törpölés (tldr)

be kell látnom, hogy ez így nem megy. 

régen mindenki a saját fix felhasználó nevével jelent meg. tudtuk, kinek a gondolatait olvassuk. no nem irl arccal, de nagyrészt ismertük egymás blogját, vagy ha nem, hát megnézhettük, de minimum láttuk folyamatában a gondolatmenetét, gondolkodásmódját.. voltak kapaszkodók, viszonyítási alap.

mára, ezzel a névtelenség dologgal az egész elment ebbe a bántó, megmondó, ítélkező, sokszor kb kegyetlen irányba, ami felett értetlenül pislogok.

mégis hogy érezheti bárki, hogy jogosult mások bántására?!

oké, tudom, tudom, a kérdés költői.

 

nulla kommenttel nekem kockásfüzetté válik a blog (amim amúgy szintén van, ezer év után, úgy szeptember óta, és tök más érzés.) 

cenzúrázni nem tudom úgy, hogy ne hasson rám.

nade ezt meg nem tehetem magammal. 

hiába tudom, hogy aki ilyeneket ír és így, annak a véleménye nem releváns, a bántás mégis hat. a fájdalom valódi.

sőt, legutóbb volt egy igen rossz estém, ahol konkrétan baráti valóságcsekkinget kellett kérnem, hogy ugye nem nekik van igazuk, ugye nem olyan vagyok.

(köszönöm, akik hangot adtatok annak, hogy ez így nem oké.)

 

és teljes a zavar azzal, hogy nem tudom kihez kötni, sőt összekötni se, csak remélni merem, hogy amúgy nem ismerős(ök), se itt, pláne nem irl.

miközben amit ide kiteszek, az többnyire random, egyoldalú, kontextus nélküli vagy csak részben vázolt, sötét mélypontokon idehányt töredékinfó, vagy speciális hangsúlyokra kihegyezett eszmefuttatás. bizonyos szempontból nagyon mély és igazi,  ugyanakkor meg mégis következetlen pillanatképek, korlátozott vetületek. sokszor olyasmi, amit amúgy nem tudok/szeretnék megosztani az irl környezetemmel, nem érzem feltétlen a valódi életembe integrálható ventillálásnak, de a gondolat-kipakolás segít. (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek - mint emlegetni szoktuk.)

(persze utóbbi ott megbukik, hogy lettek, akik tudják, ki vagyok irl, meg hát elég vékony jég a bloggerkedés amúgy is, pláne onnantól.

...tudjuk, hogy orvosomról is jöttem rá, hogy olvasom a blogját, meg fészbukon is találtam meg bloggert csak úgy, aki nem biztos, hogy nekem is be akart volna mutatkozni... pl.)

azt vettem észre, hogy nincs kapacitásom-igényem hagyományos, teljesebb képet is megosztó rendes énblogolásra. (ami amúgy nem fair azokkal szemben, akik olvasnak.)

sokszor le akarom írni, de aztán mire, már továbbkattanok (asszem, pl nem írtam le még azt se, miért volt hiteltelen az adhd vizsgálat, pedig minden érthetővé válna), már nem esik jól részleteiben foglalkozni vele, már kibeszéltem irl, már más fázisban vagyok... meg hát valszeg adhd, na.

sok mindent nem is tudok úgy elmesélni, hogy ne mondjak a kelleténél többet, ne feszélyezzen, hogy esetleg a valódi életemről túl sok derülne ki. (innen is helló, akik ismertek, haha!)

(ja, az adhd-s cuccot szerintem kicsit emiatt se írtam le.)

plusz szerintem le is választom magamban ezt: ahol az ilyen mély bennem felbukkanó sötétséget osztottam meg, ami ennyire sebezhetővé tesz, oda nem esik jól mellé rakni a nemmélypontos, "normális életemet", a teljesebb képet. aki ezeket így elolvassa rólam, az tudja a legsötétebb "titkaimat", úgymond, de furamód nem esne jól megosztani vele a hétköznapjaimat - mintha az sokkal intimebb lenne. (meg ne is kösse össze a kettőt senki lehetőleg.)

