2017. január 31., kedd

párkapcsolati áttekintés

biztos írtam már, de jól esik most átvenni, hogy eddigi életemben összesen 4 emberrel jártam.

(volt egy rakás randi meg kavarászás mindenféle pasikkal, mert vonzó, feszes, butuska, szemtelen, flörtmániás fruska voltam. még ex-semmiség mellett is az első évben meg amikor külön voltunk, meg... hagyjuk. ebből egyvalaki fontos, a pillangócsináló, mint szerelem. de vele sose voltunk hivatalosan együtt, úgyhogy most csak megemlítem.)


az első pasim egy gyökér volt (EQ nulla), dávidszoborszerű testtel és pattanásokkal, szuper mérnökkarrier küszöbén. egyszer nagyon messzire elvitt motorral egy ottalvós buliba, meg elkísért a gólyabálra és nem úgy öltözött és haragudtam, meg voltunk valami buliban, ahol egy másik pasival táncoltam, mert ő nem akart. egyszer csinált nekem szendvicset a suliba meg kaptam tőle tobleronét. 
miután elvette a szüzességem, másnap végigfeküdt az ágyon meztelenül, tarkó alatt összekulcsolt kézzel (nagyképűen), hogy fedezd fel a testem, baby. 
emlékszem még a családjára, a fehér konyhabútorra, meg hogy az anyja szeretett. 
hogy nem tetszettek a dolgai és a nézetei, és csak azért voltam vele, mert elég türelmesnek tűnt ahhoz, hogy előtte ne szégyelljem, hogy még nem szexeltem, de akarok.
hogy tizenkilenc voltam.
ja, és úgy egy-két év múlva felbukkant, meghívott pizzázni és azt mondta, azóta se tud elfelejteni, járjunk újra, utazzuk körbe motorral Európát, aztán legyen sok gyerekünk és maradjak otthon velük, majd ő eltart.
tuti nem volt normális.


a másodikat valami társkeresőről akasztottam le pár hónappal később, amire poénból regeltünk a barinőmmel. igazi iskolázatlan surmó volt. az maradt meg, hogy találkoztam a barátaival meg ők is a tesóimmal, magával vitt a főnöke szülinapi bulijára meg voltunk valami koncin a zp-ben, és ijesztően nagy volt a... aztán nekem vizsgaidőszak lett, ő meg rinyált, mert nem érek rá, különben is költözzek oda és főzzek meg takarítsak.
hát kössz, de kössz nem.
egy év múlva már nős volt.
ez se volt normális.


ezeket inkább szárnypróbálgatásnak nevezném, pár hét, nem különösebben éreztem semmit, max kíváncsiságot, elég hamar arra jutottam mellettük, hogy engem a pasik csak idegesítenek, nem kell kapcsolat.
használni kell őket, szórakoztassanak, itassanak, éreztessék, hogy kellek, de a lelkemet nem adom. (kacc-kacc.)

így aztán rögtön összegabalyodtam ex-semmiséggel. számomra szexi, vagány pultos volt szép lakással és zenekarral. én meg lázadó csitri. tetszettem neki egy ideje, előadtam hát a rosszkislányt.
csak egy random szexnek indult, de újabb és újabb csakszexek után végülis atomszerelmes lettem. az életem addigra széthullott, így hozzáköltöztem és nyakig belemásztam abba a beteg, abnormális izébe...
(vele élveztem először a csókolózást és a szexet is, szóval technikailag hiába nem, kvázi mégis ő volt az első. mindenben.)

20-tól 28 éves koromig vele voltam.
az nagyon sok idő ám.

abból kijönni, na az a durva.


utána találkoztam össze a pasival, azt meg már tudjátok.

most pedig... most pedig nem tudom, mi lesz.

(nem kell helyette másik pasi, mielőtt még ezt szűrnétek le... csak azt nézem, hogy milyen kevés tapasztalatom van, és általában azok is nagyon messze állnak a normálistól, ha úgy vesszük. 
sajnálom, hogy anno olyan voltam, amilyen, és most kell megtanulnom, mi merre hány méter, mikor tán már késő.
és sajnálom azt a kislányt, aki játszotta a nagyot. megérdemelte volna, hogy ne vesszen el ennyire.

no és a pasi... hát nyilván ugyanúgy szeretem még. és ő az első, aki már lehetett volna. csak nem lett.)


2017. január 29., vasárnap

idegösszeomlás előtti csend

tudjátok, az a fajta, amikor eléggé szar, de egészen tutira biztos, hogy ez még nem az. az igazi szar, az még csak valahol a kanyarban van.

de jön.
én meg félek.

családom és a tapintat

vasárnapi ebéd, a szokásos undi témákkal... mígnem egy ponton:
hallottátok,hogy X megnősül? igen, már egy éve eljegyezte. jajj, annyi lagziba kell menni nyáron... ó, a majdnemhugunké is milyen szuper lesz... meg az unokatesónké... igen, megvan már Y menyasszonyi ruhája is, akarjátok látni?

nem.

nééézd!
hát nem ronda? tökre nem illik hozzá.
[...nagymonológ a ruhaválasztásról...]

mi lenne, ha témát váltanánk?

ugyan, majd mi segítünk, hogy a tied ne legyen ronda.

kössz, de most épp nem túl aktuális.

