2018. február 28., szerda

tudjátok, mi nehéz?

hogy felnőttként már nem ugyanaz semmi.
nem rakja senki az orrom elé pölö, amit nem tudok, hogy csak meg kelljen tanulnom... magamnak kell összevadásznom előtte.
sőt, arra is nekem kell rájönnöm, mit nem tudok...
(kissé paradox, nemde?
kitalálni, mit nem, anélkül, hogy tudnék róla, hát mivanitt.)

ez ìgy sokkalta bonyibb, erőforrásigényesebb, nehézkesebb.

2018. február 27., kedd

most meg

azon röhögnék, hogy belenéztem a táskámba a buszon, és havat találtam benne, pedig csukva volt,
csak mosolyogni is túl elcsigázott vagyok.

szabadulás

mikor már a harmadik ember állítja, hogy a [gipszjakab] terembe jött,
hiába koordinálod újra az információkat a fejében és állítod a helyes irányra,
utána csak felhívod sutyiban a fiúkat, hogy "van-e nálunk olyan, avagy lett-e".

(most legalább volt tippem, hogy mire jöhettek és hova, és fel tudtam tenni a megfelelő keresztkérdéseket. felüdítő volt, mert hát egy ideje nem.)



(és a nyolc diákcsoportból csak négyen lepődtem meg, és ma nem veszett el senki, a tanàrok közül se! bár félreértés természetesen adódott, de azon magunkban dohogtunk csupán.


meg volt egy fazon, aki szerintem vagy rossz napon, vagy rossz helyen (vagy is-is) keresett egy programot, de az igazán nem is vészes, csak azt sajnálom, hogy nem ment át a "nopara, megesik (ha tudná, hányszor), drukkolok" üzenet.)


2018. február 26., hétfő

három napnyi

... szabadnap.
... sztori.
nagyon mozgalmasnak éltem meg, pedig feleannyi időt se tett ki belőle az aktív rész, mint sejtenénk.
(például a vasárnap első felét azzal töltöttem, hogy reggelizés után csak feküdtem a szőnyegen és nyomogattam a telefonom(on a zinternetet). ólmos súllyal húztak a tagjaim. (vagy a tagjaimat a gravitáció. vagy a tudatomat a testem. mittudomén.) mikor már nagyon-nagyon muszáj volt, elmásztam a fürdőbe embert csinálni magamból, de ahhoz is két kv kellett.)

a fontos események ezek voltak:

pénteken belenyúltunk a hajszínembe a fodrásszal. szeretem. a pasi is szereti.
a pasi elvitt egy barátjához.
utána vitatkoztunk, dűlőre jutottunk, megnéztünk egy filmet.

szombaton duzzogtam, vitatkoztunk, dűlőre jutottunk. (váratlanul olyan történt, ami nem szokott. a dühös pasinak még ott helyben, menet közben elszállt a dühe, azt mondta gyöngéd hangon, hogy így akkor mostmár jobban érti, és minden oké, és szeretetteljesen magához ölelt. hát woww.)
lementünk nagybátyámékhoz disznóvágás utáni vacsira.
ültünk a nagycsaláddal, csevegtünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. a pasi azt mondta, szereti ezt.
a pocakok nőnek, de a viselőik továbbra se beszélnek.
jeges hóviharban autóztunk csomót gyökkettővel, aztán a faluban nem volt semmi, aztán megint.
zavaros, ambivalens érzéseimet hugom egy huszárvágással elintézte: "akarod megfogni a hasam?", és már oda is rántotta a kezem, és már meg is rugdalták belülről, mire tiltakozhattam volna (vagy legalább felocsúdok). és elmondta, hogy ezt nem mindenkinek szokta megismételni - mire jött még két sor mocorgás -, úgy tűnik, engem bír a kis (igazábólnemtudnimégmi), tette hozzá.

vasárnap hajnalban fölkeltem a pasival, kapott szülinapiszopást, ilyenek.
délután szereztem tortát, megleptem vele.
pont hívta anyukája, és a telefonhoz kért és elcsacsogott velem.
csomót hesszeltem náluk, mert először elriasztották a fiúkat, őket vártuk, aztán befutott a havercsaja (munkatárs), és beígérte, hogy hazavisz.
hazavitt, feljött, dumáltunk késő estig.



tudom én, hogy ebben semmi kiemelkedő nincsen, de nekem van, volt, sok ponton.

[pláne az előzményeket tekintve, mert pl kedden nem főztem semmit, hiába ecseteltem a posztban, ellenben akkorát veszekedtünk, hogy 2 óra alvás és sokórányi bőgés után mentem dolgozni másnap, kétségekkel, hogy ennek így van-e értelme, ha ennyire nem ért meg,
meg miezmár megint,
akkor hiába szeretem, akkor mindegy,
és kellett egy másnap esti óriási beszélgetés, amiben aktív és őszinte, hogy végre helyremozduljanak a dolgok.
(meg az is, hogy beálljon a dereka, és megsajnáljam, és emiatt könnyebb legyen kivitelezni a beszélgetést.)

volt több nagyveszekedésünk is ugye mostanában, de nem kellett túllépni rajtuk, mert végül eredményük lett, át tudtunk beszélni csomó mindent, okosan-ügyesen-őszintén. szóval talán oké mostmár.
azt látom, mély(ebb)pont volt, nem végzetes törés, s a gyakorlatban is jutunk valamire.
#legyenúgy
#szeretésvan]


na, ez jó hosszú lett.
van mit emészteni, sokfélét, személyeset.

lávjú, béb

szeretem, ha olyasmivel dicsekedhetek, hogy jó barátnő vagyok... mint most. háháá.
no de viccet félretéve: cukin vittem meglepitortát a szülinapján dolgozó pasimnak, és ő cukin örült.
meg a munkatársai is, nyilván.
gondosan választott, nagyon finom torta volt.

sok izgulás előzte meg, és a várost keresztül-kasul bkvzás minuszban, ami már teljesítménynek számít (messze volt, fú, nagyon messze, ráadásul kesztyű nélkül abszolválva),
de minden összejött, a meglepődés és öröm is valódi volt, szóval tök megérte.

aztán szanaszét dobogta a szivem a mellkasomat az ő hevesen dobogó szivétől.
such nyál.

2018. február 22., csütörtök

valamint



(bocsánat.)

nemugyanaz

elmentem fodrászhoz. (mivel tíz éven belül ez a második alkalom, mondhatjuk, hogy hírértékű.)

már nagyon semmilyen volt, túlhosszú, túlsok. vágott egy csomót. nem olyan lett, amilyet kértem, és miután ráhúztunk még negyed órát, mert kevésnek találtam, már nem volt képem szólni, hogy még mindig. (pedig úgy tűnt, rövidíti oldalt, eskü láttam, hogy csinálja, nem tudom, hova lett az eredmény...)
szóval egy fodrász, aki nem vágott annyit, mint kérték. (ugye _mindig_ többet szoktak.)

viszont: szerintem így is qrvajó lett!
és csinált oldalfrufrut is.

bizonytalanul mentem, ő meg mondta, hogy a frufru csak macera, előzsírosodik, elfekszem... de persze, ha kérem.

hát, legjobb döntés volt.

full más karaktert adott az arcomnak, és egyelőre a macera-rész is jól áll neki (magyarán amikor hülyén áll, az is tetszik).
szóval imádom!

[elhamarkodott lelkendezésünket olvashatták, ugyanis még az első mosáson se vagyunk túl, fogalmunk sincs, milyen a valóságban, nem fodrászkészen - a szerk.]

rájöttem továbbá, hogy levágtuk a napszítta részeket, és hiányoznak, úgyhogy holnap megpróbálja visszarakni bele...
kéne csacska női magazinokat olvasnom, mert nem tudtam, hogy balayage-t kérek, se, hogy az most menő.

szerintem ha lesz végre internetem. ha nem is a melóban, legalább otthon. (a pasi lakása még mindig internetmentes lakás, nyaff.)
úgy vágyom pinterestet meg instàt nézegetni... ruhákat, hajakat, kollektív életérzéseket...

türelmetlenség van helyette, de az nem csinál hamarabb internetet nekem, úgyhogy mindegy.

ja, és megkezdtem edukálásomat #igényesség témában. múltkor megajándékoztam magam hullámcsatokkalmeg hajpánttal meg ilyenekkel. valamint felfedeztem, mennyi másféle hasznos csat meg gumi létezik, így további beszerzések várhatók.
(és zsíroshaj-topik ide vagy oda, hajhab, hajlakk, meg valami göndörítő és/vagy símító eszköz.)

lehet, hogy egyszer leszek nőcisebb nőci... meglátjuk.
(szeretnék, igazából.)

2018. február 20., kedd

ugyanaz

bénultsàg.
a porral oltó hazaért. cuki. a pasi is cuki.
még mindig nem kezdtem el főzni, a reggeli kvmnál tartok.

emlékeztetem magam félpercenként, hogy ma már pakoltam, mosogattam, szőrtelenítettem, hajat mostam, agyaltam, mit főzzek, szexeltem, megetettem a pasit, kerestem recepteket, intéztem a vízórást, intéztem a pasit, aki hazaszaladt a vízóra miatt, bevásároltam, oda-vissza sétáltam a hóesésben...

persze elfelejtettem tésztát venni. 
mindjárt megyek fodrászhoz, előtte meg akartam főzni... hát...

rizskoch meg hamisgulyásleves. meg krumplistészta. (az holnapra lenne, a melóba.) meg smoothie, minden napra. 
meg elfeledkeztem róla, de kellett volna valami aszaltfügés süti, mert ilyen félaszalt izém van, ami romlandó, és már múlt héten kibontottam, de magában nem ízlett... 
eredetileg édesburgonya levest akartam. az nem lesz. pedig kíváncsi vagyok, még sose nem is kóstoltam... mézes-gyömbéres, az ilyesmi most a gyengém.

a pasi azt mondja, neki mindegy. neki az se baj, ha nem főzök, elvan tojással.

én nem vagyok el.
bent a melóban pláne nem.

meg leginkább az van, hogy erőltetem ezt a főzés dolgot, különben sose tanulok meg. (és az nem fér bele az ideàlis énképembe.)

de tuti nem marad így, mert rengeteg időt elpacsmagolok vele, átgondolatlanul, rástresszelve... hatezer kört mentem a lidliben most is, mire rájöttem, egyáltalán mit is fogok főzni. (otthon már kitaláltam, volt listám, nade mire odaértem, beugrott, hogy az úgy miért nem jó, és akkor már teljesen át kellett variálni.)

ja, amúgy rühellem azt a boltot... az időszaki nonfood kínálat és a zöldség-gyümölcs zseniális, de csomó alap dolog meg nincsen, vagy csak valami bénaság van belőle.
(rendes 10dekás vaj, oldalas, fűszerek, normális papírzsepi, ..., ...)

szóval hiába néz ki szupermarketnek, a naaagy, hodályszerű épületével meg bevásárlókocsijaival,

((amit én aztán nem vagyok hajlandó tologatni, mi az, hogy nincs kosár?!, egy kocsi böhöm, rosszul irányítható, és honnan legyen nálam mindig apró?!, és kisfa.zom, nyugodtan megcs.zhetik a kocsijukat, megyek a kis otthoni szatyrommal, pakolok abba))

valójában egy álruhás kisbolt.

nem tudok rá màst mondani, szerintem annyira gagyi a kínálat, nagyjából ugyanannyi eséllyel találok normális alapdolgokat mindkettőben.

na, találjátok ki, mi az egyetlen, ami a közelünkben lesz...

(én ahhoz vagyok szokva, hogy kilépek az ajtón, és 10 percen belül 6 kisebb-nagyobb spár elérhető. meg pékség. meg zöldséges. meg aldi. kicsit nehezen veszi be a gyomrom ezt a változást...)

oké, lehetne rosszabb.
de ha itt fogok élni, full át kell variálnom a bevásárlási szokásaimat... nem lesz több spontán nagybevásárlás, meg elsétálok a boltba, azt hiszem,
mert nagyon nem hatékony.
nagyon más lesz, mint nálam.

(ez is.)

2018. február 19., hétfő

romantika level csilliárd

a pasi vett nekem ajándékot:


aggódott kicsit, hogy nem annyira örülök - de miután kínomban szétnevettem magam a képen és visszahívtam, kifejtette, mennyire veszélyes hely a konyha, milyen könnyen éri baleset az embert, és milyen ijesztő volt, hogy múltkor nem tűnt fel a füst, amiben álltam.

szóval, bár erős a kísértés, hogy kritikának, sőt, sértésnek vegyem (loooseeer), vagy besértődjek, hogy félti tőlem a konyháját... szóval az eszem azért tudja... hát... hogy ez cuki.
olyan gondoskodósan az.


ugyanebből a posztból kiderül, hogy továbbra is szoktam főzni,
valamint, hogy majdnem felgyújtottam az olajat. és még csak észre se vettem. (ennyire belemerültem a panírozásba.) eddig nem is tűnt nagy dolognak... de... szóval ne gyújtsátok fel az olajat sose, mert veszélyes!
(a főzőcskézés gyakorlása meg baromi bosszantó tevékenység.)
ja, és az önbizalmam kutyául van, ezt már amúgy is akartam írni (mondjuk az a poszt a pornóról szól), tényleg nehéz volt nem szégyenkezve kikérni magamnak.
(majdcsak megìrom a pornós posztot is ..)

ilyen izé

meg kéne már tanulnom rendes cìmeket adni a posztoknak... na mindegy.
tegnap leautóztunk a családomhoz megünnepelni engem. volt virág, meg közös ebéd, elsétáltunk meghallgatni az unokaöcsém szívhangját, meg a mamához a temetőbe.
aztán elautóztunk megnézni majdnemhugomék vadiúj házát, merthogy vettek egy házat. na meg azt a kispocakot is.
aztán még vacsiztunk, hazaautóztunk, itthon meg kihasználtuk az utolsó korlátlannetes órákat és marhaságokat nézegettünk. a rémes nyuszijelmezek válogatáson könnyesre röhögtük magunkat.

ma meg egyedül vagyok, és nem csinálok az égegyadta világon semmit.
és borzalmasan érzem magam.
fene se érti.

arra tippelek, hogy ez előfordul.
talán a tegnap miatt... a család-dolog, tudjátok. meg, hogy babát várnak... elköteleződések, felnőtt élet... én meg egyetemista lànyokkal bérelek szobát, és lövésem sincs, mit kezdjek az életemmel.

nemrég persze elsoroltam a pasinak, mi mindent akarok csinálni, éneklés, nyelvtanulás, sport, főzés, varrótanfolyam, volt ott minden, mint a búcsúban...
azt se tudom, hol kezdjem.

ehhez képest ma egy teljes napot töltöttem indokolatlan tétlenségben, kavarog a sok homályos mindenféle, miközben bénultan ténfergek.

és rossz.
az jó, hogy ennyire ilyet már rég éreztem, az nem, hogy megint. fujj. céltalanság, tehetetlenség... nem tudom, nem látom. lövésem sincs, merre induljak, meg hogy. és ez.


lesz ez valaha jobb?
vagy már mindegy, már vége, már elkéstem? lesz még belőlem valaha valaki?

megtalálom-e valaha magam, a nekem jó utat, vagy...

2018. február 17., szombat

most komolyan,

mit csináljak a hajammal, hogy ne zsírosodjon olyan hamar?


(mivel mossam? milyen balzsamot, egyebet kenjek rá? etc.)

2018. február 16., péntek

(sárga)rózsásan

legalábbis rózsásabban, mint előtte. sokkalta. (testileg-lelkileg is egy csokornyival...)

azon töprengek, meg akarom-e őt változtatni. (ezt nem ő vetette fel, saját észrevétel.) mert hát jelenleg annyi (részemről) kifogásolt dolga van, ezeket ne, ezeket inkább, ezeket meg máshogy/máskor csinálja pls, és akkor ez most azt jelenti-e, hogy nekem ez a fiú megfelel, ha (ismétlem: ha) mindenen változtat (azaz egy másik ember lesz), vagy mit.

vagy ez csak az a meglehetősen rosszul kommunikált (jogos) igény, hogy tanuljon (végre) meg engem, és aktívan vegyen részt az összehangolódásban.

vagy mezei hullámvölgy, a csillámpónik kijózanodása, egy megerőltetőbb időszak velejárója, mikor a kapcsolatunkon kìvülre koncentrál jobban, akármi, de mindenképp valami természetes, normális jelenség.

vagy a saját, privát, az objektív valóságot kitakaró, valamivel épp triggerelt "engem senki nem ért, ràm senki se kíváncsi, az én igényeimet mindig telibekakkantják" paráimról van szó (kedves betegségemnek hála).

vagymi.



valaki igazán feltalálhatná már a nagykönyvet, amit ilyenkor fel lehet csapni, és jól kinézni belőle, mifene.


olyan rohadtul bonyolult (nekem) az élet.



(kérdőjelek azért nincsenek a posztban, mert technikailag csak tényközlök a mélázásomról, asszem.

kaptam nutellát is, ami azért csak részeredmény, mert 2 éve ugyan még odavoltam a nutelláért, de azóta már nem izgat különösebben, nagynéha rámjön a kellvalami édes, de nem specifikusan ez, plusz van egy bontatlan üveggel a szüleimtől.

ettől úgy érzem, régen, kábé a megismerkedésünkkor még figyelt rám, azóta viszont... szóval arra a rettenet fájó érzetre, hogy "nem is ismer", sőt "nem tesz semmit, hogy jobban megismerjen, nem is akar ismerni, nem is érdeklem",
arra ez gyógyír is, de közben nem.

például.
meg ilyenek.)

2018. február 14., szerda

részletekben a zördög

a zördög, ami nem alszik.
például a múltkori "a férfi költsön rám", az tovább bontva valójában az elköteleződésről szól.
hogy a költés bizonyítéka az elkötelezettségének. hiszen ha elkötelezett, akkor 'hazaadja', akkor nem sajnálja. ha sajnálja, akkor ugye egyből felmerül a miértis.

szóval azért olyan érzékeny pont ez.

bizonytalanság.
kétségek.

ez miasz.r ez már megint

szóval a pasival nyűglődünk, rémesen, és próbálom meggyőzni magam róla, hogy én túlreagálom, ő meg kimerült, és ezért veszekszünk, és előfordul az ilyen, nem pedig az van, hogy reménytelen.
mert amúgy most kib.tt reménytelennek érzem.
már három átbőgött estén vagyok túl zsinórban.
már betegszabin is voltam, mert a sok sírás miatt teljesen lenullázódtam fizikailag. (nem szabad ennyit, mert úgy fogjàtok érezni reggelre, hogy leszakad az arcotok, szétrobban a fejetek, süt a bőrötök, fáj minden izületetek és nyirokcsomótok, és kirázza belőletek a lelket is a hideg, no és persze nem tudtok nézni, csak cszukottszemmel, úgy lüktet a szemgolyótok. nem remek...)
már olyanokat mondok a számmal, hogy megszégyenített a szexualitásomban. meg, hogy mintha teljesen, de tényleg gyökeresen máshogy képzelnénk el azt a párkapcsolatot, amiben élni szeretnénk.

nagyon félek, hogy ez így marad, és többet nem tudom felidézni, miért is gondoltuk jó ötletnek az összecuccolást és közöséletet, milyen volt az a decembertől mostanáig tartó veszekedésmentes, intelligensen vitatkozós időszak, amikor minden olyan működőképesnek tetszett. és normálisnak.
(ez valami hasítás, hogy nehezen hozzáférhetőek róla az emlékek, a tudás?)

boldog valentinnapot, hesteg.
(eddig még az influenza volt a legjobb, amit ilyenkor tőle kaptam, azabaj.)


remélem, elmúlik, hesteg.

2018. február 8., csütörtök

mindenféle kencékről, ajándékozásról és szegénységtudatról

mégegyhétfő.
nem tudom, mi van.

amúgy azt se értem, hogy a szuper "mindenmentes" lemosómban hogy' nem szúrtam ki a szulfátot a kb második helyen. megnéztem pedig ezerszer, elolvastam kb az összes véleményt, erre tessék: ez a szulfát szinte ugyanaz, mint az sls, és sokkal rosszabb, mint az sles, amit ugye kb mindenbe tesznek. hát remek.

nem akarok semmi lótúloldalát, biobuziba átmenni és eszetlenül elutasítani minden civilizációs vívmányt,
millió éve használok sles tartalmú cuccokat full fogalmatlanul, és nem tűnt fel, hogy ártana, csak az arcomra valami nagyon kímélőt akartam kenni, mert egyelőre nem értek hozzá...
hát, nem jött össze.
(nagyonnevetek.)

amúgy a rengeteg új infó kiüti az agyamat, sehogy se àll össze, a mobilnetem olvad, a telefonon olvasás meg nem annyira hatékony ebben,
már fogalmam sincs, mit miért, amit tegnap pedig még tudtam, és visszakeresni is bonyi.
így nehéz lesz.

de akkor is lesz egy megalapozott álláspontom! (csak azt nem tudom, mikorra...)


annyi biztos, hogy este kipróbáltam egy új sampont, ami ajiba volt otthon, és most iszonyúan viszket a fejem.

egy tehát kilőve.
(újabban valahogy nem jó a hajam, és többen megpedzették, hogy megint ideje sampont váltani,
ezzel csak azért kezdek kísérletezni.)

mondjuk nem is értem, attól a márkától még semmi se vált be sose, mért gondoltam, hogy hátha majd most.

karácsonyra kaptam a "sógornőmtől", ami nekem furi... az ilyen szappan-tusfürdő-testápoló csomagokat még valahogy el tudom helyezni a koordinátarendszeremben (bár általában remek jelzője a kapcsolat személyességi fokának, khm), de sampont? ... azért az, kinek melyik válik be, elég egyéni, nem?
sose jutna eszembe random sampont adni senkinek.
(mondjuk tusfüdőt se hiszem, de azt még inkább el tudom képzelni, hogy elhasználja, ha már...)

ráadásul én a világ legegyszerűbb esete vagyok, mert ha megtalálom, mi műkődik nekem, ragaszkodom hozzá... éveken át.
(pl eddigi felnőtt életemet a head&shoulders + fekete gliss kur spray, és előtte a kénes médea + mostmegnemmondommilyen balzsam kísérte végig.)
szóval elég a környezetemnél utánakérdezni.

ez ráadásul egy hajszálvastagító cucc, amire nekem pont semmi szükségem szerintem, így is inkább ritkíttatni szoktam a fodrásznál, mert sok meg nagy, meg stb.
szóval nem elég, hogy full másfajta sampon, de még annak is egy igen speckó darabja.

el se tudom képzelni, mi lehetett a koncepció.
(megint nevet.)

persze kaptam mellé tusfürdő-testápoló-illatgyertya kombót is, meg "anyóstól" is hasonlót,
hát, nem állíthatjuk, hogy megerőltették volna magukat,
bár úgy sejtem, ez itt olyan "ahány ház,..." féle különbség, unokatesómék is sokszor ilyen értelmetlen vacakságokra pazarolják a pénzt (amiket nagyrészt rásózok másra vagy kuka), nincs ajándékozási kultúrájuk (vagy hogy is fogalmazzam meg), fantáziátlanság is, hasonlók...


én amúgy az ilyen kencékkel úgy 20 éves korom óta úgy vagyok, hogy csak ami személyes választásom, azt tartom a fürdőben,

és csak mostanság, a pasi miatt tértem át arra, hogy mindenfélét kipróbálgatok, mert nála az övét használtuk, ami mindig random volt.

de vágyom visszaváltani arra, hogy nem kenek magamra bármit, csak mert kaptam, vagy olcsó volt, csakis szimpátia alapján, és csak akkor használom el, ha beválik...

pl most 3féle ajándék sorakozik bontva, de őszintén, mind a három mellé.
szeretném megengedni magamnak, hogy elpasszoljam őket...


biztos benne van, hogy felnőtt koromig sose választhattam én, vágyom az önrendelkezés és önkifejezés szabadságára,

de legesleginkább azt az undormány "nincspénzünk" érzést akarom levakarni magamról,

amit életem nagyrészében cipeltem és cipel a pasi is,
ami úgy nyom minket, hogy a valódi szegénységnek közelében se jártunk igazából.

ami mindennek ad egy mellékízt, pedig a szüleinktől kaptuk, azt hiszem.

persze spórolni hasznos, ha az ember okosan teszi (vagy néha adott élethelyzetben muszáj is),
de sokszor azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokat full logikátlanul megvonok magamtól, míg másra meg elszórom a sokkal nagyobb összeget (- amire nincs tiltás a fejemben, mert a családi életünkben nem fordult elő).

ezek a beépített tiltások rémesek.
például, hogy ekcémás lett a kezem egy mosogatószertől, ezért tartok tőle azóta is.
erre most a pasi kapott két olyat ajándékba,
és inkább venne külön szivacsot meg alátétet, és maceráskodna a külön használattal,
mint hogy továbbadja.
és szerintem emiatt.
holott simán megvesz több zacskó chipset, meg ropit, meg nápolyit, meg ízesített vizet, meg üdcsit, csupa ilyen felesleges szemetet, ami ennek a többszörösébe kerül, de ezt, ezt a sz.t meg nem akarja elpazarolni...

(szerintem majd azért erről megint beszélünk.)

vagy én rengeteg-rengeteg esetben kapom magam azon, hogy sajnálom magamtól ezt vagy azt az élelmiszert, még ha meg is vettem, nem merek enni belőle, vagy nem annyit, mert...

(mert spórolni kell vele? hát basszus..)


no, és igenis, én olyan életet akarok, ahol nem kell elhasználnom egy random tusfürdőt, ha nem jön be, csak mert nem pazarlunk...
amiben megengedhetem magamnak, hogy csak úgy lemondjak róla, és vegyek helyette egy magamnak megfelelőt.
(ahol a tusfürdő csak egy tusfürdő.)

ahol nem tapad mindenféle dolgokhoz a "nincspénzem", "nekemnemtellikrá" torokszorító, gyomorösszehúzós, szomorú és szégyenteli érzése,
amit gyerekkorom óta oly jól ismerek...



(és ami szerintem amúgy full felesleges, inadekvát önkínzás csupán,
mostmár kezdem felismerni és sulykolni magamba.)


(hű, de messzire vezetett...)

2018. február 7., szerda

mint valami fapadosabb hétfőn,

olyan volt ma bejönni. gyanúsan fáj mindenem mondjuk, ez mintha már nem az a mensis vonszolódás lenne, ami az elmúlt két napot fémjelezte.
(egy teljes délelőtt ment el például arra, hogy reggeli után eldőltem az ágytakarón, magamra húzva a másik felét... aztán csak úgy voltam ott, mint egy darab kő.)
fene tudja, majd kiderül úgyis...

aztán tegnap este pl elmaradt a főzés, mert semmi erőm se volt, hát, kb mozdulni se nagyon.
mondjuk vagy két órát biztos sétáltam a csípős levegőn, de ennyire azért nem vagyok puding, hogy így kiüssön...

csak így ma megint drága és szarcsi péksüti van egész napra, nyaff.

nem járt a metró se... fél 6-kor azért szokott, de hát akkor kalandozzunk, meg késsünk el. vicci volt, váratlanul ért.

a hóesés is utàna, 2x is... honnan? hogyan?? (tök jó.)

meg bekentem az arcom egy "nem is tudom, mit gondoltam, hogy megvettem" krémmintával, kb 4 óra után már behaluztam, hogy nőnek tőle a ragyák, kiborultam, lemostam.

(az lesz a nehéz, hogy mindenfélét random elkezdek használni, és nem fogom tudni, mi nem jó, ha nem jó.
ja, mert megjött a fizu, úgyhogy beszereztem a kinézett arclemosót - egy nagyon natúr babafürető formájában - meg micellás vizet is,
most nagyon drukkolni kell, hogy minden szeressen mindent, a bőrömet is beleértve.)

ezt a sz.rt meg kimosom majd a tégelyéből, és abba kérek mintàt kishugoméból (ami egy sokkal komolyabb cucc, és izgatja a fantáziámat nagyon), arra jó lesz.


cuki megérkezett az albiba - onnan tudni, hogy írt lecseszős üzit, hogy mért nem takarítottunk.
ez itt megint nem fair, de most nem mentem bele vitába, fürtös felhívta rá a figyelmet, hogy a hangnemért viszont szólhatnék, meg is tettem, gyakorlásnak jó.

az a helyzet, hogy nem vagyunk ott.

(és mostanában bizony neki volt messze a legtöbb szabadideje, amiből ott is tölthetett volna, de ezt hagyjuk is.)


félek ugyan a költözéstől, hogy nem lesz jó, hiányozni fognak a lányok, a lakás, a környék, stb,
ugyanakkor annyira jó lenne végre egy helyen lakni... és nem szenvedni ilyen marhaságokon...
ez nem fog hiányozni belőle.

leendő közös otthonunk egyébként szinte semmiben se felel meg az én minimálszempontjaimnak - de ugye ez az fwp kitérdekel.

meg telefonról blogolni se esik jól... fura, évek óta ez megy, de mostanában idegesít, leginkább.


nem jó ez a nap, nyűgös vagyok, - valahogy átverekedem magam rajt', ilyen is kell, gondolom.
(de nyaff.)

2018. február 4., vasárnap

megjegyzés

kedves tirpák g leendő szomszédaim csak azt felejtik el, hogy amint itt is lesz internet, youtube is lesz ugyanúgy.

alig várom a vidám vasárnap reggeli zenehallgatásokat (és énekléseket) kicsimmel. (vagy kicsim nélkül, de mindenképp diszkréten a falra fordítva a hangszórót, hogy azért a lépcsőházat hagyjuk aludni.)


#nekemazilyenbulinembuli

2018. február 2., péntek

kishugomék

pedig hivatalosan is eltolták egy évvel az esküvőt...
(mi megmondtuk.)

vita meg férfiak meg nők

én rohadtul rettegek mindig tényleg, hogy magamra haragítok meg megbántok embereket, ha kifejtem a másvéleményem. fogalmam sincsen, hogy kell ezt jól csinálni, olyan hangnemet megütni, nem erőszakosnak, agresszívnek, ostobànak lenni, a határokat eltalálni... úgy érzem, nem érzem, és ez félelmetes.

ugyanakkor pl a gender kérdések kapcsán rengetegszer, néha igen nagy vehemenciával vitatkozunk fürtössel, teljesen màs állásponton vagyunk, és sose győzzük meg egymást, de én azokat mindig úgy élvezem, annyira inspirálóak...

ő a feminista, én a konzervatív, ő a társadalmi berendezkedésből fakadó, én az ösztönszinten előrehuzalozott nemi különbségek híve vagyok...

de jajj, imádom a nézeteinket csontig üköztetni! sokat szeretném csinálni... csak akkor mindig vagy butának, vagy kötekedősnek érzem magam, az nem jó.

2018. február 1., csütörtök

a tegnapi mű pedig

ez a mangós-kókusztejes csirke volt.
hát gyerekek...

én mindigis a pörkölt-rántotthús-székelykáposzta-krumplifőzelék vonalon mozogtam, sosenem próbáltam még semmi igazán egzotikusat. (a szójaszósz meg a bulgur is nagy kalandnak számított.) ilyet meg még nem is ettem.
nem tudom, ez most hogy történt, csak akciós volt a lidl-ben a kókusztej és rágugliztam, aztán ez olyan agyhalottan is teljesíthető darabol-összeönt-hagyfőni kajának tűnt, és hirtelen nagyon akartam.
(mondjuk a hóvégi forintjaimat nem volt okos dolog egy fogásra pazarolni, de hát az agyhalottság, ugye.)

most oda-meg vissza vagyok a kajától is, meg magamtól is, és akarok sok-sok klassz új receptet, és újféle alapanyagot, és stabilan a kamrába tenni a kókusztejet (nem mintha a pasinál lenne kamra), és már azon agyalok, vajon az ananászhoz megy-e, mert qrvajó... (meg sok vegán fogást is inspirálódásnak a változatos zöldséghasználat miatt pl, csak épp húsosan, nyilván, meg mindenféle gasztroblogokat-vlogokat, ..., ... meg horváthilona szakácskönyvet is, haha. pedig ugye nem is szeretek főzni - ezt se értem.)

egyszer akkor is összeáll majd egy nagyobb receptrepertoár nálam is, és onnantól mennyivel szebb lesz az élet, awww :)

(kezdetben mondjuk lehetne a pasinál meg a melóban is wifi, mert a receptoldalak zabálják a netet, de még a gyönyörű új sárga függönyt se raktuk fel, mit akarok...

majd idővel lesz minden, ahogy gépem is lett.)

a váratlan vendégről

volt ez meg ez a poszt.
ami tök érdekes téma számomra.

arra jutottam, hogy egyrészt full idegen és érthetetlen már nekem, amikor páran arról írtok, hogy akik olyanok, azokkal van átjárás,
másrészt valahol picit irigy is vagyok.


szerintem ott a különbség, hogy "mert szeretem őket, örülök, hogy jönnek".

itt bukott a dolog.
hisz én nem szeretem őket. (és ők se engem, hiába hazudják, csak az illuzórikus képet szeretik helyettem.)
rémes ilyet állítani, ezért is húztam ezt a posztot eddig... de hát ha egyszer nem szeretem őket...
egyáltalán nem is kedvelem őket, igazából.

és ki az, aki random szívesen lát mindenféle ellenszenves xy-t?!


tàn úgy tudnám legjobban érzékeltetni, hogy képzeljetek el egy nagyon távoli kellemetlen rokont, akihez semmi közötök, full eltérő életvitelt folytattok, eltérő elvek mentén,
és mikor megjelenik, kényszeredett bájcsevelyt folytattok illendőségből, lehetőleg üres, semleges témákról,
de így is megmondó, lenéző, indiszkrét, erőszakos, tapintatlan, beleszól, bírál, számonkér, minősítget, orbitálos butaságokat hirdet egyetlen igazsàgként, passzív-agresszív, érzelmileg zsarol, mártírkodik, leszív, hasonlók, és ti végig alig várjátok, hogy végre szabaduljatok.

na, nekem a szüleimmel dumcsizás valahol ilyen.


ténylegesen két olyan emberről beszélünk, akik hiába tettek eleget némely alapvető szülői kötelességüknek, mert a többinek meg nem.

lehet, hogy voltak szép dolgok, értékek is a kapcsolatunkban, de mellette annyi rosszat követtek el (és folytatnák, ha hagynám), hogy azok nem számítanak.

biztos nekik is vannak értékeik, de mellette olyan negatív dolgok sorakoznak (a mai napig gyűlve), amik ezeket egyszerűen érdektelenné teszik.


kicsinyes, korlátolt, ítélkező, másokat lenéző, felelősséghárító, érzelmileg bántalmazó-zsaroló-kihasználó, mások előtt szorongó-megalázkodó, ezért is a gyengébbet (aka téged) büntető, passzív-agresszív sztájlban, de végtelenül erőszakos emberekről van szó.


pont teszek rá, hogy pl amúgy a barátaikkal szemben nagyvonalúak vagy kedvesek, engem az sehogy se érint...

vagy hogy ők mindent megtettek, hogy ők "megvonták a szájuktól az ételt" (képletesen), hogy nekem legyen pl nyelvi különóra - senki se kérte őket, bár ne tették volna. bárcsak egyszer is engem és a valódi igényeimet látták volna a beteges elképzeléseik helyett...

meg persze, ők szeretetből vertek meg mindig, hogy legyen belőlem valaki. köszi.


szóval majd, gondolom, nekem is lesznek az életemben olyan emberek, akiket bàrmikor szìvesen látok, amikor ráérek,
barátok, tán gyerekek, egy-egy rokon is akad ilyen azért biztos,

aki most olyan lehet, azzal technikai okokból ez fel se merül - jobban belegondolva amúgy vannak, csak ezért el se gondolkodtam rajta.

de amúgy tőlük is elvárom, hogy tiszteljenek annyira, hogy kérdezzék meg előtte, alkalmas-e.
mert nem tudhatják, mert nem az én életemet élik.

nyilván, ha ráérek, mondom, hogy jöjjenek. de ha nem, nem.
(ha gáz van, akkor átrendezhetem a priókat a kedvükért, az más.)


de nem, pusztán az, hogy rokon, nem teszi érdemessé erre. nem jogosítja fel, hogy beossza az időmet és energiámat. nem jár neki a segítségem se, csak ha olyan a viszony...

és a felnőttség az én szememben nem kötelez rá, hogy felelősséget vállaljak olyan emberekért, akik leginkább csak ártottak, és a mai napig bántóan állnak hozzám.

megbocsátani meg kell majd, tény.

de a megbocsátás még nem jelenti azt, hogy ostoba módon úgy teszek, mintha nem lennének ellenszenves, kártékony személyek, akiktől jobb távol maradni.
inkább azt jelenti nekem a felnőttség, hogy védem magam tőlük, meg a szeretteimet is, az életemet, és távolságot tartok, és nem engedem meg többé, hogy használjanak, zsaroljanak.

már mi a fenéért akarnék gondoskodni olyanokról, akik egész eddigi életemben csak bántottak? nem vagyok se idióta, se terézanya...

nem, a vér nem kötelez mindenáron.



szóval ezért van nálatok máshogy, mint nálam, nálatok, akik nem értitek.
pl az én apám puszta jelenléte engem feszélyez, akadályoz. nekem teher.

jó annak, akinek nem.
kár, hogy el se tudom képzelni... komolyan.


de basszus, el se tudom képzelni, tényleg.

a pasi

volt nyáron egy botrányosra sikerült lagzi, ami után én pityeregve közöltem, hogy belefáradtam.
erre ő letette a nagyesküt, hogy már érti, és sajnálja, és mostantól majd ő tesz bele többet.

hittem is, nem is.

no, utàna tényleg minden más lett.
ugyanakkor voltak undi krízisek is, mikor meg azt nem értettem, mi a fenét csinálok én mellette még mindig.

legutóbb december elején.

akkor pl elhangzott, hogy ő márpedig soha senkivel nem fog összeköltözni (de legalábbis velem tuti nem).

igazából azóta se értem, hogyan, de onnantól kezdve lett az összeköltözés konszenzusos realitás.

nyilván átbeszéltünk akkor egy csomó mindent, mégse értem, mintha ott kicserélték volna, mintha valaki azt mondta volna neki, hülye vagy, fiam?!

szóval azóta méginkább egy más dimenzió az egész kapcsolat, és benne a viselkedése.

tényleg-tényleg nem értem, tavasszal a minusztízezerről indultunk, a szakítás utáni újrakezdős erőlködéssel, még én magam is úgy fogalmaztam, csinálom, mert úgy érzem, nincs más választásom, bár az eszemmel tudom, hogy lehetetlen.
szóval a hitem, reményem tudottan kényszerpálya volt, gyűlöltem is az egészet, szégyelltem is magam nagyon, amiért ilyen szánalmas vagyok.

most meg ott tartunk, hogy jobb, mint azt valaha remélni mertem. szeretve vagyunk, összehangolódunk, szerelmezünk, ügyesen megbeszélünk dolgokat, még akkor is, ha összeveszünk, szépen tartunk a mégközösebb közös élet fele.
mostanra sosem izzadtságszagú...
hanem...
hanem minden olyan normális, komolyan.

hát wait, what.

picit se érzem már megalkuvásnak, kényszerpályànak, azt se, hogy én vinném el a hátamon, hogy főleg csak engem érdekelne...

már meg se tudom tippelni, mi lesz ebből így, de nem érzem, hogy aggódnom kéne.
félreértés ne essék, szoktam, hú, de még mennyit,
mert az előzmények, meg az alapok hiánya, meg stb,
de közben belül valami bizonyosságszerű van, hogy ha ilyen átalakulásra képesek voltunk, (tàn) minden lehetséges.


u.i.: lekopogom. sokszorosan lekopogom, hátha.
u.ui.: maradjon így, vagy ígyebbül, nyilván.


(jaja, tudom, határozatlan bizonyosságokba', de ez sajnos ilyen.)

az elvi probléma /2

másik fele pedig a férfi-női szerepek.

olyan nevelést kaptam, ami még egy teljesen másik világra készített fel. (mondjuk ez lehet a generációm problémája is, nem csak egyedi...)
((megspékelve a vidéki vallásossàggal mégmásabbra, de ebbe bele se menjünk.))

a férfi keresi a pénzt, a nő viszi a háztartást-gyerekeket.
ami azért érdekes, mert közben már a nő is ugyanannyit dolgozott...

szóval logikusan úgy fogalmaztam át ezt a rendszert, hogy a háztartást-gyerekeket is igazságosan felosztva, megosztva viszik.


de bennem akkor is ez van kódolva.
hogy legyen elég annyi, hogy dolgozom egy bármit, amivel épp annyi pénzt keresek, amennyit, mert az igazi pénzt, a többet úgyis a férfi hozza.

(hát ez így roppant érdekes lesz a pasival, mert ő aztán nem óhajt eltartani,
szerintem közös kasszát se,

ez a beszélgetés lassan aktuális pedig,
izgi, ki tudunk-e hozni belőle valami használhatót.)


illetve nincs felesben fizetés, igenis elvárom, hogy a férfi költse rám a többet,
(mondjuk 1/3-2/3 arànyban? nemtom.)
(nagyvonalakban: akkor érzem magam biztonságban, szeretve, nőnek, őt meg férfinak)

és még olyan elvárás is fut, mint kiderült, hogy a szabadon felhasználható pénzéből arányaiban eleget fordítson rám.
(itt nincs tudott szám, de van egy lélektani határ, aminél ha úgy érzem, kevesebb,  máris mindenbajom lesz, hanyagolva érzem magam, estébé...)

meg persze odadom én minden pénzem életem parjànak a közösbe, meg hajlandó is vagyok megerőltetni magam egyoldalúan is, ha kell - no de ugye csak akkor, ha már elég biztosnak látom az elköteleződését.
és az nekem a mai vilàgban még mindig a házasság, ha nem is garancia még az se. (aminek ő ellene van..  hát akkor meg?)


aztán az is mélyenkódolt, hogy a nő házias, süt-főz-takarít-rendezkedik, otthont varázsol a hazahordott javakból, míg a férfi ezermesterkedik munka mellett, pont.

no, ez így viszont már üti a logikát, hiszen ha időben ugyanannyit dolgozunk...
értitek.

és tudom, hogy az enyém a felszínen nem várja el, fennen hirdeti a munkamegosztást, simán főz-mos-takarít,
de azt is tudom, hogy ösztönösen meg vàgyna erre a fajta női gondoskodásra, szereti ha (jót) főzök neki (pláne, ha sütök), ha tisztaságot varázsolok, ha úgy várom haza...

ez is érdekes lesz, hogy akkor most hogyan osztjuk majd fel.


pláne, hogyha azt szeretném, hogy ő hozza haza a többpénzt, én meg maradhassak a nempénzes, de sokszabadidős helyemen, ahol is a sok szabadidőt magamra óhajtom fordítani.

no persze órában ugyanannyi az a sokszabadidő, mint neki lenne - ha csak egy állása lenne.
vagyis nem, mert ő a munkaidejének harmadát éjszakai alvással tölti (kevésszer kelnek csak), meg filmet néz, meg délutàni szundizik,
tehát neki több lenne.

de neki nem egy állása van, hanem másfél, plusz a mindenféle pluszmelók.

tehát mégiscsak nekem van több szabadidőm.

de én nem kértem, hogy vállaljon ennyit. sőt, pont hogy kértem, hogy ne.
ez az ő magáncélja, pl jobb kocsira gyűjt most.

mondhatnám, hogy értünk teszi, de igazából ugye nem óhajt közösködni, az tehát az ő pénze. (nem a mi kocsink lesz, hanem az ő kocsija.)

de közben meg vérig sértettem, hiszen akkor miből lesz szekrény, mire odaköltözöm.
ez igaz, énnekem semmi ilyenre nem telne.
meg a kocsiba én is be-beülök mellé.



szóval ez számomra zavaros.


egyfelől értünk dolgozik, másfelől én ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

egyfelől vágyom a közösködést, másfelől meg ott az ő vágya is, hogy én is keressek jobban, dolgozzak pluszokat.
és a kimondatlan nyomás, hogy ő széthajtja magát, akkor nekem is többet kell tennem, mint szeretnék...

(régen, a kezdeti csúnyább időkben beszólt sokat, hogy nem csinálok semmit, hogy váltsak munkát, hogy stb,
mígnem megtanultam kiállni magamért,
mostanában is mondogatta még, hogy keressek többet, mert ő nem fog eltartani,
ill most is kölcsönadott csak,
bár az is igaz, hogy most indokolatlanul basztam el a pénzem, nem csak a szokványos kiadások voltak,
szóval fasztudja.
bocsánat.)

meg amúgy mindketten olyan családból jöttünk, ami szerint az élet küszködés, hajtani kell és folyton hasznosnak lenni - meg hasonló fincsi hiedelmek. ez is rémes.
(pl anyám még most is terrorizál azzal, hogy nem foglalom le magam eléggé, nem csinálok semmit, az az én bajom. - wtf.)
meg utálom azt a nőképet, ahol ő az úr egyszemélyben, és erőn felül tol mindent, míg a férfi csak mutatóban van jelen, és a nő megszakad, és úgy priorizál, hogy mártírkodhasson, de a lényeg mellett elmegy.
meg a pasinak is elég gázosak a férfi-női mintái, az anyja se túl szimpi, az apja se lenne az, amennyit tudok róla,
ez is gáz.


szóval nem tudom.
nem tudom, mit várhatok, mit szabad, mit nem.

remélem, majd kialakul, menet közben átbeszéljük,

ami biztos, hogy nem az egymásmellett, hanem az együttélés híve vagyok, nyomatom az összehangolódás és a megbeszélés fontosságát,

a "két külön ember, mégis egy egység is" és a párkapcsolat, mint külön létező entitás elvét.


ja, mert amúgy tavaszfele valahogy próbaösszeköltözünk elvileg.


addig bármi lehet még,
de hàtha jó lesz.

az elvi probléma /1

meg az, hogy nekem van ugye egy állásom. azaz dolgozom, pénzt keresek, mint bárki más.

ez egy teljes àllàs, csak más időbeosztással, tömbösítve 2napokat tizenkétórázom, de óraszámra átlag ki szokott jönni. (persze az nem számít, másoknak munkaszüneti nap van-e.)
borzasztó stresszes amúgy (egy csomó ránézésre nem is látszó dolog miatt), és rohadt keveset fizet. (de pl a titkárnők se keresnek ott jobban, megdöbbentő módon, szóval ahhoz képest meg jó nekem.)

azt szeretem benne, hogy tömbösítve van. vagyis a sok szabadnapot.
meg hogy ott is olvashatok egész álló nap, végülis.

szóval nekem az a hozzáállásom, hogy letudom a kötelezőt, de azon felül hadd foglalkozzak a saját dolgommal. (csupa olyannal, ami aktuálisan érdekel.)

nemigen van bennem ambíció, azt hiszem.

gondolom, ez más lenne, ha olyan melóm lenne, ami egyben érdekel is,
vagy ha olyan célom lenne, hogy pénzt szerezni-gyűjteni x dologra.

de, szomorú vagy sem, egyik sincs.

engem pl a párkapcsolatok pszichológiája érdekelt, az, hogy kinek milyen kariajit vegyek, hogy hol lehet ingyen-occsóér' használható szekrényt szerezni, aztán a hogyan válasszunk jó notebookot, most meg épp az arcápolás, ezzel foglalkozom, erről olvasok napokat,
mindig ami épp érzetre szükséges.

a jövőm építése full hidegen hagy még úgy is, hogy a pasi szerint így örökké màsoktól fogok függeni.


de könyörgöm, legyen màr elég, hogy rendesen dolgozom.


egyrészt tudom, hogy nem marad így, nem is értem azokat, akik magyaráznak, hogy ebbe nem szabad beleragadni, mert bennem sose merült fel, hogy így maradok...

most ez van és majd, ha eljön az ideje, máshogy lesz, továbblépek.

komolyan az a külső nyomás, hogy mindegy hova, csak lépjek tovább, akkor is, ha nem akarok, nem érzem aktuálisnak, nem látom, hova lenne értelme?

utálom ezt.

meg hogy el fogok így késni... végleg lemaradok... (hát nem tudom, ki mennyit lát belőlem, de ezúton jelentem: már elkéstem, már lemaradtam, már biztos, hogy nem tudok olyan életívet befutni,
már hadd ne kelljen a lehetetlenen erőlködnöm, örök kudarcra ítélve...

szóval már mindegy, akkor meg nem lehetne, hogy végre a saját tempómban haladjak?)


másrészt gyűlölöm azt a hozzáállást, hogy a szabadnap arra való, hogy méghasznosabban töltsd, a.k.a. bepaszírozz oda egy másod-, harmad-, sokadállást, meg mindenféle alkalmi pluszmunkákat, meg pörögjél egész nap.

(utálom: az első kérdés a "na és mit csinálsz még mellette?", és jön a döbbent fej, hogy "semmiiiit? de hát kényelmesen beleférne valami más is...")

szóval héló. nemár. komolyan?!
én nem kulimunkával akarom tölteni az életem, van annál jobb dolgom is... ez egy.

ledolgozom órára ugyanazt. ez kettő.

egy átlag irodistán akkor miért nincs számonkérve az x-edik plusz állása? neki miért jár a pihenés a szabadidő, ha nekem nem?


egyáltalán, mi az, hogy ciki, ha a szabadnap tényleg szabad, és urambocsá' pihenéssel tellik?

volt olyan kolegám, akinek 4! állása volt, ebből több 24órázós-ottalvós, borzasztóan nézett ki mindig, és alig látta a családját...

vagy apám, aki még tàntorgott is a kimerültségtől rendszeresen.

vagy a pasi barátja, aki az x àllása meg mifenéje mellett még sulikba is jár, és annyit volt távol otthonról ezek miatt, hogy fix szobát bérelt a városban. (én már akkor mondtam, hogy igazàból ez abnormális, és menekül a rossz házassága elől... és lőn, végre válnak.)

ezek lennének a követendő példák, komolyan?

a pasi is telepakolja megint minden napját munkával. rám ezzel iszonyú nyomást helyezve. ez meg nem fair így. sok szempontból nem az, szerintem.



szóval a dilemma egyik fele nagyjából ez.

valami volt

tegnap. vagy a levegőben, vagy csak velem, de mint akit agyoncsaptak.

a pasira felébredtem, még mondta is, hogy csinál reggelit, meg jóreggelt, meg ilyen napindító dolgok,
és utána már hiába beszéltük meg, hogy szép napot neki, én alszom tovàbb, nem ment. (de legalább tényleg csinált tükörtojást meg kvt.)

((ez nekem ilyen szuperromi dolog, a tükörtojást gyűlölöm csinálni, enni viszont ahh, és úgy általában is minden vagyok reggelente, csak önmagam nem, szóval aww!))

később  mikor dél fele lelkesen felhívott, hogy mizu, mi jót csináltam eddig, hát... még mindig ugyanott ültem, ahol hagyott, és a telefonomat nyomkodtam. kb.

de aztán megihletődtem, mit főzzek.

aztán hazamentem az albiba, hogy ott bőgjek 5 percet, hogy nekem semmihez sincs erőm, én pihenni akarok, én nem értem, mért az a normális, hogy a szabadnapomon nempihenek, utálom ezt, nemmosok, de akkor meg minek jöttem haza, ..., ...

felmarkoltam egy tiszta pulcsit, csak hogy legyen értelme, és elindultam vissza, bőgve.

bevásároltam a kajához az uccsó pénzemen, disztingválva, aztán nekiálltam csinálni, bőgve.

visszahívott a pasi, mert előtte eszembe jutott, hogy ő másnap melózik, oda is kéne kaja, de mi és miből, és miért nem jutott ez eddig eszünkbe (és nem értem el, úgyhogy ezen is bőgtem),
és sírva próbáltam elmagyarázni neki, mennyire fáradt vagyok, és nemértem, miért kell..., de letudta azzal, hogy akkor ne mossak, ne csináljak semmit, pihenjek.

nem tudott azonosulni az elvi problémámmal. szóval ezt még majd szeretném àtbeszélni vele.

mindenesetre a kaja jó lett, örült, mert ezek után nem szàmított rá, adott kölcsön pénzt, hogy csak emiatt ne haljak éhem, és miután ettünk, ő továbbindult, én meg random elaludtam. ez olyan 4 körül lehetett...

szinte sose alszom nappal, szóval valami tényleg kellett legyen.

na.