viszont jó kis céltáblát csinálok magamból. olyasmiket teszek ide, amitől mások, arra hajlamosak elítélhetőnek látnak. kipakolom a sebezhetőségem, a legnagyobb valós vagy vélt gyengeségeim és félelmeim. olyasmiket is, amit mások kb maguk elől is titkolnának. sőt, olyasmiket csak igazán. sokszor magyarázat és kapaszkodók nélkül.

itt sokszor (többnyire?) nem mutatok erőt. nem mutatom azt az arcot, amit az ember más emberek közt mutat a "normális életben". ide jövök elpanaszolni azt az erőtlenséget és esendőséget, amit a való világban nem vállalunk fel, csak nagyon szűk körben, vagy esetleg úgy se. idehozom azt, ami nem tartozik másra. 

egy részem nagyon akarja, hogy kevésbé egyoldalúan ismerjetek.

de a blogot meg másra használnám.

hát milegyen, ugye.

képzeljétek, asszem, már 2008 óta blogolok. hát az már egy 16 éves kamasz... máshol kezdtem, más néven, más hangsúlyokkal, sőt, kb egy másik életben. szociális közeg is volt sokáig. őrület, mennyit változott ez is. 

(meg már én se olvasok lassan, majd lehet, ha a pasi meg a gyerek kikerülnek a képből, újra fogok, nem tudom.)

múltkor már szomorkodtam egy sort, hogy full abba kell hagyni, hogy ezt így nem lehet... aztán ez enyhült, tök mással voltam elfoglalva, most meg nem is tudom.

szóval csak ideteszem ezt egyelőre, aztán még meglátom, hogy' szeretném.

a nemcsinálásról

szóval így kb az a szitu, hogy leírom ide: életem problémája, hogy nem tudom csinálni a dolgokat, leirom, hogy sanszosan ennek egészen konkrét létező biológiai oka van,

majd megkapom rá, hogy csak csinálni kéne a dolgokat. csak küzdeni, akarni, felelősséget vállalni, akármi...

(mert biztos nem küzdök, akarok, felelősségvállalok, különben csinálnám.)

ettől még depis is leszek, hiszen nem elég, hogy van velem valami, ami megakadályozza, hogy megcsináljak dolgokat (és ettől szenvedek),

de mások szerint amúgy nincs velem ilyen / van, de rajtam múlik.

szerintem amúgy ilyenkor elég lenne annyit mondani, hogy "sajnálom, hogy ez van veled, nehéz lehet..."

és értem, és tudom, ha van segítő szándék, és tudom azt is, hogy "az ő hibája, mert ilyen nem történik csak úgy, mert ha ilyen történhetne, még a végén velem is megtörténhetne vagy valaki nekemfontossal", meg hogy "az ő hibája, hiszen minden, amit én elértem, az én kemény munkámnak köszönhető, tehát aki nem tud valamit elérni, az csak nem tett érte eleget" és "ha én küzdöttem, más is küzdjön csak, a küzdés az élet rendje", vagy hogy "tuti nem küzdött, ha valaki küzd az életben, annak megvan a látszatja, a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét", stbstb

sok-sok minden...

nomeg hogy ez olyan nemlátható és elképzelhetetlen, felfoghatatlan dolog, kb úgy, hogy jó-jó, nem tudod csinálni, értem én, de és ha esetleg mégis csinálnád?

tényleg, tök abszurd.

de hogy így nem lehetne, hogy csak nyugiban ventillálhassak, amikor már majd' felrobban az agyam, anélkül, hogy az mások önigazolásának-önkifejezésének eszköze lenne, stbstb?

meg mondjuk rájöttem, hogy sokkal könnyebb megoldani egy problémát, ha nem kell először a probléma léte miatti megítéltséggel és az ebből fakadó szégyenérzettel foglalkozni...

utálatos feladatok

asszem, ideje tényleg megtanulni nem magamra venni a nem túl támogató véleményeket...

arról, hogy írjam ki magamból

behalt a jobbkezem. (csuklóm-kézfejem.) a pasi szerint "telefonkéz", merthogy túl sokat nyomkodtam... 

