2017. június 30., péntek

a terápiás munka értelme (ismeretterjesztő poszt, haha)

kicsit kaotikusra sikerült a reggelem, így jártam a pékségben (alvás helyett).

az eladólány épp csak felnézett:
-szia, kávézol?
alig mondtam ki a sziaigent, rávágta, hogy "csinálom" és pakolt tovább. nem sietettem sehova, így türelmesen ácsorogtam: még az előző brancs kvja fő le épp, addig hadd fejezze csak be.

aztán derült ki, hogy az már az én kvm volt, medzsik - látott jönni, előre odatette,
mire beléptem, félig kész is volt...


na.
két dolog futott át az agyamon, mielőtt hangot adtam a meglepettségemnek:
-woww, decuki meg milyenhatékony és ez mennyire vicces, stbstb
majd kis fáziskéséssel:
-vagy bizti magának főzte volna/elbaszott pont egyet és milyen jól jött ki neki, hogy jöttem épp és kedvességgel tuningolva adhatja el a szitut


vegyük észre a második gondolatmenetben rejlő paranoiát. hogy a világ veszélyes hely, nem bízhatunk senkiben, átvernek, becsapnak, kihasználnak, hülyét csinálnak belőlünk, ahol csak lehet.

egészében mégis örülök, mert rávilágított egy nagy sikerre:
pár éve volt téma ez a fajta paranoid, bizalmatlan reflexes hozzáállásom, miután kiderült, hogy van. (volt rácsodálkozás meg ellenkezés, nekem aztán neeeem, kizárt, hogy rosszul értelmeznék helyzeteket, pláne hogy ennyire, lófaszkát...) akkor sokat dolgoztam rajta, hogy megértsem, hogy észrevegyem, hogy módosítsak a beállításokon. senki nem születik ilyennek, ez egy családból hozott, tanult dolog, olyan alapprogram, ami napi szinten meghatározza a szituk értelmezését, egyfajta "szemüveg", amin keresztül a dolgokat látjuk.
és hiába hat leírva, olvasva hosszú mondatnak, az ilyesmi a gyakorlatban egy szemvillanás ám, úgy fut át az agyunkon, hogy szinte észre se vesszük. nem akadunk fenn rajta, hisz a nap nagyrészében nem konkrétan adott gondolatokra zoomolunk, hanem összességében a szituációkra.
nem állunk meg elemezni a részleteket, nem is tudatosul, hogy a dolgoknak lehet egyéb, alternatív magyarázata is, mert azonnal ott a kész helyzetértelmezés a fejünkben... mert már rég megtanultuk, mit hogyan kell értelmezni, már egy tudott, beépült készség, ismeretlen szitukra is simán alkalmazzuk.

[ilyen kis okosan kitalált szerkezet az agyunk, hiszen lehetetlen volna a világ összetettségét minden alkalommal nulláról újraértelmezni. ha látunk egy kutyát vagy kanalat se gondolkodunk rajta tudatosan, hogy az egy kutya, egy kanál, az egy tudott dolog, pont. anno már megtanultuk egyszer, így csak automatice felismerjük, hozzáasszociáljuk a róluk való tudásunkat, stb. (pedig ez valahol egy bonyi és összetett neurológiai alapokon nyugvó, kisebb csoda, azt hiszem, csak hát kitérdekel.)]



de hogy ez a gondolat most csak fáziskéséssel, másodiknak bukkant fel!
így az elsővel való ellentmondás ordított, be is emelődött a tudatos szintre, el tudtam gondolkodni rajta ott helyben, el tudtam vetni a nemkívánatosat szinte automatikusan, egy pillanat tört része alatt.
tehát ami annakidején olyan nagy és lehetetlen feladatnak tűnt, mégis beért.
oké, meg nem szűnt, de most az eljegyzős krízis triggerelhette, simán belefér.

értitek?
pusztán egy darab ilyen reflexes beállítódás képes alapjaiban meghatározni az egész életet,
ezt a példát véve: mennyi örömtől, kellemes élménytől fosztana meg,
micsoda "pazarlás" lenne elmulasztani az ilyen apró kedves, jókedvre derítő gesztusokat, csak mert nincs szemem hozzá, mert "kitakarja" a fránya "szemüveg".
no és mennyi bosszúságot, rossz érzést okozna.
nem is beszélve arról, hogy ha egy ilyen, igazából jelentéktelen, röpke és mindennapos rutinszituban (beugrok a pékségbe) ennyire kijön, mit okoz nagyobb, fajsúlyos helyzetekben!
összeadódva, mindent áthatva milyen minőségű lenne így az élet?
miközben ott egy másik, sokkal boldogabb alternatívája is pontosan ugyanannak az életnek.

ha belegondolunk, bizony óriási a különbség, teljesen más érzés, ha kedves gesztusnak fogom fel, mint ha átbaszásnak. másképp is reagálom le a kettőt, más lesz a napom hangulata, mások a gyakorlati következmények.
ez túl semmilyen példa, hogy levezessem, de ha azt mondom, ugyanígy működnék randihelyzetben, állásinterjún, párkapcsolatban, a munkahelyemen, ügyintézésnél, a barátaimmal, mindenhol, könnyebben el tudjátok képzelni, mi a jelentősége.

senkit nem akarok elkeseríteni, de milliomegy ilyesféle apróbb-nagyobb "torz" alapprogram futhat a háttérben...

nyilván lehetetlenség felgöngyölíteni őket.
vannak viszont tipik, az életminőséget jelentősen rontó fajták, na, azokat érdemes kiszúrni és megdolgozni.
mert ugyan ki akarna így élni, ha lehet máshogy is?

tudom, hogy szélsőséges, visszatetsző ez a paranoiás példa. de biztos mindenki tud hasonlót, csak mondjuk ártalmatlanabbat, helyettesítsétek be.



azt hiszem, azt akartam kihozni belőle, hogy na ezért hasznos dolgozni magunkon. mert ennyire sokat számít, ekkora különbséget jelent.
csak elfáradtam közben.

2017. június 29., csütörtök

percről percre

-sikerült vállalható szinten tartani a mindenféle állapotokat az első sokkok után, a pánikolást is, kivéve, hogy a gyomorgörcs miatt nemigen ettem, hahh, csodás alkalom a mechanizmus megfigyelésére, úgyis prióként pörög a téma. (azért majd erőltetem...)


-anyámat nem merem felhívni, még nem állt össze a saját védhető álláspontom, drukkolok, hogy az úgyillik jegyében megvárja, míg én emelem rá a kagylót.


