álmodozás

szeretnék egy nyuszit.

nyilván nem mostanában lesz, hiszen stabil lakhatás, több otthonlét és kiszámìthatóbb életritmus kell neki, érzékeny a kis gyomra meg az idegrendszere is... 

de egyszer majd szeretnék.

majd teszek fel fotót is (nem mobilnetről). most a holland törpe a legszimpibb, persze úgyis még évek, ezerszer változhat... annyit tudok csak az eddigi höris, tengerimalacos, kutyás családi, macskás saját, illetve madaras pasis tapasztalatok, no meg kitartó olvasgatás után, hogy ez az állatfajta tűnik legtesthezállóbbnak, fene tudja, miért... mármint lakásba.

nem adhoc ötlet, tavaly már határozottan lebeszéltem magam róla, de csak vissza-visszatért a gondolat, egyre biztosabbnak tűnik, hogy tényleg akarom, szóval asszem felvettem a listára a mindenféle hosszabb távú tervek, elképzelések közé.

#jövőkép

#irányvonal


#awww?

különben

ez ilyen randomtrip, hogy a "miért nem érzem magam normálisnak" izét elemezgetem mégis,

hetek kérdései fogalmazódnak most meg.


és nincs is túl jó kedvem.


amúgy nyilván nagyobb többségben vannak a körömlakkos-salátás poszttémák,

hogy milyen érzés tekerni, jobb lett-e a seggem (szerintem máris), miket főztem, hogyan, milyen albis sztorik voltak, merre csavarogtunk, a szexuális életem, a közélet, a bármi,

sőt, még a mindenféle esküvős meg melós sztorikkal is lógok,

de hát tudjátok, nem én lennék, ha nem a  magam diszkrét elemzős szapulását tenném inkább közzé.
elmebetegnek-e tűnök ezek alapján.
e.

#na
#visszakellrázódjak

#selfbrandingalófaszt
#pardon

például

itt a mai nap, ami abból áll, hogy legalább tíz órája nyomogatom a telefonomat, és kb csak enni meg pisilni nézek-állok fel
(jó, nettó fél órát aktívkodtam is),

és tudom, hogy ez nem jó,
de két percnél tovább nem bírok itt ülni csak úgy magamban, nemolvasva/írva.

és pölö akár rá is írhatnék másokra, de ez egész idáig eszembe se jutott.

komolyan.

senkivel se jutott eszembe kommunikálni, holott.



holott semmi egyebet nem csinálok, mint elviselem valahogy az ittlétet, figyelemeltereléssel.

na, ez.
hogy mintha mások, a chatelhető/hívható mások konkrétan nem is léteznének.

mindez úgy, hogy a pasi pölö hívott délután, hogy mizu, nagyon hallgatok...
és akkor rácsodálkoztam, hogy jé, tényleg, pedig akár rá is írhattam volna /fel is hívhattam volna ..

de hát valahogy ez, a kapcsolódás (megkísérlése) fel se merült bennem, mint opció. pedig igény az lett volna rá.

csak egyszerűen nem is jutott eszembe, hogy van a pasi. (na, erre varrjatok gombot.) amikor meg mégis, akkor meg az nem, hogy rá merhetek ám írni, lenne értelme, hiszen szeret, a kedvese vagyok, számol velem, érdeklem, igénye is van rám, ..., ...

végtére is nagyon kínlódok itt egyedül, bezárva.

semmi értelmeset se tudok kezdeni magammal. a tízből kb 8 órája már csak kényszernetezek és a végét várom, agyhalottan. én csinálom így, pedig tudom, hogy nem szabad... de akkor miért?


na ez.

ijesztő

a következő életérzések, állapotok túl sűrü jelenléte (most ősszel, tán a pasis veszekedős hét óta jobban):

idegenség-, távolságérzet, elszigetelődés, széttöredezettség.

hogy mintha nem tudnék kapcsolódni, mintha nem találnám a másikkal (bárkivel) a kontaktot, akkor se, ha épp beszélünk egymással, akkor se, ha szorosan ölelve bújik és csókol, akár ha szeretkezünk, se... hogy ez nem a valóság, vagy az, csak én nem vagyok a része, minden és mindenki idegen, távoli, mintha lenne köztünk, köztem és a valóság között valami láthatatlan fal...

annyira vàgyom jelen lenni, kapcsolódni, megélni a kapcsolódást, de képtelenség, ott vagyok, figyelek, de mintha valami ködön át érzékelném a másikat maximum. távoli, rideg, idegen, fogalmamsincs, pedig elvileg nem. úgy vagyok ott, hogy mégsem, hiába hiszem.

