2018. május 30., szerda

"helyreigazítás"

kellemes kezdet után jó kis szomi-nyaffkodós poszt lett az előző, upika. úgyhogy folytatásként elbüszkélkedem inkább, hogy amúgy kellek én a pasi családjába...

sógornőmet csak szóban köszöntöttük a szülinapján, aztán a nagy gyerekezős-izgulásban élőben már eszembe se jutott, ő hozta fel, hogy milyen cukit küldtem. (ajj.) kérdeztem, volt-e ünneplés, mert fészen láttam, kapott a férjétől virágot - mondta, hogy á, nem, náluk az nem szokás, ők ilyenből nem csinálnak ügyet...

mondtam, hogy hát, én pl csinálnék, csak a pasi se annyira olyan,
(még, de a fontosságát igyekszem megértetni vele,)

gondolatban viszont végigfutott, hogy naná, hogy sógornőm is csinálna, ha lehetne, tutifix...
anyjának is szervezett legutóbb meglepiköszöntést (aki hajtogatta is, hogy minek, nem kellett volna, pénzkidobás, stb-stb),
meg a kis dolgoktól is mindig full meghatódik,
nem részletezem most, de egy csomó apróság is erre utalt még, ahogy beszél ilyesmikről, ahogy reagál, stbstb,

szóval inkább beáldoztam az egyetlen kettesben tölthető délutánunkat a héten, és mintegy mellesleg ràkérdeztem a gyanútlan pasinál, mit szólna, ha (romcsizás helyett, brühühü) vinnénk egy tortát sógornőmnek, mert mégiscsak, na.


vittünk.
örült nagyon.
(pedig összességében annyira nem tudok vele-velük mit kezdeni, számomra olyan... furák.)


szóval ilyen jófej is tudok lenni, mondtam már?
(mondtam.)

a pozitív visszajelzésekről

nem vesződnék most azzal, hogy megkeressem a megfelelő (nem nyálas, nem közhelyes, mégis eléggé kifejező) szavakat a kislány felől kapott visszajelzésekre... mármint, hogy ez engem mennyire zavarba ejtett és meghatott, ami tart azóta is.
megspékelve a ti kommentjeitekkel.


és énnekem ilyenből hiányom van, úgy tűnik. (nem is kicsi.)


próbálom magyarázni a pasinak is, hogy mennyire szükségem lenne ilyesmikre, hogy csináljunk úgy, hogy amit nem mond ki, az nincs, szóval reagáljon rám, de a pasi nem olyan, neki nem jut eszébe, ígérni tudja leginkább, mondani nem.

(az, ha én kérdezek rá, hogy tetszem-e, csinos vagyok-e, akármi, és ő válaszolja, hogy igen, nem ugyanúgy hat, mintha magától mondaná.)

meg múltkor is, anyámnak el találtam mesélni a lagzizós-dunapartos-parkettázós kört, telve élményekkel, boldogan, és én tényleg olyan őszintén büszke voltam a parkettázásra is, meg hogy szót értettem annyi idegennel, meg helytálltam számomra kihívást jelentő helyzetekben,

erre az volt az egészre a reakció, hogy jó-jó, de megint szeretne figyelmeztetni, hogy a pasi igyekvő-törekvő, és higyjem el, hogy ha nem kezdek el felnőni hozzá, el fog hagyni.

de hogy ezt amúgy így a "milyen volt a menyasszony ruhája" meg a "kaja" topik utàn a semmiből.

(sokat gondolkodtam, és talán meg kellett volna említeni a parkettázásnál, hogy ingyér csináltuk, meg talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy -TUK, de igazából nem tudom.)

csak annyit bírtam rá mondani, hogy "ha ezért elhagy, akkor nem is kár érte", mire a fejemhez lett vágva, hogy "jól van fiam, ha nem teszel érte, hogy megtartsd, meg is érdemled", meg hogy "ez serdülő gondolkodás, de akkor hagyjuk is",

és akkor ez olyan váratlan lelki gyomros volt, hogy azonnal fel kellett hívnom a pasit megkérdezni, el fog-e ilyesmiért hagyni, vagy inkább szól először, hogy [már nagyon] zavarja, és megkér, hogy beszéljük át, keressünk megoldást.



jahh, és már nem tudom, posztoltam-e az első figyelmeztetést, vagy csak akartam, meg apámat, de azok is full szarul estek.
(apám még jómúltkor azért cseszett le, hogy pazarlom a pénzt az albérletre, pedig már a pasihoz járok haza - mintha egyedül rajtam múlna, vagy ostoba lennék, vagy én nem is tudom.)

szóval jó szót, azt nem nagyon kapok tőlük (se), de ilyeneket akár derült égből is, simán.