-az eljegyzős csopi feltámadt hamvaiból, most épp vicces játékos feladatokon ötletelnek.
(vajon miért van lánybúcsú utánérzetem? vajon.)
el sem tudom képzelni, hova eszkalálódhat ez vasárnapig... (de sajna sejtéseim vannak.)



-esik.




keep calm

na, ennyi. máris megint olyan tudatállapotba kerültem, hogy. dühös gyerekség kétségbeesett sírhatnékkal, pánik, pánik, pánik, hazaakarokmenni, nem bírom, mért bántanak, jajj.

nem tudom nem komolyan venni.

közben meg pontosan az ilyen tudatállapotok ellen küzdünk a terápián, ez egy. és hogy ne forduljak egyből magam ellen kártyavárként szétrúgva azonnal mindent. ez kettő. nomeg teljesen nyilvánvaló cél az öngondoskodó felnőttskilljeim fejlesztése. ez a harmadik.

(azok durván satnyák, no.)

meg ez csak egy fiszemfaszom melóka, nem ér annyit az egész elvileg. és csak egy eljegyzés. és csak a szokásos anyámféle jogos igények jogtalan érzelmi zsarolással.

nem szabadna ennyire megfelelni akarni.
rá kéne szánnom végre azt a fél napot, hogy utánanézzek, ilyen munkabeosztással mennyi és milyen szünet jár. csak ne félnék annyira ettől - ha én így, akkor ők is, egyből, be fognak tartani, meg a koleganő is, mert cserébe tuti oda a korábban lelépős kiváltsága, vissza fogom kapni még, nemszabad.

de meg kéne tanulnom megvédeni magam, ahhoz meg tudni kéne a jogokat és kötelességeket.
csak hát itt hogy... ez a hely egy szocialista maradványszörny, egy mammut, sokszáz emberrel, folyamatos infóhiánnyal, totál átláthatatlan szokásjoggal, ellentmondásos szabályozásokkal,
a munkaköri leírásom köszönőviszonyban sincs a napi gyakorlattal,
az elvárások a realitásokkal,
és mindig az jön ki, hogy énnekem már tudni kéne, ismerni kéne, átlátni, hogyhogy nem vettem észre, mi az, hogy ezt elrontottam, nehogymár ennyi gondot okozzon...

és őszintén: mi az objektív mérőszáma a munkaidőben elkövetett mosdóbajárásnak? hányszor tekinthető indokoltnak, és mennyi időt vehet maximum igénybe?
van-e olyan kikötés, hogy ha az embernek kakilni kell, akkor már nem fér bele az időbe a tamponcsere is,
ill ha mégis, akkor a következő pisilést ki kell hagyni?
vagy úgy mégis hogy kell ezt elképzelni?

és a dohányzás? vagy az a lehetőség, hogy a büfé fele kerüljek visszafele felkapni az előrendelt kvmat? esetleg az igény, hogy napi 2-3x nemmosdóba is kiszabaduljak a helyemről?

és az miért számít bele a szünetbe, hogy kimegyek a postaládához pisilés előtt?


és miért van hiszti abból, ha kikérem magamnak a pelenkás, befőttesüveges poénkodásokat? egyáltalán, milyen fellépés szükséges ahhoz, hogy ne kelljen ezeket hallgatnom újra és újra?
mégis hogy kell ezt kikerülni?
nem szabadott volna hagyni elfajulni, de már ez van, már így megy...

hogy a francba oldom én ezt meg felelős felnőtt üzemmódban,
mikor már attól kivagyok, hogy egyáltalán felmerül, mint probléma?!

nem akarok ezzel foglalkozni, könyörgöm. fáradt vagyok, nyűgös vagyok, benyomva a nagy piros gomb és akkor még ez is... mehh.


(azért van ez a sok poszt, hogy mielőbb visszakattanjak normál üzemmódba, egyelőre ez segít legjobban, nem elég csak fejben átgondolni,
nagyon kiakasztott eddig ez a nap.)

ezaz, igen, még!

erre most elcsiripelték a jóakaró madarak,
hogy ukáz lett kiadva: írni kell a fiúknak, hány szünetet tartok és milyen hosszan. csak hogy tudjak róla, de meg ne tudják, hogy tudom.

lényegében nyilvántartást vezetnek arról, hányszor megyek wc-re.

mennyire fair már, nem?
kedves, emberbarát, korrekt, mintha amúgy nem a lelkemet tenném ki, hogy csak ha már nagyon muszáj, meg tartogatom, meg rohanok, mint valami hülye, de minek.

és igen, mostanában rendszeresen elkések reggel, ezzel simán meg tudnának fogni,
ez rohadtul gáz,
(mondjuk cserébe nem lépek le hamarabb, mint a koleganő),
ha nem kések el, akkor is minden egyes munkanapon tudnának találni minimum egy dolgot, amivel,
pedig eskü, nem baszok rá, eskü, megteszek mindent,

és amúgy meg ha eddig képesek voltak azt állítani, hogy óránként megyek ki meg félórákat elvagyok,
akkor most is pont azt írnak, amit akarnak, pont annyira lesz hiteles.



ez az infó még kellett, hogy a talajvesztett pánikállapotból visszaállíthassam a felnőttes biztonságérzetem - ja, wait...

ja,

és azt nem is meséltem, hogy igen, megint alakult a chatcsopi: írjunk dalt, próbáljunk, stb, de szerencsére senki se ér rá annyira végül,

plusz egy tesós csopi, hogy adjunk ajiba wellness hétvégét az ifjú jegyespárnak - ami elakadt ott, hogy persze, szép gesztus, de szerintem senki se gondolta végig, hogy én miből.

(ahogy az elutazós lànybúcsúnál se, ami kb teljesen váratlan kiadásként ért, mert hogyne, előtte másfél héttel derüljön ki,
hogy jaaa, a menyasszony baráti körében ez dívik.)


meg hogy majdnemhugom esküvője előtt amiatt vesztünk össze anyámmal, hogy ha a pasi is jön, igenis adjon bele pénzt,
utána meg azon, hogy beleadott.

