nyaraltam×2, beteg is voltam, ügyeket is kellett sokat intézni (mindjártsuliii), párhuzamosan ezekkel pedig kifogtam egy rettenet erős szorongásos nyomort.
a pszis kérdésre azért nem tudtam gyorsan válaszolni, mert fogalmam sincs - nemröhög.
én anno rengeteget gugliztam, mégis fürtös talált egy fészbukos hirdetést arról, ahova most járok. tele van az internet zavaros infókkal.
DE: igyekszem adni egy értelmes választ majd, voltak jó cikkek kiindulásnak, csak nagyon mással foglalkoztam a napokban, az meg nem öt perc, hogy képbe kerüljek meg újra megtaláljam őket.
2019. augusztus 30., péntek
máris agyfasz
első munkanap reggele: eddig kivétel nélkül mindenki kiakadt, hogy mi az, hogy nem használhatják önmagában az új rendszert, amìg szabin voltam, mindenki azt mondta, hogy már csak az.
megnéztem: egy igen fontos infót továbbra se rögzít, plusz nulla, azaz nulla darab írásos nyoma, hogy ez van, hivatalos, használható.
hát nem tudom,
nekem ez ugyanolyan tesztüzemnek tűnik, mint a szabim előtt,
én ehhez így nyilván nem tudom a nevem adni,
nem tehetek róla, hogy a többiek sz.nak bele,
mégis én leszek, aki megkapja a népharagot.
#rossznaplesznagyon
megnéztem: egy igen fontos infót továbbra se rögzít, plusz nulla, azaz nulla darab írásos nyoma, hogy ez van, hivatalos, használható.
hát nem tudom,
nekem ez ugyanolyan tesztüzemnek tűnik, mint a szabim előtt,
én ehhez így nyilván nem tudom a nevem adni,
nem tehetek róla, hogy a többiek sz.nak bele,
mégis én leszek, aki megkapja a népharagot.
#rossznaplesznagyon
2019. augusztus 16., péntek
2019. augusztus 7., szerda
2019. augusztus 2., péntek
susan forward
vicces, hogy azóta sem olvastam el. (meg semmi hasonlót se.) nem bírom. millió cikket elfogyasztottam a témában, kivonatot, terápiázunk, de így se tudja az agyam befogadni normálisan.
fene se érti, miért ilyen erős ez a tabu az emberben.
ilyenkor mindig ez van. a tehetetlen és türelmetlen harag.
minden olyan alkalom után, amikor belefutok egy igazságtalan korlátba, valamibe, ami csak megtörténik velem, önhibámon kívül, annak ellenére újra, hogy már ezer éve teszek ellene, úgy érzem, mindent, ami tőlem telik,
szóval ilyenkor végtelen harag van bennem.
hogy nem miattam van, de csak én hozhatom helyre, és nem tudom, nem tudom az istennek se.
és a pasi ... ó, nos. az, hogy az ő sebei milyen mélyek... nyilván csak sejteni lehet. de eleddig se anyós, se sógornőm, se ő maga nem mondott még semmi olyat az apjáról, ami legalább picit is pozitív színben tüntetné fel. egy primitív, agresszív, nagyon ivós állat volt, ha jól értem. az anyja meg... ki tudja, az a sztori se tűnik okésnak, hagyjuk is.
csak hát a pasi... ő ugyan okos, ám nem terápiázik, nem látja a dolgait (ill hát ahhoz képest már kezdi), még csak nem is haragszik. nagyon az elején van még, ki tudja, mi lesz belőle.
és ugye most azt hittük, kis naívak, nincs több ilyen - de nem, ez nem múlt el. hát mi van, ha megint megtörténik? (meg fog, gondolom.) most akkor el tudunk-e jutni oda, ahol már nem?
és ha igen, hogyan? és mikorra?
mert persze, ne nyomkodd a gombokat - de mindkettőnk gombjai elöl vannak egy kapcsolatban. meg állítsd meg - hogyan, mikor ott és akkor nincs jelen az ember esze? élet-halál harc a túlélésért, meg ilyenek.
vedd észre, mielőtt - igenigen, de és azthogy.
a naaagy harci feladat megtanulni ezeket.
