legalábbis én már nem emlékszem, milyen volt nem hullafáradtnak lenni. feljöttem a betegségből, mentem újra dolgozni, visszazuhantam. itthon voltam öt napot, megint bementem, s bár már nem jöttek vissza a durva tünetek, brutálisan elfáradtam az első nap délutánjára köbö, és ez így is maradt egy megállás nélküli hétig, most csütörtökig, amiből nem tudom, mikor fogok feljönni. (még most is úgy érzem, soha.)
a listámon meg végtelen teendők: karácsonyos, itthon pakolós, sulis, sőt, még munkahelyiek is, határidők, pótolandók, csupa jujj is, ...
azt látom, ha máris fitt és friss lennék a szokásos teherbíràsommal, és mostantól minden egyes nap mindig haladnék velük, se végeznék év végéig se.
nem tudok most mást, mint nyafogni róla.
katasztrofális a helyzet, beúsztam mindennel mint a ... r, és nem látom, hogyan tudom helyrehozni a dolgokat, legalább nagyjából.
közben minden porcikám egyetlen dologra vágyik: hogy végre ne kelljen csinálni semmit, legalább pár napig.
(muhaha.)