(mert tisztáztuk, hogy nem fog, nem kell, aztán utólag mondta, hogy mégis becsúsztatott a borítékba,
én örültem a gesztusnak,
a miheztartás végett ezt elújságoltam anyámnak,
aki kiborult, hogy azt a pénzt neki kellett volna kapnia, mert ő már kipótolta a pasi részét is (bár nem szólt).)


igen, tudom, hogy nagyon, rettenetesen, iszonyatosan ciki, hogy ennyi idősen képtelen vagyok spórolni, még biztonsági tartalékot se tudok 2-3 hónapnál tovább képezni, mert legkésőbb akkor felélem, a nullás hónapoknak is örülök, így nem tudtam félretenni egy havi fizunyit az esküvőre se,
és majd most jól elkönyveltek annak ti is, ami... hagyjuk, biztos megbánom, de legalább itt ne kelljen cenzúráznom, hát ez vagyok még egyelőre, épphogy túlélő.

na, most jobb

isten áldja a blog adta gondolat-strukturálási és ventillálási lehetőséget!

nem adom fel, egyszer, valahogy helyrekerülök az élet nevű játékban. (csak látnám már, hogy nem temet maga alá egy mezei kishugomeljegyzése, pfff...)

ingamozgás

hát persze, hogy ettől kibuktam, persze, hogy oda a mosoly és elkések, mint a fene.

addig vagyok jól, el, míg érintetlenül élem a kis napjaimat és nem gondolok bele.

amint bele kell gondolnom, bamm.

megpusztulok a tudattól, hogy most azt fogjuk ünnepelni, hogy a kishugomnak sikerült (nekem meg nem), hogy az ő élete sínen (míg az enyém nem), hogy ő ér annyit, hogy elvegyék (én pedig nem).

hogy őt a második pasija már elveszi, hogy tenyerén hordozhassa - ahogy a legelső is elvette volna, neki csak válogatni kellett.

én sose válogathattam, én csak olyanokat találtam magamnak, akiknek mégse kellek, bocs... és egyre jobban futok ki az időből, egyre kevesebb az esély, egyre kilátástalanabb, hogy a kétségbeesett kapkodós kepesztést le tudom tenni.

míg ebben mérem magam és tudatalatt ezt hajszolom, törvényszerűen nem fog sikerülni, igen. tudjuk, tudom a mögöttes dinamikákat.
a "vonzás törvényét", a tukmált áru visszatetszőségét, a nem vagyok életképes egyedül pszichológiáját, mindent. (nagyjából, biztos sok mindent még nem.)

csak épp látjátok, mi van?
ez.
egy eljegyzés, egy pénzügyileg elszámolt hónap, nagyobb kiadás vagy betegség, egy durvább összeveszés a pasival és a nagy piros gomb meg lesz nyomva,

ugyanúgy fut a pánikprogram,

mintha az évtizednyi magamondolgozás nem is lett volna.


egész életemben tanították, hogy mi nem olyan fajták vagyunk*, akik élelmesek, akik érvényesülnek, akik pénzt tudnak szerezni, csak a családra számíthatunk, a világ nagy és ijesztő hely, a jóistenben lehet csak bízni és egymásban.
és értem, persze, hisz ők is ezt tanulták, így bírták el, zsigerileg hisznek benne, hogy a gyerek addig nincs biztonságban, míg nem megy férjhez. meg hát részben megvan az igazsága.

de basszus, olyan szépen hoztam a forgatókönyvet, hogy 30 évesen is a napról napra éléssel küzdök, hogy egymagamban tényleg nem vagyok biztonságban, hogy fogalmam sincs, hogyan csináljam, hogyan legyek terhelhető,
hogy ha jön a pánik, magam ellen fordulok egyből, és semmi nem érdekel, és csoda, hogy a munkámat nem hagyom veszni, annyira olyan.

na, ez. a nyomorult ördögi kör. és mikor békiben tolhatom a kis hétköznapjaimat, nagyon szépen és intenzíven dolgozom a pszi dolgokon, azon, hogy kivergődjek ebből, felépítsem egy olyan verziómat, aki már képes továbblépni az egyedülboldogulás irányába, elvonatkoztatni az alapprogramjától, célokat elérni, stb stb.

most meg ezt ki kellett írnom, hogy álljon itt feketén-fehéren, ez van a fejemben, ezt kell most helyrepakolni (-megint, sokadszor).
nem fog elnyelni, nem hagyhatom.



*na ez meg egy mekkora felelősséghárító bulshit már, ez eddig fel se tűnt, pedig.

2017. június 28., szerda

folyt. köv.

hétvégén kishugomék eljegyzése. még épp örömködtem, hogy hívott a pasi, hogy akkor úgy szervezte, jön (és észben tartotta, és nem is rágtam a fülét), mikor hívott anyám, hogy ugye már szombat reggeltől számíthatnak rám?

kiderült, hogy 35en leszünk. 35en!

atya.úr.isten.

akkor ez olyan lesz, mint a hugoméké, ahol egész este meg még másnap délelőtt is mosogattunk meg romeltakarítottunk. (nem, ott kevesebben voltak, és a vőlegény családja ebéd után lelépett, csírájában elfojtva a bulilehetőséget...)

hát attól, hogy volt két szívmelengetően klassz napom, illetve màsfél, mert hétfő délelőtt spec még bőgtem, mint a szar,
marhára nem pihentem ki azt a huge kimerültséget.

(és a gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy fél nap csemperagasztó kapirgálás, fél nap strand, fél nap főzés-mosás-stb...)

igen, ettem jókat, ribizlit meg paradicsomot meg sárgabarackot meg sonkát meg vaddisznószalámit meg házisajtot meg tükörtojást, pörköltet is, palacsintát is,
de hát az azért még lófaszka, inkàbb csak mutatóban...

és egy pillanatig még reméltem, hogy csak együtt lemegyünk a pasival, mint vendégek... 

de nem, mert valóban, anyámnak igaza van, 35 fő az gecisok munka, pakolás, terítés, sütisütés, illik, muszáj, ha nem adok, kapni se fogok, tökjogos...

nem gondoltam én ebbe bele, 
gondolom, hárítunk címszóval,
csak a kövi nagy lagzizás volt a fejemben,
most meg nyaff van, hogy hát oké, de neee, naaa, így is kibújtam az "eljegyzésre meglepi dal" projektből, pont, mert addig már nem megyek haza.

hahh, ahogy azt móricka gondolta.

ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy ennek hangot adtam, meg is kaptam, hogy persze, lemegyek, bekajálok, aztán még csomagolok is magamnak és lelépek, mint mindig, a család életében részt venni meg ...

jó-jó, értem én, tökjogos, csak közben ez speciel nekem igazi kínzás. ambivalencia a köbön, sokszorosan, sikítófrásszal, gyomorgörccsel,

kérem, én még csak most kezdtem a terápiát, 
kérem, én erre nem vagyok kész.
(qrva esküvők, mondja az irigy.)


(és már most pánikolok, hogy oda a pihenés, azután rögtön újabb hosszúhét a melóban, pedig most lett vége, csak gyűlik tovább a fáradtság, jajjmilesz.
pl alvás helyett dögfáradtan gyomorremegős posztot írok. remek. remek, hogy ilyen lesz a nyár. sírhatnék is van, de úgy kiszáradtam, hogy nincs könnyem.)