(nem mondom, most egész sokáig ment, de nem tudjuk, hogy csináltuk, ugye.)
ez tényleg olyan, hogy addig lesznek átkattanásaink (mert neki is az, ennyi rálátás már van), míg mindketten meg nem zabolázzuk a gyerekkori sérüléseinket?
(furi ez, szóval szoktak így erről beszélni, de valahogy nem mindegy a mérték - ezeket csak úgy, magának az ember nem rakja helyre, én már ott tartok, hogy a nyomorult imagináció is jöhet, amit úgy rühellek, csak ez a tehetetlenség ne legyen már,
ez annyira frusztráló és reménytelen.)
és hiába mondja a pszi, hogy igen, ez külső ok, igen, erről nem tehetek (és a pasi se, ha neki is ez, de valszeg neki is ez pepitában, mondják),
attól még nem változik meg a helyzet.
attól még ugyanolyan szar marad a szar.
csalódottság meg csüggedtség van a témával kapcsolatban. mert azért ez kudarc, sőt, pofára esés.
megen.
(ja, a letisztulás folyamatának pár részletét látjátok, napok óta zajlik, mindenféle fázis volt már... ez a leìrogatós, ez is használ nekem sokat, valahogy piszkozatban nem olyan.)
fene se érti, miért ilyen erős ez a tabu az emberben.
ilyenkor mindig ez van. a tehetetlen és türelmetlen harag.
minden olyan alkalom után, amikor belefutok egy igazságtalan korlátba, valamibe, ami csak megtörténik velem, önhibámon kívül, annak ellenére újra, hogy már ezer éve teszek ellene, úgy érzem, mindent, ami tőlem telik,
szóval ilyenkor végtelen harag van bennem.
hogy nem miattam van, de csak én hozhatom helyre, és nem tudom, nem tudom az istennek se.
és a pasi ... ó, nos. az, hogy az ő sebei milyen mélyek... nyilván csak sejteni lehet. de eleddig se anyós, se sógornőm, se ő maga nem mondott még semmi olyat az apjáról, ami legalább picit is pozitív színben tüntetné fel. egy primitív, agresszív, nagyon ivós állat volt, ha jól értem. az anyja meg... ki tudja, az a sztori se tűnik okésnak, hagyjuk is.
csak hát a pasi... ő ugyan okos, ám nem terápiázik, nem látja a dolgait (ill hát ahhoz képest már kezdi), még csak nem is haragszik. nagyon az elején van még, ki tudja, mi lesz belőle.
és ugye most azt hittük, kis naívak, nincs több ilyen - de nem, ez nem múlt el. hát mi van, ha megint megtörténik? (meg fog, gondolom.) most akkor el tudunk-e jutni oda, ahol már nem?
és ha igen, hogyan? és mikorra?
mert persze, ne nyomkodd a gombokat - de mindkettőnk gombjai elöl vannak egy kapcsolatban. meg állítsd meg - hogyan, mikor ott és akkor nincs jelen az ember esze? élet-halál harc a túlélésért, meg ilyenek.
vedd észre, mielőtt - igenigen, de és azthogy.
a naaagy harci feladat megtanulni ezeket.
(nem mondom, most egész sokáig ment, de nem tudjuk, hogy csináltuk, ugye.)
ez tényleg olyan, hogy addig lesznek átkattanásaink (mert neki is az, ennyi rálátás már van), míg mindketten meg nem zabolázzuk a gyerekkori sérüléseinket?
(furi ez, szóval szoktak így erről beszélni, de valahogy nem mindegy a mérték - ezeket csak úgy, magának az ember nem rakja helyre, én már ott tartok, hogy a nyomorult imagináció is jöhet, amit úgy rühellek, csak ez a tehetetlenség ne legyen már,
ez annyira frusztráló és reménytelen.)
és hiába mondja a pszi, hogy igen, ez külső ok, igen, erről nem tehetek (és a pasi se, ha neki is ez, de valszeg neki is ez pepitában, mondják),
attól még nem változik meg a helyzet.
attól még ugyanolyan szar marad a szar.
csalódottság meg csüggedtség van a témával kapcsolatban. mert azért ez kudarc, sőt, pofára esés.
megen.
(ja, a letisztulás folyamatának pár részletét látjátok, napok óta zajlik, mindenféle fázis volt már... ez a leìrogatós, ez is használ nekem sokat, valahogy piszkozatban nem olyan.)
time to be happy
hát nyilván olyan vagyok most, mint a babák, akik nagyon meg akarnak csinálni valamit, amire még nem képesek, és ettől frusztrálódnak.
de azért azt is látom, mennyivel ügyesebbek vagyunk mindketten,
és mindenféle ígéretes változásokat vélek magamon/ban is felfedezni,
szóval végülis ez jó. csak még (messze) nem az, ahol lenni szeretnék.
(persze nincs kedvem itt ennyire részletezni, így is tldr, de magamnak jegyzem.)
ezen felül meg amúgy történik csomó jó,
a gyerek pl hirtelen okosodott egy látványosat,
ill a gyerekezős "családdinamikánk" is mintha megint egy szintet ugrott volna gördülékenységben, érzésre minden résztvevőnek könnyebb benne, vagy hogy is mondjam.
és megint pont nem áztunk el egyszer sem,
hetek óta kb körbeesi az outdoorságainkat az eső, akkora mák.
sikerült megfelelő ajándékot találni az unokaöcsémnek (anya választotta egy listából, hogy tuti legyen),
és sikerült elkerülni, hogy anyámékkal egy kocsiban kelljen menni.
(hallottam hírét, hogy kishugom meg szeretne kérni, de valamiért végül nem tette, így nem kellett felvállalni egyik opció felelősségét se.)
már csak drukkoljatok pls, hogy ne legyenek fertőzőek (szegény hugom volt a legbetegebb).
a veszekedés után mindenki látta a melóban, hogy bajom van, és bár csak annyit mondtam, rossz nap, elmúlik, kedvesek voltak nagyon, egyikük még meg is ölelt. (az egyik barátkozomvele emberke, akitől kb a legjobban eshetett.)
tutira se szifiliszesek, se hiv-fertőzöttek nem vagyunk (hivatalból teszteltek hpv mellé),
a pasinak gyógyulnak a mindenféle egyebei,
(maradjunk annyiban, hogy elhangzott a bűvös "félek, hogy elcsúszott a betétem" mondat a szájából, azért kemény időket élünk),
nemsoká pedig nyaralunk! végre.
addigra igyekszünk helyretenni a feszültségeket. mostmár azért van egy vaskos alap.
meg... fogadok, hogy a fele eszembe se jutott. de van csomó.
de azért azt is látom, mennyivel ügyesebbek vagyunk mindketten,
és mindenféle ígéretes változásokat vélek magamon/ban is felfedezni,
szóval végülis ez jó. csak még (messze) nem az, ahol lenni szeretnék.
(persze nincs kedvem itt ennyire részletezni, így is tldr, de magamnak jegyzem.)
ezen felül meg amúgy történik csomó jó,
a gyerek pl hirtelen okosodott egy látványosat,
ill a gyerekezős "családdinamikánk" is mintha megint egy szintet ugrott volna gördülékenységben, érzésre minden résztvevőnek könnyebb benne, vagy hogy is mondjam.
és megint pont nem áztunk el egyszer sem,
hetek óta kb körbeesi az outdoorságainkat az eső, akkora mák.
sikerült megfelelő ajándékot találni az unokaöcsémnek (anya választotta egy listából, hogy tuti legyen),
és sikerült elkerülni, hogy anyámékkal egy kocsiban kelljen menni.
(hallottam hírét, hogy kishugom meg szeretne kérni, de valamiért végül nem tette, így nem kellett felvállalni egyik opció felelősségét se.)
már csak drukkoljatok pls, hogy ne legyenek fertőzőek (szegény hugom volt a legbetegebb).
a veszekedés után mindenki látta a melóban, hogy bajom van, és bár csak annyit mondtam, rossz nap, elmúlik, kedvesek voltak nagyon, egyikük még meg is ölelt. (az egyik barátkozomvele emberke, akitől kb a legjobban eshetett.)
tutira se szifiliszesek, se hiv-fertőzöttek nem vagyunk (hivatalból teszteltek hpv mellé),
a pasinak gyógyulnak a mindenféle egyebei,
(maradjunk annyiban, hogy elhangzott a bűvös "félek, hogy elcsúszott a betétem" mondat a szájából, azért kemény időket élünk),
nemsoká pedig nyaralunk! végre.
addigra igyekszünk helyretenni a feszültségeket. mostmár azért van egy vaskos alap.
meg... fogadok, hogy a fele eszembe se jutott. de van csomó.
meg egyéb vontatott nyűglődések
jó ideje úgy volt, hogy ma szabin vagyok. hát, egészen tutira biztosan mondom, hogy nem vagyok.
úgy kezdődött, hogy valamikor a múlt héten megkért a főni, hogy hívjam már fel apámat, ráér-e helyettesíteni, mert még nem találtak senkit (wtf1-2) (amúgy nem ért rá), majd erről több szó nem esett. hétfőn mintegy mellesleg rákérdeztek, hogy na, találtam-e magam helyett valakit? (wtf3) hát mert ők amúgy nem és jajjnemtudjákjajjmilesz bocsi.
miután nyeltem párat, és nem mondtam ki semmit abból, amit róluk és erről az egészről gondolok,
ellenben megállapítottam, hogy egy kézlábszáj fertőzés miatt úgyse visszük mienkgyereket unokaöcsémhez, és úgyis jobban kéne másra az a másfél nap,
nagy duzzogva inkább sztornóztam a mai szabadságigényemet.
holnapra el lesz lőve egy másik, mert első szülinapot ünneplünk.
de hát már nagyon fáradt vagyok, és nagyon rámférne némi egybefüggő semmittevés... amire naná hogy esély sincsen. az a két hét pedig fullra be van táblázva, amikor nem jövök.
(egyre nehezebb...)
emellett faszságokkal kell foglalkozni idebent minden egyes nap, ami fáradtan most nem annyira adja. (van engedély, de nincs, de ő kérte, a főni mért nem szólt, most mi legyen, hát megvárjuk, míg szól, de ne, de de, de amúgy nem is kértek engedélyt, de de, de nem, de kérjenek, de már kértek, de nem, de valaki hazudik, de nem, de igen, de mijaf.sz - meg hogy őt nem engedték be, panaszolja bent(sic!), és így akkor mivan...)
meg teljesen és totálisan összekeveredett a fejemben, amit olvastam a sulis dolgokról,
így esett, hogy letudtam rögvest a diákigazolvány igényléshez az okmányirodát, ahelyett, hogy elintéztem volna egy online regisztrációt és másféle kártya igénylését,
előbbi persze ráért volna, utóbbinak volt júli vége a határideje.
(pedig milyen büszke voltam, hogy szereztem másnapra időpontot! igaz, hogy a húszkerbe, de szereztem!)
szerencsére lesz pótügyintézés oda is. (ez se volt a fejemben.)
a veszekedés óta a szabad perceimet pláne szorongással töltöm,
ez igen idő- és energiaigényes tevékenység,
ill minden szorongáscsökkentő próbálkozásom is az egyébként.
szóval fáradt vagyok, fáradt, a lakás meg szalad.
azt vettem észre, hogy a netes olvasás-vidinézés (amit ilyenkor kényszeresen csinálok) ugyan eltereli az agyam kicsit, de utána csak sokkal rosszabb lesz,
szóval mostmár muszáj megfejteni a pszivel, hogyan tarthatom benne magam ilyenkor a valóságban, adaptív megküzdési stratégiákkal.
