továbbgondol

nem is az, hogy anyám védőnő, hanem hogy egy műtét után mennyire kiszolgáltatott tud lenni az ember...
legalábbis én egy "sima" laparoszkópos után is iszonyat elesett voltam, és úgy vártam, hogy jöjjön valaki, mint a messiást - bár mobilnetem az nem volt még akkor, meg semmi nálam, szóval csak feküdtem darabfaként, rémült fogalmatlanságban, kínlódva, legyengülten.

neki ugyan ott volt a gyereke, meg a szobatársánál annak a szülei, meg net meg mindenféle,
mégis rosszul érezte magát nagyon,
nem tudta megemelni még a babát se, nem tudta senkivel úgy megosztani a dolgokat, tehetetlen volt, türelmetlen, magárahagyott, estöbö.
nagyon hirtelen történt nagyon sok minden, éles váltással, és adaptálódik nyilván, csak szerintem pont az az egy első nap a legnehezebb csomó szempontból, én tök megértem, hogy eossz volt.

meg mondom, tán legjobban az a fura, hogy eddig terjedt a naaaaagy egymás seggében levés. (bocsánat.)


most amúgy már ott tartunk, hogy anyám a beígért otthoni segítés helyett majd egyházi táborba fog menni, ami ugyan ott lesz a közelben, de nem ugyanaz, kőzel se,
haha.

én meg pont akkorra kaptam szabit mégis (oltári szabiparák után ma úgy tűnik legalábbis),
szóval menjek én rögtön jövőhéten.
hát nagyon nem erről volt szó és nem így,

kért ugyan előre a hugom, hogy majd kishugommal legyünk ott, de későbbre, meg tisztáztuk, hogy nem egy hetet, ahogy szeretné,

most meg így akkor miafene.



az a legviccesebb, hogy a lelkiismeretem, belső iránytűm eddig is mondta, hogy nincs mese, pár napot menni kell segíteni,
ez musthave,
nem azért, mert a hugom olyan ember, hanem mert én olyan vagyok,
és a helyzet is.

viszont a középutat még meg kell találni, mert ezt a jelen állást annyira nem csìpem. mehh.

(és milliomodszorra is a fejembe verni, hogy anyám az anyám.
hm.
de vajon akkor a hugom is hugom, khm?)

nyemtetszik

kicsit fennakadtam dolgokon...

hogy anyámék teljesen meg voltak kergülve eddig, legalább két hete mást se csináltak, csak ugrásra készen várták a szülést. anyám eleve úgy indított, hogy legyünk ott mindannyian végig (minek?!), meg úgy kellett állítólag lebeszélni, hogy màr vasárnap reggel nekiinduljon, tök oké volt, hogy a finisre értek oda végül... jó.

nade másnapra meg simán egyedül hagytàk a frissen császározott hugomat.

értitek, be voltak pörögve teljesen, hogy majd mi, meg a család, meg (szokásos), aztán amikor valóban szükség lett volna a jelenlétre, segítségre praktikusan is, akkor "majd biztos bemegy hozzá az anyósa"...

mi ezen azért kiakadtunk a pasival, mert valódi technikai akadályoztatás nem állt ám fent, csak ilyen "fáradtak vagyunk, későn értünk haza, rosszul aludtunk", meg anyám elment délutánra 2-3 órát segíteni valami egyházi leltározásnál, mondván, már két hete kihúzta magát, hogy lehet, mindjárt szül a lánya, mostmár tovább nem lehet. (dehogynem, pont ezen az egyetlen napon full megállt volna az indok, nem?)
azt értem, hogy kifàradtak és visszacsapott a készenlét, de attól még szerintem elég csúnya dolog volt nem megerőltetni magukat.
(engem még szabira se engednek most, úgy tűnik, mert 3 hét alatt nem találtak helyettem embert, a pasi vidéken melózott, kishugom gyerektábort zárt szervezőként, a sógorom családja meg mittudomén...)
egész nap chatelgettünk hugommal jobbhíján, már reggel 5-től, és hát azért nagyon sajnáltam szegényt.


aztán meg, hogy most, hogy gyerekek-unokák lettek mindenhol, egyből kijött a "vér szava". eddig egy nagy család voltunk, na, hát most mindenkinél megy a "mikutyánkkölke", anyám is pláne ahogy beszélni tud majdnemhugomékról is, fuhh. de màsnak is, hirtelen csak a saját közvetlen számít.
eleve hugom meg majdnemhugom egyáltalán nem beszélnek azóta se, "nem a testvérem, sose volt", amire mások csak legyintenek, hogy majdelmúlik, nade hogy közben mégis ugyanígy...

igazából engem ez megdöbbent.
vajon így marad?

(és amúgy miért nem lehet mindet szeretni?  mi ez a hirtelen "elidegenedés"?mi lesz akkor a pasi gyerekével? eddig ment a "remélem, sokat hozzátok majd, ne mondd, hogy idegen", stb - közben meg a saját közvetlen, eddig teljesértékű családtagjuk gyerekére is magasról tesznek, már azon is mindig meglepődnek, ha kérdezek felőle. hogy visszük majd így közéjük a kiscsajt?)

de komolyan, akkor mostmár örökre szétdarabolódott a család?
most, hogy fogalmazgatom, esik le, hogy szinte úgy kezelik a kérdést, mintha hugom gyerekén kívül mindegyik másik tabu lenne, ugyanígy a többi családrész is.

mintha nem szabadna osztozni az örömben, hanem kisebbítené már az is, ha csak egy pillanatra is tágìtunk a horizonton.


(jó, lassan belátom, hogy ahogy én képzelem a családozàst a pasival, az sose lesz, a legeslegjobb forgatókönyv szerint se lehet úgy része ez a gyerek... de attól még lehetek emiatt szomorú, ugye?
és amiatt, hogy az eddig is zűrös családom most mégzűrösebb?)
(ha nem is lehetnék, az vagyok. nagyon bizonytalan és zavaros most bennem sok-sok viszonyulás.)

eseménydús /3

ezek után meg se lepődtünk, hogy reggel "szülőszobán" üzenet keltett,
poénkodtunk sokat a 'receptre házasélet' miatti kimenőjükön, meg hogy hat az, csak van némi átfutási ideje... hát tessék, hatott.

elfolyt a magzatvíz, de lassú menet lesz, hát oké.

visszaaludtunk még,
aztán nekivágtunk a gyerekezős napnak, hármasban. kánikulai programnak remek a vadaspark! tényleg.

millió élményt begyűjtöttünk, el se tudom mesélni, a kiscsaj ugye cuki, okos (bár máris sokkal akaratosabb), bevallom, hiányzott is, de persze kellett idő a visszarázódásba,

közben mi, felnőttek néha összenéztünk, hogy ószegények, még mindig.

aztán a pasi pont elment megvenni az ebédet, míg mi a helyet foglaltuk ketten, mikoris hívott anyám, hogy császár.

olyan jól jött ki, mondtuk a gyereknek is, mizu (már nyilván nem a császárt, hanem hogy most fog születni a testvérem kisbabája), és kiderült, hogy mostmár pont tudja, hogy születik egy baba, úgyhogy jól el is beszélgettünk evés közben. (cukin felvilágosított minket tulajdonképpen, meg végigvettük, hogy melyikünk kinek a pocakjából született... visszaadhatatlan, de hát aww.)

utána a gyerek túlfáradt, megvolt az első 'haza akarok menni anyához' (mindkettőnkben megállt az ütő),
amit most még jól áthidaltunk,
a kocsiban már aludt is.

jött vagy egy óra autókázás, hogy kikerüljük  a megérkezéskori végleges ébredést,
közben tűkön ültünk, mizu hugomékkal, fú.

és akkor hívtak, hogy oké, majd jöttek képek is,
nagynéni lettem mostmár mindenhogyan, juhú.


a délután további részében a pasi családjának mutogattam, miközben a gyerek hancúrozott meg cukiskodott, lett róla is ezer édes fotó, nevettünk nagyokat,

este, míg hazavitte, telefonálgattam,

végül meg még el kellett mennünk mekizni a pasival levezetésképp, mert hát ennyi minden hetek alatt ér minket máskor, mint a hétvége alatt,
és jobb low-budget sós kimozdulós hirtelen nem jutott eszünkbe.


szóval fuhh.

eseménydús /2

hugom kórháza jó messzi van, és mikor kitaláltuk, hogy megyünk, még biztosra vettük, hogy babázni megyünk, tán már nem is a kórházba. de hát...
a gyerek teljesen frontálló.

hugom egész addig iszonyat kivolt, kapott viszont péntek éjjelre egy random ajándék kimenőt, így mi valami kisimult, nyugodt állapotába szaladtunk bele (ahhoz képest persze).

eleve se gondoltam én már egyben látni, mert mikor pár hete lehetett volna, betegség miatt kihagytam. meg mégiscsak ő a 'szociopata' hugom, nehezemre esik még most is teljesen bevonódni,
menetközben méginkàbb, valódi, mély támogatóüzit is csak a héten válaszoltam, amikor már nagyon muszàj volt, addig mismásoltam (pedig pontosan tudtam, mi hatna, csak nem akaródzott pont neki).

szóval volt feszengés, tanácstalanság, de azért elüldögéltünk hármasban, aztán négyesben a párjával, közben még egy felhőszakadást is végignéztünk.

amúgy nagyon hejre kis mindenórás volt, pedig mindenki mondta, hogy ú, hogy néz kiiii, mekkkora lett, széltében is, nem csak hosszában, jujj, ..., ...
hát, én nem tudom, mit sápítoztak anyámék, egy deka felesleg se volt rajta, és most, hogy tudjuk, hogy négykilós gyereket cipelt, már inkább kicsinek tűnik az a has, mint óriásinak.


no, akkor mondták, hogy nézzük már meg a házat is, úgyis útbaesik hazafele,
úgyhogy végigvártuk a látogatási időt (nem ez volt a terv, de legyen),
utána sógorom olyan részletesen mesélte-mutogatta a házfelújítást, hogy csak qrvakésőn szabadultunk el. (érdekes volt, csak nagyon máshogy terveztük tényleg.)

sötétben vezettünk vissza anyámékhoz, aki az xtrém helyzetre tekintettel megvárt és megvacsoráztatott,
utána még haza,

hát, hajnalban kerültünk ágyba.
jó volt, nem azért. csak elfáradtunk nagyon.