(néha akár a szobám is, a lakás is, látom, hogy igen, ez a szobám, ez az otthonom, de full idegennek érzem, kicsit rácsodálkozok...)

és a figyelem... képtelen vagyok igazán, akkor sem, mikor épp de. befogadni, átélni, felfogni, kérdezni, emlékezni pláne... a memóriám szita, meghallom, de nem tartom meg a másoktól jövő infókat hirtelenjében. (és ez is megijeszt, elszeparál.)

se az nem ugrik be, hogy ki kicsoda (távolabbi ismerősök, melós felszínesek), vagy főként az, milyen a viszonyulásunk...

hogy a múlt héten még bensőségesen ölelgettük egymást? most meg ok nélkül méteres távolságot tartok? hogy bizalmas csacsogósból a szia után elfordulok, fel se téve a hogyvagy kérdést se? miközben szomjazom a közelséget?
hogy cseszek bárkivel is megosztani dolgokat chaten, vagy megkérdezni, hogy van, stb?
no, hát ennek semmi köze haraghoz/ szándékossághoz, egyszerűen nem hozzáférhető az infó, hogy már közelebb voltunk, és hogy azt hogyan kell...
akár még a saját lakótársaimmal se.
szenvedek a távolságtól, közben én veszek visszább, és csak később ugrik majd be, akkor meg egyszercsak pislogok magamban, hogy wtf, wtf, ezt most miért, hogyan...

vagy, hogy úgymond elfelejtem, hogy ott vagyok, és annak megfelelően kéne viselkedni, kapcsolódni, vagy hát hogy azt hogyan is kéne, szóval, hogy nem érzem, hogy ténylegesen jelen vagyok, a része vagyok, így nem is megy...

és az is, hogy a valóság, a dolgok is széttöredeznek. hogy csak az létezik, ami épp van. néha olyan, hogy ott vagyunk ketten a pasival, és egyszerűen megszűnök tudni bárki más személyt, dolgot, teendőt. néha. csak ő van és én, és a világnak az a szelete, amit épp élünk.
vagy a lakótársakkal, hogy akkor csak ők.
de ez nem flow...
ez inkább, mint a filmekben, hogy csak annyi létezik a térből, ahol éppen vagy, más terek, más dimenziók hiányoznak.

meg az is, hogy ezek így tudnak mixelődni is.

és hogy a valóságom nem folyamatos. (random) külön darabokból áll, amik (random) egymás után vannak pakolva, nem érzek egységet, nem érzek kontinuitást, nem érzem, hogy... hogy egységes valóság lenne, hogy a mának bármi köze is lenne a tegnaphoz, a mostani nádjának az esti otthoni nádjához, vagy hogy mondjam... és ez nagyon rossz.


ez így mind nagyon ijesztő és rossz.

(néha azt hiszem, ez nem is pszichés, hanem neurológiai probléma, és valami demencia/ súlyos akármi kezdete, félelmetes egy gondolat, akárhogyis.
néha képes vagyok ettől beszorongani, és szó szerint rettegni, de ne mondjátok el senkinek...)



és mikor azt hinném, elmúlt, visszajön, egy, vagy akár mind, kicsit, de néha nagyon.




#disszociatívfaszkodásokba
#kicsimmelésnélküleis
#mégismiafenelehetez
#amúgynormálisvagyok



meg hát azt se tudom, ilyen mással is szokott-e lenni, és ha igen, tulajdonít-e neki jelentőséget... jó lenne tisztába jönni vele valamikor. (mi van, ha nem? és mi van, ha de? csupa kínzó bizonytalanság ez is. az ilyenektől őrültnek érzem magam néha.)

vásárlásokba'

szóval az úgy volt, hogy (nekem) istentelenül sok pénzt vertem el az elmúlt hetekben. (és még fogok is.)