#szégyellem
#gyalázat
#önzőség
#gyengeszarság
#atámogatásukviszontkénenyilván

#túlőszinteposzt

véletlenül úgy esett,

hogy minden másképp alakult, mint terveztem.

így most lenge nyári ruhában és strandpapucsban dolgozom,
a fehér papucs megy a kék ruha apró pöttyeihez,
a kibontott hajam takarja, hogy nincs alatta semmi,
a hátkivágást meg a széktámla,
sőt, a "lenge" annyira finom anyagot jelent, hogy ha jól megnézik, átsejlik a bugyim csipketextúrája.

persze üsse kő, nyár van, meleg van, egyszer belefér...
palacsintát reggeliztem hozzá és lélekben végre megint fülig ér a szám :)

kóstoló a nyárból

naptej- és strandillatú bőr
fénycsókolta jókedv
rafinált bikini
hűsítő lubickolás
szellős lombárnyék
szemérmetlen chatek visszaolvasása
nevetős szemvillanások
fonott copfból csöpögő víz
grapefruitos sör
aligruha
semmi más, csak pihenés

filig rán élet egy mondatban

mikor már nagyon kell pisilni is úgy nézek ki, mintha terhes lennék.

2017. június 26., hétfő

nagyhelyzet

hát, ezt a felgyűlt kimerültséget nem 2 perc kipihenni. érzem, hogy már máshogy hat a kv, máshogy forog az agyam, és máshogy is alszom (nem alszom el, az van, mert nagyon szorongok). enni sem esik jól.

anyukám küldött xanaxot (ami amúgy frontin, nem tudom, minek xanaxozza...), lehet, legyűröm a félelmeimet és kipróbálom.

az összes paraérzés felszínre került, nagyon bánt egy csomó dolog, aminek nem kéne,
kisvukkos gyermeki nyüsszögéssel vágyom, hogy valaki mulassza el a rosszat.

az ad okot egyedül bizakodásra, hogy ilyen szépen rálátok, tehát egy részem kint van belőle és tudja értelmezni, és (remélem) vigasztalóan meg tudja simogatni a kétségbeesett kislány-nàdja fejét ott bent, amikor hüppög.

cipőket kell mosnom, felhúzni az ágyat, rendet vágni a cuccaim közt, sütni-főzni, menni sokat, kirándulni, fagyizni, programozni, kihasználni a nyarat, alig van már idő, peregnek a percek - de közben pihennem is, ójajj.

kényszerpihenő. olyasmi, amit nem akarok, én jól alarok lenni, hogy pörgethessem a dolgaim, mi az, hogy előtte pihenni is kell, meg enni is, meg ilyenek?!

nem megyek sehova, győzködöm magam - mindennek megvan az ideje, ennek most van. de jajj, nehezìti a "pihenést", hogy közben szégyellem és rág a bűntudat.

ez van mostanában: rászorongok, ha pihenni, aludni próbálok és persze, hogy nem sikerül...

gyengének, haszontalannak, csökkentértékűnek érzem magam tőle, hogy nem használom ki, ami sok megadatott.

mindennapi dinamikáinkat add meg... ja, ne

ördögi lefele rántó spirálok, csudálatos felfele repülések, élmény-maratonok, ragyogó hatalmas lüktető szív identitás, zuhanás a mélybe és tovább, a poklok poklànak legpokla, a napsugaras lànyság... -hullámvasút az életke, megállás az nincsen.

találtam, mit találtam, kerestem jegyzeteket 2 évvel ezelőttről. hogy is voltam, kivel is ismerkedett meg a pasi.

minden voltam, azt hiszem.


más vagyok most, okosabb, többetlátott, máshogyanfélős. de a színeim, azok már akkor is megvoltak.


a pasi annyit írt... érzékletes, hosszú mondatokat, hangulatokat, mindent de mindent meg akart osztani velem, kezdeményezően, figyelmesen, akarással, félsszel... érezte azt a sok színt és életet.

aztán valahogy megfakultam, elvesztem, elvesztettem ezt az egészet. és/vagy neki már nem volt rá szeme.


pedig itt van, bennem, a teljes színskála, a zsizsgő életszeretet... ezt akarom, hogy lássák, ő is, én is, ezt akarom nemelfelejteni.

ezt akarom élni, azt hiszem.

2017. június 25., vasárnap

macskajajj

nemalvásra 5kv, végtelencigi, "kicsit körbeszaladok illemből, aztán alvás" helyett "basszus, de ez érdekel... meg ez is... meg ... ahh... csak még egy kicsit...",

most meg akkora macskajajj van, mintha xtrém bebaszást toltam volna tegnap.
pedig csak egy limonádé meg egy gombóc fagyi figyelt be.

nem is annyira a progik, hanem hogy x meg y csinálja, és őket szeretem, és ezért érdekel, mi érdekli őket...
és már megint a benyomások: tök sokat álltam boldogan zenei aláfestéssel, és néztem a nyüzsit, a fényeket, az otthonos falakat és hogy ez milyen. egy-egy részlet, egy-egy hangulat. a bennfentesség édes öröme. a mások munkája. az arcok, a nüansznyi jelentőségek... hogy mit hoztak ki a koncepcióból és hogyan.
értitek. (értitek?)

meg van egy kiállításunk, amiről azt hittem, uncsi, aztán beszippantott a francba. nem konkrétan a tartalom, hanem a felismerés, hogy ehhez érteni, ezzel foglalkozni mennyire összetett és izgalmas lehet...

a másik, amit imádtam, elég profilidegen, de előre tudtam, hogy meg kell néznem és hát woww, nagyon woww.

höhh, most esik le, hogy most sem annyira maguk a témák és tárgyak, szóval nem a tények, hanem a mögöttük álló személyes lelkesedés, amit keresek. hogy ezt valaki összerakta, és miért így, és mit hozott ki belőle, és akármi... hogy ezt megalkották, hogy az alkotást meglátták, hogy "beszél hozzájuk", hogy láttatni akarják másokkal is a mondandót.
no persze roppant gyorsan eldöntöm, nekem bejövős-e, de egy-egy személyes kedvenc simán lebilincsel, ha a tárgyi tudás úgy általában nem is érdekel belőle.

2017. június 24., szombat

na baszki

sok sírás után két órát aludni. erre aztán tényleg-tényleg nem voltam felkészülve.
ezt ki látná jönni?!


úgy, hogy a végén már azért zokogsz, mert annnnnyira fáradt vagy, és mindjárt kelni kell és menni gecisokat dolgozni, és aztán még program.
hogy gyönyörű leírást tudnál adni a teljes mitmiért-ről, tűpontosat, érted az egészet, de leállítani, azt nem tudod.

azért nem, mert túl fáradt vagy hozzá.
ördögi körök, szevasztok.

