenül alkalmatlan volt - szerencsére őt is elszipkázták, így a továbbiakban nem az én problémám. felvettek megint egy újat - aki bevallottan csak 3 hónapot tud maradni, szóval mire rendesen betanul, elmegy.
ez azt jelenteti, hogy nagyjából augusztus eleje óta egyedül viszek egy kétemberes munkaterületet, miközben a betanítást is csináltam szinte végig, és mellé bejöttek extra feladatok, meg még bónuszként képzésre is járattak. folyamatos elhavazottságban, csúszásban, megfeszített tempóban, túlórázva, csak mert megkínáltak egy előrelépési lehetőséggel. amiről kiderült, hogy csak hintába tettek. és a betanításokat is mindig kezdhettem elölről, hiába vártam nagyon, hogy végre megint normális, élhető munkamegosztás legyen.
közben volt egy fizuemelés, amiből engem a megalázóan kis emelést tekintve tulképp kihagytak. mennem kellett harcolni, házalni, érvelni, míg végül felhúztak mások szintjére, bár késve.
ehhez meg kellett hallgatnom, hogy mennyire nincs igazam, hogy rosszul számoltam, hogy mennyire nem ér többet a munkám, hogy mennyire mit képzelek magamról... stb. végig kellett élnem, hogy leszólnak, hülyének néznek, hazudoznak, burkoltan fenyegetnek, nyomást gyakorolnak.
amely élményekre azután rakódtak még hasonló dolgok bizonyos ügyeket érintően, mert kaptam újféle feladatokat, belelátva olyan szintek működésébe, ahova korábban soha, és hát marha nagy csalódások értek - amit én nagyon, nagyon nehezen viselek, nyilván.
most épp ott tartok, hogy év elején remélhetőleg végre tényleg kiderül, mi lesz a munkaterületemmel - de lehet, hogy nem lesz érdemes tovább maradni. és ettől szomorú vagyok. meg félek. meg stb.
a jó hír, hogy én, a félős sarokba húzódó jelentéktelen nyuszi komoly nagyemberekkel is vitába szálltam, és kiálltam magamért (és még csak nem is sírtam, csak előtte meg utána, haha) - amikre nem gondoltam, hogy képes vagyok. állati király.
tanultam, tapasztaltam továbbá sokat. meg szembesültem vele, hogy feladatilag is meg tudok oldani olyasmiket, amikben, azt hittem, nem lennék kompetens. (sőt. másokhoz képest pláne sőt.)
kaptam rengeteg pozitív visszajelzést, sőt, szeretetet is.
az emelt fizumat pont nem, mert természetesen rosszul számfejtették le, de majd kapom azt is, és az már egészen hasonlít egy elfogadható összegre, függetlenül attól, hogy persze még így is alacsony.
emellett van rá még némi esély, hogy jól alakuljanak a dolgok szervezetileg és hogy olyan ember lesz a főnököm, akivel lehet érdemi közös munkát végezni és kiáll értem, ha igazam van. (meg hogy nem volt értelmetlen az a rengeteg elvégzett plusz feladat. bár arra kevesebb.)
valamint ez a legújabb új kolléganőm, aki lassan pont menne el, lehet, hogy mégis tud maradni, sőt, akarna is, ami szupercsodálatos volna, mivel ő megint okos, ügyes, lelkiismeretes, gyorsan is tanul, ráadásul szeretek vele közös irodában lenni.
és megfogadtam, hogy jövőre aztán már tényleg nem csinálom ezt magammal és nem vagyok hajlandó megszakadni, és valahogy kezelem azt is, hogy mostanra kb kiégtem,
és megpróbálom élvezni a szabadságomat (ami azért van ennyi, mert korábban nem tudtam kivenni, mivelhogy magam voltam a napi határidős feladatokra, míg a múltkor le nem betegedtem, haha),
és pláne nem dolgozom álmomban.
aztán persze meglátjuk, egyelőre szét vagyok esve, és keresem a fonalat, hogy úristen, mindjárt karácsony, úristen, ajándékok, úristen, a magánéletem is mekkora sz.r már,
innen szép átszellemülni és nem rohanva rohanni, hesteg akkorisjólesz.