2016. november 29., kedd

juhhhuhúúúú

vagy hát értitek. érzem, ahogy jön vissza az energiám.
tegnap megnyugtatott a dokibácsi, hogy mostmár jó lesz, megnyugodtam én is, mert sikerült odaérni, jókor odaérni, hogy hamar sorrakerüljek, és még meg is nyugtattak.

az úgy volt, hogy a pasi átment az anyukájához, nélkülem, nehogy elkapjon bármit. előtte kaptam kölcsön pénzt meg kulcsot.

a pénzt elvertem hazafele a boltban, vadul számolgatva, a kulccsal visszajutottam a konyhába és teljes chillben, azzal a jóleső érzéssel, hogy tudom, mit csinálok, megfőztem egy isteni tárkonyos csirkeragulevest.

és amint kész lett, hazaért a pasi és leültünk ebédelni és ez a boldogság.


igaz, most megint nincs egy vasam se, de itt az egész nap, hogy valamit összehozzak holnapra a kamrából... meg mosni kell és szeretnék takarítani is, pakolni is és kirakni végre a fránya díszeket, és beérni azzal, hogy ma csak ennyit csinálok, mert azért még nem az igazi... (tegnap a pasi is nyűglődött szegény, meglátjuk.)

ja, meg ma már levegőztem egy órát, biztos hasznomra válik az is. és igen, kutya hideg van... amolyan téliesen. tényleg advent van.

2016. november 27., vasárnap

hogy jót is írjak

lesz majd a héten élménybeszámoló a vadasparkozásról, mert hát az awww.

másrészt kicsit erőn felül, de kimásztam az ágyból, örüljetek velem. és ha már, akkor rendbekaptam a konyhát is, hadd legyen cukinak ennyivel is könnyebb.
meg a lábam is selymesen sima, sokkal komfortosabb így.

díszíteni

a lakást, azt szerettem volna ma legalább. de nincs erőm. kiborítóan semmire sincs erőm, nyaff. szerintem lelkileg is rápakoltam a rosszullétre, a futó problémák sokszoros súllyal nehezednek a testemre, az agyamra, tényleg csak vegetálok. csak nem értem, hogy ha ólomból vagyok, miért fáj mindenem. az ólom elvileg nem érez.

mivel már tegnap óta semmi hányás és reggel óta a hasam se akar világgá menni, elhatároztam, hogy beveszem magam a fürdőbe, emberformát öltök, aztán felszedetem magam a pasival. neki eddig kutya baja, ha meg lesz, már átadtam úgyis.

annyira vágyom egy kis babusgatásra.

advent on

kicsit olyan vert sereg fílingben talált meg az advent, mára kinéztem magamnak egy családozós otthoni főtéri hesszelést, de így nyilván nem utazom.

a kedvem a béka segge alatt.

a pasival is gázok vannak megint, mondjuk úgy, hogy nehéz érzés, ha kicsit megreccsen az aktuálisan legfontosabb emberi kapcsolatom. a mindjárt30nak ez se tesz jót, meg az se, hogy a szobában punnyadok harmadik napja. három elpazarolt nap, omfg.

aztán van még, hogy itt a kis életem többi része, mert van ám neki, a pasin túli is, csupa kérdőjellel.

szerintem elfelejtettem újságolni, hogy aláírtam egy határozatlan idejű szerződést. teljesen stílusosan csak én, a fejesek még nem és dátum se szerepelt rajta és azóta se láttam viszont. de létezik.
ebben a témában időlegesen meg kéne tehát nyugodnom. (nehéz úgy, hogy közben több pénzt akarok és valamit tanulni is kéne...)

visszanézegettem a blogom, és végülis csomó tervezett dolog megvalósult idén, örülés van... így ennek jegyében szerintem elkezdhetek betervezni mindenféle mást is, és attól nekem jobb lesz. (aztán menetközben kiforrja magát, ugye?)

azt hiszem, a lelkemnek két dologra van szüksége: először is menni, menni újra. forraltbor szezon, köszöntelek, karácsonyi vásárok, ajvé.
másodszor: tervezni. ez a rész nagyon-nagyon elakadt, ahogy bejöttek a bénult lézengésben töltött egy-egy napok és agyhalott munkás időszak... totál homály, bizonytalanság... érzésre lefagytam.

de ugye, így visszanézve igen tartalmas évünk volt, és a lefagyás gyakori, de mindig időleges vendég... szóval.

szóval majd kitalálom.
(reméltem, hogy kitalálom most, legyen már értelme a három napnyi bezártságnak, de nem úgy néz ki... basszus. néha nehéz elfogadnom, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy erővel akarom.)

