2017. február 2., csütörtök

posztérzések

nem szoktam írni róla, de az utóbbi hónapokban rengeteget gondolok a mamára. pont az ünnepek alatt nem, az csupa sodró izgalom volt és kellemes (pedig anyámtól egy vászonképet kaptunk a mamikról, abból az időből, mikor még rendben voltak), de amúgy.

az egész tavaszon csak most gondolkodom igazán.

talàn most van már elég messze vagy nem tudom.

és hát ez a reggeli dolog simán visszahozta megint a halálfélelmes, rohadt rettegős, kínzó érzelemkoktélt. le vagyok fagyva, teljesen.
ez ilyen poszttraumás izé, biztos a gyász normális része, de blöe.

az a fél perces jeges rémület, az csinálta.

nehéz bármit is mondani, egyszer volt, hogy kishugom hívása keltett éjszaka, akkor éreztem ugyanezt, még levegőt is elfelejtettem venni. akkor vitte vissza apámat a mentő a kórházba, volt nagy ijedtség, de egyben megkönnyebbülés is, hogy csak ennyi. hogy mindenki él.

akkor ott aludt mellettem a pasi.
most nincsen. 
szigorúan véve ez a hatodik nap, hogy semmi közöm hozzá.

még nem volt összeomlás, szinte nem is sírtam, nagyon fura minden. (a poszttraumás izé meg helyzetidegen, hogy megint élesben félek.)

én azonnal töröltem a számát, ő nem keres, rendben is van így.

csak mittudomén. nem látom, mi jön, és hiába erőltetek magamra lelkes várakozást és van rutinom a szarban, azért elég szokatlan ez így.

ha finoman akarok fogalmazni: ez se életem legjobb napja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése