abszurd módon

közben élvezni tudok annyi mindent most.
hogy nemigen kell bejárni, ugye, sőt, nekem deklaráltan nincs is szinte itthonra elvégzendőm (mondjuk hogy hogy lesz ebből fizuka, azt nem pontosan tudom, de állítólag lesz),

hogy már (elvileg) nem vagyok dögrováson,

hogy a pasi a melón kívül csak velem van,
(kivéve amikor autót szerel, mert nyilván most romlott el benne a generátor, 2x, meg emiatt az aksi is cserés lett...),
sétálunk, bringázunk, amikor lehet, jókat főzünk-eszünk,
hatalmasakat nevetünk robbanó cicázás közben,
szorosan bújva alszunk,
sokat mondjuk egymásnak, hogy szeretlek,
elkezdtük nézni a Stranger thingst (és woww),

hogy újabban videochaten barkochbázunk a gyerekkel esténként, meg mond olyanokat, hogy nagyon hiányzunk már neki, meg majd elhozza ezt meg azt, ha legközelebb jön,
(igyekeztem hagyni őket kettesben, de aztán be akart vonni engem is a manó,)

hogy rengeteg érdekes impulzus jön szembe cikkek, hìrek, kezdeményezések, új helyzetek formájában,

hogy nagyjából működik a sulissrácos chat meg a tesós is, meg mostmár naponta felhívok valakit, amit keveset szoktam, és a pasi is,

meg maga az, hogy én oszthatom be végre az időmet, ami sokkal nagyobb szabadságérzetet ad, mint a karanténidők előtti élet, és sokkal tethezállóbb is a minden,

hogy ha megjön, megint valószínűbben tudok aludni,

pláne, hogy valahogy azt gondolom, hogy végül azért nagyrészt rendben leszünk,


és ez a sok kisebb-nagyobb villanás így mind megfér a felsorolt stresszkeltő dolgok, a politika és dilettantizmus miatti düh, meg a helyzet és a következmények miatti félelem-aggódás mellett.

(még a hóesést is gyermeki örömmel bámultam, holott közben tudtam, hogy ez rossz, és engem is elszomorított, hogy minden elfagy, meg nem tudunk úgy kimenni.)

bámulatos, abszurd, ez van mégis, kérem.

meg még

van az, hogy ez a kijárási korlátozás konkrétan nevetséges.

hugom anyósa rá a legjobb példa, aki sajnos nem a legélesebb kés a fiókban,
meg is mondta, hogy eddig sehova se mehetett, most meg végre csomó helyre eljárhat, úgyhogy ő nagyon hálás a kormánynak...

hát igen.

jajjmár-ka

kicsit úgy érzem, kezdek begolyózni - de ez csak azért van, mert pms van, nemalvós napok, sokstressz, sok online-ság és kevés társas támogatás és jólevegő jut.

nyilván nem újdonság, hogy engem amúgy kifejezetten kisìmít a nembejárás, tényleg nagyon nem nekem való ez az egész ott...

a sokstressz is vastagon a melóból fakadt. már amikor közeledett a heti egy bejárós nap, és fel kellett hívni a főnökömet, meg másokat, és kaptam sorra az agyfszt a mindentől és mindenkitől, rosszul voltam.

hiába reméltem, hogy kimaradhatok belőle, elküldték értem a legszebb szépkocsinkat, ami hagyományosan a nagyfőnit hurcibálja, külön sofőrrel.

kuli vagyok, aki mégis nélkülözhetetlen. mehh.

annyira kellett bent pörgetni mindent, hogy egy pisilés és egy ivás fért bele a napba (ennél még a portán is jobb dolgom volt komolyan), az uccsó pillanatban estem be a postára így is, mert még alá se volt ìrva, amit fel óhajtottak adni, mikor már úton kellett volna lennem.

amúgy abszolút indokolatlanul postázgatnak ebben a helyzetben, nyilván távmunkából ugráltatva-veszélyeztetve másokat, amolyan kivagyiságból. rettenet, amit egyesek művelnek.

a felesleges bürökratikus papìrgyárra meg, úgy általában a közszférában, szavak sincsenek.

azok pedig, akik most vígan tolhatnák a home office-t, sőt, akár elég lenne csak bekamuzniuk valamit kutatómunka címén, mert minden, de tényleg minden adott hozzá, rengetegen bent tobzódnak, mindenféle átlátszó kamu indokokkal, a főnökség kifejezett kérése ellenére... persze maszk nélkül, belemászva mások személyes terébe, teljesen értelmetlenül fontoskodva.
ez is milyen kiábrándító már.


a másik erős ok pedig a gyerek hiánya, amibe a pasi lassan megmakkan itt nekem,
főleg, miután kiderült, hogy a gyerekanyja tegnap pl elment bevásárolni a spárba, és addig ott volt nàluk a tesója vigyázni az gyermekre - aki gyerekorvos mellett asszisztens.

tippeljünk, hogy esett ez a gyerekre veszélyesnek kikiáltott pasinak.
(mondván ugye, hogy csak ő, gyerekanyja veszi ezt a helyzetet komolyan, mert neki a gyerek az első, mindenek felett, ezért mostmár totális izolációban!!!!! vannak*, blablabla. mondotta volt: se bolt, se személyes kontaktus senkivel se, míg egy tűzoltó ezt nem teheti meg, és hogy lehet ennyire felelőtlen, hogy kockáztatná az gyermek életét, ..., ...

aha.)

ja, meg továbbra is tolja a "mért kell nekem mindig apa miatt veszekednem veled" dumát, csak most épp azért, mert az esti videóchatek során a gyerek néha hangosan viháncol, és ezzel zavarja a szomszédban a kisbabákat, bezzeg vele sose csinál ilyet. (persze.)

biztos hogy nekem is van valami különbejáratú erős becsípődésem az ilyesfajta igazságtalanság, önkénynek kitettség, eszköztelen kiszolgáltatottság kapcsán,
mert iszonyú hevesen reagálok érzelmileg,
túl azon is, hogy a pasi szenvedését mennyire rossz nézni,
ill hogy pl nem szexel velem, mert depizik a helyzet miatt, stb. (pongyola voltam, értsétek jól.)

gyomorgörcs, düh, mérhetetlen vágy, hogy visszaadja neki ezt a sok rosszat az élet,
sóvárgás, hogy ne tudjon többet az életünkre hatni, ne kelljen semmilyen módon kapcsolódnia hozzá az életünknek...
(élet, élet, élet, csak élni hagyna már végre...)

tudom, hogy ez a pasival nem megvalósítható,
azt is tudom, hogy ez a nő az "a pasi áldozata vagyok és ő tehet mindenről is mindig" életjátszmára húzta fel a mindennapjait,

de kezelni az ebből fakadó rendszeres érzelmi abuzáltság-érzetet, azt nem.

és a pasinak se tudok megfelelő támasza lenni a nehéz helyzetekben, amiért sokszor utálom magam.

(nyilván próbálkozom, próbálkozunk,
dolgozunk rajta,
de nagyon nehéz folyvást egy másik ember hülyeségének és rosszindulatának kitetten élni, úgy, hogy nincs szabadulási lehetőség,

és nem visszaszólni sosem, amikor rossznak állítanak be minket teljesen jogtalanul, igaztalanul,
hogy legalább mi ne rontsunk a gyerek biztonságérzetén.)


*még úgy máfél-két hetet bejárt dolgozni az eltiltás után, mondván, neki nem kell emberekkel találkoznia, és jól bevasárolt - addig napközben a nem velük élò nagyi vigyázott a gyerekre, de szerinte az is tök steril dolog volt a pasival érintkezéshez képest,
emellé végig azt lobogtatta fegyvertényként, hogy utána már se ki se be semmise.
mert ő megteszi, amit kell.

kijárási engedélyekbe'

szegény kozmetikusokra  meg senki se gondol...


(u.i.: apám végül nem beteg.)

frász

felhívom apámat, és csak ìgy mellesleg megemlíti, hogy "képzeld, beteg vagyok".

taknyos lett meg köhög, meg este úgy érezték, hogy lázas, csak a làzmérő 108 meg 110 fokokat mért, de szerintük az volt.

most nem érzi magát annak.

de nyugi, csak tegnap lesöpörte a pincébe vezető lépcsőt, és a maszk se szűrte ki azt a nagy port, tuti csak ilyen szilikózist kapott.

ma estére úgyis kiderül, mondták.

#nemvagyoknyugodt

dzsíz, ne már

írtam, hogy távol került most ez az egész, nem is aggódtam-féltem. megengedtem magamnak, hogy kicsit ezt éljem, kicsit ne menjek fel az indexre, kicsit hagyjak mindent.

aztán mégiscsak belekattintottam estére:

a felhatalmazási törvény korlàtlanságába.

wait, what?! ez ugye nem tud keresztülmenni ìgy?? ugye?

oké, a sulis csajcsopinkban egyből azt mondták, hogy de.

én meg sìrtam.

úgy igazán se a mama, se a vírushelyzet, se semmi miatt nem sírtam most, csak random villámpityeregtem mindig. 

de ezen!

atyaég, hát ez most így nem történhet...

(csak azabaj, hogy ez a kitudjahanyadik nemtörténhet éppen pár hét alatt, ugye. de ne, ezt tényleg ne, pls, nemàr...)

velem az van

velem az van, hogy egyszerűen nem fogom fel, amit a világ fordult. furi, mert az eszemmel tudom, de mégse. képtelen volt még lekövetni az agyam, azt hiszem..

valahogy olyan szürreális, hogy ez tényleg megtörténik.

nemrég még mentek a dolgok a normális kerékvágásukban, és csak legyintettünk az egészre... most meg tessék.

elkezdtem írni egy posztot, mi hogy volt, de félretettem az igényemet, hogy addig ne ìrjak, mert kicsit olyan, mintha sose lenne vége... annyi minden, olyan hirtelen.

kedden mentem utoljára melóba. a pasi jár, mindkét helyre, de csütörtöktől ma hajnalig pont itthon lehetett velem.
a gyerektől teljesen eltiltották, úgyhogy tényleg semmit se kellett seholse, kicsit kezdett "nyaralás" fílingje lenni ennek a drága, kettesben tölthető időnek. (sose tudunk ennyit együtt lenni máskor.)

új hírek, éles fordulatok se jöttek, már nem bújtuk non-stop a netet... távolra is került az egész, amennyire kerülhetett persze.

(bár sógornőm spec elvesztette a munkáját, de ott is inkább a férjéért aggódtunk, akit meg pont most kínált meg az élet egy rejtélyes betegséggel... jobban van, hazaengedték a kórházból, de na.)

minden nap levegőztünk, ez egy remek környék, jó nagy távolságokat lehet tartani.
azon egy kivétellel, amikor elmentünk tekerni és rámerészkedtünk a bringaútra - mindenki más is ezt tette ugyanis, és jól arconlihegte-lehelte egymást az összes szembejövő. az para volt, azzal jól elcsesztük.

miután sikerült lemenekülni onnan, a legnagyobb biztonságban tudtunk csalinkázni a mindenféle kis utcàkban, mìg csak hűvösebb nem lett. csodálatos volt.
(évek óta nem bringáztam már...)
az volt az a legszebb nap, amikor a februárból átmenetileg május lett, amikor a csizmámat sportcipőre, a vastag kabimat sima kapucnis pulcsira cseréltem...

és úgy sikerült bicikliznünk, hogy előző nap random leautóztunk anyámékhoz a bringámért. (meg akkor már kaptunk tojást meg fagyasztott húst is.) nem voltak otthon, de persze egyeztettünk, utána ugyan elfelejtettük fertőtlenìteni a kamra- meg fagyókilincseket, de megbeszéltük velük, mihez nyúltunk, hogy majd ők.

bár apám ugyanúgy jár be Bpre dolgozni, emberek közé, távolsági busszal meg metróval, teljesen gyógyultnak még mindig nem nyilvánított daganatosként, az ezer bajával meg a 60+ával. szóval.

két hete meghalt a mama, betöltötte a 91-et, és másnap. (én pont suliban, nem láttam már.) nem mintha felfogott volna bármit is bármiből, szegény, de anyáméknak új időszámítás kezdődött már emiatt is, ők most egybevonják a kettőt.

(mondom, hogy minden sűrítve történt.)

azon kis hús- meg tojáskiegészítésen kívül elég ügyin bevásároltam, nem sokat, de széleskörűen. (büszke vagyok nagyon a listàmra...)
hús is lett volna, ha időben lefagyasztom azt a két kilót, és nem romlik meg (pedig jó kellett volna még legyen bőven, hagyjuk is). ennyi hiba belefér, főleg, hogy szerencsésen ki is mentettek a bajból...

amúgy picuri fagyó mellett (zöldség)konzerveket kellettem venni (hopp, egy borsodi szóhasználat, szia cukilakótárs),
ott várják sorsukat a sarokban, mert kamránk az nincs.
(meg elég konyhaszekrényünk se, pont most csináltattuk volna meg, kitalálva, lemérve, már majdnem megrendeltük a lapszabászatban - hát jó, hogy nem. majd egyszer.)
liszt még jutott, csak alullőttem a 3 kilóval,
de egyelőre tartogatjuk,
bár kenyérrecepteket mentettem, és porélesztő is van, megminden. (kovászon is gondolkodunk amúgy, csak ahhoz xtrán rendszert kell vinni, nem biztos, hogy nekünk való, még hugomék is bukták anno, pedig ő otthon van a gyerekkel...)

még eljárunk a pékségbe, fagyasztunk is mindig egy kilót, forgórendszerben. (annyinak még pont terveztem helyet.)

és főzünk. minden nap. fél éve semmitse, most meg egyfolytában. fura.

ma a pasi szolgálatban, én meg tervezek takarítani, mosni, és összeírni pontosan, mit lehet főzni a készleteinkből,
és egy listát, hogy amikor legközelebb boltba kell mennünk, hatékonyak lehessünk, és egyszerre letudjunk mindent.

(a reggeli-vacsora a nehéz, sokkal többet fogyasztunk itthon maradva ill itthonról csomagolva, mint gondoltuk,
de legalább ki lehet szűrni azt a sok útközben, futtában vásarolt szemetet, amin máskor élünk...

már a zöldségkrémek felé nézgelődök, matekozok ezerrel... (szerintem a pasi megdöbbenne, milyen "kamra-mátrix" van folyton a fejemben...)

érdekes ez, gondolom hirtelen mindenkinek eltolódott az érdeklődése a receptek, alapanyagok, fagyaszthatóság témái felé...
pazarlás nélkül, a lehető legpraktikusabban, de változatosan, finoman, ..., ...

fura, fura időket élünk.

ja, van még ezer gondolatom mindenféle témában, de így is végtelenposzt lett...

kíváncsi vagyok, fogok-e megint újra félni, de igyekszem kihasználni ezt az enyhült hangulatom most. fel kell valahogy dolgozni ezt a sokmindent... talán megint haladok most vele egy kicsit... bár szerintem az, hogy minden szürreális, az marad.