2016. november 26., szombat

kellett nekem kérdezni

szombat esti magányos hányásokba'...

tudtam, hogy szolidáris vagyok, de ezt azért túlzásnak érzem.

hatszázezer draft poszt

annyi. (no nem szószerint, fene számolja. de mondjuk napi kettő átlagban.) nincs, bennszakad, képtelen vagyok. valami továbbra se jó. nagyon nem. blokk van, pedig téma tényleg lenne...

szerdán keltem úgy, mint akit leütöttek, semmi felszabadult "juhú, nem kell végre dolgozni". egész nap azt éreztem, erőn felül kényszerítem a testemet, hogy menjen, holott csak szivemnek kedves találkozások voltak beütemezve, egy kis ikeában nézelődés, egy kis teázás. tudtam, hogy nem hagyhatom ki, jobban kell annál. enni-inni alig, erővel.
estére megjöttek a brutál görcsök, reggelre a vér is, közte valahol a pokol tornácán múlattam az időt.
csütörtökön vadasparkoztunk végre a pasival, szintén a jobbankell jegyében, azt is végigkínlódtam, néha a gyógyszeren is átgörcsölve, energiadeficittel, halálosan fáradtan. igyekeztem kihozni belőle a maxot, és élmény is volt, de az étteremben is, hazafele menet is már végig rázott a hideg, és émelyegtem, szédültem, fájt mindenem...

nem tudom.

nagyon viaskodtam magammal, végül megeresztettem azt a bizonyos telefont, hogy hát én nem vagyok munkaképes.
majd aludtam egy hatalmasat, ilyen tizensok órát, széjjel izzadva magam és elmúlt.
fáradt vagyok azóta is, kedvetlen, nyügi, rossz étvágyú, közérzetű, bágyadt, feszült (mintha most pótolná a pms-es szorongást a szervezetem, pedig akartam írni, hogy alig volt), de semmi takony, torokfájás vagy láz nem tört ki rajtam, semmi, amire az ember egy ilyen helyzetben folytatásként tippel.

akkor ez így mi volt? kimerültség? a hormonjaim? lelki valami?

no és mit mondok a háziorvosomnak: kérem, egészen úgy tűnt, hogy nagyon beteg vagyok, de aztán kiderült, hogy csak egy fura, végletes kimerültség? kialudtam?
köszönöm, hogy kiírt, de nem tudom megmagyarázni?

és ami visszamaradt, ez a #nemvagyokjól, azzal mi lesz? elmúlik? marad? meddig? utálom.

az a fura az egészben, hogy ma cukinak jött meg, és konkrétan alig tudott eltámolyogni a wc-ig, ahol pár hasmenés után kirókázta a lelkét meg a gyógyszereket, és nem használt az új kör fájdalomcsillapító csak félig-meddig, feküdt egész nap és most alig bírt kikelni az ágyból, hogy dolgozni menjen. (de ment, basszus, nincs, aki helyettesítse. nem tudom, meddig tartható, amit csinál.
lehet-e véletlen egybeesés, hogy ő is szokatlanul beteg? mindketten pont elfáradtunk volna?)

ezmiez van nálunk.
zavar az erőben.
nyaúka.

2016. november 22., kedd

annyira sok témám lenne

viszont helyette eszméletlen sok munka várható.
már tegnap délután meghaltam.

#apakezdődik
#agyfagyás

2016. november 21., hétfő

napi

már megint nem ismertem fel egy híres érdemes művészt.

ez mindenki szerint ciki, viszont én tökre megértem magam.

huhh

ez a reggel szoros volt. az este meg tök zaklatott, megkezdődött a nemtudokelaludni pmses rész, azt se tudom, merre van az előre...

még jó, hogy a busz tudja helyettem is. szmájli.


update: egy hajléktalan épp odasz.rt a munkahelyem tövébe, mikor jöttem. hát mennyire szép napindító kép már... (nem.)

update2: miért nem lehet véglegesen beállítani a saját oldalmegjelenítések követésénél, hogy ne? tudom, hiúság, de nem akarom minden reggel újrapipálni...

2016. november 20., vasárnap

mostanában jóságok

képzeljétek, tegnap a pasinál megcsináltam szilvásban is a sütit és teljesen jó lett. (csak elcsomagoltam neki a felét, így nincs fotó, pedig szép is volt..). legközelebb mondjuk simán visszaveszem a cukrot 10 dekával, bizony, idáig jutottunk, hogy már variálom, annyira juhú.

minden növényke életben van még. (kopp-kopp.)

múlt héten véletlenül turiztam magamnak egy rámöntötték, duplagombsoros fekete szövetkabátot háromezerért, olyat, mint amiket tavaly is, mostanában is vágyakozva nézegettem az üzletekben, csak a gallérja más. (mondjuk inkább vettem volna szürkét vagy barnát vagy olivazöldet, no de ez legalább univerzális.) boldogság.

meg vettem háromezerötért egy farmert, amit először utáltam, hiszen annyira nem is jó és egy többórás kétségbeesett ázsiacenterezés csakazértis eredménye, de cuki megnyugtatott, hogy oké, és én is látom, hogy igazából jó benne a seggem, ami elég fontos, és a pasi is megdicsérte, úgyhogy már megbocsátottam magamnak.