(egy próbafülkében, ahol aztán igazán meg tud hasadni az üreszsebű szív, ha felelőtlenül próbálgat, hirtelen rájöttem, hogy van elfekvőben takarékbetétkönyvem a szüleimnél. évek óta nem bukkant elő az agyam mélyéről ez az infó... no de most! no és úgy ítéltem meg, hogy ideje megint felruházkodnom, pont.)

fú, ne tudjátok meg.

mondjuk a legdràgább tétel 4ezer forintos volt, asszem, és a musthave drogériás körök után (sampon, betét, hajspray, stb, csak ami mindig kell) olyanokat vettem, hogy melegítőgatya, rendes is, aláöltözet, szép vékonypulcsi (blúz meg ing helyett, mert olyat a méretemben nem találni normálisat), kardigán, szoknya, ..., ..., - mindent, ami kifejezetten hiányzott, többnyire már elég régóta.
(meg sajna mostanra megint kikopott jópár kedvenc alapdarabom.)

ja, nem, bocs, lőttem egy nacit 5ezerért, az volt a legdrágább.


ezekből, együttnézve sokat.
(nekemsokat, -sokér', no.)

cuki tette fel az egyébként logikus kérdést: szép-szép, na de hol fogod őket tartani?
annyira.

(én meg így: kit érdekel? megoldom. ruhááák!!!)


hihetetlen boldog vagyok tőlük.


újdonság, hogy évek után újra vannak csini, ízléses otthoni ruháim a kinyúlt foltos szarok helyett,
kerültek élénk, színes színek a ruhatáramba (szerintem még bőven a jóízlés határain belül - nem bírom magamon a sokat, papagájhatású, de ennyi bele fog férni),
és rájöttem, hogy kifejezetten jól áll a derékszoknya... (nem A-vonal, inkább harang, vagy tulipán, vagy mi, egészen új hangulat a passzos csípőszoknyák után, ellenben imádom.)


többnyire remegve meóztattam a dolgokat vagy a pasival, vagy a csajokkal, maradhat-e, jó-e annyira tényleg, nem szállt-e el velem a ló,
így is becsúszott egy melltartó, meg egy duplikátum egy csudaszerelem cicanaciból (ezek voltak a luxuskiadások),
de amúgy olyan hatékonyságszintet képzeljetek el, hogy "a harmadik/negyedik ingyen van", minusz20százalék, meg 3 qrvajó kardigán a turiból összesen kettőezernégyért...

na jó, vettem teljesáron is dolgokat, kétezerszàz ha volt, satöbbi...

de én így méginkább tudom értékelni az új darabokat, valahogy mindig büszke vagyok a jóvételekre... (anyagban se tűnnek rossznak, fast fashionhoz képest.)


amúgy arra azért törekszem, hogy minden jól kombinálható legyen, illetve hát nyilván kihasználható, of course jól is álljon, meg önazonos is legyen...



no és a kattanás, amit korábban emlegettem:
ha ruhavásárlás van, átkapcsolok. olyankor csak a szisztematikus "vadászat" létezik, semmi más.
akár minden szóbajöhető bolt teljes kínálatát átnyálazom, aligszünetekkel, módszeresen, és ha pénz van nálam, próbálok is mindent, mindennel, ha kell, hatszor.
(az eladók réme vagyok, de mit csináljak, ha kevésből kell kihozzam a legtöbbet? nekem nem mindegy. no és ugyanazon bolt ugyanolyan fazonú más színű cuccaiból is néha más méret kell, khm...)

egyszer szembesültem már vele, hogy simán átplázázok 8 órát is, ha nem figyelek. komolyan.
ráadásul hirtelen már nem is érdekel semmi más... vacsit ígértem a pasinak? bocsi drágám, helyzet van... talizhatnánk előbb? á, nehari, nem érek oda, mert még egy próbafülkében állok... (és fogok még másikban is, reményeim szerint, szóval pont hogy toljuk későbbre, ha lehet...) alvás/ ingyenkaja /bármi? kitérdekel, én most vásárolok.
úgyhogy vigyáznom kell.

de kétségtelen, hogy a kitartásom megvan hozzá.


no és a kattanás része még, hogy az eufóriától és izgatottságtól nem alszom.
eskü.
egy-egy nagyobb sikeres beszerzőút után most úgy jöttem dolgozni, hogy 3, legközelebb pedig már csak 1 órát ha aludtam.

rettenetes volt, nyilván időben lefeküdtem, de fejben tovább próbálgattam, mit mivel kéne, hogy a legjobb, mi hiányzik, abból mit tudnék megszerezni, hol, mennyiért..
és egyszerűen nem bírtam leállni.

illetve hát világtragédiaként éltem meg, mikor elvittek valamit az orrom elől, amire nagyon vágytam, amit kinéztem,
vagy ha úgy ítéltem meg, hogy mégis rossz vásárt csináltam.