nyilván jobbkezes vagyok.

egyszer már jobb lett, de csak pár napra..

most a legmeglepőbb dolgok tudnak fájni. nem is gondolnánk, mennyiféleképp  mozgatjuk és mennyiszer... és hogy kb mindenhez is kell. (még alváshoz is, mikor begyűrném az állam alá, vagy mit is nem tudok most épp csinálni vele...)

mondanám, hogy gyógyuljon meg hamar, de nem bírom ki, hogy ne használgassam (pl még ezt is a telómon pötyögöm vele). hát rémes.

pszichológus után

amúgy akkora bennem az érzelmi feszültség, hogy üvölteni, sírni, toporzékolni tudnék, telistele vagyok mindennel is, csilliárd gondolat és impulzus, ami sehova se tartva kavarog... - közben meg ezt nyilván nem fogom megtenni,

viszont olyat léptem, amit ezer éve nem... fogtam magam, és beültem valahova meginni egy sört.

egy szuperfancy/trendi/menő helyre, valami szupergurmé drága kézműves cucc mellé. vannak szép fények (meg indokolatlan rózsaszín neonfény), növénykék és a kelleténél hangosabb zene, ami nekem most pont jó.

na jó, hát nem csak úgy valahova.

tegnap is voltam pont itt, így ugyanazt iszom - amúgy náluk tökre nem az én ízlésem a fősodor, csak ez most egész oké...

tegnap nem egyedül voltam, szocializálódtam kicsit, jól esett. eröltetni kellett, mert mindig lutri, hogy maradnak-e a progi után, akikkel beszélnék, de tegnap nagyon jó volt.

néha amúgy belesodor az élet ilyen bennfentesebb menőségekbe: karszonkóma (nemígyírjuk) akusztik, meg közös fotó betonhofival (direkt kihagytam a pontot) meg random dumcsi valami híres influenszerrel, úgy, hogy nem is vagyok képben előtte, hogy kikezek-mikezek... (bénaság a köbön.)

((a történeti hűség kedvéért: csak a véletlenen, mondjuk ki, szerencsén múlt, hogy a híres influenszernek pont nem tettem fel a kérdest, hogy na és te mivel foglalkozol... egyszerűen másfele kanyarodott épp a téma...))

erre a helyre is úgy szoktam jönni, hogy kötődésem van, nem azért, mert menő.

egyedül még sose voltam itt.

de teljesen komfortos tudok lenni a valahova egyedül beüléssel.

(nem mindig, de úgy általában.)

ezer éve nem csináltam már... és inni se szoktam rég, hogy oldjam a feszkót...

de most amúgy szerintem oké.

egyszer pár hete egy kvra is elzarándokoltam egy régi helyre, ... tök fura volt. a pasi, s főleg a covid óta nemigen csináltam már ezt.

de most majd ki tudja, mi jön.

(ja, lehet, hogy holnap is ide jövünk, most jut eszembe... előtte tavaly voltunk utoljára, jól besűrítem itt .. de akkor mondjuk már lehetne más az outfitem :D)

(semmi normális összképet nem tudok összehozni mostanában, kissé lepukkant vagyok, de hát már nem akarom rendszerezni a pasinál semmimet, közben nincsenek elöl a nemtundra-cuccok, és az ötleteim se.

outdétidebb vagyok, mint valaha.)

pszichológus

na, hát vállal, és nekem is szimpatikus. nem úgy néz ki, mint aki merev sablonokban gondolkodik, ami szuper hír.

és olyan árat mondott, hogy oké.

sőt, az adhd-val is képben van, úgy tűnik, ami egy váratlan bónusz feature...

((még azt is mondta, hogy szerinte ahogy beszélek, az konkrétan teljesen olyan, amúgy...))

nem zárja ki, h van az előző diagom is, vagy hogy ez nem valami olyan, aminek pont adhd-s tünetei vannak...

de alapvetően nem ez a fókusza a dolognak.

negatívum, hogy sokx csak 2hetente ér rá.

de így is örülés van.

de (a végén updatelve)

ugyan a mai napom nagyrészt azzal telt, hogy ezeken gondolkodtam, meg jól kiirtam magamból,

nem igy szoktak telni.

nem igy és nem ennyit szoktam ezeken gondolkodni.

szóval nem az van, hogy rágódok.

sőt, pont az történik, hogy sokszor még a magànéleti helyzetemen sem rágódok, amin pedig rohadtul non-stop kéne.