újcsaj és cuki kapcsán rájöttem, hogy képes vagyok gondoskodó/vigasztaló/támogató odafordulásra (kényszeresen megoldós-tanácsadós megmentős attitűd nélkül is), ami végülis egy tök jó tulajdonság, kicsit fejleszteni kéne persze, de jé.

voltam a kiállításon. lett véleményem is. meg is fogalmaztam. (csak nem tudom, kirakjam-e.) tök büszke is vagyok rá, mert szerintem bőven túljutottam az "ez szar volt" szinten, amit amúgy mindenkitől hallok. ezt csak azért emelem ki, mert mostanában komolyan kétségeim támadtak az okosságomat és műveltségemet illetően (először kiderült, hogy teljesen rossz helyre pozicionálom Új-Zélandot, majd, hogy simán egybemosom Elton John és Paul McCartney személyét. ja, és múltkor valamiért következetesen ly-vel írtam egy j-s szót, azt nemértem.) no és ez most számomra kicsit ellensúlyozza.

múltkor helyre kis vacsit rittyentettem a pasinak, mire hazaért, és ő boldog volt tőle, én meg büszke.

van egy hátizsák, amit nagyon szeretnék, de most se tudtam megvenni, hiába volt leakciózva, és a pasi megkérdezte, legyen-e a karácsonyi ajándékom.*

esett a hó.

süt a nap.




*ennél a pontnál jöttem rá, hogy az istennek se tudok tisztán örülni a dolgoknak, itt is az jutott eszembe, mi a fenének kérdezte meg, ahelyett, hogy meglepett volna vele, tudta, hogy legfeljebb jövőre venném meg magamnak... egész hülye érzésem lett tőle.
és kb minden ponthoz tudok olyat, hogy "szuper, de". (nem kb, hanem mindhez.)
az normális, hogy ilyen kevert élményeim vannak, és nem tudom őket szánsájnhepiskedve csak pozitívan látni? ettől még jók, de ott van mellettük a rossz is.

kirándulás helyett lófaszka

hajnalban felcsörgették, hogy tíz perce van összekészülni, jönnek érte, viszik mégis szoliba.

mai minőségi közös idő kuka.
feltöltős, mókuskerékből kirángatós aktív kikapcsolódás kuka.
az egész "annyira szükségünk lett volna már erre" nap úgy, ahogy van, kuka.

a lelki egyensúlyom most kicsit behisztizett, de már dolgozom rajta. (reggel óta. és még nem vagyunk annyival beljebb. érzem, hogy elszívta az enerdzsim egyfajta kétségbeesés: nekem borzasztóan hiányzik a törődés, a beszélgetés, a figyelem, és nem és nem és nem akar összejönni, és emiatt most a zavart lézengés. szóval a komplett délelőttöm is kuka. viszont legalább már tudom magamról, hogy ilyenkor ez történik. hogy igazából nem bírom el a lelki szükségleteim deficitjét és úgy viselkedem tőle, mintha beteg lennék, nem tudok figyelni, cselekedni, nem tudok semmit. általában nem látok rá, nem értem, mi történik, így nem is tudom lekezelni. most igen. és ez nem a rugalmasság hiánya, asszem, hanem hogy nincs lelki tartalékom, nincs több láb még most se. pedig ez csupán egy vállrándítást ér, aztán újratervezés.
ez a három nap csupa újratervezés, sírás és dráma amúgy. nem, most nem sírok, és igen, voltam a kiállításon is, csak el kell érni, hogy ne legyenek lelki hiányból lézengős órák, napok. ne legyenek ilyen megoldatlan hiányállapotaim egyáltalán. kihívás a köbön. egy újabb. gyűjtöm-e őket...)

2016. november 18., péntek

csupa majdnem

tegnap esti programterv: újcsajjal rendelünk valami kaját és megnézünk egy filmet.

tegnap esti program: újcsajjal megpróbáltunk kaját rendelni (és pár óra alatt sikerült is, fckng szürreál bénázás-bohózat.)



mai programterv: magammal foglalkozom, a mindjárt30 krízis és a motivációim kapcsán  brainstormingolok, az öngondoskodás jegyében.

mai program eddig: először újcsajjal, majd cukival foglalkoztam szószerint váltásban, az ő kríziseik és motivációik kapcsán brainstormingolva, gondoskodó style-ban.


végülis majdnem.


jó, persze mára kialudtam magam, reggeliztem, beágyaztam, fényre tettem a növénykéket, elhajtogattam, pakoltam, sétáltam-levegőztem, kvztam, kidobtam egy néninek a szemetet, bevásároltam és ebédeltem is (a kajálós rész nem evidens, ezért hangsúlyozom, magamnak*), két körmöm már szépre reszeltem,
és most, hogy cuki ledőlt, befejezem, aztán sütök** és irány a fürdő,
és remélem, végzek mindennel, mire hív a pasi,

amúgy meg még tervben volt egy porszívózàs, főzni valamit, kis konyhatakker és szemétlevitel, mert az ilyen mechanikus elfoglaltságok közben remekül tudok gondolkodni és olyan jó érzés a végeredmény: a rendezett, tiszta otthonosság...

de így, most felmerült, hogy rohadtul át kell tervezni az egész hétvégémet - a muszájmegnézni kiállítást először ma estére toltam át délelőttről, aztán holnap délelőttre, hogy majd utána hazahaza utazom, vasárnapra meg valami aktív kikapcsolódást akarunk a pasival, mert mégse fog dolgozni, és ránkférne (kirándulás kéne vagy hasonló, de még ki se találtuk),

de ezt így hogy... annyit elvoltam most a csajaimmal, hogy ma se lesz meg semmi kb, ha vele szeretném tölteni az estét,
és vele szeretném,
szóval.


újratervezés, újratervezééés...




* meg azért szerepel itt minden kis fiszfaszság is, hogy ha visszanézem, lássam, mivel töltök egy napot. mert szoktam azt érezni, hogy üres az életem és tehetetlen vagyok és nem csinálok soha semmit,
és szoktam emiatt szomorkodni,
és akkor majd jól a képembe tolhatom: nézd, egy csomó hetköznapi musthave piciséget belezsúfoltál egy napba, nem is vagy te életképtelen.

**vagy mondjuk majd a pasinál sütök? vagy itthon, de nem vele megyek haza, hanem majd később utána? vagy ma nem is kéne menni, hadd legyen neki is énideje, míg én itthon szüttyögök, csak egy rövidet összefutni holnap?
ajh, én már igényszintben együttélős állapotban vagyok, nehéz lenyomnom a torkomon, hogy keveset legyek vele...

2016. november 16., szerda

mindig váratlanul ér

a fáradtság azon szintje, mikor pl az otthoni wcre is reflexesen fészket építek, mielőtt ráülnék...

(ilyenkor jókat röhögök magamon, fáradtságszinttől függően néha sírva, de nevermind...)
mondjuk sejthettem volna, hisz reggel azzal a gondolattal keltem, hogy az nem lehet, kizárt, még csak most feküdtem le, kérem, itt valami tévedés lesz... (nem volt.)

akkor is megérte, a csajokkal világmegváltás is, a clara-pilla tali is, sok-sok sztorit kell pótolni...

(most meg még itt bandázunk a pasi beadandója fölött, úgy figyelnék a word-guru ismire, de már nincs agyam. cigit gyártani szerencsére még tudok...)

ez azt jelenti,

hogy csak összejött az a fránya süti. (jó, így is megkapta, de kapirgálással kompenzálható volt, újcsaj ugyan otthagyta az alját, mert nem szereti sülten, szerintem viszont ez már abszolút oké. véégreee! huhh.)
tegnap igazán dolgos napom volt:
a süti mellett csináltam gombapörit bulgurral (mintha keményre hagyott rizzsel lenne, kicsit furi), aminek a szaftja fényes-selymes tökéletes (eddig azt hittem, ilyen csak gasztrofotókon létezik),

kisuvickoltam és átpakoltam a szobát, elhajtogattam a ruhákat (és mostam egy újat, akkor mi lesz, mikor már nem csak magamra kell),

jártam az obiban, a virágosnál, gyógyszertárban, sparban, zöldségesnél, pékségben,

hazacipeltem többekközt kétszer tíz kiló virágföldet (mert a calathea kényes, neki nem jó az akármilyen, nyilván, kisebbet meg nem találtam),

mindent át- és szétültettem (meg el, khm, no de a szobai folyóka olyan egy túlélő, szó nélkül elvolt másfél évig egy befőttes üvegnyi vízben) - életem első ilyen projektje, háromból hat lett, plusz egy adag folyóka megint gyökereztetve, medzsik,

megvolt a fürdős nagygenerál is,

meg még a csajokkal is tudtunk világmegváltani egy nagyot. mindezt egy nagyot alvós, kényelmesen ébredős-reggelizős-teázós kezdet után, és még a pasival is találkoztunk, és kvztam is egy ráérőset a napon, az őszi levélszőnyeg közepén ücsörögve, embereket és kutyikat bámulva, blogokat olvasgatva...

jó volt így, nagyon, az a jófajta elfáradás.


ú, viszont kéretik drukkolni, hogy a növénykék életben maradjanak!!!

mert azért nem egy ideális időzítés, csak a vitorlavirágom már haldoklott (ami ugye nem szokása), a calathea meg, amit a tescoban vettem, azonnal világgá kezdett nőni, ahogy hazaértünk (én meg még aggódtam, hogy fogja bírni, haha), és a hétből négy a csajokhoz ment, sajnálnám, ha nem fognák meg.

ja, és olyan furi, hogy volt három burjánzó cserepem, most meg kettő átment minimálba - pl a vitorlavirággal úgy jártam, hogy lett két szép meg egy kis nyomi, és most melyik lány kapja a nyomit ajiba... az igazságosság jegyében inkább megtartottam, és annyira csúnya, hogy már szép, remélem, majd kinövi magát, vagy valami...

hiába, ez ilyen énmégsoha szitu, az meg a sütiből kiindulva kétesélyes, van bennem félsz ... cuki növénykék, úgy szeretem őket...

ezt nézzétek


2016. november 12., szombat

ó, ió, ... edukáció

esküszöm, megboldogult-túlfűtött későkamasz koromban se olvastam ennyit férfi-nő kapcsolat témában, mint mióta megismertem a pasit.

ja, csattanó egyelőre nincs.

2016. november 10., csütörtök

ma

még érezhetően kínlódás van, de már alakulok. azt vártam, ha kiírom magamból, jobb is lesz, átláthatóbb is - és pont így. blog for president!

pilla remekül ràtapintott amúgy, tudom én is, hogy ez az egyik fő bajom, a progik, de főleg az emberek hiánya, vagy két hete gyártom róla piszkozatba a félposztokat, csak nem tudtam vele semmit kezdeni. a másik, az a munka, megint, az most nagyon aládolgozott a sok baromsággal. és (surprise) a családlátogatàs is lökött rajtam lefele, mégpedig sok közvetett aprósággal, amiket nehezebben detektálok.
(majd valszeg végigveszem, tanulságul.)

megcsúsztak a dolgok, de későn vettem észre, és a végére bámm, mélypont.

azért az, hogy tényleg egy egész napot bénultan átlézengjek, mostanában nem jellemző. de hogy így se süti, se virágátültetés, se főzőcske, semmise... már korábban is láttam, hogy nem alszom, nem eszem, jóval érzékenyebb lettem, hasonlók...

a tegnap aztán kékhalál volt.


oké, akkor ezt így most visszacsináljuk.

(mellesleg az most kiderült, hogy az életmódváltós projektem ebben a formában, önmagában nem àll meg. ezt a verziót kizárhatom, jöhet a következő.)

2016. november 9., szerda

oh, wait

tudom, hogy az előbb írtam le, hogy nem érdekel a közélet, de: most komolyan, Trump nyert?!

miközben én itt a saját depimben tapicskoltam, Donald Trump lett az USA legújabb elnöke?
what?



(mondjuk nem tudom, mit lepődök meg, hát volt már egy brexit is idén.)

következtetés

masszív depi van, asszem.

tök jó, hogy ezeket kiposztoltam, most már aztán tényleg senkinek se lesz kedve találkozni velem.
vállveregetés.


oké, hát biztos összeszedem magam újra, pont ahogy szoktam, addig meg, mittomén, nemírok, mert ez gáz.

magyarázat

különben csak azért írtam most ezt így le, mert az ilyen gondolatokkal, ezzel az alapélménnyel teljesen egyedül vagyok.

azt mondják, nem fordulnak el, osszam meg velük nyugodtan, de aztán nem keresnek, nem érnek rá - én meg egyre jobban bezárkózok és nem tudom, hogy vegyem fel újra a fonalat.

kicsit a pasi-ügy felé fordultam, ami egy pontig érthető is volt és szükséges, de már rendeződött és nem találok vissza.

mindenki megy, tolja az életét, én meg nem tudom, mit mondhatnék, velem ugyanis ez van épp. ez a fáradt, bénult üresség. fogalmam sincs, mások hogy csinálják, ők meg nem tudják elmondani, mert nekik csak úgy megy és nem értik, nekem hogyhogy nem. velem csak a pasi van, a munka, az albis csajok, meg a kétségeim, semmi más. de egyik helyen se beszélhetek ilyesmikről.

annyira nyomaszt minden, hogy nem tudok rendesen enni, aludni, amitől folyton fáradt vagyok és egyedül maradtam vele és húz lefelé.

és senkitől se várhatom, hogy megkérdezze, hogy vagyok. ez olyan rossz.
elmondani magamtól meg nem tudom. fura is lenne a semmiből: hé, heló, képzeld, pár hét alatt elszigetelődtem az emberektől, mintha csigaházat húztam volna a fejemre, pedig nincs is, tanácstalanul állok az életem előtt, hiányoznak belőle a mások és semmi izgit nem csinálok, amiről beszélgetni lehetne, mert nem találom a kezdőlépést, se a lendületet hozzá, se a mikor-t, a lelkem meg most kb halott.

a mosolyom most már annyira nem hiteles, hogy a melóban is szóvátették. "mintha valami baj lenne, nem merek a közeledbe jönni, csak ha újra szívből mosolyogsz".. jogos. de ha senkinek nem mondhatom el, mi bánt, milyen kétségek nyomasztanak, csak gyűlik és gyűlik, lassan lenyom minden mást. (már ott tartok, hogy a lelkisegélyt kéne felhívni, hátha azok hivatalból meghallgatnak, és kiadhatom magamból végre, mert már csurig vagyok.)

pár hete megtudtam azt is, hogy a fiúk folyamatosan fúrnak a hátam mögött, a kisfőnök kérdezett rá, kivel vesztem össze, mert hogy van ott egy(-két) rosszakaróm, az tuti, és rendezzem a viszonyt, mert már a főni is érdeklődik, ugyan mi a baj velem, hogy non-stop téma vagyok.
csak épp eddig azt hittem, sájni tündérbogár vagyok és korrekt, szembe mind kedves, így tanácstalanul állok a dolog előtt.
most minden mosolygós csevelynél felötlik: vajon ő az? vajon ő kétszìnűsködik itt?

persze nem mondja egyik sem, hogy baja van, így ki se derül, meg se lehet oldani. de biztos ez is benne van, ez a csalódás, hogy nem tudok már magabiztosan jelentkezni senkinél.

egy-egy félszeg mizu után feladom, ha nem talál különösebb viszonzásra.

