2017. május 24., szerda

és akkor ennyit...

...a kockára fagyásról. (szandál.)
pedig vittem kabátot.

#miezazidő

hektika

szóval vannak sztorik is, szeretném elmesélni ugye a lánybúcsút,
a pszichonénit,
azt, hogy a kis lakótársaimmal milyen vicceseket talàlkozunk és milyen hülye időpontokban,
hogy egyszer nem mentem dolgozni, mert lehánytam a kezem,
hogy az orvos milyen jót nevetett rajtam,
hogy a pasi elvitt ebédelni,
meg ringatózni a Dunán,
meg mennyit bohóckodunk kocsikázás közben,
meg milyen helyes és csinos voltam sokszor,
hogy milyen finomat fagyiztam,
hogy fürtössel csodálatosakat beszélgetünk és nagyon szeretem,
hogy milyen büszke vagyok rá is, a munkatársaimra is, meg pl anna futkosására is,
hogy micsoda felhőket láttunk cukival,
hogy simán felismerem a sült nyúlcombot ránézésre, pedig vagy tíz éve nem ettem,
hogy tegnap a melóban ragadtam de az egész viharról lemaradtam, mert végigveszekedtem a pasival telefonon, lemondtam fürtöst is, de végül persze kibékültünk,
hogy a kártyámon 7ezervalamennyiből 3ezervalamennyi lett, pedig ezernégyet fizettem, ma viszont, miután vettem még egy kenyeret, 5ezer, így mégse fogok éhenhalni, pedig egészen úgy tűnt,
hogy lett egy csodaszép szerelemruhàm,
hogy előszedtem a nyári darabokat és a szandálom,
hogy a zebránál álltam ázó verébként vacogva, mikor egy nő mellémtoppant az ernyőjével és nem is tudja szerintem, mennyire tényleg aww.


csupa ilyen, csomó minden biztos elveszett, de most se tudom leírni, mert sose tudom leírni, mert rángat magával a hullámvasutam,

és tökre tényleg vannak olyan állapotok, amikor az ember lemarad a külvilágról,
nem is egyféle,
meg amikor nem tud reagálni érdemben semmire, pedig akarna,
és hát ennek annyira nem örülünk.

de végre tudtam egyberuhában menni dolgozni, anélkül, hogy reggel kockàra fagytam volna, és ez mennyire klassz màr!

#nagyonvártam
#szeretnéktöbbetazlenniakiveljólenni

2017. május 22., hétfő

rúgja meg a 60 szláv javasasszony inkább

küzdök nagyon a szétesésekkel. legszívesebben sikítanék és toporzékolnék néha, annyira kiborító, hogy megszűnök azt csinálni, amit szeretnék, és sehogy se tudom visszavenni az irányítást. érzésre kábé megvárom, míg lecseng - persze fene tudja, közben próbálkozom mindenfélével, legjobb tudásom szerint, lehet, hogy azok nélkül tovább tartana...
ez még szürkezóna.

a hétvégére kettő, azaz kettő (amúgy szupi és vágyott) program volt előirányozva,
mindösszesen a megjelenésemet kívánták volna,
és hogy így bedőlt az egész és nem.

rohadtul nem értem, miért.

aztán tegnap jó lett volna találkozni fürtössel, de egyszerűen nem tudtam úgy rendezni a nap végét, hogy megengedjem magamnak,
hosszú hét a munkában,
muszáj voltam otthon maradni és korán feküdni.

naná, hogy szétszorongtam magam elalvás helyett, amit ráadásul viszonylag sokára ismertem fel, meg még mire lekezeltem...

utána olyan fasza kis rémálmaim voltak, ha nem lennék kiütve a kialvatlanságtól, nagyon röhögnék.