eseménydús /1

hova lesz az idő amúgy?

most így összekavarodtak már a dolgok, még úgy is, hogy visszaolvastam. mondjuk pénteken kialudtam magam, aztán elvoltam a háztartással (isteni mézes-mustáros újkrumplit csináltam, recept marad), este dumáltunk-filmeztünk-pihentünk a pasival (a javuló tendencia maradt), meg kisétáltunk a közelbe nem-megnézni az évszázad holdas eseményét. (mások is.)

mindenesetre megtudtuk, hogy a közeli gyártelep éjjeliőre pornónézéssel üti el az időt olyantájt. (amúgy ugye a kutya nem jár arra...)
(kihallatszott.)


kellett is ez a lájti este, szombatra egy hugomlátogatás, vasárnapra gyerekezés esett...


nagyon nyögvenyelősen indult a szombatunk, alig tudtuk összekaparni magunkat, késve indultunk, meg még be is állt az út baleset miatt, épphogy le tudtunk szökni időben.
bementünk anyámékhoz is, húst meg tököt rántottunk, krumplipüréhez, uborkasalátához, húsleves utánra, ezer éve nem ettünk ilyen jót.
(dráma mellett nincs érdemi főzés sose, májkrémes kifli van meg tojás.)
csak anyám volt (meg persze a mama, de ő már nincsen is igazán), node ha egyszer csak így értünk rá...

aztán let's go hugihoz.

éééssss

tegnap csak megszületett hugom fia is!

a kishugom meg

képes volt éjfél után küldeni egy smst, hogy: "igen!!!!"

miután örömködve felhívtuk, mit tud, kiderült persze, hogy csak valami random napközbeni üzenetemet gondolta ìgy ad hoc lereagálni, szóval némileg döbbenten leraktam, hogy visszaalhassunk.

mijaf.sz, kishugi, gondolkozzálmár teee.

a hugom meg

szüljön már, hogy vége legyen a családi nyűglődésnek, na.

amúgy

leginkább iszonyúan haragszom - magamra, rá, a világra is, amiért még sose mutatott "normálisan" működő férfit, aki kiszámítható, megbízható, partner, aki nem el, hanem utánam fut kitartóan...


úgy haragszom.
úgy szégyellem, hogy továbbra is csak ő kell... hogy tudom, hogy ilyenkor nem ezzel kéne nyűglődni, hát harmadik éve játsszuk, hogy nincs benne terhelhetően, maga is állandóan váltogatja az arcàt,
hanem keresni egy "rendeset", de nem megy, nem akarom, akkor meg ugye halgassak...

közben azért is esz a szégyen, hogy a páromról ilyeneket írok-teregetek kifele, nagyon csúnya, nagyon méltatlan dolog, nem rossz ember, nem tudja, mit tesz, vagy hát... csomószor nagyon jó vele az élet, azt a férfit szeretem, a többi nem tudom, mi. na, értitek.

erre most ne írjatok semmit inkább, jó?
csak bizonytalan vagyok nagyon, és szélsőségeket váltogatok folyvást.
thx.


(én vagyok, aki nem bìrja elengedni ezt, a megállapodást, nem tudok csak úgy hepiszánsájn lenni, mintha mi sem történt volna, ezért veszekszünk annyit.)

amellett

hogy ugye többnyire padlón vagyok a pasis dolgokállásától,

a hugom konstans mindjártszül.
no jó, már kórházban van és már bármikor megindíthatják, ha továbbra se történik semmi, szóval már tényleg mindjárt, nem csak a közbeszéd szugerálja...
(terhes-vudubabát kéne gyártanom, amit nem szurkálni lehet, hanem méhszájtágítani, igény, úgy tűnik, lenne rá... ahányszor én megkaptam, hogy na majd megtudom, milyen szenvedés ez már...)

a majdnemhugomék már otthon vannak a kis korababával, növöget.

cukival megtartottuk a hagyományos szülinapozását.

a melóban életemben először ki kellett hívnom az őröket - egy nénikére (wtf, mikomoly már).

fürtössel összeugrottam és most az is rossz.

viszont sok hivatalos ügyet meg vásárlósat elintéztem.

volt egy nap, mikor 2x is elmentem fagyizni, de egyszer se sikerült.

leadtam az albikulcsot. (előbb is leadhattam volna, ez inkább csak balfaszkodás volt, hogy ne a postaládába, de mikor hozzuk akkor össze kivel...)

a gyereket csak aludni láttam most, és így határozottan könnyebb a lelkemnek. (tuti érezné, hogy valami van.)

nemsoká megyünk temetésre.

tegnap este hatalmasat sétáltunk a pasival cukiskodva, mint mindig, mielőtt feladtam az albim, és jajj, ez úgy hiányzik...

az albim is hiányzik még, értelemszerűen. (mármint hogy legyen.)

informálódtam a kiadó szobák piacàról is, meg a konfliktuskezelésről is, hol ezt gondolom, hol azt, és kicsinál ez az ingatag helyzet. múltkor megakadtak a tárgyalások, most, sok 'beszélgetés helyett veszekedés' után újraindultak. szomorú vagyok, hogy ez lett, mérges is, és nem tudom megmondani, mi lesz.

csak már legyen!
(persze azt szeretném, ha ez így elcsitulna, helyrekerülne, mimást.)


#nyafogás
#csakbeszélgessünkazmárjó
#kéremvisszaőtakihezköltöztem #állandóra

ezen már csak nevessünk

szóval a pasis, azóta is húzódó, sok sírással, veszekedéssel járó konflikthelyzet mellett van egy-egy jó napunk-napszakunk. mármint ami tényleg annyira jó. és akkor így előkerült, hogy oké, van ez a "szar", de még rajta vagyunk, hogy valahogy rendezzük, lehetne mellette valami kis nyaralásféle, ha, talán, esetleg...

na. egyrészt hülye időpontra kapott nagyon hirtelen szabit. másrészt nekem emlékezetből kellett gyorsba' kikérnem a sajátom, ami nem fedi túl jól. (mert épp összevesztünk, mikor is ő rámtette, majd kikapcsolta magát, egyből fél napra, mert el is aludt, így túl későn juttatta el a pontos infót.) harmadrészt azokat se bizti, hogy megkapom, a főni azt mondja, már csak jövőhéten derül ki, mizu, úgy, hogy múlthéten indítottuk a folyamatot.
akkor meg már hogy intézzünk bármit is.

emellé jött egy bazimagas, értelmezhetetlen vízszámla (2015-től elszámolva, wtf, egy éve se lakik ott), elsejétől lesz az emelt lakbér miattam,
meg persze továbbra se tudtunk megegyezni a pénzügyekről (ami miatt tervezni se lehet rendesen),
erre tegnap kapott egy gyorshajtós 30ezrest (idén már a másodikat, komolyanmár...),
ma pedig addig nyüstöltem a telefonban, hogy kibökte, hogy hát azért rezignált a hangja, mert kilyukadt a mosogató.
(wtf.)
merthogy a múltkor úgy elszállt az agya egy vitánál, hogy full erőből rácsapott a konyhában a pultra, repült minden, és belevágta a kést a mosogatóba vagy mi (ez eleve egy rémisztő jelenet volt, olyan gyors, hogy ilyen részletességgel én realizálni se tudtam... komolyan meglepett vele, szóval egyre nő a megoldandók listája, ahelyett, hogy csökkenne - mert ez se fér bele. a rámtevés se. a kikapcsolás se. csak pislogok és nem is értem... semmit se értek lassan, ezeket miért, egyáltalán, micsináljunk ezzel, ez most ilyen "fuss" vagy inkább a "pszinél megtanul helyesen indulatkezelni"?! ajj...),
na, és, úgy tűnik, ezzel sikerült tönkretenni a mosogatót, teljesen.

ezen a ponton én már eltemettem minden nyaralós reményemet amúgy,
pedig nem láttam jönni, hogy azóta még egy parkolási bírságot is összeszed.

nem tudom, ezek miért és honnan, csak így mehh.


ja, és az új újszandálom meg elszorítja a labujjamat, shame on it. (vagy hogy van a helyes szófordulat.)

nem találok szavakat

ma elmentem dolgozni a tegnap lőtt zsír új szandálomban.

amit hetek kétségbeesett, már-már megszállott szandálkajtatása után találtam. mondom hetek!


#hazaútontörtént
#majdnembírtegymunkanapot

#azegésznapilyenvoltamúgy

tök más

a magánéletem hullámveréseibe úgy belefáradtam... a többi meg mehh. nemaludtam, álmos vagyok, fáj a fejem, nincsagyam.

szóval elmondom inkább, hogy akartam venni dolgozós nyari ruhákat - mondjuk kettőt (legalább),
így lett jópár egyszerű nyári fölsőm a mindenféle szoknyáimhoz.
(meg egy öv, ami talán segìt áthidalni a 'kicsit most eláll a derekuk' problémát.)

hogy mi az összefüggés? szokásos: kedvesuniverzum.

szerettem volna a lenge nyáriruha vonalat, csak ugye ha nincs, nincs. a szoknyás decensebb is, meg sokkal kevésbé kényelmes, sőt, ebbe a munkakörbe túlzásnak tartom.

de legalább lesz mit felvennem.
ha egyszer végre kimosom őket.
valamikor.
majd.

jólesz.

fwp.

sajnos nem

pont, ahogy mondtam: hogy pihentebbek :(

attól még nekem nem ők. marhára a horvátoknak járna.

agyhalál

asszem, nem érem utol magam így a válaszgondolatokkal...
alvás helyett meccset néztünk. nemotthon. sörözve. holtfáradtan. volt hosszabbítás. utána még megbeszélés. szex. (az otthon.)