illetve ugyanitt: ne nézzek gyerekes videókat, mert majd' szétugrik tőlük biológiai órám, és nyilván nem tesznek jót az olyan beteg gondolatok, hogy kertes házban akarok babázni és a pasi mér' nem tudja ehhez biztosítani a feltételeket, mikor tudja, hogy én sose fogom magamtól és ez a férfi dolga lenne - nem, sose mondok ilyet, a legdurvább veszekedéskor se, nem, a tudatos nádja nem is gondol ilyet,
de igen, ezek simán megjelennek csak úgy mégis a fejemben.
elcseszett dolgok ezek, elcseszett vagyok én is basszus, de nagyon.
(a történeti hűségkedvéért jegyezzük meg, hogy az adaptívabb megküzdést próbálgatva ettem-ittam elég rendesen, kimozdultam a levegőre, vettem egy jégkrémet, sétáltam meg a tornaparkban bicikliztem és mostam is, szennyest is, meg hajat is, meg ilyenek, szóval ügyes voltam nagyon.
csak azért ez a tehetetlen düh, hogy nem tudom kiirtani vagy megzabolázni ezeket a fájdalmakat és fájdalmas átkapcsolásokat és végtelen, pánikrohamszerű halálfélelmes szorongást,
ez mehh.
nem tudom, hány év terápia még, mire nem hurcol meg a mindennapokban a szüleim bűne, mint egy kiszolgáltatott háromévest.)
úgy kezdődött, hogy valamikor a múlt héten megkért a főni, hogy hívjam már fel apámat, ráér-e helyettesíteni, mert még nem találtak senkit (wtf1-2) (amúgy nem ért rá), majd erről több szó nem esett. hétfőn mintegy mellesleg rákérdeztek, hogy na, találtam-e magam helyett valakit? (wtf3) hát mert ők amúgy nem és jajjnemtudjákjajjmilesz bocsi.
miután nyeltem párat, és nem mondtam ki semmit abból, amit róluk és erről az egészről gondolok,
ellenben megállapítottam, hogy egy kézlábszáj fertőzés miatt úgyse visszük mienkgyereket unokaöcsémhez, és úgyis jobban kéne másra az a másfél nap,
nagy duzzogva inkább sztornóztam a mai szabadságigényemet.
holnapra el lesz lőve egy másik, mert első szülinapot ünneplünk.
de hát már nagyon fáradt vagyok, és nagyon rámférne némi egybefüggő semmittevés... amire naná hogy esély sincsen. az a két hét pedig fullra be van táblázva, amikor nem jövök.
(egyre nehezebb...)
emellett faszságokkal kell foglalkozni idebent minden egyes nap, ami fáradtan most nem annyira adja. (van engedély, de nincs, de ő kérte, a főni mért nem szólt, most mi legyen, hát megvárjuk, míg szól, de ne, de de, de amúgy nem is kértek engedélyt, de de, de nem, de kérjenek, de már kértek, de nem, de valaki hazudik, de nem, de igen, de mijaf.sz - meg hogy őt nem engedték be, panaszolja bent(sic!), és így akkor mivan...)
meg teljesen és totálisan összekeveredett a fejemben, amit olvastam a sulis dolgokról,
így esett, hogy letudtam rögvest a diákigazolvány igényléshez az okmányirodát, ahelyett, hogy elintéztem volna egy online regisztrációt és másféle kártya igénylését,
előbbi persze ráért volna, utóbbinak volt júli vége a határideje.
(pedig milyen büszke voltam, hogy szereztem másnapra időpontot! igaz, hogy a húszkerbe, de szereztem!)
szerencsére lesz pótügyintézés oda is. (ez se volt a fejemben.)
a veszekedés óta a szabad perceimet pláne szorongással töltöm,
ez igen idő- és energiaigényes tevékenység,
ill minden szorongáscsökkentő próbálkozásom is az egyébként.
szóval fáradt vagyok, fáradt, a lakás meg szalad.
