2020. július 24., péntek

:(

mi most ugyan nyaralunk a gyerekkel, és a nap nagyrészében azt sem tudom, hol a telefonom, de :/ :(

2020. július 14., kedd

kelbimbó

lementünk a parkba, a gyerek mindenáron fogócskázni meg versenytfutni akart. ez főleg apa reszortja, de most fájt a lába,
nekilódultam hát én...

és...
nos, a könnyű, pántos kis nyári ruhámat, úgy tűnik, nem erre találták ki.

kivillant ugyanis a mellbimbóm.
még jó, hogy pont senki más nem látta.

ezt így mondtam is, volt nagy nevetés, átváltottunk időmérő "önversenyzésre" aztán bújócskára. oké.

node.
eltelt pár óra, gyerek ráncolja a homlokát... látszik, nagyon törpöl valamin... egyszercsak kiböki, halálos komolysággal, odamutatva:

de nádja, miért hívják azt kelbimbónak?



#annyiraegyemmeg
#pontosítsdfaarccalmerteztökreoké

ja, amúgy

nem azért emeltem ki a hétvégéből az előző mozzanatot, mert az volt a leghangsúlyosabb, inkább úgy nézzétek, hogy az a leginkább személyes fájdalmas pont, amivel a legkevésbé tudtam megbìrkózni máshogy.


sokkalta fontosabb dolgok történtek, amiket viszont elég volt megosztanom-átbeszélnem az irl környezetemmel a feldolgozáshoz, jót is, nehezet is, bizonytalant is...

egy gyerekezős alkalom mindig borzasztó intenzív, pláne a 'mérföldkő-alkalmak'.
millió dolgot mondunk, teszünk, milliomegy kérdés felmerül.

ezt vagy azt jól csináltuk-e, hogy lehetne jobban, mennyire jó volt, stbstb.

cuki sztorik, rengeteg szeretet, nonstop figyelem és finomhangolt egymásrarezonálás, apró csodák tömkelege...

nyál meg cukormáz, de irl is pont ugyanígy ott a nyál és cukormáz, erőltetés, túlzás nélkül.
borzasztó sok nehézséget is hordoz, van utána sìrás, kétségek, feldolgoznivaló is simán bőven, mégis tele van lenyűgöző tapasztalással is. (tudjátok: mit mond, hogy mondja, ahogy okosodik, nyiladozik, változik, nő, hogy reagál, hogy tanítjuk egymást a máshol így meg nem élhető helyzetek során át...)
és hát látni a párodat jóapaságában a gyermekével bármit csinálni úgy, az akkor is tud szívolvasztó lenni, ha az a gyerek nem közös. durva.

én meg... nekem ebben brutál sok munkám is van, miközben azért erőltetés nélkül, gördülékenyen megélem én is a nekem jutó jót is. (kis kacsók random ölelései puszival, szeretlekkel for president.)

plusz egyfajta híd is vagyok köztük sokszor, egyengetem az útjukat egymás felé, hogy megtalálják a jól kapcsolódás módját.
ellensúlyozom is anyuka rossz hatását, tanítom is a pasit olyanokra, amike otthonról nem tudott hozni, pl az érzelmi nüanszok megfelelő felismerésére-kifejezésére, külső tükörként a saját működésének gyengébb pontjaira, ő pedig beépíti szépen, korrigál, mélyít.

pl olyan még van, hogy ha látom, hogy épp nem látja, azt mondom: fú, apa mindjárt nagyon össze fog puszilgatni - így felhívva a figyelmét az igényre, A pillanatra, és akkor ő cselekszik is.
így tanulja magától is mindig meglátni, ez van.

az is van, hogy bár nekem a hátam közepére se kellett ez az anyósékhoz bumszlizás-ottalvás, rengeteg xtra melót kívánt, a gyereket is pluszban készíteni kellett lélekben a "váltásra" meg kezelni mindkettőnk izgulását, nehézségeit meg logisztika meg a saját komfortérzetem-zónám is heló volt, meg minden, értitek,
én magam azt akartam, hogy lehessen akkor együtt a családtagjaival is, épülhessen velük tovább a kapcsolata.
(nem volt muszáj, a pasi rámbízta, hogyan legyen.)

és szépen balanszíroztam az összehangolódásukat, hisz én voltam a gyerek biztos pontja, biztonsági kötele, mert velem van úgy összeszokva-hangolódva az apján kívül,
és vontam be fokozatosan pl a nagynénit is,
aki imádja, de hát hirtelen fogalma se volt, honnan-hogyan közelítsen,
intéztem a lépéseket szép fokozatosan, mesélje el neki, mutassa meg, képzelje el, kérje tőle, mossanak együtt fogat, az esti mesét már olvassa ő nekünk, ölelgethessék egymást is, dumcsikázhassanak, jóéjtpuszi, miegyéb...