és hát most megtudtam, hogy a jó szó, az milyen klassz is, és azt érzem, "kéne még"...

(csak nem igazán tudom, honnan lehetne, meg hogyan, meg ez telhetetlenségnek szàmít-e, vagy minek.)

2018. május 28., hétfő

az gyerek

úristen, mennyivel jobb, mint előtte, amikor is kb halálosan rettegtem... most inkább ilyen woww, fuhh, halleluja.

szerintem elleszünk.



(jóval) részletesebben:
az elmúlt években kb nem láttam gyereket közelről. meg nálam van az 'idegen gyerekhez, kutyàhoz nem nyúlunk' szabály, szóval engem aztán nem láttok nyünyörészve édelegni egyikkel se...

tegnap reggel jól összevesztünk a pasival, az uccsó pillanatban rántottuk össze magunkat csak, aztán eleve máshova mentünk, mint tudtam és ott vártak a sógórnőmék, akiket a gyerek ismer és imád (és akiket nem tudtam, hogy lesznek, és velük is feszengtem), szóval onnan, hogy a pasi és a gyerek felszedtek kocsival, odáig, hogy újra beszálltunk, kb semmi különösebb kontakt nem történt, apáékkal elbandáztak, én meg vittem utànuk a gyerek táskáját.

jó, nyilvàn megnéztük egymást, volt egy full béna bemutatkozás (apa barátja vagyok amúgy, bár párszor elcsesztem és leszivemeztem),
némi feszengés,
(rögtön fontosnak tartotta leszögezni, hogy neki van anyukája, az nagyon meghökkentő és vicces volt,)
meg ott voltam végig a háttérben, adtam a vizet, a zsepit, fogtam-nyújtottam-elvettem-kidobtam-stb, mittomén.
de nehezen lőttem be, mikor hova kéne mennem, állnom, most velük, vagy a sógornőmmel, vagy a férjével, vagy mivan, kb lábatlankodásnak tűnt sokszor az egész, full hülyének éreztem magam csomószor.
el is könyveltem, hogy így oké, hogy meg kellett néznünk egymást, de ma csak felesleges ötvenedik kerék vagyok a történetben. (ami egyfelől így is öröm, másfelől pocsék érzés volt, nagyon.)
szóval maga a gyereknapozós trip halál volt meg blöe.

na de aztàn!
már amint újra 3an voltunk anyóshoz menet is barátkoztunk (oda indultunk a gyereknapozás után), de a mekiben (ne kérdezzétek, meg kellett àllni és kész) történtek az igazi "csodák"!
sorban àlltunk, és egyszercsak àtölelte a làbam. (így vesznek meg a gyerekek kilóra, csak szólok.) és nem engedett el.
(pedig ott újra becsatlakoztak a sógornőmék is.)
és felvettem, és jöttünk-mentünk, ésésés...
és onnantól már nem voltunk idegenek.

annyira nem, hogy életemben először pisiltettem gyereket! (egyből 3évest! egyből egy redvás mekiben! nulla howto infóval vagy segítséggel!)
(kösszmindenki. mélyvíz. hestegek.)
(túléltük.)

és aztán nekem kellett először mesét olvasni, és úgy aludt el, hogy 10 centire volt a kis arca az enyémtől. (nyilvàn nagyon jó érzés ez.)

indulàsnál pedig tök spontán elénk állt és közölte, hogy nagyon aranyos és szép kislány vagyok.
(köpni-nyelni nem tudtam, életem bókja.)
(szerintem azt hitte, én is maradok, mint a többiek, és még gyorsan el akarta mondani, de hát behaltunk rajta.)

és megbeszéltük, hogy mehetek majd velük jàtszótérre (ezt már én kérdeztem), meg a hazaúton, miután engem kitettek itthon, állítólag végig kérdezgette, hogy miért nem megyek velük én is meg hol vagyok.

szóval egyemmeg.


azt hiszem, az apja most boldog.
(és kicsit féltékeny is szegény, deminek.)
én pedig azt remélem, hogy a jó része így marad, és hogy fogom őt "érezni" ugyanìgy mindig. (ez a legfurább, hogy egyszerűen csak mindig láttam-gondoltam, hogy most enni kéne, inni kéne, pisilni kéne, àtölelni, megsimizni, becsukni a szemem, hiába néz... ez bizti csak nekem újdonság, de maradjon így, mert apának jó backup leszek vele, meg amúgy is.)

#furiélményvolt
#mostmárfogokmernivelebármit

#jóvoltna

2018. május 26., szombat

omg omg omg

és akkor a pasi egyszercsak megkérdezte, van-e kedvem menni velük gyereknapozni holnap.

be vagyok tojva.

mázlik

naívan direkt hagytam egy kb akkora összeget a kártyámon, hogy vehessek belőle bérletet. erre hajn reggel képes volt azt mondani az automata, hogy nincs fedezete. NINCS FEDEZETE.
mia mia.

puffogva nekiindultam így.
hát nem voltak ellenőrök a metróból kifele?!
kifele!
hajnalok hajnalán!
és fel kellett mutatnom a (tegnap lejárt) bérletemet.
gyanútlanul!

már épp készültem a döbbent-rémült jajjilyenkoránnemjutotteszembejajjmilesz fejjel, de aztán kiderült, hogy az ellenőrnek is korán van, mert nem vette észre. közelről nézte pedig, nem is futtában.
fuhh, de mák.

fapofával jöttem tovább, csak épp majd kiugrott a szivem.



meséltem apámnak, hogy hű meg há meg wtf, erre a kezembe nyomott egy tizest. így még vonaljegyre se kell hazafele pocsékolni, duplamák.



de valahogy ugyanígy voltam a marhapörkölttel meg az eperrel is a héten... előbbi a lagziban nem jött össze, utóbbi seholse, pedig készültem és vágyódtam, csak mindig elkerültük egymást... aztán mégiscsak megkaptam az élettől mindkettőt, csak máshol és máskor, váratlanul. (random házibuli extra örömei, ugye.) az is mi már. (szerencse.)

2018. május 25., péntek

s a móka-kacagás

hogy pénteken lagziztunk a világ az ország másik felében a pasi rokonságával, és ez most (a tavalyival ellentétben) csudaklassz lett,
szinte végszóig táncoltunk, meg cukik voltunk, meg ők is, meg minden,
(kivéve, mikor hajnalban a szállásra visszamenet eltévedtünk, összevesztünk és én még sírtam is, de ez már kifejtősebb sztori, bár végülis vicces),

egész másnap utaztunk haza - azaz először reggeliztünk (svédasztal a szobához foreva), aztán rokoni körben éledeztünk, azután sétáltunk (tó!!!, tópart!!!, teknősök, kacsák, hattyúk!,..!!), majd az úton még megálltunk aludni is (meg enni, meg egyesek miatt rókázni is), és láttunk sok szivárványt, felhőt karnyújtásnyira, meg mindenféle szépet, az is élmény volt.

vasárnap délután elindultunk az ismerősös étterembe, de a pasi barátja meló helyett pont bulit tartott pár házzal odébb, úgyhogy ott kötöttünk ki a Duna partján egy madárcsicsergős kertvégben, kaptunk bográcsos marhapörit, nemalkoholt, epret, zenét, napsütést, barátkozásokat. (meg a végén azért visszamentünk éttermi túrógombócot enni háziszörppel kísérve, mert azt nekem a pasi megígerte, no.)

hétfőn pedig (pünkösdhétfőn!) véletlenül megtanultam laminált parkettázni.
izé. mert ugyan még énnekem se kellett dolgozni jönnöm, annyira ünnep volt, de a pasi minderről elfeledkezve, gyanútlanul elígérte magát egy ismerős ismerőséékhez, pusziért segíteni. és bár elvileg maradtam volna otthon takkerolni-pakolni, a ház elől még felhívtak, hogy menjek inkább én is, fun lesz.
na, így esett, hogy a pasival meg az ismerőssel hármasban leparkettáztuk egy családi ház nappaliját.
(igaz, pattintóssal, de az is menő szerintem. énmégsose, semmilyet.)
és végülis tényleg fun volt, szereztünk itt is cuki új ismiket, meg ettünk isteni pizzát, meg mostmár simán meg tudjuk csinálni a saját nappalinkat, akár kettesben is, büszkeség, hesteg.

láttuk továbbá a Deadpool2-őt, meglepiből vitt el a pasi, és hát #annyirajó! menjetek, nézzétek - ha bírjátok az ilyet. (kicsit rontott az élményen, hogy a film felétől fájdalmasan pisilni kellett, de nem mentem ki, mert még sose mentem ki, meg akkor lemaradok,  ... de még így is megvolt a flow, szóval.)

valamint ikeáztunk,
ahol szereztünk törölközőtartót, amitől az életminőségünk újabb ugrásszerű javulását várjuk, meg diótörőt, mert vettünk rengeteg diót még a télen, csak épp a célszerszám tört bele,
meg ajánlom a grillkolbászos hotdogot chedar szósszal, én. (a pasi szerint mezei cserkészkolbász, semmixtra, de nekem higyjetek.)

illetve hatalmas önuralmammal is el kell dicsekedjek még végszóként, mert nem vettem meg egy csomó szuper és olcsó ruhaneműt.

ja, nem ez a végszó,
wait.

a végszó, hogy mindenféle izgi reszkírozós körök után ma hivatalosan is elnyertünk egy hét nyaralást ugyanoda, ahol ősszel is voltunk, és nemsoká mehetünk is, és hátha minden jó lesz, yeeee.

