2017. február 20., hétfő

két nyitnikék közt az élet

különben tegnap éreztétek-e? azt, amit én is? azt, hogy tavasz?
mindenhol a nyitnikék megy.


aztán az is van, hogy anyám száját először hagyta el, hogy inkább ne menjek haza. ilyen se volt még. tényleg. (nem mintha akartam volna, amúgy.)
betegek. de hogy így infuenza. de hogy így nagyon.
és a legjobb frontjelző még mindig a mamám. a zavarodottságnak is vannak szintjei, ilyenkor alulmúl minden elképzelést.


meg, hogy mostanában úgy nézek filmeket, hogy ha jó, a végén visszatekergetem, aztán úgyhagyom, aztán megint, szerintem nettó 4szer simán lemegy az egész egymás után.


meg, hogy a férfiak - bár rohadtul nem kellene más, mint a pasi, tehát hogy így senki - erőteljesen dolgoznak a kiábrándításomon. mehh.


arra is rájöttem, milyen szemfényvesztés tud lenni a közösségi. (eddig is tudtam, de most méginkább.)
elég odalibbenni két székkel arrébb, hogy 5perchírnév? röhögni egyet, majd meg is van a szelfi a filmrendezővel. ha feltolnám fészre, máris úgy tűnhetne... pedig hát dehogyis.
a bariknak csináltam amúgy menőzni, amolyan trollmódra, mint ahogy a szerelmezős muffinos képet is. súlyanincs porhintés az egész, de ki lehet nevetni együtt, és az meg milyenjó.
(mondjuk mostmár csak meg kéne nézni azt a filmet...)


és hogy kitettem a kétnagymamàs képet. tegnap tanácstalanul álltam a szoba közepén, mit is kezdjek hol, mikor észrevettem, hogy néznek. néznek és vigyorognak. hát jó, mondom, nem ér megmosolyogni, főleg neked, aki már könnyen vagy ( - sikerrel végigtoltad az egészet és màr meg is haltál, nemérígy, tényleg).
úgy tűnik, most már nem csak a növénykéimnek fogok beszélni.

aztán jutott csak eszembe, hogy egyúttal az összes magamhoznyúlást is premierplánban látják. zavarba-e jöttem.
az egy kicsit weird volt.
nevermind. tmi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése