2020. május 27., szerda

dolgok /3

ma rájöttünk a kishugommal, hogy mostanra nagyjából ugyanazt gondoljuk a munkáról, társadalmilag elvárt életmódról, "élésről", és nem is sejtettük egymásról!

nagyon vicces egymás szavába vágós rácsodálkozás volt hirtelen.



(ja, és más irányból, úton, háttérrel, egymástól függetlenül jutottunk el ide, bár tény, hogy a szülői minta egyezik.)

dolgok /2

kenyeret ugyan nem sütöttem, de levàgtam a hajam.  azóta azon gondolkodom, minek fizettem legutóbb ugyanezért a színvonalért 8ezret egy másik embernek...

(mondjuk azután meg is fogadtam, hogy új fodrászt keresek. ez az eset csak igazolta a döntésemet.)

dolgok /1

az online karantén-bevásárlások remek alkalmat szolgáltattak, hogy ismét új dolgokat próbáljak ki...

megkóstoltam például a mogyoróvajat. rájöttem, hogy mogyoróíze van, amit pedig én nem is szeretek.

#kalandozásokba
#milegyen


(ugyanitt: a mark&spencer gyárt kisüveges szárított korianderlevelet. ami ugye szerintem is poloskaízű...  szóval nyilvàn vettem.)

2020. május 24., vasárnap

melóka-akták, kiscsaj-gate

most azért is lett jobb, mert bár mi is visszaállunk a bejárós munkarendre, a főni egyelőre váltott műszakra osztott be minket.
szóval (még :( ) nem 5nap/hét, csak 2-3. enyém maradt alapnak a kedd-csütörtök, ahogy eddig is jártam (mert én bejártam), a pénteket visszük majd felváltva, szóval a sorminta a váltótársammal fog indulni hétfőn.

aki viszont sajnos a korábban már említett kiscsaj lenne? lesz, aki ugye két és fél hónapja se a munkahely, se munka közelében nem járt

- és ez erősen aggasztó. (nem, hogy nem dolgozott, hanem a személye - a szerk.)

(nem akartam én falra festeni az ördögöt, de ilyen ötösöm lenne a lottón! meg azon kolegáknak is (csak ne egyszerre), akik, mikor megtudták, hogy ő, szintén hangot adtak a kétségeiknek...)

és tádááámm:

pénteken végül telefonált is a főninek, hogy jajj, neki pont hétfőre pont délelőttre időpontja van orvoshoz,
de persze nagyon igyekszik mindent megcsinálni reggel, mielőtt elindul,
meg nagyon igyekszik majd nyitásra visszaérni. (nem fog.)

szóval a majd' negyedév utáni első munkanapját máris nagyrészt ellógja!

komolyan, ekkora pofátlanság nincs is.


oké, a kieső időt elviszi helyette a főni (ahelyett, hogy végre helyretenné, wtf, mondom, hogy valaki dugja azt a kiscsajt),
node és a többivel mi lesz?
mert kb a nyakamat tenném rá, hogy vagy szerez orvosi papìrt, hogy veszélyeztetett (nálunk azok még továbbra se jönnek), vagy simán csak kiíratja magát.
és akkor?

szóval nagyon, nagyon de nagyon rühellem a kiscsajt, meg hogy pont az én kontómra engedik neki ezt,

és nem kis enerdzsimbe kerül nem bedepizni megint, hanem kivárni, hogy mi lesz.

mindenesetre nálam ez a munkahely tényleg teljesen leírta magát mostanra, csinálom, amit feltétlen muszáj, amikor muszáj, de csakis azért maradok, mert kényelmesen lehet mellette sulizni, és luxus lenne feladni egy ilyet, meg el tudok bújni az irodámba. közben kb hányok a benti dolgoktól, a közvetlen kollégáimtól, meg úgy az egész képmutató szánalomkupactól, ami vagyunk.

visszatérésekbe'

na, most meg azért nem ìrtam, mert valahogy be kellett hozni a depi miatt elmulasztott határidőket, szóval amikor épp nem dolgoztam, beadandókat gyártottam ezerrel.
sikerült utolérni magam, lett is kb másfél szabad napom az újabb hullámig... (haha.)

a pasi gyorsan el is vitt romantikusan ebédelni a szokott helyünk teraszára (awww), majd kimentünk sétálni pár órát ide a határba a dzsindzsába, ahol az egész lockdown alatt is kóricáltunk (amikor épp nem a szép kis szélső kertvárosi utcácskákon). (jó helyen lakunk, ez van.)

találtunk pl egy igazi, természetes odut egy fán, amiben kismadarak voltak, és végignéztünk egy etetést, meg egy fenékkidugós pottyantást. nem tűnik nagy dolognak, mi viszont nagyon odavagyunk az efféle élményekért, hisz ilyet eddig csak videón láttunk, nem irl.