(na, ilyenek.)

35

olyan torokszorító sokszorosan,
és idén utoljára (volt) egyidős a másik 'számontartott' fiú-unokatestvéremmel és a pasival,
és olyan sokminden nem adatott meg neki(k),
és, mondom, olyan torokszorító ez, so(k)kszorosan, és megrendítő, és félelmetes, és meg minden, ami ilyenkor az ember eszébe kerül.

leljen nyugalmat,
s méginkább: leljenek az ittmaradottak,
a közeliek,
különösen erősen kívánva ezt az ifjú özvegynek.
amen.

2018. május 22., kedd

this is the life

az van, hogy a múlthét első fele sírós-veszekedős volt, a második meg élményezős-szerelmezős.

szerettem volna elmesélni a sok kalandot, el is fogom,
csak közben meghalt az unokatestvérem, így most semmi kedvem.

majd.



(((nem annyira közeli-közeli a veszteség, közben meg perszehogy, hiszen.)))

2018. május 16., szerda

mifene

vannak nékem ugye ezek a cuki kis hegek a hasamon, amik harmadik éve szórakoztatnak random újrafájásokkal. (meg egy negyedik heg, a belső, amit nehezebb tetten érni, de be szokott csatlakozni.) (szóval egy belső tutira van, aztán kitudja, az az egy, az mennyi.)


na, múlthéten megjelent két fekete sörte a legalsó alatt közvetlen, és én, bár furcsállottam az elhelyezkedést, elhessegettem minden felesleges szorongást, inkább morogtam egy sort, hogy megint eggyel feljebb húzódott a bikinivonalam, mehh.

tegnap este aztán megállapítottam, hogy a borostának nézett sörték nem nőttek,
(a borosta szokott, a többi csinálta is), viszont némi tapizásra (általam, majd a pasi által) egyszercsak visszább mentek, vagy mi. izé.

szóval vagy magam vagyok a szőrtelenítő ipar forradalmi áttörése, vagy.... vagy mi? varrat? még? honnan? hogy?! (ha nem, akkor mi más lehet?)
(wtf?!?!)


ráadásul tegnap is már végig erősen sajogtak a hegek, mára méginkább, iszonyat zavaró,
és akkor hozzá ez,
amit tapizásra nem érezni, mármint hogy fájna,
de ma aggasztóan szúr azon a környéken a hasam, a hólyagomnál is,
amit így utoljára frissiben éreztem,
(meg ígyebbül is, fú, az halál volt,)

és nem tudom eldönteni, hogy csak behaluzom, vagy tényleg.
(mindenesetre mióta kigomboltam a gatyámat, az a rész jobb,
de az is csak jobb,
jesszum.)


szóval így #mivan?!



2018. május 14., hétfő

csak úgy kérdem

hogy van az, hogy egy ideje 'rémes barátnő vagyok, aki képtelen uralni a háztartást és bármi ehetőt is főzni' módban kelek,

mikor máskor meg 'de fasza vagyok és milyen finiket főzök rendszeresen' is tudtam lenni?

egy ideig.
csak kérdem...

2018. május 12., szombat

hátha tudjátok

hol kapni felnőtt férfira való mickey egeres pólót?

2018. május 11., péntek

hát izé

first of all: köszönöm a támogató gondolatokat!
full bedarált ott és akkor a szégyen, meg amiket még írtam is,
nem is akarom most visszaolvasni.

este egy spontán, pasi és barátai társaságában megejtett ünneplés-berúgás zökkentett ki valamennyire, de amúgy hányni tudtam volna magamtól...

nagyon ingatag a hangulatom azóta is, magányosság, zavarodottság fel-fellobban, bár sokat segít, hogy a pasi összekapta magát és szerelmezős-egyhullámhosszos azóta.

fáradtnak érzem magam, nem akarok semmit, durva-feszített hosszúhét van a melóban,

azért igyekszem helytállni persze,

a szabadnapokon is mindenféle diszkomfortkeltő szarcsi izé volt,

például nyertem egy kullancsot, lehet figyelni a helyét, jeee,

majdnem meghaltunk kocsival 3x is látvànyosan,

vettem joy-kuponos újságot, és most örülhetek, ha annak az árát visszaspórolom, annyira átgondolatlan döntés volt,

persze nem azért, mert nincs kilométernyi bevásárlólistám, hanem mert pénzem nem lesz hozzá (olyasmi kell jobban, amire nincs kupon vagy lófütty a kedvezmény, stb)

de magassarkút akkor is kéne, már eskü 16ezreset is néztem (az nálam xtrémdrága), annyira elszánt vagyok, erre az meg nincs rámvaló, seholse.