[...vita arról, hogy ki akar ott lenni kinek a ruhaválasztásánál. hogy kiket illik koszorúslánynak hívni. hogy számít-e, jóképű-e a vőlegény.]

könyörgöm, váltsunk már témát!!!

nyugi, nádja, neked végül úgyis valami alacsony, duci, kopasz, turcsiorrú férjed lesz.

wtf. okcső, én most leléptem az asztaltól.

naaa, de most mi van?!




ugyan, mi lenne...

2017. január 28., szombat

szülinapi ajcsi


lett amúgy ez a fasza terepfutócipőm nyári kirándulásokhoz. (úgy áll, nincs már partner hozzá, így nem baj, hogy most köbö látni se bírom. mondjuk azért se, mert a nyár még messze van. amúgy tetszik és addigra biztos megint szeretni fogom. biztos a hátizsákot is.)

mert ami nekem volt, az egyfelől kicsi

(gratuláljunk a választáshoz... pedig mennyit szenvedtem vele),

másfelől komoly halálközeli élményt tud okozni meredekebb, porló talajú hegy-, na jó, domboldalakon

(ahova már ziher nem fogok menni, mert nincs, aki megtartson. meg mert magamtól nem megyek a dzsindzsába. lásd még: "itt ez a kis út, amit nem találok a térképen, meg gyanúsan járatlan is, tuti jó lesz nekünk, csináljuk"),

ugyanis csúszik, mint állat

(mivel, mint utóinformálódtam, aszfaltra való).

valamint kiderült, hogy eleddig semmit se tudtam a helyes cipővásárlásról, se a -befűzésről.

ja, és a bal lábam a nagyobb. sosenem gondoltam.


(nem tudok írni róla. köszönöm, hogy vagytok, de most nem megy.)

2017. január 26., csütörtök

méltóságteljesen

szétbőgtem az arcom, másnap átbumszliztam összeszedni a cuccom,
aztán beszéltünk egy csomót,
olyanokat mondott, amik engem nem győztek meg, függetlenül attól, hogy szerinte csak veszekedtünk, nem keresett, hogy mindketten lenyugodjunk, de neki még annyi terve van, de gondoljuk át.
de mit, annyira derült égből mondott olyan súlyos dolgokat.
kiírattam magam a dokibával és megdumáltam a szüleimmel, hogy hazahazamegyek, itt vége mindennek, itt kérem napokig sírás lesz meg amik még ezzel járnak.

iszonyú fáradtnak éreztem magam, a beszélgetés csak húzódott és húzódott, egész nap, mert én valami furi sokkos állapotban leledzettem, és egy ponton aztán elaludtam, ami kicsit wtf.

másnap pedig úgy keltem, hogy rohadtul beteg vagyok.

annyira, hogy megkért, bújjak inkább vissza a takaró alá, és hát apelláta nélkül, szuperméltóságteljesen feküdtem az ágyában egész nap, mint egy darab fa és félálomban filmeket hallgattam, míg ő intézte a városban az intéznivalóit meg etetett meg ápolt felváltva.

most nem tudom, hogy amúgy is beteg lettem volna, vagy csak ez a hirtelen stressz nyomta le az immunrendszerem, de tiszta idiótának érzem magam.

mára sokkal jobb, de egyrészt elvágódott a gondolatmenet, másrészt elfáradtam abban, hogy fölkeltett ebédelni, így visszafeküdtem a csába.
ő az anyját kíséri dokihoz, én meg örülök, hogy már nem ráz a hideg, és nem izzadok, mint egy ló, és ma már nem fájt zuhanyozni, csak kicsit, és legalább újra tudom, hol vagyok meg mi a szitu és föl tudom majd újból venni a fonalat. bár nagy a kísértés, hogy ne tegyem...

a cuccaim ugyanott összekészítve.

hát jajj.

2017. január 24., kedd

fordult egyet a világ

a mi édi, cukiskodós, egyre mélyülő kapcsolatunk meg hirtelen teljesen wtf irányt vett.
reggel még megvolt a mindenrendben, majd, mint akit kicseréltek, dolgokat kezdett mondani nekem, amiket nem mondunk a párunknak. sose.
össze-vissza vagyok törve én is meg az érzelmi biztonságom is.
este már nem is hívott, föl se vette, ezmiez.
magyarázatot szeretnék.
bocsánatkérést.
valamit, aminek van értelme, mert ennek így semennyi, sehogy.

ha valamit nem vártam és nem akarok, akkor az ez.

2017. január 23., hétfő

gyász

kiderült, hogy mindkét lakótársam közeli kapcsolatban volt a buszbaleset egyik elhunytjával.
basszus.

2017. január 22., vasárnap

vihííí

most még a görcsöknek is örülök! azaz megjött.

ma meg akkor legális fetrengés

akartam volna hazahazamenni, de már tegnap délután elbizonytalanodtam.
aztán ma egyig aludtam.
se az nincs meg, hogy a pasi fölkelt és összekészült, se, hogy  lenyomtam az ébresztőmet.

kicsit elfáradhattam tényleg.

már nem látom értelmét nekiindulni. némi szendvics és kávé után visszabújtam az ágyba, szerintem még megnézek egy filmet is...

már majdnem megjött, de mégsem, este az orgazmus után éreztem némi görcsölést meg most is többször, de aztán visszavonulót fújt... szerdára vártam. ha holnapig semmi, vissza kell menjek az orvoshoz, amit nem akarok, úgyhogy remélem, megindul végre.

most amúgy olyan, mintha átment volna rajtam egy úthenger, de holnapra jó lesz.

legszívesebben haza se mennék... persze fejben írom a listát, mit mikor hol, hogy a kövi két napom kellően produktív legyen. de azért nagyon jó itt kuckózni - ölelő meleg van, frissen mosott, finom puha új ágyneműhuzatban, vadiúj, hatalmas párnákkal, az egész ágy és délután csak az enyém és én is tiszta vagyok, illatos meg optimista...

most pont így a jó.

pukkancs gömbhal

délután fölhívott a pasi, hogy a maga furi (szinte értelmezhetetlen) módján átinvitáljon.
de tényleg így kb körbelőtte a kérdést-kérést, nem az, hogy van-e kedvem átmenni, vagy szeretné, ha ottaludnék, hanem hogy van-e tervem, mi a tervem, nagyon fáradt vagyok-e, tök megérti, ha hazamennék, egyszerűbb is onnan a szüleimhez utazni, ..., ...
ha nem tudtam volna, hogy amúgy szóba se hoztam, hogy találkozzunk, azt hinném, épp mindenféle kifogásokat hozott fel, hogy lebeszéljen.

jó, mondjuk este így is finoman rákérdeztem, mi volt ez és miért. (miután rámnézett, hogy hm...? ezt szokta így sokat, mintha azt hinné épp, valami bajom van, és akkor kérdőn rámhümmög. de ebből a hm...-ből qrvanehéz kideríteni, mit gondol.
valamit gondol, hogy én gondolok, eddig erre jutottam. nem valami könnyű kiszedni belőle, mi zajlik, higyjétek el.)
majd visszakérdeztem, mert adott egy kvázi ugyanolyan értelmezhetetlen választ. mire kiborult - asszem azt hitte, veszekedni fogunk, mert máris dühös visszavonulót fújt és felszívta magát, mint valami pukkancs gömbhal, még a kezét is levette rólam.

ezen a ponton mondjuk tényleg majdnem veszekedés lett, de volt lélekjelenlétem nem hagyni magam. semmi okunk nem lett volna összekapni, nehogymár itt csináljon nekem... kénytelen volt nyugiban folytatni a kellemes, pihizős estét.
(nyugiban, ahogy újabban mindig - mennyivel jobb, mint a jellemző esti perpatvaraink...)


ha nem az én pasimról lenne szó, nevetnék. így mondjuk inkább wtf. (nem, mindenhogy wtf.)
nagyon egy cukorbogár, de az ilyen hátulról jövő kommunikációjával nehezen kezdek bármit is.

annyi sikerélmény volt, hogy az este egy későbbi pontjàn tök komplexen szavakba tudta önteni, miért nem szeretkezünk (amit én elfogadtam, mert tényleg korrekt indoklást adott, és akkor mégis szeretkeztünk, ki érti ezt). no, de a lényeg, hogy képes volt megfogalmazni a mindenféle kifogások helyett, nagy dolog ez kérem.

meg az is, hogy tegnap áthívott, pedig csütörtökig nála voltam és pénteken is nyilván itt kötöttem ki, miután visszavonatoztunk Pestre. a kulcsmásolásig ő volt mr. sokeznekem. most meg csak így áthív. defura.

2017. január 21., szombat

bekkelni. ki.

egyfelől mázli, hogy nyugis ma a munka, másfelől annyira nincs semmi, hogy igazi kihívás ébren maradni. néha keresztbe állnak a szemeim és az előbb félrenyeltem a saját nyálam, ikszdé, ikszdé...
meg már kétszer is szolidan megsirattam a busztragédia hírét, persze csak az oszlop mögött, hogy ne lássák.
csomó dolgot volna alkalom átgondolni, de hát az agyam helyén most szottyadt krumpli van.

megvan a maga bája.

rövidkék

reggel írtak majdnemhugomék, hogy hánynak-fosnak-fejfájnak, nem a vacsi volt-e? nem. este még kutyabajuk, körbepusziltak mindenkit. necc...

mindannyiunk pasija pont 186 centi magas. ez hogy jött össze?!...

annyira ráizgultam, hogy végre megtaláltam az 50%-os kedvezményes utazós papírom és magammal is vittem, hogy elfelejtettem mondani a kallernak a Bp.bérletet, így vagy két kv árát ajiba adtam a MÁV-nak. (még jó, hogy mindkettőnkét fizettem...)

mondjuk kellemes meleg volt a vonaton. (az uccsóval jöttünk pedig...)

az egész hazautat végigbohóckodtuk a pasival.

láttuk a kabátembert. (szanaszét volt egy kéregető a metrón, és hátulról úgy nézett ki kapucniban, ahogy ott állt tétován, mintha csak a ruha imbolyogna, és nem is lenne benne senki.)

reggel robotpilóta módban készültem (tényleg klassz a kikészített cuccos kötött rutin, konkrétan képes vagyok full sötétben teljesen felöltözni is), csak arra emlékszem, hogy egy percre visszanyaffantam a pasi mellé az ágyba és simizte a hátam...

annyira magától értetődő ott lenni vele mostanában, (és ez más, mint amikor az összeköltözős igényszintről írtam, valahogy kölcsönösebb, vagy mélyebb, vagy mittudomén), hogy idegen érzés lett hazamenni. ami hülye helyzet, hisz a logika meg a realitások... lelkileg máris nehézség, érdekes lesz.

ilyenekkel szórakoztazom magam. kedvencem: "Első gondolat anno? A puncik furák. Most mit gondolok? A puncik még mindig furák." zseniális.
(amúgy szerintem is azok.)

a héten 5 percre láttuk egymást cukival, mikor tegnap hazajött én meg dolgozni indultam. azért már hiányzik. (újcsajjal meg nullára, ő is.) ennyit a lakótársi életközösségről.

tetszik a fagy.




ittenke éltesse

oltári kavarások után (csütörtökön lesz, nem, vasárnap, nem, pénteken; vacsi lesz, nem, ebéd, dehogy, mégis vacsi; visszahozunk, leviszünk, egyik sem, de, mégis, érted megyünk, vagyis inkább gyere te, stb, stb) végül minden jól alakult.

elvittek kocsival és a pasi is jött és lett torta, olyan, amit szeret, és csak 1 sms ment félre (igaz, abban kissógornak pont az ünnepeltet sikerült értesítenie az összes szupertitkos részletről - innen szép nyerni, ugye) és ott volt mindenki.

sztorizgatás a sültestálak fölött, 14 fős kiscsalád (na jó, egy csak vendég), béke, nevetés.

remélem, végül lesznek majd gyerekeim és hasonlóan tartjuk a nagy összejövések megnyugtató hagyományát, aztán már ők is. minden sérelem és veszekedés ellenére ezek jók és igaziak. örülök, hogy mentünk.

még akkor is, ha felváltva ragadt le a szemünk hazafele a pasival, a vonaton, metrón, buszon és éjfélre kerültünk ágyba és azt se tudom, hogy jutottam be a munkahelyemre, csak az van meg, hogy fájt.

2017. január 20., péntek

napi öröm

végül mégis jön a kissógor értem kocsival, és a pasi is bevállalta, hogy utazik velem összességében kb 3 órát, hogy egyet jelen legyünk a kishugom felköszöntésénél.

igaz, tudom, hogy ez neki teher, de na.

meg amúgy már elkönyveltem, hogy ki kell hagyjam, így mind az ajit, mind a többi hazahaza szállítandó cuckert otthon hagytam.

sebaj, ennyit megér.

depike (uncsi lehúzós, csak szólok)

tökre kicsinálnak a hormonok, a hirtelen hőmérséklet-változások és a szorongásaim.
alig aludtam valamit, úgyhogy a nap további részében ettől leszek szarkészen.

nem vagyok padlón vagy valami, de nagyon tud nyomasztani az élet kilátástalansága.
és harminc lettem, amitől egyfelől nem változott semmi, másfelől viszont dehogynem: reflektorként irányul rá, hol tartok és az mire elég.

nekem nem móka és kacagás a vállamon érezni a mázsákat, hogy van össz-vissz egy bérelt szobám, ami bármikor visszavonódhat, egy pasim, aki sanszosan nem lesz a férjem és gyerekeim apja, egy fizum, amiből nem nagyon jövök ki, egy űr a bármilyen piacképes tudásom helyén és egy csomó tennivalóm, hogy mindez pozitív irányba változzon, amiket nemhogy elkezdeni, ütemezni, priorizálni, de még konkrétan megfogalmazni se tudok.

amim van, az mind bizonytalan, pedig arra kéne építeni, az adná a testi-lelki kapaszkodót, és nem tudom, hogy vonatkoztassak el ettől a bénító bizonytalanságtól vagy hogyan érjem el tartósan, hogy ne bénítólag hasson.

eddig csak úgy megy, ha az aktuális, kívülről adott dolgomat csinálom vagy cukiskodok a pasival/másokkal, pihenős napokon, de azzal meg nem haladok semerre, csak visszatöltődöm.

azt érzem, nagyjàból a szintentartásig jutok, sőt, sokszor küzdök érte, ami, hát, nem túl előremutató...

annyi biztos, hogy mindent nekem kell. az lesz, amit megcsinálok magamnak.


de hogy mikor és hogyan, azt eddig sehogyan se sikerült kiküzdenem magamból megnyugtatóan.

na, tessék, mondom én: depike van.

talàn nem is ilyen tré a helyzet, talán most is tartok valahova, csak épp nem ezt látom és érzem... végülis aktívan foglalkoztat a kérdés, valamivel több fogalmam van dolgokról, mint akár egy hónapja...
pff. nyerni kéne egy nagyot a lottón. mondjuk ahhoz legalábbis lottózni kéne... (felröhög.)

nyafogás vége.




2017. január 19., csütörtök

helyzetjeli

tegnap (némi bűntudattal kísérve) kihasználtam a szabadnapom és pihentem. de hogy így tényleg csak aludtunk, ettünk, teáztunk, filmeztünk a pasival, sétáltunk egy jót délután, bevásáltunk, mostunk, ráérősen hajat mostam, főztem neki pudingot, ...

csupa ilyen.

közben egyeztetés folyt a kishugom szülinapjáról. délelőtt úgy tűnt, pikk-pakk lebeszéltük, aztán családomra oly jellemző módon mindenki elkezdett variálni, hogy hát azt mondta, hogy jó, de inkább mégse, meg ő máshogy tudta, meg lehet, mégse vinne le kocsival, meg mindenféle hülyeségek...

lassan ott tartunk, hogy nem is tudok menni. pff. ezen mondjuk kicsit mindig felhúzom magam...

de legalább vettem neki szupercuki ajit, ilyen kis kék kerámia baglyocskákat. ráadásul a kasszánál kiderült, hogy még pont le is van árazva, csak már leszedték a cetlit. így azért mégjobb!

ma eddig olyanokat csináltam, hogy rengeteg ideig alvás, ráérős reggeli, ráérős körömreszelés, ráérős kávézás. meg elhajtogattam a pasi szárítójáról, kommunikáltam sokat emberekkel testnedvekről és az ominózus szülinapról, átmentegettem minden képet a telómról a külső vinyómra és hazajöttem.

továbbra is azt várom, hogy megjöjjön és továbbra se derült ki, elkaptam-e a nyavalyát.

mostanra mindenből van amúgy: kis hasfájás, kis hascsikarás, kis émelygés, kis nyomottság, köhögcsélés, bedugulgató fül, tegnap majd szétszakadt a fejem és lufivá puffadtam.
fogalmam sincs, mi mitől, mindenesetre kezd bosszantani.

hátha csak ennyi, hátha a pihenés bevált, ha nem, akkor viszont essünk már túl rajta, mert ez így miez.

2017. január 17., kedd

viszont

már csak azért se akarok ágynak esni, hogy megnézhessem moziban a Kaliforniai álmot.

azt még nem tudom, hogy kivel meg mikor, de ezt találtam ki.

jó lesz.

na de gyorsan másról

azért egy fokkal jobb téma (de röhögni ér), hogy szinte látom a betegség démoklészi kardját a fejem felett.

ha a kályhától akarom, visszajövet elkezdtem kérdezgetni, hogy és hogy teltek az ünnepek. elég gyorsan abba is hagytam, mert tízből hét válasz úgy kezdődött: hááát...

így betegek voltunk meg úgy, a 24-ét végighányták a gyerekek, a 25-ét végigfosták, 26-ától már csak 40 fokos láz, semmi ízt nem éreztünk, legalább nem volt gond az utazgatással, mert végigfeküdtük az egészet, ... ezt így sorban. (ha őszinte akarok lenni, a 22-én temettük el anyámat volt a végszó.)

(ha lehet, azóta még jobban értékelem, hogy nekünk jól.)

aztán már múlt héten akartam is írni, hogy nem lesz ez így jó, ez is lebetegedett, az is, amannál orvosnál a gyerek... sok esélyem egy ponton túl általában nincsen.

erre vasárnap olyan nyügi, morgós volt a pasi, már kérdezgettem, jajjszivem, mi van veled. estére be is nyögte, hogy nagyon fáj a torka. tegnap meg arra értem haza hozzá a munkából, hogy hát ne haragudjak, ő nem főzött, fekszik, fáj, hányt is, fosott is...

gyönyörűek a kilátások.
a mindenféle bandázások leegyeztetését sajna jegelni kell... akkor a szociális életemről most ennyit.

nemszeretem volt a feladat

nem csak az viselt meg, hogy, hanem még sosem voltam fontos halálhír hozója. itt ez az ember, akit ismertünk, inkább felszínesen, mint sem, de akkor is, egy mondatban, és jönnek és megkérdezik és akkor mondani kell.

és újra meg újra végigpörgetni a hitetlenkedő, megrendült arcokat, a kérdéseikkel, átélni megint és megint, bekönnyezni akaró szemmel és megbicsakló hangon.
hessegetni próbálni a vonásait, az utolsó köszönést, hogy érdeklődni akartam volna, hogyan tellik, de közbejött egy telefon és arra gondoltam, no, majd legközelebb feltétlen.

egy ponton telefonáltam, nem gyárthatnánk-e valami papírt, hogy ne kelljen. gyenge-e vagyok.

még este is volt, akinek, meg rászánni magam, hogy felhívjam apámat is.

nagyobb dózisban kaptam, mint szerettem volna, jó lett volna legalább sírni utána, de nem ment.

most gondoltam végig csak, micsoda mázli, hogy legutóbb pont voltam valahol és nekem is csak utólag mondták.

meg azt is, hogy számomra ő, a tegnapi már mindössze egy halálhír marad, pedig ennél biztos többet érdemelt volna.

2017. január 16., hétfő

talán mégsem csak a hormonok

mármint hogy ő is meghalt. tessék. most ment nyugdíjba. most most. vagy hatszor rákérdeztem, hogy tényleg? biztos? ő?
ő.
és mind, akik megkérdeztek, ugyanígy. hogy komolyan? ő? de hát csak most ment nyugdíjba... de hát hogy várta, büszkélkedett vele, mennyi örömmel tervezgetett... még nem is volt öreg. még csak alig múlt...
mind elmondták.
hogy még karácsonykor találkoztunk vele.
bizony.

ismertük és várta és vele örültünk, aztán ez lett belőle. egy fagyott fekete zászló, meg némi hétfő reggeli, megrendült döbbenet.

most már igazán megjöhetne,

ha azzal megoldódnak a mindenféle hangulati kilengéseim.

hogy megkönnyezem a 87-es nagy télről szóló cikket (a metrón), mert fogalmam sincs miért,
hogy most a másik mamám halálozik el álmomban újra és újra,
hogy legszívesebben tojnék az egész munkára csak úgy,
de legalábbis sírva panaszkodnék, hogy egy hétnyi szabit akarok azonnal meg egy nagyölelést meg vaníliapudingot meg egy puha lüke szőrmók kismacskát meg korlátlan pénzt,
hogy meghatódom egy random kedves mosolytól vagy szótól, de közben ne beszéljen hozzám senki, grr,
hogy óránként kétszer azt gondolom, az élet szívfacsaróan gyönyörűséges és ezt mindenkinek el kéne mondanom,

vagy hogy szinte elviselhetetlennek érzem, hogy minden második embert nekem kellett felvilágosítani róla, ki a halottunk.

tuti a hormonok.

annyira felkészülten indultam

munkába, hogy még váltócipőt is hoztam, külön zoknival, minden van nálam menstruáció esetére és sminkeléshez is...
csak épp a töltőmet hagytam otthon.
és mivel a pasitól jövet pláne nincs visszafordulás, mert ritka a busz, igen ínséges, kuncsorgós napnak nézünk elébe.

tapsoljunk meg.

2017. január 14., szombat

ööö

- és te, nádja, mivel töltötted a délutánodat?
- megborotváltam a kedvenc pulcsimat.

pedig nem is kértem jelet

a pékség előtt iszogattam a kávémat, napoztattam az arcom, bambultam a havat és közben a célok elérése témakörben gondolkodtam.

itthon aztán még kicsit kóboroltam a neten és pontosan egy olyan cikk jött szembe, ami megerősítette bennem az egészet.
sőt, konkrétan arról szólt, aminek utána akartam volna olvasni később.

univerzum, én így szeretlek.
nagyon jó érzés.

2017. január 13., péntek

az eltűnt idő nyomában

egyik melós estére se az volt a terv, hogy átjövök a pasihoz, mindkettőn itt kötöttem ki. valahogy délutánra már elkezdtem nagyon vágyódni utána és vacsikészítős viszonzásra is találtam.
tegnap pont azért nem így akartam, hogy ma ne itt ébredjek egyedül, mert abból az lesz, ami lett.

hogy felébredek mondjuk 9-kor. 11-ig agyatlanul nyomkodom a zinternetet a takaró alatt. aztán magamhoz térek, reggeli, kávé, hopp, elmúlt dél, haza kéne indulni, de fujj, milyen idő van már, nincskedveeem.

oké, hát nagyon fáradt voltam. koleganő mondta már az elején, hogy ez lesz, legyintettem - ugyan, sokkal fiatalabb vagyok, velem nem... pedig de, kettő munka után fél nap zombizmus, alsóhangon.

és ilyenkor tipik megvan, hogy felébredek és üres vagyok.
no nem teljesen: hozzáférhetetlen, azonosítatlan szorongások viszont zizegnek bennem, mint valami méhraj.
de az agyam... úgy kelek, mint a filmekben az amnéziások, mintha nem lett volna tegnap, minden tervem, listám, motivációm kitörlődött volna... itt ez az elvileg sok idő, egy szabad nap, és fogalmam sincs, mit kezdjek vele.

a forgatókönyv szerint nagyjából késő délutánra körvonalazódik újra, ki vagyok és mit akarok, hogy miket kell tennem. estére pörög fel igazán a rendszer. naná, hogy a megvalósítás nem úgy megy, mint szeretném. no jó, de holnapra már ott a fix progi, akkor nem, utána is bejön valami, aztán már munkára készülés, aztán munka, akkor azért nem.

és ez így tud menni, körforgásban.

huhh. ez egy nemszeretem élmény.
nem vezet ugyanis sehova.

persze sokkal gyakrabban fordul elő, hogy de, hamarabb veszem fel újra a fonalat, hangolom be magam, stb, stb, ég és föld pl a tavalyhoz képest.

csak még mindig nem jó. jobban, máshogy kéne.

hatékonyabban kéne tervezni, az van.


2017. január 12., csütörtök

hóangyalos jóreggelt


már a wc-ben meghallotam a lapátolàs hangját és felcsillant a szemem. (eddig nem túl romantikus, tudom.) és igen, igen, nincs is annál csodálatosabb*, mint a behavazódott hajnali utcát bámulni az erkélyről, miközben ébredezve kortyolom a forró tejeskávémat.
a pasitól még senki nem lépett ki a szűz hóba. sok helyen egy lábnyom se volt még. a legszebb arcát kaptam. ropogott a bundás csizmám alatt, eszkimónak öltözve vigyorogtam ki a sálam mögül... és a kert is, mikor beértem... szinte érintetlenül szikrázott a félhomályban... annyira-annyira...
nagyon.



*de, biztos van csodálatosabb, költői túlzás az érzékletességért. értsétek jól.