2 nap alatt eddig már majd' 21 óra meló össz 7 óra alvással.
rengeteg gondolattal.
új gondolatmenettel.
utánaolvasással.
ingerdömpinggel.

megdöglött az agyam.

már nem tudok átláthatóan fogalmazni. (a melóban sem, szerencse, hogy elég nyugis ma.)


egy-egy kommentet egy óráig is írhatok, mobilon, folyton féllbeszakítva, mire végre be tudom fejezni, néha arra se emlékszem, mit akartam kihozni belőle... a közben írtakról lemaradok...

szóval most így inkább nem rontok rajt' tovább.

azért írhattok, a nemválasz emiatt lesz.

na, akkor tisztázzunk pár dolgot

az, hogy énnekem fontos a közöskassza, én így tudok elképzelni egy működő, igazságos életközösséget a párommal, mikor már elég komoly, egy tök legit dolog.

olyasmi, mint hogy lenyelem-e, popsi játszik-e, akarok-e gyereket, fontosnak tartom-e, hogy a másiknak legalább annyija legyen, mint nekem, vagy legyen-e olyan képzettségi/edzettségi szinten, vagy legyen-e magasabb, mint én, vagy hogy hordok-e szoknyát, hogy bármi.
bármi, ami nekem fontos.


esetünkben az történt, hogy mielőtt ténylegesen felszámoltam volna a különéletem, felvázoltam neki ezt, és megkérdeztem, tud-e vele azonosulni, benne van-e egy ilyesfajta életben.
(és azért ez őt nem érte ám akkora meglepetésként...)

ha igen, letsdoit,
ha nem, akkor nem költözöm oda hivatalosan is, mert hát valószínű nem egymást keressük mégse, mert nem egyeznek a célok, elképzelések, vagy legalábbis a kapcsolat megítélése, és akkor így nemtom, újratervezés kell, vagy valami.

szerintem ebben aztán semmi ráerőltetés, kierőszakolás, zsarolás nincsen.
(a nemleges válasz bár szomorú, de szintén legit lett volna.)

a probléma pedig nem az, hogy ő nem akar közöskasszát.

a probléma az, hogy ő azt mondta, hogy akar,
majd a hivatalos költözés után meg már azt, hogy nem.



továbbá : az ezermilliomodik pluszmunkája, a túldolgozása az nem erény. az felelőtlenség, leginkább.
egyáltalán nem nyer rajta annyit, mint amennyi kára van, a kapcsolatunkra, az egészségére, a jövőjére, sorolhatnám még, mi mindenre nézve.
a gyerekének kb nemsokáig lesz már apja, ha nem áll le, meg sorolhatnám.
én élek vele, én látom, nem is értem, ti ezt miért nem hiszitek el nekem.
a túldolgozása konkrétan pszichológusra tartozik, és ezt időnként maga is látja, csak aztàn bepörög megint.

ez a sok pluszmunka ráadásul pláne nem volna védhető, ha közöskasszán lennénk.


látom, sokan egy utolsó, pénzéhes, élhetetlen p.nak tartotok, csak épp azt nem veszitek figyelembe, hogy anyagilag kb ő járna jobban a közösködéssel. mert ha különkasszázunk, ami nyilván jövedelemarányosan igazságos, akkor az egyéni fix kiadások után bizony nem maradna több a zsebében. sőt.
(fizuemelés, nemdohányzás, olcsóbb albi, kisebb igények, stb.)


mint mondtam, ez nem a pénzről szól. na, hát ennyire nem.


a párterápia, az meg azért lesz, mert van egy bemerevedett, visszatérő veszekedés-sémánk, amit meg akarunk érteni és változtatni,
az, hogy mikor én valamiért elsírom magam, ő nem empatizál, hanem egyből fölényeskedni kezd és "szerintem szakítsunk",
utólag pedig ő is csak pislog, mi volt ez.
ezek a tripek mindkettőnket nagyon megviselnek, és borzasztóan megnehezítik, hogy hevesebb érzelmeket megmozgató helyzeteket flottul lekezeljünk.


ja, és hogy a közösködés majd elfajul, meg az eltartásnak minősül, meg aki kevesebbet keres, az majd elkanászodik, és a végén átmegy full idiótába, vagy miket is írtatok? hát... szerintem ez emberfüggő.
én ilyen biztosan nem vagyok, nem is értem a feltételezést.
de kiszolgáltatottságnak se nevezném, amit akarok, hisz kölcsönös, szakításnál pedig mindig minden konszrukcióban osztozkodni kell úgyis.



ezek most csak szeletek, nyilván vannak még lereagálandó felvetések, csak mára eléggé fáradt vagyok már, hogy szavakba öntsem.

miről is szól

az albim felmondását feltételhez kötöttem: a közösélet-közöskassza konstrukcióhoz,

elhangzott, halálos komolysággal, hogy jól gondolja át, jól gondolja meg, aztán nyilatkozzék, megvárom.

mert én mostmár nem akarok tovább tökölődni, elég idő eltelt, eleget látott belőlem, hogy eldönthesse, mennyire komolyak úgymond a szándékai.
nekem nem buli a semmire odacuccolni, feladni a ritkajó albérletemet és csupa olyan dologba ölni a pénzem, ami csak az ő lakásába passzol, egy olyan élet, háztartás felépítésébe feccölni az időm-energiám, amit ő eleve nem vesz komolyan, és ha költöznöm kell, hátra kell hagyjam...


tehát a mögöttes tartalomról volt szó, ami a közöskasszában vált megfoghatóvá.