mentünk valahova, ahol egy órát várakozni kellett, mert áramszünet miatt semmit se lehetett intézni,

emiatt elcsúszott az egész nap,

és amúgy is, az összes progi elkavarodott, áttevődött, felülíródott, mégse akkor, mégse oda,

mekis ebédek voltak

meg rossz fagyi. (mondjuk abból legalább keveset is adtak.)

otthon is felejtettem, ami kell,

a buszon is majdnem fennmaradtam,

hazafele viszont tévedésből jóval előbb szálltam le,

az albiból elköltözés se úgy megy, ahogy kéne,

csupa elakadás, csupa bosszúság, mehh.
történik csomó jóság is, szerencsére, csak ezek eléggé rányomják a napokra a...

szóval hogy ez most valami rossz csí... hagyjuk is.
(még jó, hogy nem hiszek az ezoizékben, hahh.)



(ja, és srry, hogy ez nem valami összeszedett poszt, de az összeszedettségem mind a munkáé... ami ma amúgy se sok, csinos vagyok, azzal próbálom kompenzálni.)

2018. május 7., hétfő

yepp

jó, hogy írtok, forgatom magamban, könnyebb így most, tényleg.

kivéve persze, hogy borzasztóan szégyellem a kiteregetést is,
meg azt is, hogy ez a helyzet, ilyen nekem ez most belülről, nem pedig csupa rózsaszín összhang és boldogság. (mert már épp az albim felmondását intézzük amúgy.)

közben a pasi gyanútlanul cukul, és teljesen kiakadna, ha tudná, hogy bennem még mindig nem oké... hát, semmi. és ettől hazugnak is, árulónak is érzem magam.
fú, rémes ez a nádjatrip.


(egy utolsó, mihaszna, semmirejó képmutatónak is, hiszen én vagyok, aki állandóan szorong, alibizik, túlélésre játszik, és retteg, hogy el ne veszítse, semmi áron nem akar nélküle élni, mert igazán senkije sincs, és magában semmire se jutna, -és amúgy imádja-szereti-vágyja, ezt muszáj idetenni még, no, mert ez is van, nem csak kritikátlan kihasználós függés -, és én vagyok, aki ragaszkodik az éhkoppos álláshoz, és nem tesz semmit évek óta, hogy előrébbjusson, csak nyavalyog, és halogat mindent, mert fél, hogy mi lesz, halogatja a bőrgyógyászt, a fogorvost, a nyelvtanulást, mindent, még a nyomorult fitnessbérletét se járja le, pedig megvette...

szóval nekem igazából mindaddig hallgass a nevem, míg képtelen vagyok ebből a bénult nemtörődömségből és biztonsági játékból kirugdalni magam,
és pánikrohamot kapok a gondolattól is, hogy valamerre lépjek, új munka vagy suli vagy bármi a biztonsági zónán túl, how to önálló felnőttélet, how to fix emberi kapcsolatok,
és picike esélyt se látok, hogy bármire is képes volnék,
és milyen jogon akarnék gyereket, ha nem teszek érte a gyakorlatban semmitse, pl.)

(igen, ez vagyok,
mindig igyekszem egy viszonylag normális, funkcionáló ember képét mutatni, főleg irl, node valójában amögött csak a nagy semmi van, szemfényvesztés az egész,

ja, és még rendes szemfényvesztést kreálni se tudok következetesen, ahogy látjátok.)

megoldásokba'

lemondtam a hugomat.

nem volt valami elegáns, no de egyszerűen nem ért ennyit az egész.
hetek óta nyomult vele, igyekeztem ràvenni magam, látszólag egyszerű, odabkv, pár katt, némi jópofi, hazabkv,

de nekem igazából hánynom kell ettől a képmutatástól.

mindazok után, amik történtek, hirtelen boldog család vagyunk, csak mert babát vár?! bízzak meg benne, mintha mi sem történt volna? ja, wait, nem kell bíznom benne, csak el kéne játszanom kicsit, hogy mindenoké ...

tán nem is konkrétan ez az eset, hanem főleg a kollektív családi képmutatás, amiben felnőttünk... (meg azok a sérelmek...)


részt lehet abban venni, több-kevesebb önmegerőszakolással, szigorúan a felszínen maradva,
de ahhoz egyrészt kell a pasi jelenléte nekem,
és/vagy/másrészt egy viszonylag semleges időzítés.


nem, amikor majd' megveszek, hogy a pasi velem is tervezzen családot, és feszítenek a hormonok, hogy mostmost,
és akkor nézzem, ahogy a 'szociopata' (szóval némileg érdemtelen) hugicám mindezt csak úgy megkapja az élettől,

míg az én pasim élete nagy napját éli a saját gyerekével, amiből még mindig kihagy engem,
és épp csak kibékültünk, ami azt jelenti, hogy nem beszélhetek neki a rossz érzéseimről már, mert hivatalosan 'minden rendben' (ő meg nem lelkitámogatna, csak kétségbeesne, és felajánlaná, hogy mondjam, hogy hagyjuk abba, ha nekem ez ilyen rossz),
és mert nem ronthatom el a nagy napot (nem akarom, azt akarom, hogy a lehető legcsodásabb legyen),

és ennyifele én nem tudok úgy tenni, mintha nem fájna.

(s pláne mellé ez a családozós basz, úgynevezett anyáknapja,
ez is mi már,
hugaim vernyogtak, hogy hogyhogy nem megyek haza ebédre,
hát faszt.
és olvastam itt a cikkeket, hogy mit köszönhetünk anyunak,
és őszintén,
tökre semmi se jutott eszembe,
azóta se,
semmi, egy picurka pozitív se, akárhogy erőltettem.

ettől is csak a szomorúság jött rám.

és hosszas tépelődés után írtam egy boldoganyáknapja:) smst, de azt is hazugságnak és meghasonlásnak éreztem.)



szóval ezeket végigvettem, lemondtam a hugom, kizokogtam magam,
majd erővel nekiálltam mindenféle hàzimunkáknak, és eltevékenykedtem, míg jó későn be nem futott a pasi, ragyogva a boldogságtól.

nem volt őszinte a mosolyom, hiába próbáltam (fú, pedig annyira-annyira akartam), de neki, úgy tűnik, nem tűnt fel,

így sikerült, ezt most megbocsátom magamnak, mert megtettem mindent.


hatalmasat sétáltunk, töviről-hegyire beszámoltattam mindenről,
és amennyire örülök, hogy nem vette észre a világfájdalmam, annyira szomorú is vagyok emiatt,
ez egy órmótlan, súlyos belső teher, ez a magány, hogy senki, de senki nem látja, s ha látja is, igyekszik úgy tenni, hogy ne kelljen észrevennie mégse.

(kinek mondani ezt?
ki tudna kezdeni vele bármit is?

ja, persze, majd egy pszi hátha. addig meg mindegy.)


na, látjátok, egész jól megoldottam.
a szomorúság meg csak elmúlik egyszer...

ezt írtam tegnap: borzasztó magányos

annak érzem magam.
néha akkor is, mikor vagyok valahol társaságban és még érvényesülni is tudok...

van ez a lefele húzó spirál, mikor veszekszünk és én egyre többet sìrok, és emiatt még többet veszekszünk, és már azt se tudjuk, hogyan is kezdődött, de olyan nehéz abbahagyni.
és én simán eljutok odáig, hogy már semmi se érdekel, kiszakadok a valóságból, lefagyok, és csak nyomja a mellkasom ez a "megfulladok" érzés, a csalódottság, a magányosság, a magamrahagyottság, a megnemértettség, a sehovasetartozás... hogy nem számíthatok senkire és nem vagyok sehol se biztonságban ésésés...
és ebből nagyon nehézkes visszajönni.

mert ugyan egyszercsak megfordul a spirál, valódi párbeszéd kezdődik, valódi közeledéssel, kizökkenve a sablonos forgatókönyvekből, újrakacsolódva
de én még napokig szét vagyok...

most is, kényszerítenem kell magam bármit is csinálni, egyáltalán felkelni,
és nem azt érezni, hogy 'halálosrettegés'.

és ehhez spec hozzájárul a nyomorult hugom idióta terhesfotózása, "csak tíz perc", de az nekem 2x egyórányi utazás most,

és főleg a rettenetes lelki szenvedés, hogy én is akarok babàt, csalàdot, olyan párt,

és nekem miért nem adatik meg, az enyém mért a régi nőjével és azzal a gyerekkel van elfoglalva, ahelyett, hogy velem tervezne, tervezgetne vagy legalább álmodozna,

engem miért nem szeret úgy senki...

hogy az én szerelmem miért csak "valamennyire szerelmes" belém, és miért nem dicsér soha, és miért nem ért engem, és miért nem én vagyok a fontos,
mi olyan nehéz azon.

utálom ezt érezni,
vissza akarok térni a valóságba,
oda, ahol a sírós-veszekedős spirál előtt is voltam és még nem ezt éreztem, nem így,

nem volt "valamennyire szerelmes", hanem csak "szeretlek" volt,
meg biztonság(nak gondolt valami).

2018. május 3., csütörtök

(())

ebből nem lehet nyilván általánosítani.
nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy mind a pasi, mind én, mind a viszonyunk egyedi és sajátosan kattant.
(és persze ugyanennyire biztos, hogy unásig lerágott csont és full sablonos is.)



(igen, iszonyúan törekszem úgy átadni a gondolatokat, hogy minél inkább érthető legyen. ez egy mániám. emiatt "magyarázok túl", hogy tutira, biztosan érzékletes legyek.

nagy, még mindig élő sérelmem ugye a "nem értenek, félreértenek, mást tükröznek vissza", stb,
majd viszem is terápiába jól.)


(az meg ott a címben egy indokolatlan p.na?! devicci...)

a két elkövető, akik mi vagyunk.

(meg egy patak.)

pasi gyerekkel

(figyelem: minden álszentségtől és szépítéstől mentes gyarló, mondhatni pőre, nyers vallomás következik, ami sértheti egyes olvasók ideális világba vetett hitét és alkalmas lehet a nyugalom megzavarására. kéretik ennek tudatában olvasni!)


nem is az ebben az igazán nehéz, hogy a saját "különbejáratú" gyereke visz a pénzből, időből és energiából, ami "nekem-nekünk járna",

se, hogy egy màsik, önreflexióra kb képtelen rosszindulatú, primitív qrv nőhöz kell alkalmazkodnunk még másfél évtizedig legalább,

még az se, hogy igazából "miatta" nem akar a pasi családot alapítani velem, hisz már kipipálta-ellőtte,

vagy hogy olyan oldalammal szembesít, amit nem szívesen látok, pláne nem szívesen ismerek be (úgymint "vállalhatatlan" érzések és gondolatok),


hanem hogy kiviszi az érzelmi energiákat abból az ideális esetben zárt rendszerből, ami egy párkapcsolat.
na, (nekem) ez a legnehezebb.



ezt így, a harmadik évre sikerült szavakba öntenem, és még így is sután. (nem elég tömör, mehh.)

hogy igen, egy kapcsolat két ember zárt rendszere, amin belül keringetik az érzelmi energiàkat.
egy intenzív intim erőtér, amibe mindketten beletolják azt a csomó mindent, amik csak a legközelebbi emberre, a párra, a legszűkebb "családra" irányulnak és tartoznak. azon érzelmi energiákat és élményeket, amik messze a legfontosabbá és legszorosabbá és legkomplexebbé teszik a viszonyulást. különlegessé a másikat. amik csakis ott élhetők meg. amiktől az egész egy sajátos, kizárólagos, kitüntetett, védett érzelmi buborék lesz, minőségében minden más emberi kapcsolódástól erősen különböző, a közös élet, egy leendő család alapja.

na, itt ez az energia szökik, mert a pasi kifele áramoltatja az ő "részének" egy jelentős hányadát,
a gyerek az első gondolata, nagyonnagyrészt rá irányul az a (persze nem szexuális értelemben vett, de hasontövű) szenvedély, rajongás, sóvárgás, büszkeség, önmeghatározás, figyelem, fantáziálás, tervezősdi, odagondolás, féltés, retorika, kíváncsiság, önfeltárási és "összeolvadási" vágy, ..., ..., az a testi-lelki közelségigény,
ami alapesetben a párra.
vele éli meg azon mély intimitás és érzelmi "kielégülés" nagyját, amit hagyományosan a rendszeren belül szokás.

így az ő részéből egyszerűen nem jut ugyanannyi a rendszerbe, mert máshol kerül kifejezésre, megélésre, máshova köti, másra irányul, kifele. (és máshol is "telìtődik", mással, a "másnak adástól", és velem aztán már teljesen más szintű kapcsolódási igénnyel van jelen.)
(arról nem is szólva, hogy a minőségi szexualitás is olyasszerű érzelmi energiák áramoltatása is(!!!) - lenne. jelentős részben érzelmileg motivált - lenne. nála legalábbis.)

és hiába pislog az ember, hogy jajjmár, de hát ez két full különböző dolog, mert nem. mégsem. vagy hát nálunk valamiért nem.

ezt pedig a rendszer "hoppon maradt" alkotófeleként igen fájdalmas megélni.
(és nem tudom, hogy kezeljem, nem tudom, mi van.)



(((update: ja, és hát szerintem ez igen hasonlatos ahhoz, mintha mellettem lenne egy másik nője, akibe ráadásul szerelmes. logikailag végigjátszva legalábbis helytállónak tűnik a megállapítás.)))