(nagyon jól elvagyunk a helyi nevezetességekkel: nyuszi, őz, egy-egy érdekes madár vagy hang, az épp nyíló virágok, a patak csobogása, a vize, ahogy áttetszik az aljáig, békakoncert, méhkas, valami nagy madár, cukin bicikliző kisgyerekek, talált bunki a semmi közepén, lovasok, elhagyatott sínen vagy szántón mászkálás, erdőillat, valami fura nagy bogár, macskák, a gyűjtögetős bácsi badass kutyája, ... egyszerűen imádjuk a random séták egyszerű örömeit.
a depi előtt/mellett végig ilyenekről nemposztoltam amúgy.)

másnap pedig (miután jól megbeszéltük, hogy minden hülye megindul most, mi még pár hétig kerüljük őket) délelőtt az ő baráti oldalával bandáztunk a Dunakanyarban, nagyon szabadtéren (kv, lángos, fröccs, nevetés, bringások, kutyások, gyerekesek tanulmányozása, séta a parton, lélegzetelállító panoráma), délután meg az enyémekkel egy sörgyár udvarán (jó sör, jó társaság, szíves fogadtatás).

a kettő közt meg sikerült egy útszéli árustól finom szabadföldi epret venni - első eper idén, szóval boldogság!

(hahh, ez alapján egész mániásnak tűnök, pedig ez csak a normál állapotom, amiből kiszemezgettem a jóságokat.
bizti nem vagyok túl a depin teljesen, de most épp már sokkal könnyebb megint. maradhatna így.)


2020. május 18., hétfő

na mi lett

köszi a kérdéseket, gondolkodás alatt.
azóta valahogy sikerült kijjebb mászni, némi újabb visszábbeséssel.

mondjuk ennek az lett a "haszna", hogy megpróbálok visszamenni a pszihez. (nem tudom, írtam-e, de idén végig gyakorlaton volt, és pont a pandémiás bezárkózásra ért vissza, én pedig nem akartam videóterápiát ennyiért.)

az pedig tuti kimaradt fejezet, hogy mióta ez a munkaköröm, pokol lett itthon az élet. alig tudtunk párként együttlenni a pasival, csomószor rájött még, hogy pihenés helyett gyerekezés volt csak, és ez szépen felmorzsolt engem.
hiszen én egy gyerektelen nő vagyok még, könyörgöm. nem tudok úgy élni, mint akinek van...
(utólag azt mondom, meg kívülről is azt mondták, hogy ez így tényleg nem maradhat, nagyon gáz volt, nem túlreagálás, sokkal hamarabb kellett volna lépni.)

na, erre jött a pandémia, ami elvágta, és így jutottam végre némi levegőhöz.
mondjuk előtte a pasi végre maga is azt mondta, hogy ezen változtat, csak sor nem került már rá,
ezen megy még bennem a bizonytalankodás,
mert annyira retteg a nőtől, hogy inkább az ő kezébe adja a kb teljes irányítást 6. éve, nem vagyok biztos benne, hogy képes lesz változtatni ezen.

pedig tényleg meghatározó probléma.

és a másik: rájöttem, hogy az 5x8 munka nekem azért sem akar átjönni, mert én nem ezen szocializálódtam. apám csak minden 4. nap ment dolgozni, anyámnak volt kb 2-3 fix idős kötelezettsége per hét, a többi random időpontegyeztetős, rugalmas, nagyszülők ezer éve nyugdíjban - egyszóval úgy nőttem fel, hogy sose láttam senkit klasszik reggeltől estig bemenni, nálunk tényleg senkinek se falta fel az idejét ez a rendszer a gyerekeken kívül. nagyrészt otthon voltak, pl mindig tudtak meleg ebédet elénk tenni suli után, ami, lássuk be, nagy szó. (csak akkor ezt nem láttuk.)
arra is emlékszem, gimi utolsó két évében naponta megbeszéltem magammal, hogy már csak ezt a kicsit kell kibírni, aztán soha többet nem kell naponta kelni-menni így. (és ezt egészen komolyan hittem is, hisz buborékban éltünk, nem fogtam fel, hogy másoknál nem így van...)

konkrétan arra lettem előprogramozva, hogy az első és legfontosabb a család, és a velük otthon töltött idő dominálja az életet, és amikor felnövök, nekem is ez lesz.

és már volt, de: szóba se jött, hogy a diploma után nekem holmi anyagiak megszerzésével kéne b.akodnom, hát azt majd a férjecském intézi, míg én a gyermekeinket potyogtatom. ez a deal, mi vagyunk az élete értelmei, stb.

nahh, erről az egészről hiába látom, hogy waitwhat, nem életszerű, elvonatkoztatni, azt nem sikerül, haha. mindig újra azon kapom magam, hogy fut a háttérben,
és persze mindig fáj is, hogy nem ez van - ilyen tudatalatti szinten persze.
nem tudok mit kezdeni ezzel a másféle élettel igazán.

szóval bennem az van, hogy az emberek nem ìgy élnek.

(és nem is sikerült megszokni.)

és akkor ezzel valamit kezdenem kell. (és eddig nem jött össze.)

2020. május 13., szerda

depressziósposzt

hát igen, nyilván életválságba kellett kerüljek, ha már pandémiás otthonmaradós extremitások vannak... ahh, annyira sablonos.

nem vagyok jól. de, komolyan, kit akarok áltatni, erősen kételkedem mostmár, hogy valaha leszek.
szerintem én már csak ilyen, kívülről indokolatlannak tűnően szenvedő hol így-hol úgy maradok.

az a rész, amikor megfeledkezem az időről, mert nem vagyok hozzá kötve, és a dolgokat szép egymásutánban csinálom, ahogy adódnak, valami belső ritmusra, az mindig jó.
sétálni, levegőzni, a környéken bóklászni mindig jó.
kettesben szerelmezni is, a neten érdekes dolgokat összeolvasni is, szeretett emberekkel kommunikálni is.

de így kb ennyi.

halálos rettegéssel tölt el a gondolat, hogy nemsoká majd újra rendesen dolgozni kell járni.
mostanra megundorodtam a helytől, csupa képmutatás, fontoskodás, dilettantizmus. minél többet làtok, annál inkább azt gondolom, egy szánalomkupac.
na és amúgy is rosszul vagyok a tudattól, hogy heti öt napomat feláldozzam munkára, dzsíz, és akkor az ember mikor éljen? a fontos dolgokra mikor van idő?
ki találta ezt ki?
én nem ezt akartam, én nem erre készültem, én nem ebben akarok megrohadni.

node semmi egyéb nem jut eszembe, nem úgy tűnik, hogy bármihez is értenék, amiből pénz lesz, szóval ebben fogok.

és akkor ez ìgy fáj. mindig.

ez a kapcsolat is, hogy oké, persze, szeretem, szeret, de akkor most így ennyi az élet? sosenem lesz teljesszívbőlházasság, közösgyerek, kertesház, valódi mély megértés, absztrakt szinten folytatott naaaagy beszélgetések, annyiolyanszex, az érzés, hogy ismer, hogy tudja az ízlésemet, hogy úgy passzolunk, hogy olyan életünk lesz?

a suli is, hogy hát én már elvesztettem a lelkesedésem, mert hát mit fogok én ezzel csinálni, soha az életben nem lenne önbizalmam tényleg dolgozni benne, hülyének érzem hozzá magam, pénzem se lesz továbbképződni... némelyik tanár csak elénk lökött címszavakat, hogy guglizzunk magunknak forrást, aztán ìrjunk beadandót, ez is aztán az ismeretátadás magasiskolája.
és most éppen megint nem megy, megint csak a kötelező minimumot szenvedem ki magamból (most pont még azt se), mi lesz így, minek.

nagyon alkalmatlannak érzem magam, az életre is úgy általában, nyomorgatnak a kontrollálhatatlannak tetsző szorongások,
olyan dolgokat gondolok, amiket nem akarok, nem vállalok.

yepp.


de légyszi, ne ìrja meg senkise ide, hogy pedigilyenazélet, meg változtass, meg bármiokosságok,
mert senki sincs az én bőrömben, hogy értse, amit élek.

aztán mittudomén...
valamit majd csak kitalálok ezekre is, ugye, és akkor megint jobb lesz.

bár találnék egy lottónagynyereményt vagy egy ténylegjó jó pszichológust, vagy egy màsik agyat, vagy értitek.

(update megjegyzés: amúgy ponthogy a pandémia szakította meg ezt a depressziózást, ami még a poziváltással jött igazán. csak sajna vészesen fogy az ereje, és folytatódik bennem ugyanaz a nyomor, amit kicsit legalább elfelejthettem.)