olyan az élet mostanában, hogy szinte fuldoklom a magánytól, elveszettségtől, kiúttalanságtól. belül egy nagy büdös, szurokszerű fekete semmi vagyok, amit nem tudok megmutatni senkinek, megosztani senkivel, amit nem akarnak látni-hallani még azok se, akiknek egyértelműen kimondom, akikhez utolsó kínomban fordulnék vele, akik a legközelebbiek, akiknek még szakmailag is érteni kéne.
egy másoknak (felfoghatatlan módon) láthatatlan fájdalom körüli szövethalmaz vagyok, ami egyedül küszködik, és nem tud segíteni magán, és más se segít neki.
és ez az az állapot, amihez még nem vesszük hozzá a háborút, a várható inflációt, a kitudjamiket.