(mikor beteg lettem, csak még nem tudtam, konkrétan ilyenek miatt pityeregtem a pasinak telefonon...
szerencsére volt hozzá türelme pont.)



szerintem ennek azért van egy picit egészségtelen felhangja már....
pláne, hogy minden egyes ilyen alkalommal iszonyú bűntudat is kíséri az eufóriát, sőt, van ott szégyen is bőven.

lehet némi köze a gyerek- no és kamaszkoromhoz, mikor örökölt, ill random, egyenként ajiba kapott göncökben jártam, semmi nem ment semmihez, és nem is volt igazán jó rám sokszor, és kb sose kaphattam meg, amit szerettem volna,

és többnyire rettenetesen néztem ki, ízléstelenül is, igénytelenül is, pedig én tetszeni akartam,
meg hasonlók,

valamint ahhoz is lehet köze, hogy anyámék életérzése is a szedett-vedett öltözködés, illetve a nincspénzünk.



no, de lényeg a lényeg, most igyekszem megengedni magamnak, hogy csinibb legyek, azt is, hogy örüljek, és azt is, hogy annak a pár hiányzó dolognak (harisnya, csizma, ilyenek) utánamenjek még.

igenis kellenek.
igenis neszégyelljem.



#nagyonnő
#iszonyúbűntudattényleg

napom

persze a nyafogáson túl is van élet:
reggel (hajnalban, khm) kinyitott néhàny bodega, így kaptam kvt, és bent már kenyérlángost és fahéjas csigát reggelizhettem.
igen, utóbbit azért ajánlgatom...

megihletődtem én is, nyilván, de túl sok macerával járt volna a recept, nem volt rá időm, se érkezésem, így akkor elvetettem.

de ma, didergős-álmos àzott verébként, ahogy megláttam a tepsiben a pulton, végem lett... tudjátok, omlós volt, nagy, illatos, még meleg, az aljára pedig rákaramellizálódott a cukor... hát persze hogy kellett.

mmmm.



ebédre meg a tegnapi alkotásom raktam: kapros zöldbabfőzelék fasírttal... rengeteg sok kétségbeesés után szerintem korrekt lett.
és egyben felavattam a pasi konyháját is!

(na, ezért volt a kétségbeesés, semmit nem találtam, minden más és új, és a rántás-habarás kérdéssel amúgy is bajban vagyok, amilyen gyakran szoktam... tiszta idegbaj tudok lenni, vicces.)

jó lesz! (mármint a konyha... most a pasival lenni is az, teljesen mintaszerű a viselkedése.)


az ebéd is persze.

végülis csak esernyőt, vízálló cipőt meg lelkesedést nem hoztam, amúgy rendben minden.

pedig úgy volt...

hogy ma nem kell jönnöm. idén kilenc hónap 21 napig tudtuk úgy, hogy nem leszünk. a telefonba is azt mondtam bele. az interneteken is úgy szerepelt.

aztán épp a kinti szobabringára pattantam volna fel, mikor jött a hívás, hogy bocsi.
szombat délelőtt.

olyan jól kitaláltuk pedig a pasival, a szüleimnél ebédeltünk volna, rokonokkal, vidéken.

kinézett nekünk pár nap egyben együtt. édes ráérős mellékíze volt, ahogy mindenre azt mondtuk: belefér, hisz lesz most rá időnk, lesz időnk mindenre.

aha.
legalább egyből ki is tekertem magamból a mérgem nagyját. mehettünk volna vasárnap, de vasárnap meg köbö senki nem volt otthon, úgyhogy kitudja, mikor legközelebb.


ja, amúgy full semmi haszna, hogy itt ülök, szerintem.

esős-otthonkuckózós

napot nektek!

gondoljatok rám a gőzölgő-illatozó teásbögrétekbe szagolva... vagy lehet forró fűszeres gyümökcslé is... tejeskávé omlós brióssal... vagy mikor a sülő sütőtök illata lengi be a lakást... fahéjas csigáé milonka nyomán... vagy befőzéskor, ugye.
amitől ez a nap egy ráérős, pihenős szünnap lesz nektek, mittudomén.

valami ilyesmit képzeltem el én is mára... :

erre nekem ugyanúgy munka, de minek.

a bacik,

amik, gondolom, amúgy vírusok voltak, jöttek és mentek is...

