annyira azt hittem, hogy megy ez nekem, kézbentartom, levizsgázok, ezzel tulajdonképp lediplomázok, szeretem a cicám, keresek valami normális munkát, albiba költözöm, addigra már elköltözöm a pasitól, túljutok rajta meg a cicen is, szociális életet élek, pénzt keresek, megtanulok hatékonyan spórolni, képzem magam, megtanulok angolul is, excelül is, jobban fizető munkát keresek, lesz megint cicám, sportolok, bombaformába hozom magam, bepasizok, szerelmes leszek, viszontszeretnek, valamikor férjhez megyek, lesznek gyerekeink, saját lakás vagy ház vagy valami, végre utolérem a "többieket", a kortársaimat, akikhez képest minimum 5, de inkább 8, igen, belegondolva 8(!!!) éves lemaradásban vagyok az élettapasztalataimat tekintve is, meg az életem mérföldköveit tekintve is.
és itt valahol már bilibe kellett volna lógjon a kezem, túl szép ez, hogy ... , na.
már megint megtörtént, hogy nem állt bennem össze a kép. nem vettem észre, hogy elszabotálom a tanulást, a munkakeresést is. görgettem magam előtt, lényegében kicsúsztam az utolsó határidőből. biztos kapunyitási pánikom van, csak nem tűnt fel.
szóval annyira hajtogattam, hogy képes vagyok rá, és minden oké, és nehéz lesz, de menni fog, hogy közben "elfelejtettem" csinálni, és még csak észre se vettem, hogy önmotiválásban akkora király vagyok, hogy kitölti minden időmet.
nem alszom hetek óta, csak hajnaltól. koradélutánig, ha tudok. ezt megszakítja a reggeli macskaetetés, meg a rémálmaim, meg mindenféle zaj, főleg a játszani kívánó macska, vagy ha dolog van délelőtt. bármit csinálok itthon, hulla vagyok.
ülök a jegyzet felett, és máson jár az agyam és alig-alig értem, mit olvasok. vágyom a pasi ölelésére, amit mostanában meg is kaptam, erre ma összevesztünk a pénzen, és most jön a duzzogós rész, ahol olyanokat fog mondani, hogy holnapra már ne találjon itt, meg azért bánt, mert megérdemlem és ezért nem kell bocsánatot kérnie, ha nem tetszik el lehet menni, és kínoz majd azzal, hogy levegőnek néz és szidalmaz felváltva, és nem beszéljük meg, és nem hozzuk helyre, és én végül nem kullogok haza megalázottan a szüleimhez, ahol még ennél is rosszabbul érezném magam, hanem maradok és tehetetlen dühvel telítődök és a macska fog félni tőlem, mert vele leszek türelmetlen és vele ordítok, mivel a pasi nincs itt, vagy ha itt van, akkor se hallgatja meg, vagy ha mégis, lepereg róla, erősebb, kitartóbb, ő nyer, mindig ő nyer, ő bánt jobban, a végén nekem kell kuncsorogni bocsánatért, ha véget akarok ennek vetni. ha maradni akarok az otthonomban.
és maradni akarok, mivel jelenleg nincs új munkám még, se egy forintom, csak amit a közösbe tettem, és a szüleimnél ezerszer rosszabb, az átmeneti szállás meg azért egy lejjebbi szint.
ezért nem itthagyom a francba, hanem könyörögni fogok, hogy bocsássa meg, amit el sem követtem és törleszkedek majd és tűrök és lesem minden kívánságát és túllépek magamon egy kicsit, míg újra normális nem lesz, akivel lehet emberi nyelven is beszélni és nem a hülye hatalmi játszmáját játssza éppen totál paranoiásan, meggyőződve arról, hogy én egy utolsó hazug szemét élősködő vagyok, aki tönkretette az életét. (wtf egyébként, de ilyenkor ezt hiszi. beteges.)
nem vagyok kész a költözésre, mert már most kifordultam magamból, fél tőlem a cicám, pedig én soha, soha senkit nem bántottam még magamon és a pasin kívül, de őt is max csak szóval és kispárnával.
közben tudom, hogy most tényleg el kell. mármint idén. de nem így, nem ilyen hirtelen indulatból a semmibe... az nem lesz valami tartós és megalapozott. jesszus, hova jutottunk megint.
és ha feszkó van és tehetetlen düh, akkor jön hogy nem alszom, nem eszem, nem foglalkozom a céljaimmal, a saját életemmel és jövőmmel, mert csak és kizárólag a feszkó tárgya foglalkoztat.
mindent félreteszek, mert teljesen kitöltenek a rossz érzések, és ököllel akarom ütni a mellkasát kiabálva és sírva, dühös kisgyerekként, amíg meg nem ölel és azt nem mondja: semmi baj, gyere, minden rendben. mert nekem csak ő van.
és nem tudok elvonatkoztatni, nem tudok megnyugodni és mással foglalkozni, nem tudom tenni a dolgom, még aludni sem, az istenért, és pont ez a szörnyű az egészben, ebben az elátkozott kapcsolatban: hogy nem tudok ellenállni a bántásnak, de szabadulni sem tudok tőle. hogy megvigasztalni is csak ő tud, mert nem merek elmenni, nem tudok elmenni addig, amíg meg nem vigasztal, de ha már megvigasztalt végre, akkor tárgytalan a szakítás, hiszen újra közel van, és az jó, és a következő összeomlásig lehet megint építeni a saját létem, amire alapozva végre majd különmehetünk, létfontosságú veszteségek nélkül.
megint nem látok a könnyeimtől, és nem tudok magamtól megnyugodni ennyi év tudatos személyiségfejlesztés után sem, már megint. fáj a gyomrom, a fejem, az egóm, és előre gyűlölöm a következő két napot, amikor majd nem csinálom meg a dolgokat, amiket kellene, mert helyette zombi üzemmódban leszek a kimerültségtől.
nem tudom, mit tegyek. és haragszom a nyavalyás macskára, aki a figyelmemet akarja, miközben én csak a saját dühömmel akarok elfoglalva lenni és a saját nyomoromat elemezgetni, leírni újra és újra, milyen szemét ez a pasi és milyen gyáva vagyok, amiért 8 éve nem bírom itthagyni és újra és újra megbocsátok, szemet hunyok a megaláztatások felett, mondván, kell még idő, kell a lakás, az otthonom, a macskám, a szex, szerelmes vagyok, gyenge vagyok, akármi. és ettől még dühösebb leszek, magamra, amiért nem adom meg ennek a védtelen és ártatlan kis állatnak, amire szüksége van, puszta önzőségből, mert a bánatomat előrébb helyezem nála. szenvedi később is lehetne, vagy mondjuk abba is lehetne hagyni. de nem. akarom, kitölt, nem tudom, hogyan ne foglalkozzak vele. minden más értelmét veszti, amíg ez meg nem oldódik.
már minden rossz. és tuti meg fog jönni. és meg fogok bukni a vizsgán. elrontottam. belementem egy hülye veszekedésbe is, egy hülye télikabát miatt, pedig kit érdekel, az egészségem és a diplomám többet ért volna.
valójában totálisan szét vagyok esve mára, nem működik semmi jövőre irányuló dolog, csak a házimunka és főzés és bevásárlás. kínzom a macskát a figyelemmegvonással, kínzom magam az alvásmegvonással és gyomorgörccsel, rettegek és még csak tudomást sem vagyok hajlandó venni róla. a veszekedés volt az utolsó csepp egy pohárban, ami csöndben telt meg, suttyomban.
na, most nem tudom, mi a frász lesz. dühös kislány is vagyok, meg kétségbeesett elveszett.