én vagyok-voltam az a külső pont, aki látta az igényeket, állapotokat, és szép tudatosan "egyengette" a dolgokat - és büszke rá, hogy kielégítően sikerült.

ha már értem-érzem-látom, nem tudom ugyanis szó nélkül hagyni.
nem kontrollfreak picsaként, nem "megmentőként", hanem csak megteszem, ami adódik, amikor adódik, mert szeretem őket, és ebben vagyok jó.

a pasival is egyeztetünk, igazítunk, átbeszélünk, közben is, az alkalmak közt is... és elmesélek neki mindig mindent, amiről lemaradt, akkor is, ha csak pont wc-n volt vagy ilyesmi.

mindenről mindig tud: mit mondott, én mire mit mondtam.

hangoljuk össze a gyerekkel bánást, az álláspontokat, irányt teljesen.

és amikor egyedül hagyott minket, videochateltünk meg telefonáltunk sokat-sokat, küldtük a fotókat, részese volt, amennyire csak lehetett.

és pl az esti telefonokból tudatosan háttérbe igyekeztem szorulni, annak ellenére, hogy a gyerek igényelt volna többet, meg megtámogatom, hogy apa olyanokba is be tudjon vonódni, amikkel a gyerek ösztönből hozzám fordul,
és engem is ugyanolyan boldogsággal tölt el, hogy egyenlítődik ki szépen ez az arány és a bújás és a gyerek által magának megengedett szeretlek-mondás mennyisége,
hogy alvás közben is keresi őt is már, hogy átkerülhetett az ágya apa oldalára végre,
hogy fürdethette, hogy feneket törölhetett, hogy akármibármi.

minden, ami direktebbé, nyíltabbá teszi a köztük lévő szeretetkapcsolatot és kötődést, nekem is egy újabb siker és öröm.

értitek-e s úgy-e...


(ja, amúgy lehet, nem allandósítanánk az ilyenkor anyósnál alvást, mert a gyerek mostanában nagyon igényli, hogy otthon nálunk legyünk, nyugiban, "túlingerlés" nélkül, szóval az még kialakul, szerintem ilyen változó lesz, mikor épp hogyan lesz kedvünk...
de ő magától mondogatta már egy ideje amúgy is, hogy de jó lenne ottaludni egyszer, még azelött, hogy úgy fordult volna a helyzet, szóval nem is volt idegen neki az ötlet.)

2020. július 13., hétfő

"hát ha te örülsz ennek kicsikém, akkor örülök"

nem tudom, hogyan hangzik a fenti mondat a fejetekben, de élőben a lehető legleszólósabb, legbicskanyitogatóbb hangsúllyal mondták - egész pontosan gyerekanyja a gyereknek, telefonon, a láthatás közepén. arra az egyébként szuperlelkes újságolására, hogy a mamáéknál alszunk.

abban a pillanatban, ahogy a pasi megírta neki, hogy ha szeretné hívni, ez meg ez az én, ill a nagynéni száma, már csörgött is a telefonom,
és nagyjából egy kínzásos-vallatásos jellegű beszélgetést képzeljetek el. végtelen bántó és megalázó volt az egész, tök nehéz volt utána tartani magam.

"-délben egy egész nagy adag levest megevett...
-doboz?!?!!! hogyhogy doboz?!?! milyen doboz???!!!!
-adag, én adagot mondtam. (wtf.) egy olyan jó nagy müzlistálnyit, összességében, csak kétszeri szedésre."

ez még a legszebb és legbarátságosabb része volt a beszélgetésnek, aminél amúgy a pasi és pasitesója is ott volt, mert épp elszaladtunk a laktanya elé odaköszönni, ha bemenni nem is lehetett.

csupa számonkérés, lefitymálás, beszólás, minősítés, hogy érezzem, hogy mintha legalábbis egy darab szar lennék,
meg persze a többiek is.
(és persze, hogy a gyerek is érezze, hogy mi...)

pedig csak röviden és kedvesen összefoglaltam, amit a gyerek nem tudott, de anya kérdezte: hogy evett-e és mit (mert előtte még beteg volt, és úgy engedte el, hogy semmit se eszik még szinte, és nálunk kezdett el) és hogy most épp elugrottunk a laktanyához ("tudom, rájöttem, hallom a pasi hangját, pedig már ilyen későn otthon kéne lenni, nem?" - jó gúnyosan). (nem volt késő és 5 percre volt a laktanya - a szerk. ja, és ezt ő is tudja.)