lehet persze mondani, hogy eleve gáz van az elkötelezettséggel, érzelmi biztonsággal, azért éreztem szükségét ennek... (igen bizonytalan vagyok, áltatom-e magam, vagy tényleg szeret eléggé, így is tudom látni meg úgyis. érzelmi biztonság helyett hullámvasutazni szoktam.)
mindenesetre állásfoglalást vártam tőle.


na, és ezt buktam mégis.
(mert átvert/megrettent. nem mindegy, közben meg nyilván egyik se valami jó...)



szóval a pasi is kellett tudja, miről szól ez. úgy gondol-e minket, tartunk-e már ott. (ez utóbbi lehet az egyetlen valódi "mentsége", ha lehet olyan, azt hiszem. hogy korai volt. szerintem mondjuk nem, de majd a párterapin csak kiderül ez is legkésőbb...)

közben meg én már annnyira unom ezt a tökölődést, basszus, hogy most akkor lesz-e ebből valami érdemben, vagy csak ostoba vagyok,
egyfele tartunk-e, vagy mifene.

mert nem mindegy.
nem kéne mindegy legyen.

a gyerekezés

az meg olyan, hogy múltkor a lebetegedés miatt kihagytam, de most megejtettük a csakmihárman napot.
(na jó, egy párórás játszóterezést, ami után a mamáékhoz mentünk aludni ugyanúgy, de most ez az elérhető csakmihárman verzió.

fura pont ebben a helyzetben, de annyira meg nem, mert az életnek muszáj továbbmennie addig is, amíg, különben belekattanok.)

valahogy unt most, nem kötötte le a társaságom, mondjuk tény, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek egy gyerekkel egy játszótéren, ilyen még sose, és velem nem lehet viháncolni, azt hiszem.
nem tudtam magam feltalálni, vagy mi.
ez rosszul érintett.

ettől függetlenül együttmászkálás, szeretgetés, bújás, velemalvás meg ugyanúgy volt,
ami meg jól.
direktben rá is kérdezett búcsúzáskor, mikor jövök megint,
(sőt, apja szerint már indulásnál tudakolta, hogy leszek-e én is,
és
"úgy tűnik, nagyon csíp téged".)

no és megkaptuk a semmiből, hogy apa is az én házamban lakik-e. (nem, én lakom apa házában, apa önérzetes, de, gyanítom, nem ez volt a lényeg.)
nem akkora csoda, a pasi ugye mondta, hogy ő szép fokozatosan akar haladni, a gyakorlatban aztán a harmadik talin átölelt, megpuszilt, most meg már szájon is,
nincs ezen se sunnyogni, se magyaráznivaló...

(azért azon eltöprengtem, mit kezdünk majd a zavarosabb keresztkérdésekkel, már ha sikerül megnyugtatóan rendezni a dolgainkat persze. mert akkor lesznek.
meg ezekszerint a pasi optimista velünk kapcsolatban. én... én is igyekszem.)

továbbra is meg vagyok hatva a gyerek hozzámállásától, meg zavarban a ténytől, hogy ennyire közel jön.

(vajon anyaként milyen belegondolni, hogy így bújik az új/másik nőhöz, fogalmazzuk bárhogy - ha az apjára, ill apja családjára se szívesen bízza?
vajon belegondolt-e, hogy ha őt szájonpuszilja, szájon puszilja azt a másikat is? -néha kivédhetetlen, pedig nem akarjuk.
vajon milyen az élménybeszámolókból kikörvonalazódva megtudni, hogy van valaki, aki kitudja ki, de ígymegúgy?
és vajon örül-e, hogy van akkor mégegy nő a világon, aki szereti-vigyázza a kis mindenét, törli a fenekét, csitítja, tanítja?
belegondol-e egyáltalán bármibe is?)

(ilyesmi lehet bölcsis gyerekgondozónak lenni? kötődsz idegen cukiságokhoz, megteszel értük mindent, pedig egyik se a tied? vagy az nagyonmás?)

(vajon ez még merre és mennyit fog változni?)


meg azt vettem észre, hogy, esküszöm, ez a gyerek 2 hét alatt nőtt! (múltkorra meg látványosan okosodott, ért.)
annyira durva!

és még, hogy nagyon fontos a határozottság. ha én se vagyok biztos abban, amit el akarok érni nála, kb esélytelen.



ahhoz képest, hogy semennyire nem tudtam elképzelni ezt a gyerekezést,
már bármit bármikor szívesen.
(elképzelni most se tudom - csak már nem számít, mert valahogy majd adja magát.)
csak az apjával jussunk dűlőre...


#negyedik

helyzet

fogalmam sincs. komolyan.
nagyon puncsol, nagyon szeret.
be leszek akkor jelentve.

de közöskassza nem, mert ő többet senkinek nem ad esélyt se, hogy átverje, és higyjem el, hogy ő csak azt hitte, hogy a közöskassza az a különkasszát jelenti, mert ha tudja, nem megy bele.

nem hiszem el, mert emlékszem, mennyire fejtettem ki. de azt se állítom, hogy átvert.

(legutóbbi álláspont szerint "meglátjuk", amit próbálok nem lebegtetésnek felfogni, egyelőre.)

most ilyen köztesben vagyok, hogy 'beijedt, alaposan átbeszéljük, tényleg meglátjuk'.


mióta érdemi kommunikáció van, egészen lenyugodtak a kedélyek,
nem érzem azt a rettenet nyomást,
képes vagyok működni megint,

pakoltunk, családoztunk, gyerekeztünk, voltunk strandon,
szóval...


akkorisfaszom, nyilván, rohadtul nem akartam ezt a helyzetet, jobbhíján meglátjuk.

otthontalan érzés

szerettem az albérletet. szerettem a lányokat. (akkor is, ha cuki egy ideje már főleg hp volt csak velünk, és nem a házipálinka értelemben... alig jött már haza, belefért.)
szerettem a saját életteret, ami eddigi életem során csak itt, ebben a három évben adatott meg.
a legutóbbi fizuemelés óta, nemdohányzóként már el is voltam anyagilag, nem jól, de simán meg tudtam (volna) élni.

node mikor az ember kapcsolatban van, szerelmes, óhatatlanul elkezd vágyódni a közösebb életre. aztán ez lassan átültetődik a gyakorlatba is...
így persze egyre kevésbé éreztem otthonosan magam a szobámban-lakásban, egyre inkább mintha kinőttem volna, idegenült el, vágytam levedleni. aztán már ott se voltam.

azért húztam ugye, mert a pasira vàrtam, biztos döntésre, akarásra, egyezségekre. féltem is feladni a függetlenséget, kiszolgáltatódni az ő kötődési képtelenségének.
kötve vagyunk, csak nála lehetünk, ha valami balul üt ki, én bukom a lakhatásomat, és hol találnék, mit, mikorra, mennyiért, kikkel... értitek.
meg itt be voltam jelentve, ezzel is mi lesz.

na, és a vita egyik tárgya is bíz ez lett.

kiderült, hogy gond nélkül kapok én is tartózkodásit, csak akkor a fizetnivaló is a duplája lesz.
és emiatt a pasi nem engedi, hogy bejelentkezzek.
akkor se, ha azt a részt én állom (mert nem akar full anyagi közösködést se, ami pedig az összeköltözés feltétele volt részemről, ez a vita másik tárgya pl),
ami egyébként annyit tenne, hogy az eddigi lakhatási költségeim felét csengetném ki, míg az övé nem változna.

na, ez.

a logikát értem (nehogymár többet fizessünk ezért, pont nekik, mikor maradhat is minden ugyanígy),

én se örülök,

ugyanakkor
1) marhára vártam, hogy közös legyen a lakcímünk, mert ez szimbóluma a..., értitek,
2) sztk-záshoz, fogorvosozáshoz, szavazáshoz, ... kell a városba lakcím, anélkül borzasztó macerás,
3) így semmilyen ügyintézési jogkört nem kapok a lakáshoz, amiben elvileg egyenjogúként élünk.


aztán kiderült, hogy nemsoká valós fogyasztást fogunk fizetni a vízre is, tehát alig marad valami, ami csak a bejelentésemtől fog emelkedni, anélkül nem.
de nem, nem és nem.
nem.

mindezt úgy, hogy most minden veszekedésnél elhangzik a szájából,
hogy én csak azért költöztem ide, mert utáltam az albit,
mert nem tudtam/akartam fizetni az albit,
hogy én csak a pénzét akarom,
hogy én csak a lakást akarom.

(az ő szolgálati bérleményét, persze. hogy?!)

én csak a pénzét akarom? akkor is, mikor ott tartunk, hogy ő nem közös kasszázik, inkább ne adjak egy forintot se, csak a kajába (és így én jobban jönnék àm ki, mintha mindent beleadok a közöséletépítésbe),
ill hogy inkább ne adjak egy forintot se, mintsem hogy bejelentsünk és fizessem azt a különbözetet (amivel anyagilag megint sokkal jobban jönnék ki).
de én a pénzére hajtok.

na, és itt durrant el az agyam először,
hogy ezt mind kikérem magamnak, és -mivel az egész telve szerintem logikai bukfencekkel -, most akkor csak nem az van, hogy ő nem akar nekem is jogokat oda? meg hivatalosságot? meg közösködést?

és az orvos, a satöbbi, az én komfortérzetem nem ér meg ennyit havonta?


meg a közös kassza is, basszus, azért kellene, hogy egyenlő jogaink legyenek, egyenrang, közös döntések, és hogy lássam az elköteleződését.
(és ez akkor is így lenne, ha majd már más munkahelyen lennék, mert kerestem már jobban régebben, és nem gondolom, hogy nem fogok a jövőben is, szóval... értitek.
nem gondolom azt se, hogy nekem ez konkrét anyagi előnyökkel járna ahhoz képest, ami most amúgy is van,
szóval ezt sem látom megállni érvként.)


semmi okot nem adtam a nembízokbennedre.
úgy költöztem oda, hogy (elvileg) le lett tisztázva, hogy így lesz.

most meg így miafranc.

hogyan is építünk így közöséletet, amiről eddig szó volt?!


simán meg tudna győzni amúgy, hogy ne fizessünk többet, stb, ha közben nem ébresztene kétségeket, és figyelembe venné az én szempontjaim jogosságát is, és egyezkednénk róla...
de így ez, az egyoldalúság, az egésznek a hogyanja és miértje és érvelése...
értitek?
(költői végszónak.)

mindig csak a bizalmatlanság meg a nincsenpénz, az.