például álmomban arra keltem a halott nagyanyám házában (mert valamiért ott laktunk, és pont enyém volt a halálos ágya), hogy anyám épp lyukasztja ki a fülemet.
(mindenki megrökönyödésére. ilyen piercingszerű valamit tett bele. ja, amúgy nincs kilukasztva irl, tudtátok? sose volt.)
azért csinálta, mert előző este hazafele menet belefutottunk 60 szláv javasasszonyba (!!!wtf!!!), akik épp szembe jöttek biciklivel,
és kiderült, hogy az egyik mondta neki, hogy a bokám befeledőlése egy elharapódzó születési rendellenesség, és ahhoz, hogy megállítsa, ezeket a démonűző izéket kell a fülembe tennie.
aztán ugye mire felébredtem, már meg is csinálta pont, és akkor ilyen tök kómásan gimibe kellett menni, és azt se tudtam, mi van.

meg hasonlók. le a kalappal az agyam előtt, komolyan.

mondjuk most se tudom, mi van, fáj a fejem, hazaakarokmenni, bamba vagyok, satöbbi, pedig bennem van már két kv, egy felvágottas kifli meg fél liter víz...
újabb szép nap a paradicsomban, I guess.


voltak-vannak persze szép meg fun dolgok is, azokkal adós vagyok még, srry,
tudjatok róla, és majd valamikor.

2017. május 21., vasárnap

életem eddigi terápiás fejlődése

egy rakás szar vagyok.

egy rakás szar vagyok, de hátha meg tudok változni.

egy rakás szar vagyok, de hátha van oka és ha kiderül, lehet a szarságomon változtatni.

egy rakás szar vagyok, mert x ok (x=betegség), de àllítólag lehet a szarságomon változtatni.

egy rakás szarnak érzem magam, ez az x ok miatt van, lehet ezen változtatni, de hogyan.

sokszor egy rakás szarnak érzem magam, de tanuljam meg felismerni, hogy én reagálok túl helyzeteket, azért érzem.

sokszor egy rakás szarnak érzem magam, de tanuljam meg felismerni, hogy nem mindig én reagálom túl a helyzeteket, hanem mások bántanak éppen, és abból fakad.

sokszor rosszul érzem magam, mert az x ok miatt vannak rossz működéseim, amiket nem értek, és nehézséget okoz például felismerni, hogy túlreagálok-e épp valamit vagy mások bántanak-e, stb...

sokszor rosszul érzem magam,
mert egy csomó mindent tudok már az x okról, mégse tudok úgy működni, ahogy szeretnék.

sokszor rosszul érzem magam, ami viszont teljesen természetes, az élet velejárója, főleg, ha az x-szel kell szívnom, ami egy istenátka, teljesen érthető a türelmetlenségem, kb minden érzésem, a rosszak is, majd, szép apránként egyre könnyebb lesz a működéseimmel és úgy általában.


valami ilyesmi.
milyen jó például, hogy már tudom: nem vagyok egy rakás szar, ugye.

2017. május 20., szombat

nyílt levél a pszichonénimnek

(amit nyilván nem olvas, de milyen jó, hogy el fogom tudni mondani neki.) (ennél valszeg sokkal rövidebben, itt kicsit túltolom - a szerk.)

kedves xy!

azt hiszem, végre összeraktam, mi zavar, miért, és mi segíthet ezen.

azt érzem, elkezdtem erősen megkérdőjelezni a kompetenciáját és ettől dühös vagyok Önre, és egyelőre ugyan csak magamban, de fejben már elkezdtem "betámadni" Önt.
olyan érzés, mintha Önnek nem csak az ismerkedős részre, hanem úgy általában is az volna a technikája, hogy hagy szabadon beszélni, aztán ami adódik - ha adódik-, abba belekapaszkodik majd, és valahogy alakul...