2017. június 23., péntek

na jó, mostmár tényleg

holnap múzeumok éjszakája. a főnököm cukin azzal köszöntött reggel, van 2 karszalag félretéve, ha kérem. nem kérem, 12 óra munka után most inkább nem veszem nyakamba a várost - ha bírom még, maradok a sajátomban. vagy alszom helyette.
viszont nagyon kedves, hogy gondolt rám, nem? egészen meghatódtam.

ma pont finom a szendvics a büfében, micsoda mák.

egyáltalán nem áztam el.

kaptam ajándékba kávét (jogos) lecseszés helyett.

újfent kacsás ruha, újfent megdícsérték.

egészen magamnál vagyok.

valahogy lesz.


nektek meg, úgy tűnik, mindjárt hétvégeeee! menjetek múzeumos progikra! meg csináljatok nyárias fun dolgokat, hadd irigykedjek, hehe.






kevésbé ijesztő poszt

amúgy jó, minden más jó. szóval lehet, hogy csendben kinyírom magam, úgy, hogy észre se veszem, de legalább érzésre pozitív hangulatban zajlik.

hihetetlen ütemben jövök rá dolgokra, ott vannak a csajok, a pasi, fürtös, mások is, szeretés van, meg is jött már, az idő is egy csoda, szuper kontentek mennek, izgi cikkek,

oké, múltkor volt egy undormány konflikt a melóban (mosdóbajárási szokásaimon rugózás vol.12367), egész nap dühöngtem rajta,
meg valami fasz majdnem kinyírt itt nekem néhány óvodást,

no de azon túl.

viszont az egyértelmű, hogy még mindig nem a továbbtanuláson meg munkahelyváltáson kell aktuálisan pörögnöm,
hanem pl a létfenntartó skilljeimen.

tíz éve kérdés, és most esett le, mennyire hárítom is - könnyű, hisz annyi más, szintén fontos téma van kisebb ellenállással... meg bele is szoktam a soványságba és nemevésbe, nem fura, el se tudom képzelni, milyen stabilan normálisan étkezni...

egyértelműen nem oldódik meg magától, és az égvilágon semmit se segít rajta, ha jól mennek a dolgaim, se, ha tudatos erőltetéssel tünetkezelünk, az első "váltásnál" visszaáll.
váltások pedig még sokáig lesznek.

de a pszichonéni hozott új szempontot, ami sanszosan helytálló magyarázat lesz, nekem is beugrott egy másik fontos,


tehát most már aztán tényleg derüljön ki, álljon össze, találjunk végre rajta fogást,

értitek.

próbálom prióként felszínen tartani, nem mondanám, hogy könnyű.


jó, ez mégis ijesztő, bocsi. leírva viszont látom, hogy jé, foglalkozva volt vele, és ha nem is látványosan, de vannak új fejlemények.

#vanremény
#bárcsakbárcsak

#nelegyetekevészavarosok
#nemérimeg
#csakviccelektudomhogynemválasztásdolga

mégse láttuk jönni

posztesküvő + pms kombinálva a frontokkal (vagy inkább hőmérséklet/légnyomás-hullámvasúttal?) egyenlő durva fizikai kimerülés.

mikor esik le? nyilván 'túl későn'.

amikor már a sírás kerülget a kialvatlanságtól és attól, hogy ki kell kelni az àgyból, emberekkel kommunikálni, valahova menni.
egyáltalán megmozdulni.

amikor simán átalszom az ébresztőmet, pedig rohadt idegesítő, qrva hangos, és nem mellesleg a fejem mellé tettem.

illetve nyilván nem most esett le, már napok óta nyifogok, hogy fáradt vagyok, rosszul vagyok, nem tudom kipihenni magam, szét vagyok csúszva, kések, elnézem, benézem, fogytam egy csúnyát megint - csak épp helyrehozni nem tudtam.

próbáltam én még napközben is aludni, csak nem ment. este is csak sokára, meg ha fölébredtem, úgymaradtam.
vagy pedig, mikor végre jót aludtam volna, korán kelni kellett.
és úgy voltam vele, jó-jó, de nincs baj, megoldódik... ha nem megy, nem megy.
a kajálással meg pláne. oké, megcsúszott, oké, a hormonok. (oké a lópikulát. egy reggelinyi mennyiség egész napra, rendszeresen? hátizé, többnek tűnt pedig, valahogy észre se vettem, hogy ennyire he.)


most meg... most meg két elég hosszú és munkás nap áll előttem, addig már tökmindegy. (és nem hoztam enni, mért is hoztam volna... büfézés lesz, addig meg, remélem, összetart a cukor, koffein és nikotin.)



#nemvettemelégkomolyan
#nemodafigyelek
#annyiratipik

2017. június 20., kedd

a helyzet változatlan(-e)


mostanra már nem csak az appom aggódik. egy becsúszott terhességnél sokkal rémségesebb dolgokat vízionálok, hiába hessegetem őket... túlságosan lefogytam? tönkrevágtam a rendszert? randafekete vaskos új banyaszőrök is nőnek rajtam... új barna foltok jelentek meg... mi van, ha végül csak elcsesztem? mi van, ha nem tudom majd helyrehozni? mi lesz, ha...akármi?

#paranapokvannak
#mostmárnemárna

2017. június 19., hétfő

apáknapi

számomra rejtély, hogyan lehet mindenféle eseményekről időben tudomást szerezni, az a bosszantó tapasztalatom az internetekkel, hogy főleg utólagos beszámolók formájában jön szembe az infó (- illetve gyanítom, én élek szatyorban, ezen még dolgozni kell).

így külön hálát adok, hogy múlthét közepén beleakadtam, hogy apák napja.

mi ezt sose tartottuk, nem is érdekelt, szerintem úgy általában ellentmond a családdinamikánknak. (jellemző, hogy most se jutott eszembe a sajátomra vonatkoztatni, khm....)

ellenben a pasi identitásának fontos része az apasága.

pikk-pakk körvonalazódott az ötlet: kéne valami jelképeset.
vett anno egy képkeretet, olyan egybensokfotósat, azóta se kezdett vele semmit, pedig ilyesmire szánta, lehetne az.
a tesójától remek fotókat szereztem, fürtös informált, hol érdemes nyomtatni...
szerencse a szerencsétlenségben, miszerint szombaton nem utaztam a ballagásra: kettesben hagyott a kerettel, volt alkalmam időben ellopni. hónom alatt végighurcolva a városon fejben összeraktam a kompozíciót (miközben majd' megpusztultam közérzetileg, és még pont össze is voltunk veszve, úgyhogy néha keményen győzködtem magam, hogy jobban szeretem, mint amennyire haragszom), és némi balfaszkodás, fedősztoris mismásolás, majd kapkodás után voilà,

mire jött át uzsonnázni, ott várta a kész mű a kanapénkon.