 

rá kell jönnöm, hogy az egyik ok, amiért ez nincs megoldva, hogy a nagy hivatalos szakítás lecsendesülése óta konkrétan képes vagyok még meg is feledkezni róla, nem is rövid időkre. (akár napokra is egyben...)

(a pasi is aktívan ugyanígy. szerintem nálam sokkal jobban.)

és sajnos ritkán voltam olyan jól életemben, mint azokban az órákban,  napokon vagyok.

 

(nem dolgozom, mert költözni akarok - kéne, de nem jut eszembe épp, hogy mit kéne, mi van, és csak úgy elvagyok időn, téren és kötöttségeken kívül, akár a pasival összebújva filmezve az ágyon, kézenfogva sétálva vagy társasozva, a gyerekkel szokásosan hétvégézve vagy magamban belemélyedve valami érdekesbe...)

és ezekből nehéz kimászni.

a sokminden mellett, amiről ezzel a szakitással lemondok,

újra lemondani ezekről is: az alvásról és kötetlen szüttyögésről, ami életem egyik legmeghatározóbb szükséglete-vágya, és kb olyan most, mint .... valami drog?

meg erre azt mondtam volna korábban, hasítok,

mostmár inkább azt mondom, lehet, hogy részben simán csak így működik az agyam...

valami olyat kéne tenni, amihez nagyon nincs kedvem, tehát alapból igen hosszú és göröngyös a kivitelezése, ami ráadásul sok-sok (igy számomra valószinűleg egyesével is alapból nehezen) megugrandó külön teendőből áll, megszűnt a közvetlen szenvedésnyomás is, közben berántanak dolgok, amikben jól érzem magam és teljesen azokkal van tele a fejem, fókuszvesztés és a szokásos "időlegesen elfelejtek egyes fontos dolgokat, teendőket", csak egészen abszurd, hogy ilyen topikban is...

szóval wtf, de bizony ez is mind benne van szerintem.

tényleg nincs meg az a belső hajtóerő, ami vitt még, amíg érezhetően rossz volt, mielőtt a pasi marasztalni és viselkedni nem kezdett.

és egyelőre számomra érzékelhető időnyomás sincs, mert tudottan minden tegnapra kéne, meg persze mindigis a pálya szélén éreztem magam, aki mellett elfolyik az idő és a pénz is, most se változott,

szóval küzdök azzal rendesen, hogy minden porcikám kb maradni akar ebben, a józan eszem az meg hol a felszinen van, hol totál máshol, és ha itt is van is csak úgy mennek a dolgok, ahogy bármi mással szoktak.

#naezaciki

#deszerintemezisvan

persze amikor épp eszemben van, akkor nem jó, változó intenzitással, hogy finoman fogalmazzak.

UPDATE: 

összefoglalva: 

a szakítás-szétköltözés-újéletkezdés a rossz dolgoktól szabadulás mellett rengeteg jó dologról való lemondás is

és rengeteg új rossz dologgal való szembekerülés

amely lemondásokhoz azóta még jöttek jó dolgok

ellenben csökkentek az itteni rosszak

és a megszervezése és kivitelezése maga egy óóóóóriási komplex feladatkupac

ha tényleg adhd-gyanús az agyam (márpedig az, de mennyire hogy, csak amíg nincs papír, nem érzem, hogy mondhatom, hogy tudom), akkor amúgy miért gondoltam, hogy ez nekem csak úgy, pöccre menni fog????? ennél sokkal-sokkal egyszerűbb, hétköznapibb, rutinabb feladatok se szoktak csak nagy küzdéssel, sokára....

(ez most egy nagyon vicces, világbajnok felismerés... 

hát nem csak lelki okai vannak, amiért nem megy... de mennyire nem.)