azt vettem észre, hogy a netes olvasás-vidinézés (amit ilyenkor kényszeresen csinálok) ugyan eltereli az agyam kicsit, de utána csak sokkal rosszabb lesz,
szóval mostmár muszáj megfejteni a pszivel, hogyan tarthatom benne magam ilyenkor a valóságban, adaptív megküzdési stratégiákkal.
illetve ugyanitt: ne nézzek gyerekes videókat, mert majd' szétugrik tőlük biológiai órám, és nyilván nem tesznek jót az olyan beteg gondolatok, hogy kertes házban akarok babázni és a pasi mér' nem tudja ehhez biztosítani a feltételeket, mikor tudja, hogy én sose fogom magamtól és ez a férfi dolga lenne - nem, sose mondok ilyet, a legdurvább veszekedéskor se, nem, a tudatos nádja nem is gondol ilyet,
de igen, ezek simán megjelennek csak úgy mégis a fejemben.
elcseszett dolgok ezek, elcseszett vagyok én is basszus, de nagyon.
(a történeti hűségkedvéért jegyezzük meg, hogy az adaptívabb megküzdést próbálgatva ettem-ittam elég rendesen, kimozdultam a levegőre, vettem egy jégkrémet, sétáltam meg a tornaparkban bicikliztem és mostam is, szennyest is, meg hajat is, meg ilyenek, szóval ügyes voltam nagyon.
csak azért ez a tehetetlen düh, hogy nem tudom kiirtani vagy megzabolázni ezeket a fájdalmakat és fájdalmas átkapcsolásokat és végtelen, pánikrohamszerű halálfélelmes szorongást,
ez mehh.
nem tudom, hány év terápia még, mire nem hurcol meg a mindennapokban a szüleim bűne, mint egy kiszolgáltatott háromévest.)
mehh (érdektelen lelki tmi) (kis update-tel)
még jó hogy leírtam olívnál, mennyire szipi-szupi egészséges a kapcsolatunk.
nanáhogy jött egy óriási veszekedés... egy egész éjszakás. ami (mindkettőnket) traumatizált.
és ami óta nem vagyok jól. nem tudok elvonatkoztatni, visszazökkenni.
persze pont kimaradt az eheti pszi is, pedig nagyon rámfért volna.
azt látom, hogy (talán, na jó, valószínűleg) túlreagálom. hogy nem szabadott volna ennyire elszakadnia bennem az cérnának, hogy nem maradhatna utána ekkora megborulás. (hogy eleve az egy olyan szitu volt, ahol neki lett volna szüksége megerősítésre, őt borították el a félelmei, én kellett volna felnőtt maradjak, a megértő, segítő fél.) és hogy tán ez az a tankönyvi példa, amikor az ember olyat vár, amit csak egy szülő adhat a gyerekének, más senkisem. (és amit én aztán halálukig hiába várok.)
azt is látom viszont, hogy számomra a legeslegeslegvörösebb posztó a közöny. konkrétan az, amikor a másik látja, hogy szenvedek, taknya-nyála egybefolyósan zokogok, és teljesen részvétlen marad. az empátia teljes hiánya az, aminek hatására térdenállva könyörgősre ki tudok fordulni magamból, többórányi szívszaggató sírás után... a fölényeskedés, lekezelés. amikor szó szerint átlépnek rajtam. ez számomra ekvivalens azzal, hogy nyílt lábtöréssel fekszem a szobában, mìg ő szenvtelenül kicuccol aludni a konyhába, mert zavarja a kétségbeesett bőgésem, és a legnagyobb gondja a szituval, hogy nem tud pihenni tőlem. szóval ha nem érdekli, hogy vagyok, nem nyújt odafordulást, érzelmileg támogatóan, se megértést vagy legalább megérteni akarást.
ez a másik hasonló, ha nem értenek meg. (nem az, hogy elsőre, hanem hogy sokadszorra se.) attól nagyon ki tudok lenni, ha a pasi nem érti, amit mondok, ami van velem.
(UPDATE: ja, meg persze az elutasítást, a szeretetmegvonást. (amikor csak úgy szakìt, ezt így simán kihagytam innen, pedig.))