szóval szombat estére lettem nemjól, akkorra már minden szar és minden baj volt, 

vasárnap többszáz telefújt zsepivel agonizáltam át magam a kiránduláson, hullámhegyeken és -völgyeken (is, meg igaziakon is),

hétfőn ágyban döglődtem (itt jegyezném meg, hogy a putyikáék, azok a papagájok - ez fontos, hátha máskor is elfelejtem megváltoztatni a nevüket), először a pasinál, aztán otthon,

kedd reggelre sutyiban elöntött a vér, úgyhogy ágyneműmosással egybekötve nyűglődtem tovább, a pasi még mint kisbeteget vitt el reggelizni, és nagyon bevállalósnak éreztem magam, hogy utána bekísértem kicsit a belvárosba is,

de délutánra annyira jobban lettem, hogy elmentem kicseréltetni pár mégselettjó ruhát, 

és ottragadtam (mert van egy ilyen durva vásárlásos kattanásom, majd elmondom), 

és estére meg már szinte bajom se volt.

szerdán már csak a hülyén hámló orrom emlékeztetett az egészre.

így esett, hogy a szabadnapjaimat végigbetegeskedtem, de pöccre csak azokat.

#nakiaprofi

hetedik

asszem, most kezdődik a hetedik nemdohányzós hét. már nem számolom, vissza kell nézni a naptárban, ha tudni akarom. ez jó.
még mindig nagyon üres tud lenni egy-egy szitu rágyújtás nélkül, hiszen komoly szerepei voktak... nem sikerült (még) helyettesíteni, és most ez okozza a fő nehézségeket.

a pasi miatt sírós hét utáni regenerálódós hét után jött egy hosszúhét a melóban (nyelvtörő, haha), amit a munkán kívül glamourkuponozással töltöttem.

a pasival azóta helyrerázódtak a dolgaink, mostanra már valódi cuki szerelmezés megy.

fürtössel lett nagy konflikt, de már vele is oké.

az elmúlt hetekben voltam fogorvosoknál, 3x kirándulni, tekertem a parkban, amikor csak tudtam, többnyire szarul ettem, szarul ittam, érzésre egyfolytában csináltam valamit, elvesztettem egy fogadást, így meg kellett hívjam a pasit egy krémesre, amit a Szamosban abszolváltunk, mmm..., kaptam egy hét munkahelyi üdülési lehetőséget és nagyon várjuk, legatyásodtam, sajna kértem pénzt anyámtól ruhára, aki egyből belengette, hogy ekkor meg akkor menjek hazahaza segíteni, amit ezért nagyon bánok, mostanra meg lebetegedtem.

és aludnék, csak ez a két istenátka putyikáék ricsajozására rendre fölébredek.

(olyan hangosan tudnak rikácsolni, főleg putyi1, hogy szerintem a szomszédnak se kell vekker.
egy egyszobás lakásban. mikor amúgy is be nem áll a csőrük.)

vissza szeretnék szokni a blogolásra.

mosni kell vagy ötöt.

mindjárt szétrobban a fejem.


asszem, inkább hazamegyek, putyiék nem fogják be, a pasi meg úgyis csak holnap jön...

ha lesz erőm, csirkeszárnnyal várom, meg lehet, valami sütikével... csak nem tudom, mit kezdek addig a csöpögő orrommal.

random pontok

- újabban hetente hányunk-fosunk, nem értem ezt az albit.

- poloskák.

- csúnya gondolatok a fogorvosokról.

- faszkivan egy csomó mindennel.

- agyondicsérték a megjelenésemet.

- én csak haza akarok menni.

#napvége

#agyhalál

heló október!

a múlthét borzalmai után (ahol is a pasis dolog még 24 órát szivatott ám, mert a személyesen kibékülős-átbeszélős esténken mégjobban összevesztünk), nos, semmi egyébhez nem volt se kedvem, se érkezésem, mint lenni.

így, ennyi.

azért megpróbáltam összekotorni a gondolataimat, amik NEM a pasitémáról szólnak,
hogy hol is tartottam előtte,

egész jól sikerült.

rájöttem, hogy volt egy kb hatszáz elemű to do listem a kövi hónapokra, rugalmas ütemezéssel, úgyhogy megkönnyebbültem, hogy nem késtem le semmiről...
meg ugye épp az "új dolgok jönnek, minden bizonytalan, katyvaszos, izgi, mert még nem alakult ki" állapotnál tartottam, abba azonnal vissza lehet rázódni.

már csak meg kéne nyugodni.
na, az rohadtul nem megy olyan könnyen, a szervezetem még ugyanúgy pánikol.

mondjuk meg is értem.
konklúzió nincs, csak állapotjelentettem egyet, ki tudja, hogy...