(állati jó lett az összhatás is, a fotók is, némelyik megvàgva ugye a nagyobb hatásért, tényleg pont, ahogy elképzeltem,
az is, hogy nagy ártatlanul kavargattam kint a lecsót, így ő vizsla pillantások nélkül hatódhatott meg...)


azt hiszem, most tényleg sikerült valódi meglepetést és örömet szerezni.


szóval nagyon köszönöm az univerzumnak, hogy összehozhattam. (és az egómnak is, hogy a kiélezett pms mellett se hisztizett be játszmázósra, pedig jajj de az jönne zsigerből még mindig. cserébe most elbüszkélkedem, milyen fasza barátnő is tudok én lenni, deal.)

2017. június 18., vasárnap

ez vagyok én (végtelenhosszú fázisposzt, csak szólok)

nádja vagyok, élő szövettel bevont érzelem- és érzetgomolyag.
tényleg, sztereotíp módon érzelem- és benyomásalapúan gondolkodom és kommunikálok, imádok beleveszni a részletekbe, ösztönből izgat, hogyan tudom minél érzékletesebben megfogni és megfogalmazni az élményeket, gondolatokat, azt a belső lenyomatot, amit a dolgok hagynak - meg maga a lenyomat is, nyilván, sőt.

(csak sajnos magamból kiindulva, így mások számára sokszor túl hosszan és terjengősen, befogadhatatlanul? van valami ilyesmi öncélú mellékíze asszem.
ez nagyrészt a betegségem "mellékhatása", a pszichonéni szerint pl csodálatos az az érzékenység és érzelemgazdagság, ami egyben a szenvedés egyik fő forrása is,
meg hát tudjuk, hogy alap gyerekkori élmény, hogy nem engem látnak, nem értenek, gondolom, ez is motiválja a túltolt (ön)kifejezési vágyat.
bánatomra nagy elfogadásra eddig általában nem talált.)

szóval a lenyomat, és annak értelmezése is.
(ami pedig már racionalitást, szigorúan meghatározott logikát kíván, ki érti ezt.)

semmi a világon nem érdekel jobban az emberi psziché működésénél (azon belül is kiemelten az affektív terület, minő meglepetés).

szerintem nincs ennél kimeríthetetlenebb, sokrétűbb és izgalmasabb téma.
ez a végzettségem ("szakmám"),
a "hobbim", már hogy fő érdeklődési köröm
és a jelenlegi projektem is. (pszichonénihez járni olyan, mint nyelvtanfolyamra, csak mást tanulunk.)

nádja vagyok, szakbarbár. de amolyan sufnituning módon.
szeretném azt mondani, hogy ehhez értek. persze nem merem, mert emlékszem, milyen jegyekkel vergődtem végig magam a diplomáig. meg mert csak egy lófaszka alapdiplomám van. és mert a tudásomat, ha ugyan lehet annak nevezni, főleg az internetről és kliensoldalról szereztem, szakemberek köznek szánt posztjaiból és cikkeiből, nem tankönyvekből és szakcikkekből. meg nem is tudok csípőből forrásolni, képtelen vagyok az àllításaimat (inkább feltevéseimet) konkrétan hivatkozva megalapozni, mint hogy Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete, Sternberg-féle szerelem háromszög-modell vagy Mahler kötődéselméleti alapvetései. mert még ezeket a szakma for dummies jellegű dolgokat sem tudom rendesen visszamondani.
én az egyetemről főleg a látásmódot és a szenvedélyt hozom.

emlékszem, az első félév mekkora sokk volt anno: "úristen, én ezeket nem akarom tudni az emberi működésről, ezek annyira kiábrándítóak!!!!"
aztán az élményre, ami pályaelhagyóként megcsapott: nekem erre van ráállva az agyam, én soha többé nem tudok már más szemmel nézni a világra és másokra...

aztán az is van, hogy ezt semmittevésnek címkézzük, mert nem ebből élek, semmire nem használom, csak fecsegek róla. a munkámat meg elpazarolt időnek, holott életemben soha annyit nem olvastam még az emberi működésről, mint ott. oké, mondom, inkább pongyola konyhapszichológiát, de talán van annyi rálátásom, hogy a faszságokat kiszűrjem... sokszor vitatkozom fejben a szerzővel, ha ez számít, nem tudom... néha csak egy-egy gondolat ragad meg, inspirációnak, továbbgondolásra, továbbguglizásra. mindig újabb és újabb témafelvetések és nézőpontok jönnek szembe, imádom.

no és kommenteket, meg gyakorikérdéseket (meg blogokat) szoktam még. no de nem is azért, hogy szórakoztassam magam, hanem mert lenyűgöz az emberi gondolkodásmód diverzitása. hogy hányan hányfélét, sokszor megdöbbentő ostobaságot, sokszor számomra újszerűen zseniálisat... és hogy mennyire másképp élünk meg dolgokat. és hogy vajon ki mit miért.

én valahogy ezekből, úgy érzem, tanulok.

múltkor volt, hogy egy héten belül a pasi, fürtös és a pszichonéni is azt mondták rám (az ilyen jellegű fejtegetéseim miatt):
okos vagyok.
és én úgy örültem, úgy szeretném azt hinni, hogy tényleg, hogy ezekhez, ezekben legalább, de aztán egyből elszégyelltem magam - hát milyen jogon hiszem és mutatom én ezt magamról? hát én csak összebulshitelek itt mindenfélét nagy hévvel...

szóval nem tudom, tényleg, hiába van papírom róla.

meg volt, hogy a pasi barátja betámadott (ez egy roppant idegesítő szokása), ébredés után, kávé előtt,
hogy én miért verem a ...om ezen a lófaszka melóhelyen, ahelyett, hogy pénzt keresnék, hogy én mennyire lusta vagyok.
elgurult kicsit a pöttyös, kényszert éreztem megvédeni magam, és összehordtam neki mindenfélét a "szakmámról", hogy én hányezer oldalt elolvastam itt, hogy a tudásom bővítem, hogy így derítem ki, melyik területet célozzam majd meg, merre menjek tovább, mert marhára nem mindegy, jól lövöm-e be, hogy igenis baromira van értelme, lásd fentebb (csak a kétségeim, ellenvetéseim nélkül).
és bejött. fura volt, mert ott is azt éreztem, ez az egész csak bulshit, fenéket értek én ezekhez, csak szeretnék - közben simán meggyőztem vele.