(miközben rengetegszer rinyál, hogy nincspénze, és folytondolgoznikell, és mindigfáradt, az én pénzem a közösbe, a közösenépítés, az meg nem kell,
csak ha jogokat nem ad.)


és mindig mondta, hogy szerinte már együtt élünk így is, és hogyhogy nem érzem magam otthon...
hát, nekem ahhoz kéne a rendelkezési jogkör meg a hivatalosság  biztos alapja, vagy hogy is mondjam, hasonlók ...
szóval most sem érzem magam ott otthon. ki se pakoltam, konkrétan.


na, és így most mégfurább, hogy nincsen meg az albim.
még bennem van a biztonságérzet, amit nyújtott, még nálam a kulcs, még érthetetlen-felfoghatatlan, hogy már nem tartozom oda, pláne, hogy tegnap kellett még odamennem kidobni-rendezni pár maradék dolgot,
és a csukott "szobaajtómon" kívül minden ugyanaz volt,
csak a cuccaim hiányoztak (meg a jogaim),

szóval még mindig nem sikerült integrálni a tudást,
hogy úristen,
az már nem az otthonom.

most, így épp semmi sem az.
és hát ez tré.

rinyahalom

szóval hivatalosan is hontalan vidéki lettem (merthogy az albérletet felmondtam, ide viszont nem lettem béjelentve sajnos),

és hamarosan meg is kezdődött a bőgős-veszekedős agyrém.
majd 3 óra alvással, feldagadt szemekkel bementem dolgozni, ahol is produkáltam az émelygés, szédülés, hidegrázás, hasmars, görcsölés, megjött-de-hova-lett-a-gyógyszerem, kuncsorgás, pánikolás sor összes elemét,
és még a torkom is fájt,
ami aztán el se múlt sehogyse,
csak jött hozzá fejfájós-mindenfájós gyengeséges nemár is.

gyönyörű 2x 12 óra volt.

amellett, hogy így nem tudtam se ügyintézni pénteken, se gyerekezni szombaton (végre először lettünk volna 3asban), se családozni (-terheshugomozni-jókatenni) vasárnap,
még eszkalálódott is a sírós veszekedés.
pedig azt hittem, pms meg ilyesmik.
nem.

borzalmas volt, borzalmas,
csak pillogtam, hogy kiezazember,
mért reagál így (megint, csak tán ezt a részt mindig mélyen elnyomom magamban, hogy egyáltalán létezni tudjak),
fürtös szerint mostmár tuti, hogy ez sose lesz jó,
ebben a kapcsolatban én mindig boldogtalan (és elhanyagolt és megnemértett és magányos) leszek, akinek telibesz.ják az érzelmi igényeit, és hisztinek minősítik, ha szóvá teszi,
stb,
mert évek óta ugyanezek ismétlődnek,
csak én lehasogatom mindig,
de én ezzel nem tudok mit kezdeni.

én csak azt tudom, hogy ez így mennyire szar volt.

aztán a pasi hajlandó volt végre értelmesen kommunikálni velem, amitől én is elkezdtem emlékezni, miért is gondoltam jó ötletnek az ideköltözést, ez az ember, ez már az az ember megint.

de nemtudom van azért továbbra is.
többekközt mert minden ugrott, amit megbeszéltünk előtte (hogy jól gondolja át, mert én csak akkor -erre most vakarózik, hogy de ő nem gondolta, hogy tényleg).
becsapva érzem magam,
összezavarodva,
nem tudom, hogy most egy hazugságban élek (amit nagyobbrészt én hazudok magamnak), vagy ez most csak egy átmeneti pararész nála.
szégyellem magam érte, mert nem tudok nem abban hinni, hogy ez lehet jó.

azt gondoltam az elmúlt hét zokogásai alkalmával (ahogy pl a nyaralás elején is), hogy ez egy hatalmas önhazugság és azonnal szakítani kéne,
mert ő mindig menekülni fog a valódi mélység elől (velem?),

miközben tudtam, hogy nem fogok.
kizárt.
tavaly, mikor sokkal erősebb voltam és sokkal kevésbé fonat az életünk, is bebuktam,
én azt most nem.
és amúgy is, messze a legklasszabb pasi így is, akit láttam evör..., még ha ez engem minősít is, és volt már, nemrég, amikor full jól működtek a dolgok, amik most "visszaestek"... (asszem.)

szóval most akkor is az lesz, hogy belerázódunk, ha fene fenét eszik is,

mondogatja, hogy de ő szeret, és higyjem el, hogy meg fogjuk oldani,

és hát akkor most elmegyünk párterápiába.


a magam részéről pedig van időpontom szeptemberre pszihez. (mert csak akkorra adnak már, mert nyár, meg ilyenek.)


fogalmam sincs semmiről se, csak szégyellem, hogy ez van, de azért leírtam (hogy mégjobban szégyelljem, vagy nemtom).

két dolog van

egyrészt benyaltam valami torokfájós-taknyos-gyengeséges elhúzódó nyavalyát,

másrészt ez az összeköltözés eddig sírós-nemértemezős érzelmi katasztrófa nekem.



nagyon-nagyon nemjó most nádjának lenni, mondanom se kell.