és akkor mondjuk így el tud szabadulni a pokol és aztán másfél óra alvással kell dolgozni menni és teljesen nemérteni, hogy' történhetett ez meg, amikor pedig úgy tűnt, már sose többet,
és azon pörögni, hogy ugyanezt csinálta anyám meg exsemmiség is, ugyanígy nem értettek és ugyanígy nem éreztek együtt, és és és... és szorít belülről, hogy ez a pasi pont ugyanúgy ellenemfordulhat bármikor és elérhetetlenné válhat érzelmileg és az nem lehet. (vagy igen? de múltkor meg még úgy tűnt, hogy érti ezeket. de nagy fáradtságra, stresszre meg akkor mindegy?)
szóval hogy ugyanazt élem újra, vélem látni,
pedig azért nagyon nem.
akkkor sem, ha vannak dolgai, amiket meg sose tehessen meg, ez a lelki-verbális ellenemfordulás, ez az érzelmi kivonulás, cserbenhagyás, az akkor inkább szakítsunk, az, hogy nem érdekli, hogy fáj...
és akkor így azt is érzem, hogy én megfogadtam, hogy velem ezt többé senki se teheti meg, erre tessék, és nagyon undorodom magamtól és nagyon szégyellem és nagyon kiszolgáltatottnak is érzem magam...
pedig látom, hogy vastagon benne vagyok.
hogy együtt hoztuk ezt így össze.
hogy neki is fájtak a dolgok, és engem se érdekelt...
nem tudom, honnantól meddig jogos a mi és azt hogyan.
zavar a köbön.
és közben apám megy kórházba, van valami a tüdejével, és nekem az volt az első gondolatom, hogy de akkor mi lesz a sulival, mert ugye azt ők támogatják meg. és ez megdöbbentett.
és nem az jött utána, hogy elszégyellem magam, hanem a részvét a gyereknádjával,
mert mennyire kell egy apának borzalmasnak lennie, hogy egyáltalán, egy icipicit se tudjon meghatni ez a hír? hiába keresek magamban valami szeretetet, aggódást, együttérzést, csak gyűlölet és undor van, és hogy semmit se érdemel tőlem.
erre a pasi azt mondta, önzőség,
én meg kiakadtam, mert olyan párt szeretnék, aki ezeket érti,
aki nem bennem keresi az elégtelenséget, hanem hozzám lojális és minden alkalommal abból indul ki, hogy csodálatos vagyok ergó ha valami nem tűnik okénak, csak ő nem érti még eléggé.
aztán azt állította, ő ezt példának hozta, hogy aki nem ismer, ezt értené, hogy lássam, hogyan értettem félre őt én.
mivan? he?
kommunikációs anomáliák.
kivagyunk nagyon.
én pláne.
de közben megbeszéltük, hogy nem hagyjuk, hogy lehasítsam - ez egy nagy lépés, ilyenről beszélni,
csak ettől meg nem lesz könnyebb.
nanáhogy jött egy óriási veszekedés... egy egész éjszakás. ami (mindkettőnket) traumatizált.
és ami óta nem vagyok jól. nem tudok elvonatkoztatni, visszazökkenni.
persze pont kimaradt az eheti pszi is, pedig nagyon rámfért volna.
azt látom, hogy (talán, na jó, valószínűleg) túlreagálom. hogy nem szabadott volna ennyire elszakadnia bennem az cérnának, hogy nem maradhatna utána ekkora megborulás. (hogy eleve az egy olyan szitu volt, ahol neki lett volna szüksége megerősítésre, őt borították el a félelmei, én kellett volna felnőtt maradjak, a megértő, segítő fél.) és hogy tán ez az a tankönyvi példa, amikor az ember olyat vár, amit csak egy szülő adhat a gyerekének, más senkisem. (és amit én aztán halálukig hiába várok.)