így azt érzem, rám az égvilágon senki nem kíváncsi, míg nem szedem össze magam, teszem újra energikussá és érdekessé az életem,
ha bajom van, pedig látszólag semmi okom, akkor előbb oldjam meg.
és értem én, hát ki szereti a panasznapot? senki.
(én mondjuk de, ha van olyan, akivel jó a viszony, az mondhatja, bármikor, ha nem parttalan energiavámpírság, hanem tényleg ez van vele.)

de belefáradtam nagyon ebbe a nagy magányérzésbe is.
hogy senkivel nem tudok "lelkizni", a gyakorlati oldal meg kimerül abban, hogy nem sikerült a süti meg keressek akkor másik munkàt meg sportoljak végre meg költözzek haza, meg és hogy van apám.

apám megvan, köszi. én most annyira megint nem. nevermind.

egyszer tanácsot adnak, aztán többet ne legyen téma. de akkor mi legyen a téma, ha velem csak egyre inkább ez van?

néha úgy érzem, most már örökké egyedül leszek. egyszer anno kiestem egy baráti társaságból és már sose talàlok többé olyanokat, akiket a felszínnél több is érdekelhet belőlem.
ha nem tudok fancy étterembe járni, nem tudok este későig kimaradni, nem program az ivászat, nem tudok egy normális lowbudget indoor programötlettel előállni, mert ha áthívnék valakit, nem jön, át engem nem hívnak, mozira nemigen tellik, a közélet, az irodalom, a kortárs művészet meg pl nem érdekel, mert hát most mit csináljak, na, arról velem nem lehet tartalmasan beszélni (régen érdekelt, de már nem akarom-tudom követni),
szóval ha csak ez van, akkor kb láthatatlanná válok.

az eszemmel tudom, hogy előbb kell valamit csinálni és aztán jön helyre a dolog, de teljesen lebénít "a dolog" és így nem is teszek már semmit a küszködésen kívül,

néha ülök a napon egy kvval, néha egyoldalúan meghallgatok másokat, néha elálmodozom arról, hogy megint keresnek az emberek, vagy visszakérdeznek, hogy és mizu és meg is hallgatják, vagy feldobják, hogy fussunk össze,

de amúgy kb semmi.
tök nagy bénultság van. folytonos kimerültség, elfolyó napok, munka, néha egy film, háztartás és slussz.
egy nap, mire életet lehelek magamba és nekiállok és mire mindennel végzek és a pasival is voltam, kb megint dolgozom és megint azt várom, hogy kipihenhessem magam, és ez így körbe, és nincs vége. tetűlassú vagyok és ez így tervezhetetlennek tűnik, plusz tökre nem tudok kezdeményezni már semmit, megint. kinél, mire, hova, mit.

fél három van, és ma még csak egy tulajos találkozó meg egy pékséges-kvzós kör volt, és cuki azon röhögött, hogy annyira kóma voltam, hogy rendre megbotlottam a saját lábamban. megint hova lett a nap.


most azt várom, hogy ezt így összeszedtem, még ha nem is koherensen, leírtam, és ettől meglátom majd a hogyant.
mert ugye hogy a fenébe lépjek vissza az oldalvonalról a pályára?

erre akarok rájönni, meg kell oldanom, nem maradhat magányos és üres és elfolyós az életem, nem maradhatok üres és folytonfáradt én se.

a nagy kimerültséget kéne-e elmulasztani, vagy eleve a lelki okok húznak le így energiával és lassulok és zárulok be tőle ennyire?

nincs helyzet

továbbra is mindjárt30 válságban vagyok, ha leszámítom a pasit, kb sehol se találom a helyem és ez gáz. (őt most nem akarom idevenni.) vagyis oké, persze, jó, hogy legalább foglalkozom vele, de nem jó, hogy ezzel kell foglalkozzak.
nem jó, hogy semmilyen téren nem látom vonzónak vagy biztosnak magam, elégedetlen vagyok, magányos és elveszett.
nyáron még sokkal jobban tudtam, ki vagyok és mit akarok és merre tartok, és sokkal jobban ment ezek elfogadása. (vagyis akkor legalább ment.)

most vagy az van, hogy nincs időm és túlélésre játszom, vagy az, hogy van, mert túléltem, amit kellett, és akkor meg hirtelen beijedek, hogy mihez kapjak.

semmisenem akar most működni tartósan, max működget.