((mint tudjuk, ezek érzések, tehát már létrejöttek, valósak, ugyanakkor az egyáltalán nem biztos, hogy az alapjukat adó helyzetértelmezések az aktuális valóságra reflektálnak, hogy azok adekvátak, helyesek... tehát ez egy olyan állítás mindig, ami egyben helyreigazítási igényt is megfogalmaz a valóságértelmezéssel kapcsolatban, és teljesen nyitott a másik állàspontjaira. - a szerk.))

viszont az én fejemben meg ott az elvárás, hogy Ön értsen ehhez jobban, mint én, és ezt fejezze is ki.

azért jöttem ide, mert a betegségem akadályoz kábé mindenben, megrekedtem vele, egy ponton túl körbe-körbe járok,
és szeretném, ha valaki, aki tudja, mit csinál, segítene továbblépni.

azt várom, hogy az első x alkalommal célirànyosan felmérje, mivel van dolga, majd ez alapján kiválassza a megfelelő módszereket és fókuszokat, és utána hatékonyságorientáltan elkezdjünk rajta együtt dolgozni.

tehát, hogy Ön irányítson, és kézben tartsa a folyamatot, tudja, hogy ehhez milyen információkra van szüksége és azokat hogyan szedje ki belőlem,
mivel Önnek van rálátása a nagy egészre, én meg azért eléggé bele vagyok veszve a részletekbe.

most az az érzésem, Ön is beleveszett velem, nem talál fogást rajta, és arra vár, én jelöljem ki az irányokat, nem strukturálja, vezeti eléggé a beszélgetéseinket, és ez számomra nyugtalanító...

nekem az adná a biztonságérzetet
(azaz hogy van értelme, hogy jó kezekben vagyok, hogy lesz eredménye, értelme az egésznek, hogy tudunk változtatni, hogy lesz megoldàs),
ha Ön nagyon határozottan (de nyilvàn rugalmasan is) irányítaná és strukturálná a folyamatot,
és legfőképp ha éreztetné velem, hogy van elképzelés, fókusz, rálátás.

tehát nem állítom, hogy nem tudja, mit csinál, csak, hogy én nem érzem - kérem, hogy változtassunk ezen, hogy megnyugodhassak.

nyilván a saját specifikus sztorimat én tudom, a lehetséges technikákat, megoldásokat viszont Ön.
kérem beszélgessen el velem arról, Ön szerint hogyan érdemes hozzányúlni ehhez az egészhez, és legyen mindig valami felütés is,
illetve újfent kérem, ne hagyjon nagyon csacsogni, csapongani,

mert én nagyjából bármiről képes vagyok nagy hévvel, terjengősen és színesen, minél nagyobb érzékletességre törekedve mesélni, beleveszve az élménybe,

((mivel élmény- és érzelemalpúan kommunikálok, sőt, gondolkodom, működöm,
plusz már megállapítottuk, hogy nagy félelmem, hogy nem értenek, nem engem látnak és valószínű így próbálom elérni, hogy minél jobban átmenjen, ki vagyok, hogyan látom a világot,))

teszem azt teljesen értelmetlenül is,
olyan témákban, aminek a bontogatása nem visz közelebb semmilyen megoldáshoz, maximum az időt veszi el attól, hogy haladjunk.

ez szerintem nagyon fontos nekem ahhoz, hogy valóban meglegyen a biztonságérzetem,
önmagában a terápiás kapcsolat puszta ténye számomra kevés kapaszkodó.

ez a türelmetlenség is a biztonságérzetem hiányàból fakad, azt hiszem, ami az életem minden területén jelen van. (és pokoli rossz.)

kérem, segítsen ebben.

köszönöm.

2017. május 17., szerda

summa

ez a nap polkorrekten fogalmazva az elviselhetetlenség határát súroló kéretlen erőpróba,

pongyolán meg geciszar.


ráadásul semmilyen pozitív előjelű változás nem várható.
(sőt.)


#pech

2017. május 13., szombat

a nap meg

amúgy munkával tellik, ami most a gyakorlatban főleg egyedül ücsörgést takar.

jólesik. ez az álmi idő is pont passzol hozzá.

megvannak még a labdarózsák, és letétbe került nálam megint az életnagyságú papír ténsasszony-fénykép,

csak valahogy úgy sikerült az ajtó mögötti sarokba tenni, hogy a mosdóból visszajövet mindig megijedjek.