2017. január 11., szerda

itt is kalandok

egyszerűen nincs meg az az énidő, hogy én akkor most leülök a gépemhez és írok, és ki tudja, miért, mobilon épp nem esik jól.
ahhoz sincs meg mondjuk, hogy nyugiban papírra vessem a mindenféle listáim.
se, hogy újracsináljam a fészbuk profilom, amit múltkor már sallangmentesítettem. (és cenzúráztam az üzenőfalam, omg, ne tudjátok meg. réginádja nem nádja, nem vállalom.)

olyanok vannak, hogy szombaton azt gondoltam, nekiülök a melóban fotókat rendszerezni, kis ez meg az, pikk-pakk végzek. aha, nem.
ez lesz egy poszt.

vasárnap roppant tekervényes úton jártam pillánál.
ez mondjuk mégegy.

hétfőn a pasival elmentünk megnézni a zajlást, és csodálatos volt, egy kisebb sétának indult, többórás, csillogó szemű, bohóckodós élmény lett belőle.
ez is egy.

majd egy hülyeség miatt muszáj voltam menni nőgyógyász. ennek folyománya, hogy kicsit para van, fogom a fejem, hogy ejnye, viszont a dokibát megtartom. az első, aki szimpatikus. most drukkolni kell, hogy ne haljon meg/menjen nyugdíjba, mert már elég komolyan bácsi.
talán ez egy másik.

meg ex-semmiség tényleg odaadta az ágynemű árát, amit tényleg megvettem, de most rájöttem, hogy ez a minta idegesít és ad hoc kacifántos módon becseréltem egy másikra, ami elvileg jó lesz. spontán papucsot cseréltettem a szemüvegemen. aztán elhagytam a pénztárcámat. aztán meglett. (újabb 'az emberek jók' poszt.) majd végre, először életemben rendesen ki tudtam hegyezni a szemceruzáimat. és csináltam bazsalikomos-paradicsomos-csirkés bulgurt. viszont recsegét megint nem (ami a tócsni). két mosással beterítettem a szobát, avagy hány fregoli fér el ilyen kis helyen és hogy. meg forgolódtam, rémálmodtam a halott nagyanyámmal és finom sütikkel, csúnyán elaludtam - amit nem értek.
meg indokolatlanul fáj a hasam.

most pedig itt ülök a melóban megint, ahogy szoktam. és mára már csak a kitartás a terv.

#álmi
#pótolnivalók
#szépnapot

2017. január 10., kedd

izéke

mivel a problémáim idénre se oldották meg magukat (a mindjárt30 para meg ügyesen darabokra esett és a darabok kinőtték magukat), most is ugyanúgy eltündezem - továbbra is nehezen integrálom egybe életem kis szeletkéit.

ezt így talán még nem írtam le konkrétan, de rápakoltam feladatként a listámra: összefésülni a mindenféle területeket és szerepeket.

például akkor is írni ide, ha reallife van, satöbbi.
döglött blognak anyja se érti a szavát, vagy hasonló.

2017. január 6., péntek

ó, és az év első meglepetése

a munkahelyemen, a hűtő-mikró-dzsuva kombó helyére - nézzétek, mekkora cukiság már:

feljegyzés magamnak:

fáradtan hajlamos vagyok nem kommunikálni. erre majd külön figyelnem kell...

az év első

főztje: egy isteni tárkonyos csirkeraguleves

mosása: várat magára, mert cuki megelőzött, pedig azért mentem haza

butasága: még mindig nem a téli csizmám van rajtam (na de holnaptól!)

trécselése: cukival

kihívása: dolgozni

várt dolga: találkozni szivemnek kedves réglátott emberekkel

aggodalma: újcsaj tanul-e eleget (nem, azért aggódunk)

öröme: a pasi, a kulcsával, érzelmi jelenlétével, éjjeli ölelős-cirógós egyemmegségével

ügyintézése: felváltottam 1gigás mobilnetre

ajándéka: egy szerencsesüti munkatársamtól, amiben egy megfelelő üzenet volt

álma: hogy nyertünk a lottón

élménye: a hideg (ami tökjó)

közérzete: fáradtság

alaphangulata: mindenjó

vágya: kirándulás

ábrándja: megmaradó hóesés

szükséglete: kávé

testmozgása: jószex (nem is, mert a cipekedés, csak ez jobban hangzott)

outfitje: tetszett (eddig az összes tetszett)

nyúlása: egy liter tej a pasitól (melóba)

gyümölcse: narancs

indokolatlanja: mekis fagyi elvitelre (fel kellett váltani a pénzt a lakbérhez)

hete: átmeneti állapot, mikor még minden a fejetetején és semmi se fér sehova, mert ki kell pihenni a mindent



*apróbetűse: újév napját nem számolom. az még a tavalyi ünnepkör része. ne kérdezzétek...

hepinessz

igazából elég jó meglepetés volt, hogy kaptam kulcsot, nagyon váratlan és... ismeritek az érzést.
az a fura, hogy a szülinapos téma rosszul esett, különben viszont minden klassz. az ünnepek jól teltek, de hogy így teljesen, és még a veszekedés közben is elmentünk pl moziba a pasival, ami, hát, helyzetidegen, de jó volt együtt.

azon egy sérelmen és boncolgatásán kívül tehát úgy mindenhogy minden nagyon jól sikerült, igazán, egy szavam sincs.

az elmúlt két nap a pihenésről és a cukkerkodásról szólt, kicsit rohangáltam, kötelezőket intéztem, nem kerültem gépközelbe, majd.

dráma

az volt ugye a pasival, hogy egyszer nagyot borult a bili és rácsodálkozhattam, hogy a problémákra olyan elsődleges megoldásai vannak, mint venni nekem egy kesztyűt meg egy bögrét és el is zokogtam magam beszélgetés közben és nagyon megrázó volt és akkor végre átment az üzenet.

végül úgy döntöttem, az ünnepeket még kivárom, azon önző indokból, hogy szükségem van rá magam mellé, meg mert még szeretem. mondván: meglátjuk.

ez már olyan rendes karácsonyozás volt, velem a családomnál, aztán vele az övénél, végigcukiskodva.

majd bumm: a szülinapi bulimon ott akart hagyni vagy magával hozni róla Pestre - mondjuk úgy, nekem ez nagybetűs árulás, cserbenhagyás, hisz semmi egyebet nem tudott felmutatni indokként, csak hogy fáradt és jobban esne neki a saját ágyában aludni. csak mikor anyám rászólt, döntött úgy, hogy marad. este bocsánatot kért, eddig még oké.

ám másnap, mikor bennem igazán kezdett lecsapódni a dolog, elhangzott még, hogy ő nem érti ám, miért gàz ez, hisz lekísért, valameddig ott lett volna, meg végülis maradt, és egy harmincadik születésnap mitől extra, hisz minden évben van valamilyen, stb.
itt elgurult a pöttyös, számomra alapértelmezett, hogy ennyit bármikor végigcsinálok a párom öröméért. pláne, ha tudom, neki milyen jelentőségteljes. pláne-pláne, ha még sosem tartott neki a családja külön meglepibulit. meg mert születésnap, ráadásul kerek. hát nyilván mellette a helyem. szerintem nektek se kell magyaráznom.
neki viszont hiába magyaráztam.
wtf.
így a két ünnep közét kb végigveszekedtük, sírtam sokat, akartunk szakítani is... majd elfáradtunk és annyiban hagytuk.

szilveszter délutánjára leutazott velem, bár nem hívtam. szerintem jóvátételként, más értelme nem volt, hisz mire beindultak a dolgok, ő már visszajött - okkal. a héten meg eddig nála voltam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. családom szerint adjak neki időt (még?!), majd belejön, és hát azóta is minden hepi, összhang, figyelem, törődés, bújás, abszolút oké.

kedd estére ráadásul úgy értem oda a melóból, hogy a kezembe nyomta a kulcsokat, amiket másoltatott nekem, csak úgy.


én ezt a fiút nem értem.

2017. január 3., kedd

dicc-döcc

picit nehézkesen indul az év, tegnap minden szándék ellenére végig csak fogalmatlanul nyomkodtam a telefonomat meg bambultam. (ímé, mit tesz a kialvatlanság, de azonnal.)

napom:
7-en jöttek be potyàra (2-en maradtak is)
3-an edzeni (wtf)
2 fő kutatni akart volna
1 fő postát vinni
5x csöngettek turisták
1x hoztak csomagot
10x telefonáltak

nettó 25 perc produktivitás, kábé.
a fiúk másfél órával hamarabb haza is küldtek, annyira jól esett.

kényelmes vacsi a pasinál, mocskosul kielégítő folytatás, nevetgélős film, bújva alvós éjjel - minden perce kincs volt.

össze fogom fésülni a gondolataimat, de előbb pihenésre vágyom. mondjuk a fel-alá utazgatás, 2 buli és 5 családozás mindent magyaráz. (mindig sokan vagyunk ugye. mikor meg nem ez volt, a pasival kríziseltünk épp, nyilván, leszívta a maradék energiám. mire elsimultak a dolgok, megint mentünk. igen, már tudom, hogy tegnap otthon kellett volna maradni rápihenni, nem, visszacsinálni már nem lehet.)

holnap-holnapután kialszom. felfújom a megmentett szülinapos lufikat és ráérősen lézengek és végre kicsit nem csinálok semmit. már a gondolat is jó.


ja, és képzeljétek, túléltem a 30-at.
surprise.

2017. január 2., hétfő

az év első hétfője

azt pletykálták, ma nem jön be senki, még a takarítók sem, nekem se biztos, hogy kellett volna...
ehhez képest nyilván itt vagyok, mivel nem tájékoztattak az ellenkezőjéről, és mert ez a munkakör màr csak ilyen.
bár pl sokat blogolni nehéz mobilról, így az tovább csúszik, szóval, gondolom, olvasgatni fogok - és átgondolni az életem. úgyis azon merengtem reggel, hogy nem volt rá alkalom, tessék.
(csak kedvem nincs, mert aludni nem sikerült. nagyon sokáig forgolódtam, majd négyszer riadtam fel, hogy elkések és tutira csikorgattam a fogam is, mivel még most is sajog az egész állkapcsom. egyszóval az év első hétfőjéhez híven kellően nyüssz van.)

update:

most már hivatalos: nálunk valóban nincs ma munkavégzés a dolgozóknak.

eddig 4 fő nézte be.

asszem, nekem mégis sokkal jobb napom van, mint nekik...