üresnek és kilátástalannak tűnik az életem, megkopottnak a fiatalságom és enerváltan bámulom a lehetőségek üres helyét, holott tudom, hogy ott vannak, hogy hatalmamban áll változtatni, de akkor miért nem látom, miért nem érzem.
nem látom, nem érzem.

azt az egyet érzem, hogy semmi nem jó így - ezt pedig pont nem kéne, mert nem motivàl, hanem megbénít.

mintha betonba öntötték volna a lábam, ha lépéseket kéne tenni, mondjuk azt se látom, merre és mit, csak tudom, hogy valamit kéne.

hogy fogok ezen túllendülni, holtpont az egész, mehh.

(a pasit meg azért ne vegyük ide, mert nem egy másik ember fog megváltani. próbálom leszámolni a képből - mert még mindig érzem a késztetést, hogy egy társon keresztül oldjam meg az élet nevű játékot, sajna még mindig. hogy én egyedül nem bírok el a felelősséggel.
most amúgy mindenjó köztünk, de nélküle nem, nélküle ki vagyok, ő nem lehet szervező erő, nem is akarna, én meg... hát nem tudom.)


kéne valahonnan erő, ihlet, hinni, hogy átmegy rajtam ez a nagy üresség, és megyek és csinálom.
szóval ilyenek.

2016. november 7., hétfő

kollektív őszi depi-e

akár. valami száz, hogy van a levegőben.

ez egy olyan nap ugyanis, amin szünetre menet még hallom, ahogy az órára gyülekező diákok morcognak, mennyire nincs kedvük,
majd belefutok az udvaron dohányzó tanárba, aki elpanaszolja, hogy még annyira se.

előre a túlélésért, bajtársak!

a süti

na, az meg a kukában végezte, dühös könnyektől áztatva.
mert a tetejét kivéve mindenhol kérgesre sült, a teteje az meg nyers maradt.
persze felszívtam magam, és nekiindultam bevásálni egy újabb körhöz, rajtam ugyan nem fog ki egy sima sütemény...

megkerestem az aldinkat, ahol még sosem voltam. a kudarcélményre gyógyírként vettem olyan vaníliás sajtos baszt is teljes áron, shame on me,
majd a bolt előtt megláttam egy párt térdig érő porcelánmikulásokat cipelni, és ez jól elterelte a figyelmem és muszáj voltam megnézni, honnan szerezték.

és szintén a lelkemre való tekintettel végigzongoráztam a kik teljes karácsonyi dísz kínálatát, kétszer,
lelkesen a kosaramba pakoltam a fél boltot,
majd kevésbé lelkesen belàttam, hogy erre most nincs pénzem, és mindent visszatettem.
álmodozva végigszaladtam rajta megint,

hogy aztán otthon rájöjjek, hogy már késő újra nekiállni sütni, és kaja se lesz, és a fürdőben se voltam...
mert megyek a pasihoz, és azt ugye nem tudom, mikor végez... hívtam, de nem vette fel, így dühösen beültem a kádba, prio szerint, és véletlen lehúztam vagy két centi bőrt is a lábamról a borotvával.

na és akkor eltört a mécses.

hogy én mekkora egy rakás szerencsétlenség tudok lenni, és tök mindegy, mennyire teszem oda magam, semmi se akar összejönni, sose elég jó...

se a munkában, se amúgy, minden napra jut egy kudarcélmény, egy vaskos szemrehányás, egy visszautasítás, ami hiányt hagy,
hogy legyen így önbizalmam, mikor fogom már végre azt érezni (megint), hogy kézben tartom a dolgokat...

és alig vagyok itthon, mégis minden alkalommal takarítanom kell, ha nem akarok redvában lenni, meg nekem levinnem a szemetet és erre cuki beleáll az elfogyott a domestos meg a megint nem szedtem le időben a szárítót témába, pedig.

aztán persze megembereltem magam, találkoztam a pasival, azt hittem, jó lesz, de megint összeugrott a gyomrom, mikor elaludt szex helyett, pedig értettem, hulla volt, jogos,
és valaki dudorászott, fütyörészett és énekelt a szomszédban, amitől qrvasokáig forgolódtam,
és így hiába húztuk az ébresztőt fél órával korábbra egy hajnali, időzített kufircra, egyikünknek se volt hozzá kedve.


és ma megint szeretnék inkább hazamenni és a fejemre húzni a takarót, írásbeli figyelmeztetés, az...
úgy érzem, a lelkem kiteszem minden téren, mégse számít senkinek

- és itt felhívott a pasi, álmi hangon cukiskodni, és így elmúlt a sírhatnékom, de jajj.

agyfasz

arra kell bejönnöm dolgozni, hogy írásbeli figyelmeztetést kaptam, mert múltkor nem kapcsoltam le egy lámpát.
mert a háromból egynek kiégett a ledje, és nem vettem észre, és csak azt nyomtam le, ami világított.