értitek, egy fotó, ami páróránként rámhozza a frászt - minden alkalommal nagyon nevetek.

nemsoká lesz egy nagyobb rendezvényünk, egy csomó cuki fiatal kézműveskedik hozzá cukin a folyosón, olyan mosolygós-lelkes kedvem van tőlük. (és ez nem mond ám ellent az előző posztoknak.)

a pasi este grapefruitos sörrel várt, mert tudta, hogy azt szeretem, meg régi magyar trashreality-t néztünk összebújva-simizve és felolvasta a vonatkozó hogyvolt posztokat.

mégis hisztikéztem neki végig, persze a késztetéshez képest erősen (és szokatlanul ügyesen) disztingváltam, csak hát a hisztike az hisztike,

de (sőt, nagybetűs de) most végre rájöttem, mi a fene zavart épp ennyire.
amolyan heurékásan.

(tudniillik onnan nézve, mire is reagálok ennyire hevesen, milyen igényem kielégítetlenségére és miért - ez az igényesdi tényleg új perspektívákat nyit, imádom.)

oké, sokösszetevős a dolog, viszont, úgy hiszem, megint nyakon lett csípve egy.
a megfelelő szavakat még keresem rá, de valami olyasmi, hogy nem tükrözi a másikat eléggé, nem ad annyi visszacsatolást, mint általában az emberek, verbálisan szinte egyáltalán, nonverbálisan is keveset.
(bókok, pozitív megerősítések, hasonlók hiányára panaszkodtam mindig is -  na, ennél picit többet foglal magába, de például ezek.)
és - ami még qrva fontos - nem konkrétan velem csinálja, hanem úgy általában ez az ő (otthonról hozott) működése.

emlékszem, karácsonykor a családjánál is töltöttünk egy napot, és hát számomra baromi furcsa élmény volt. egyrészt jólesett, hogy megosztotta velem az élményt, családtagként kezeltek, ..., ...,
másrészt én még életemben nem láttam ennyire rideg, hideg ünneplést, holott kedvesek és közvetlenek voltak. amit fentebb próbáltam megfogalmazni, remekül magyarázná. bár, istenemre, olyan megfoghatatlan még így is... nem baj, majd összeáll jobban.

ennek a felfedezésnek magának örülök, mert minden ilyesmi számít a gyakorlatban is, minél jobban értjük egymást, annál gördülékenyebb a viszonyunk, legrosszabb esetben is tanulok magamról valami újat.

mióta (asszem 3 hete) elkezdtünk hatékonyan kommunikálni, olyan furin más az egész így is. akkor is az volt, hogy én rájöttem magamról valamire*, ennek tükrében felülvizsgáltam kettőnket is, változtattam valamin, amin úgy ítéltem, kéne, meg el is mondtam neki, és hirtelen teljesen más válaszreakciókat kezdtem kapni.
ja, hát ez tényleg csak így ennyi.
gondolom, nem spanyolviasz, de nekem újdonság, mindegyik.


ettem az előbb egy mennyei sütit,
röhögtem, hogy mások is megijednek a ténsasszonytól,

most meg inkább berekesztem ezt a posztolgatást,
mert át kéne gondolni, van-e otthon bármi kajaalapanyag. a héten még csak egy borzalmas kifőzdei zöldséges lasagne formájában ettem főtt kaját, ami tarthatatlan, ugye.

meg kávéznék is mégegyet,

meg el is fáradtam.



*: oké, nincs sok értelme, ha nem árulok el valami konkrétabbat, hiába nincs kedvem belemenni most.
olyasmikről volt szó, hogy amúgy jogos igényeket rendre nagyon rosszul kommunikáltam le, olyan üzeneteket közvetítve pluszban (sőt, sokszor helyettük), amiket egyáltalán nem is akartam, ezzel nyilván teljesen más hatást elérve.