másrészt tudom azt is, hogy mindig szerettem írni, szintén a benyomások megragadása végett. nevetségesen hosszan képes voltam elszöszölni a legkifejezőbb szavak megtalálásával.
akkor szégyellnivaló semmittevésnek éltem meg azt is, pedig valahol milyen szép volt például, ahogy álltam az üzlet előtt, mikor épp nem jött senki, néztem az ernyők alatt siető embereket és a langyos esőt, és hosszasan méláztam néhány mondaton: hogy sűrítsem bele a dinamikát, fényeket, színeket, illatokat, a hangulatot, hogyan kerülhet papírra az a plusz, amit épp minden idegszálammal érzékelek és befogadok, az életnek ez a teljesen lényegtelen és hétköznapi, mégis magával ragadó metszete.

ha tehettem, mindig mindenhova füzettel és tollal jártam, de így is tele voltam cetlikkel, ad hoc összefirkált szórólapokkal, skiccekkel és mondattöredékekkel,
amikkel aztán végül nem lett semmi,

hisz sose tudtam, mivégre csinálom, csak csináltam.

szóval úgy igazán ezt se használtam semmire, néhány egyetemi lapba írt cikket leszámítva. (meg hobbiból a csajoknak kielemzett flyert - amitől megőrültek, rajtam kívül sajna senkit nem hozott lázba, hogy basszus, ha inkább ezt vagy azt a színt, szót vagy betűméretet választják rá, mennyivel kifejezőbbre sikerül...)



valahol még ez is megvan, kicsit összekötődik ez a két terület: hogy mit és miért érez az ember (aztán hogyan reagál rá, gondolkodik róla), és azt hogyan lehet a legpontosabban megfogalmazni.


botrány.

botrány, mert nagyonnagyrészt ez vagyok én, nádja, de fogalmam sincs, mit kezdjek vele. mindez csak úgy van, sokszor én is csak úgy vagyok és teljesen fogalmatlanul boncolgatom, nézem (és csodálom) a világot, az embereket, állítok, kijelentek, feltételezek róluk dolgokat, miközben azt se szoktam tudni, hogyan illesszem magam a képbe a gyakorlatban.


de mocskosul hosszú lett, basszus, de milyen jólesik, hogy kijött, ha ilyen nyersen is. hogy igen, hogy ez, de hogy vajon minek.

2017. június 17., szombat

jelentem

a hormonvihar győzedelmeskedett.
egy ébren átkínlódott, a kimerültségtől zokogós éjszaka után most nem vagyok ott az unokahugom ballagásán.
nem vagyok sehol sem.

túlélésre játszunk. nagyon fos.
és még késik is a kis szemét.

2017. június 15., csütörtök

ma

sokkal több munkakedvem van a tegnapinál (de azért ez se hűde)

sokkal jobb a közérzetem is (de azért pms tünetei, ólmos kimerültség maradtak)

most esett le, hogy elfelejtettem reggel sminkelni (fura)

viszont nyilvánosan vallottam bizonyos szexuális szokásaimról (aztán remekül elmerültünk még chaten a témában, just girl things)

ez meg, ami rajtam van (eredetileg ennyit akartam csak posztolni amúgy):










2017. június 12., hétfő

amúgy minden jó (koppkopp)

szóval az elmúlt hét egyetlen percében sem unatkoztam, rengeteg kontakt volt emberekkel, szeretés a csajokkal, kifejezetten bensőséges idill a pasival, meg klassz dolgok, apró örömök, mindenféle csinálnivalók, szokatlan élmények,
a pszichonéni is kiemelte, hogy szerinte végig felnőtt énállapotban funkcionáltam, ami ugye a vágyott cél,
és nyilván el fogom ezeket is mesélni, most, hogy lement AZ esemény,

csak még időt kérek, még zombizmus van.

a posztesküvős megborulást láttuk jönni és teljesen adekvát, csak azt nem tudom, mennyi idő még és mit tartogat nekem.

remélem, kézben tartható lesz, vagy hát értitek.

hát férjhez adtuk

egyszerre volt hihetetlenül felemelő és kínzóan kétségbeejtő élmény.

millió rétegnyi ambivalencia.


ami maradt, az elveszettség és üresség, félelmek, kielégületlen vágyak, büszkeséggel, meghatottsággal meg örömmel vegyítve... nem, hazudok, vagy csak lusta vagyok számba venni... mert ennél sokkal többminden maradt.

egy egész palettányi.

élő szövetbe csomagolt érzelemgomolyag vagyok, ahogy általában - ez a definíció ír le legjobban, erre jöttem rá, tán sokadszor.

tele vagyok ezzel a nagy "ürességgel", első blikkre, és magányosnak érzem magam az érzéseimmel. nem tudok, nem merek ma semmibe belefogni, elfáradtam, ez még bőven a feldolgozás ideje - a lelkem is, a májam is dolgozik ezerrel.
(a világ összes pálinkáját megittuk.)

rettenet fáj a lábam.
(mert ugye reggelig táncoltunk.)

a szivem is sajog és random úgy sírnék - és bár a pasi ott volt és helytállt, nem érzem, hogy megoszthatnám vele a lelkem posztrezdüléseit, pedig pont hogy erre vágynék legjobban.

hisz amúgy is hajlamos az érzelmi megerősítés-igényre sértett elutasítással, dacos távolítással reagálni, ami minden, csak nem a megnyugtató megoldás. akkor hogy is várhatnám tőle, hogy az ő hidegen racionális fejével túllásson az ételek, a vőfély, a zene és hasonló megfogható dolgok elemezgetésén, és megértse, mi zajlik bennem... (vagy legalább meg akarja, elfogadja.)
hogy milyen magányosnak, kinnrekedtnek, oda nem tartozónak éltem meg magam, aki nem találja az utat a családjához, aki egyszerre vágyja és löki el a közelségüket, akarna csakvendég és házigazda is lenni.
aki beragadt két világ közé, és hirtelen fogalma sincs semmiről se, pláne nem találja a helyét, jogát, szerepét, és nem ad, pedig adna.

és aki most marhára szomorú ettől, meg hogy nincs, aki megértően megvigasztalja.

szépen bántunk egymással mind és örültünk együtt az ifjú párral, ahogy az ember örül a legközelebbiek boldogságának.
mégis... vagy hát mégsem...

és igen, ez önzőség, mert nem tárgyilagosan írok, hanem csak magamról.
mert hát a pasi is mindenben partner volt, udvarias, kedves, szinte végig előzékeny (egy összeveszés belefér), segítőkészen pakolgatta a nagymamámat, igyekezett eleget táncolni és kulturáltan lerészegedni, szorongatta a kezemet és kiment a blézeremért az esőbe és mittudomén,
szóval mindenben, csak ebben nem. megértést, azt nem várhatok tőle sem.

mintha a lelkem az magánügy lenne.

a saját érzéseit mindenki tartsa meg magának? hát, én annyira most nem viselem jól az enyémeket.

persze elleszek velük és megoldom és feloldom és blablabla, csak jólesik legalább leírni, hogy felkavaródtam, és hogy mennyire.


és hogy pont, mert esküvő, bizony nagyon hiányolom most a pasi oldaláról ezt a fajta megértő, elfogadó, szeretetteljes lelki támogatást, figyelmet, törődést, akkor is, ha tudom, hogy feleslegesen.

2017. június 6., kedd

különben meg #nyár


családoztam

tegnap, ha már kivételesen engem is elengedtek az ünnepnapra való tekintettel.

ami, hát... finoman szólva is megviselt.

(esküvők és karrierke - én pedig csak ültem megsemmisülten és próbáltam mosolyogva nem elmenekülni.
klassz is volt, ám egyben borzalmas is.
ambivalens-e.)

hogy mennyire, az már csak a fürtössel dumcsizás közben esett le. fú.

volt bennem egy adag félelem pedig, hogy ezzel érkezek a találkánkra, lelkileg agyonverve, ehhez képest fürtös - valami hatodik érzéktől vezérelve - teljesen váratlan témafelvetéssel nyitott, totálisan kizökkentve.
medzsik.

ettől még jó ötletnek tűnt bebaszcsizni
(nekem, neki kutya baja),
emiatt nemigen aludni,
majd vállalhatatlan hajjal, kicsit büdin és nagyon kómásan jönni be dolgozni.



(((plusz valahogy eszembe jutott pár szőnyeg alatt felejtett, szintén elgyászolni való wtf családi sztori - amikre újfent rácsodálkoztam. hát basszus, ez is megtörtént, jéé, ez is az én életem, ...? az alkohollal karöltve hálálkodtunk fürtösnek, amiért előugrasztotta és végighallgatta...

ma meg a fejfájásommal pislogunk magunk elé, hogy amúgy mennyire odabasz.
már bocsánat, de ez is fú, és ez sincs rendezve, tisztázva, feldolgozva.

de ez nagyon mellékszál, hagyjuk...)))



life is a bitch - akarom mondani, felelős felnőttként is hozunk néha hülye döntéseket... például tequila formájában, amit fröccsre iszunk, khm.

ráadásul van az a fajta pillanat, amiről az ember tudja, hogy így vagy úgy, de mindenképp eljön...

például ha mindig erősen igyekszik nem lefelejteni a kvrendelések végéről a "2 cukorral" kitételt (hogy ne a pultosnak kelljen rákérdeznie), de azért néha sikerül,
na, akkor biztosan tudja, hogy egyszer majd valahol valaki nem fog rákérdezni,
így egyszer majd úgy kell igya a kvt, ahogy kérte,
üresen.

nálam eme ominózus pillanat a mai reggelt választotta.

így miközben lassan leerőltettem a gyomorkifordítósan keserű kvmat, kicsit mindenmindegy állapotban, végtelennek tetsző ideig bambulva,
sztoikus nyugalommal merenghettem a téma filozófikus mélységein... hogy milyen szép is ez... a dolgok természete.
hogy a dolgoknak van természetük.

és hogy milyen vicces, hogy csak ezt az egyet dolgozom a héten, mégis sikerült megtisztelni egy masszív agyfagyással (, fejfájással, nyűgösséggel, estöbö...),
mert legközelebb kínzóan soká tudok következőt venni, ebből meg hiányzik az ébresztő löket fele, a cukor...

hogy ez a pillanat pont a mai reggelt választotta... a maga nemében tökéletesen időzítve...

meg, hogy jé, azok ott egészen esőfelhőszerű felhők, nemár.


igen, ezen mind merengtem, hűvös, rácsodálkozó tárgyilagossággal,
végtelennek tetsző ideig,

miközben amúgy egy háromnegyedig szívott ciginyi párperc telt csak el,

szóval volt némi zavar az erőben meg az érzékelésemben.



aztán bejöttem dolgozni, és persze minden oké volt.
a büféscsaj kérdés nélkül is tudja, hogy' iszom a kvt, így a következőnél már nem volt gond a félmásnapos kialvatlanságom, se a bennem dolgozó családi szirszarok,

azóta pláne egész jól elkaristolok.


#azértfuraezanap
#kicsitaposztisnagyon

#mindegymertpontpasszol

2017. június 4., vasárnap

nagyon zajlott

hú, de még mennyire.
de hogy így olyanok például, hogy

meg tudtam védeni magam, amikor betámadtak azzal, hogy lusta vagyok, pedig, ráadásul ébredés utáni, kv előtti kómában,

pilla újra pipált egyet a bakancslistámon,

a pszichonéni megint késett egy nagyot, azután, hogy múltkor elfelejtett, csak hogy aztán meglepődjön, amiért komolyan szóvá teszem,

lesz színem az esküvőre,

kaptam bodzás sört meg dörmimacit meglepinek, mert csak,

teljes harmóniában kiválasztottuk a pasival a fürdőszoba csempéit meg a hozzáillő padlót, meg a konyhához is lőttünk valami szépet,

ad hoc elkeveredtem a (nekem) világvégére, ahol megismertek és ahol, ha már, akkor vettem igazimézet, amiből az lett, hogy kaptam is, amiből az lett, hogy el is adtam három üveggel meg kaprot is két csokorral, egy szombati piacon (ahova hogy kerültem egyáltalán),

fürtössel összefutottunk egy gyors kvzásra, ami véletlenül öt és fél órán át tartott, hollyshit, meglepődtünk rendesen, hisz előző nap is világmegváltottunk,

ettem epret is és cseresznyét is,

egy zombik elől menekülős hosszú álomból arra riadtam, hogy a pasi húzza magára a lábam takaró helyett (- such egybeesés),

és úgy egyáltalán, számomra szürreál jelenetekbe csöppentem teljesen spontán, folyamatos egymásutánban,

még egy sima bkvzós trip alatt is beleszaladtam egy abszolút kellemes dumcsizásba egy vadidegen családanyával,

most merjem azt mondani, hogy üres az életem, ugye.



nagyon-nagyon minden a helyén volt, és abszolút csinosan és helyesen álltam a fordulatok közepén, nyári ruhácskákban, naptejjel a táskámban, hálával a szivemben.

a lista csupán gyors szubjektív metszet, ennél sokkal több izgiség történt, no de majd, tényleg, valamikor. ezt csak, hogy el tudjátok képzelni.


#életke
#nagyonnyár
#randomtripekmindenhol