azt is látom viszont, hogy számomra a legeslegeslegvörösebb posztó a közöny. konkrétan az, amikor a másik látja, hogy szenvedek, taknya-nyála egybefolyósan zokogok, és teljesen részvétlen marad. az empátia teljes hiánya az, aminek hatására térdenállva könyörgősre ki tudok fordulni magamból, többórányi szívszaggató sírás után... a fölényeskedés, lekezelés. amikor szó szerint átlépnek rajtam. ez számomra ekvivalens azzal, hogy nyílt lábtöréssel fekszem a szobában, mìg ő szenvtelenül kicuccol aludni a konyhába, mert zavarja a kétségbeesett bőgésem, és a legnagyobb gondja a szituval, hogy nem tud pihenni tőlem. szóval ha nem érdekli, hogy vagyok, nem nyújt odafordulást, érzelmileg támogatóan, se megértést vagy legalább megérteni akarást.
ez a másik hasonló, ha nem értenek meg. (nem az, hogy elsőre, hanem hogy sokadszorra se.) attól nagyon ki tudok lenni, ha a pasi nem érti, amit mondok, ami van velem.
(UPDATE: ja, meg persze az elutasítást, a szeretetmegvonást. (amikor csak úgy szakìt, ezt így simán kihagytam innen, pedig.))
és akkor mondjuk így el tud szabadulni a pokol és aztán másfél óra alvással kell dolgozni menni és teljesen nemérteni, hogy' történhetett ez meg, amikor pedig úgy tűnt, már sose többet,
és azon pörögni, hogy ugyanezt csinálta anyám meg exsemmiség is, ugyanígy nem értettek és ugyanígy nem éreztek együtt, és és és... és szorít belülről, hogy ez a pasi pont ugyanúgy ellenemfordulhat bármikor és elérhetetlenné válhat érzelmileg és az nem lehet. (vagy igen? de múltkor meg még úgy tűnt, hogy érti ezeket. de nagy fáradtságra, stresszre meg akkor mindegy?)
szóval hogy ugyanazt élem újra, vélem látni,
pedig azért nagyon nem.
akkkor sem, ha vannak dolgai, amiket meg sose tehessen meg, ez a lelki-verbális ellenemfordulás, ez az érzelmi kivonulás, cserbenhagyás, az akkor inkább szakítsunk, az, hogy nem érdekli, hogy fáj...
és akkor így azt is érzem, hogy én megfogadtam, hogy velem ezt többé senki se teheti meg, erre tessék, és nagyon undorodom magamtól és nagyon szégyellem és nagyon kiszolgáltatottnak is érzem magam...
pedig látom, hogy vastagon benne vagyok.
hogy együtt hoztuk ezt így össze.
hogy neki is fájtak a dolgok, és engem se érdekelt...
nem tudom, honnantól meddig jogos a mi és azt hogyan.
zavar a köbön.
és közben apám megy kórházba, van valami a tüdejével, és nekem az volt az első gondolatom, hogy de akkor mi lesz a sulival, mert ugye azt ők támogatják meg. és ez megdöbbentett.
és nem az jött utána, hogy elszégyellem magam, hanem a részvét a gyereknádjával,
mert mennyire kell egy apának borzalmasnak lennie, hogy egyáltalán, egy icipicit se tudjon meghatni ez a hír? hiába keresek magamban valami szeretetet, aggódást, együttérzést, csak gyűlölet és undor van, és hogy semmit se érdemel tőlem.
erre a pasi azt mondta, önzőség,
én meg kiakadtam, mert olyan párt szeretnék, aki ezeket érti,
aki nem bennem keresi az elégtelenséget, hanem hozzám lojális és minden alkalommal abból indul ki, hogy csodálatos vagyok ergó ha valami nem tűnik okénak, csak ő nem érti még eléggé.
aztán azt állította, ő ezt példának hozta, hogy aki nem ismer, ezt értené, hogy lássam, hogyan értettem félre őt én.
mivan? he?
kommunikációs anomáliák.
kivagyunk nagyon.
én pláne.
de közben megbeszéltük, hogy nem hagyjuk, hogy lehasítsam - ez egy nagy lépés, ilyenről beszélni,
csak ettől meg nem lesz könnyebb.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)