2018. május 2., szerda

(agyonupdatelt) tudathasadásos

egyfelől full padlón, teljesen életképtelennek is gondolom magam, meg mások, sokan is mindenféle ilyet jeleznek vissza, sok kicsi szúrás az erőtlenlábú önbecsülésem térdhajlatába, és már (/ még/ most épp) nem tudom, ki vagyok, ki lehetnék, merre van az előre, le, fel, hátra....

másfelől továbbra is eszetlenül sugdalják a (valószínű) hormonjaim, hogy "legyen gyereked, legyen gyereked, csináljál gyereket, most!!!!", mintha kábé minden feltétel adott lenne vagy én nem is tudom, mintha nem valami egész mással kéne foglalkoznom épp,
és rohadt fárasztó állandóan vitatkozni velük, hiába musthave.
pláne, hogy a pasi áhítattal és fátyolos szemmel tárgyalja meg a (terhes) hugomékkal kb hetente, milyen csodás is, mikor rugdal/ meglátni a fejét/ elvágni a köldökzsinórt/ még csak 53 centis bodyt adni rá/ stb... miközben én meg belül mindig meghalok ilyenkor.
és mindig azt is érzem, ez nem fair, ez a mi közös álmunk és élményünk kéne legyen... (franc se gondolta, hogy ez ilyen nehéz lehet.)

amúgy engem rendre biztatnak-kérdezgetnek, hogy és na, nálunk mikor lesz gyűrű és/vagy baba, úgyis kedvet kapunk, ha megszületnek az unokaöcsik/ ideje lenne, és mosolyogva kell elütnöm,
négyszemközt meg a pasi simizi a buksimat, hogy ugyan, hiszen tudom, hogy minekünk sanszosan nem lesz közös, mert pl saját tehermentes lakás xhavi tartalékkal esélytelen, mint alapállás...(fő az optimizmus, ugye.)

aztán az is, hogy kishugomék szakítottak. aztán mégsem. aztán nemtudják. nem adta vissza a gyűrűt, de nem is jegyesek, új alapokra helyezik a kapcsolatukat, de majd meglátják, nem taliznak egymás családjával, de a rokonságnak azt kell mondanunk, hogy minden oké.
(el ne szóljuk magunkat, el ne!)

és: a hugom meg a majdnemhugom továbbra se beszélnek, de csináljunk úgy, mintha ezt nem vennénk észre, és ne beszéljünk róla.

aztán: anyám előtt ne mondjuk, hogy számunkra két unokaöcsi, mert a majdnemhugoméké is az, mert neki az rosszul esik, mert az nem ugyanolyan fontos, mint a saját.

és közben az unokatesómnak kiújult a leukémiája, igen nagyot küzd újfent a maga 35 évével, oda is azért csak sokat gondol az ember.

sírok is sokat, leginkább mikor veszekszünk a pasival, mert megint ugyanazokon, amiket, azt hittem, már magunk mögött hagytunk, és ezektől én megint sokféle rosszat érzek.
pedig majdnem költöztem már. ez így rémes élmény most, bár, gondolom, valahogy lesz, csak hol az a szokásos közös hang, ugye? hol... (ilyenkor hogy és hova lesz?)
(nem értem, hogy mi történik köztünk, nem értek semmit se, de ha rosszat írok róla, mindig úgy szégyellem aztán, hogy kibeszéltem, plàne mikor "visszaváltozik", "visszaváltozunk", és boldogság lesz... nem tudom ezt én elmagyarázni már, így inkább hallgatni kéne, de az se megy...)

közben (2 sírás közt) ugyanúgy járunk a családi pofavizitekre mosolyogni, kutyasétáltatós, fáramászós, kézenfogva andalgós, romcsin éttermezős-fagyizós, bújós-összebújós meg klassz helyeken kirándulós tripeket tolunk, a retorika is tele jövőre irányuló közös szándékokkal, és az összeköltözés is csinálódik megállít(hat)atlanul,

szóval erősen kontrasztos az egész. és akkor így miafasz.

meg már tudom, melyik számot fogom felhívni, hogy újra nekifussak a "kell nekem egy pszichológus" projektnek. kéretik drukkolni. (mert azt érzem, sose leszek elég jó semmihez se, hiába.)

miközben örök hálám fürtösnek, hogy támasz is, ha épp. (de azért inkább kéne egy jó pszichó, hogy vele ne ez menjen.)

meg akartam menni bőrgyógyászhoz, de már nem volt szabad hely,
miközben nem akarok menni fogorvoshoz, de a pasi szerint durva szájszagom van, úgyhogy lehet, hogy kéne, ugye. (vajon mióta? mért nem szólt most se? mért nekem kell ràkérdezni, miután kisakkozom, hogy lehet, hogy esetleg ez van? én honnan vegyem észre, ha nem mondja? miért csinálja ezt, miben csinálja még?)

valamint megkezdtem a 9. nemdohányzós hónapom, fuckyeah.

ilyenek.



szóval tiszta összevisszaság, nulla önbizalom, csomó lelki szenvelgés, profán örömök, értetlenség, talajbizonytalanságok.

(továbbra sincs semmiről se fogalmam az életben.)