és ez egy akkora dolog, hogy feltétlen ki kellett vizsgálni, iktatandó papírhalmokat gyártani és leírni, hogy rosszul végzem a munkám.

attól meg ugye tekintsünk el, hogy a munkavégzéshez szükséges infók tízből minimum hatszor hiányoznak, hogy nincs gyorskódom pont a rohangálós rendezvényesek mobiljához, hogy egyszerre kéne előre és hátra is látnom, kezelni a postát és a telefont és a papírokat, kártyákat, kulcsokat, miközben nyitogatom a kaput, hogy milliószor vagyok megváratva, sőt csesztetve, ha pisilnem kell, hogy a huszonegyedik században magamnak vonalazom a kockás füzetet, hogy beírhassam, hogy dolgoztam meg saját papírra tudok csak jegyzetelni és pont nekem nincs hozzáférésem a belső rendszerhez, akitől elvárják, hogy mindig mindenkiről mindent tudjon.

értitek, egész biztosan abból kell ügyet csinálni, hogy százból egyszer égve maradt a hátsó udvarban a lámpa.

2016. november 6., vasárnap

uncsi, úgyhogy más

addig jàrtam anyám nyakára meggyes pite ügyben, hogy lett egy fényképem a mami saját kézzel írt receptjéről. (halottak napjáról, csak mert időzíteni tudni kell...) azt hittem, az egy másik, de hát nem. (és már nem emlékszem, milyen, szomorú...)

és most éppen sül, és ez annyira izgi.

tündérbogár vagyok, mert laktózmentes tejföllel van, margarinnal és meggyel, hogy cuki is ehesse és (jó esetben) szeresse. ugyan a bolti meggybefőtt tré, de legalább akcijós volt. ehhez habot se kellett verni, szóval nagy reményeket fűzök hozzá.

(keverőtálam is lett ám ajiba, hugomnál parkolt valami gazdátlan darab, amitől szívesen megvált.)


akartam még növényátültetést, de az átforgolódott-rémálmodott éjjel után kitérdekel (szerdáig csak kibírják, már tudom, melyiknek milyen föld kell...), a sütit is lábujjhegyen csináltam, mert cuki alszik, a magamra csukott fürdőben kevertem ki a tésztát - komikus, de nem volt jobb ötletem.

szerintem a munka-menü krumplifőzelék lesz virslivel, este még sütünk tököt a pasinál meg maradt pörkölt abból, amit legutóbb főztünk, nincs miért túlspiláznom..

kajáról jut eszembe: évek után újra hozzájutottam némi füstölt makrélához, hát az valami álom. imádom. asszem, aldifan lettem, kb mindent pont féláron adtak, ami felkeltette az érdeklődésemet... és rájöttem, hogy nálunk is van egy.

remek kis fűszermalmokhoz jutottam hozzá pl potom áron, már most imádom őket, a borskeverék tökéletes. meg vaníliás krémsajthoz, ami szerintem perverz, ellenben könnyű és eszméletlen finom.

ha kisült a kisült, gyorsan elbattyogok venni valami finomat szerintem, kell a kis "mindjárt30" parás lelkemnek.


update: megnéztem a sütit, és kapja már lefele az alját, de a közepe még nyers - hát basszus, drukkoljatok...

2016. november 5., szombat

képzeljétek

már mindjárt harminc leszek (no jó, még várni kell, de nincs két hónapnyi se vissza...). és rádöbbentem, hogy ez, így, a komplett életem tükrében nyomaszt, de nagyon.
(hugom kezdett vele futószalagon poénkodni, de sajnos elevenbe talált.)

(azóta) nyomasztom saját magam, úgy mindenhogy.
hogy kell nem csinálni ezt?

2016. november 3., csütörtök

jó, tudom

tényleg tudom: a nyögvenyelős tartalékképzés. plusz az elmúlt napok stresszes helyzetei, a stressz zabálja az enerdzsit.

a családommal stresszes volt. most a pasival is. a munkában is leizzasztottak párszor rendesen. (kisebb Bermuda-háromszög vagyunk: rendre képesek itt eltűnni információk, kulcsok, koszorúk, stábok, komplett diákcsoportok, sőt, idegen múzeumigazgatók is...
és persze mindig rajtam keresik őket - a rejtélyek felgöngyölítését lassan bevehetem a cv-mbe.)

heló, életerő, viszlát életerő, akkor is, ha sikerrel túljutok a megpróbáltatásokon, akár meg is dicsérnek.
hát akkor ez ilyen.


(ja, az elveszett igazgató nem került meg - mivel eleve itt se volt ám, a huncut... hepiend.)

keresd a hibát

annyira büszke voltam magamra, hogy hetek óta szépen időben odaérek a munkába, komolyan, egy álom vált valóra.
én. reggel. bőven pontos.

erre ma kénytelen voltam betelefonálni, hogy tíz percet kések.

és mindezt úgy, hogy tegnap a munkából egyenest hazamentem, ablak kinyit, wc, ablak becsuk, lefürödtem, tíz perc alatt elpakoltam a csöpögtetőről, pizsibe bújtam, és még fél órát telefonáltam már az ágyból, de ennyi.
reggel mégis elaludtam.

nyehehe, ennél minimalistábban már nem tudom intézni.
és akkor bent a fiúk szememre vetették, hogy biztos bulizni voltam. hát nyilván.