nem biztos, hogy átjön ebből,
de atya_úr_isten.
az a hangsúly...
az a csontig hatoló megvetés..

az, ahogy minden másodperc arról szól, hogy te gyerek, te nem vagy ott jó helyen, biztonságban, nem örülök, nem legitimizálom a te örömöd se, érezzed csak, hogy mennyire nem oké, hogy ezekkel vagy és még élvezni is mered.

hányinger volt.


mindenesetre megvolt az első olyan kapcsolattartás, ahol apa szolgálatba ment, mi meg azalatt félig ketten, félig a nagyiéknál bandázva ismerkedtünk a helyzettel - és végülis remekül vettük az akadályokat.

#megvoltunk
#megleszünkmáskorisbiztos

#nagykővoltazért


2020. július 8., szerda

szőrmentén - tmi

na és akkor hétvégén végre eljutottam oda, hogy legyantázzam a karom (hjajj, mit össze halogattam, aztán volt vagy tíz perc az egész, sokkal könnyebb és egyszerűbb, mint emlékeztem),
és akkor úgy gondoltam, miért ne szedném le a bikinivonalam is.

hát...


[sikerült összeszednem néhány véraláfutást, meg a tanulságot, hogy ez már nem a 'majd én pikk-pakk' kategória.
konkrétan nem érem el szögben, és kezem sincs annyi, amennyi a bőrkifeszítéshez kéne, és emellett olyan vörösséget csinàlt azonnal, hogy azt hittem, meg is nyúztam magam.
ennek ellenére nagyjából vállalható, amit összegányoltam.

emlékszünk még a hpv-probléma miatti kötelező borotva-stopra?
márciusig tartott volna, csak hát mittudomén, covid, szóval én és a kisollóm (röhögni ér) egészen mostanaig szórakoztattuk egymást és a pasit. (aki egész jól hozzáedződött a látványhoz, nomeg én is, azért ez személyiségfejlesztésnek se volt utolsó...)

persze biztosan léteztek volna professzionális megoldások, tudomisén, trimmelés, kozmetikus, villanófény, ... én inkább kicsit így tagadásban éltem.

aztán most... most nem tudom, hogyan tovább.]

[ja, és persze a lábujjamat megint lefelejtettem, nyilván.
minden_alkalommal_ez van.]

2020. július 5., vasárnap

random vasárnapi aprók

nagyon kemény és fájdalmas folyamat visszatérni fullosan a melóba - ez zajlott a héten, nem voltam happy.

még többet kellett (számomra amúgy nemkedves) emberekkel is (báj)csevegnem - erre mondta anno a pszi, hogy woww, ez szuperképességnek számít ám, hogy csak úgy megy, de azért halkan hozzátenném, hogy nem csakúgy, hanem jó nagy energiák árán.
(bár valóban, megy, nem véletlenül kaptak el most is, bő fél év után is megint többen, hogy ó, mennyire hiányzom én a portáról, milyen más volt úgy beérni, ahogy hozzám lehetett, és milyen segítőkész, gördülékeny volt akkor az ügymenet...)

elmerengtem azon is, hogy kívülről elég jó presztizse lehet a 'főfőnökségen dolgozom' munkakörömnek azért. (ha nem a pongyola, hanem a hivatalos pozinevet mondom, pláne.)
régebben, a "céges nyaralásokon" mindig volt bennem egy szégyen, hogy milyen kiemelten kedvesek velem, mert a központból jöttem, aztán közben én "csak a portás vagyok", mi lesz, ha szóbajön, hogy fog ez kinézni.
mára meg már beért a dolog, basszus. ma már "jogosan" kapnám ugyanezt. hiába gondolom személyszerint, hogy egy rakás kaki az egész, mások a sokszázból tuti nem így látják, meg nem is számít, mert objektíve nézve mégiscsak A hely része vagyok, egyike a kevés kiváltságosnak, akire a legfőbb főfőni ráköszön a konyhában, vagymi.

jó volna visszamenni a pasival oda, arra a kis céges helyre, ahol tavaly is megszálltunk pár napot, az jár a fejemben.
(legjobb persze a nagy üdülőhelyre volna jó, csak velük meg szerződést bontottunk idénre, pedig. csoda hely volt, csoda élményekkel, szerencsésnek érzem magam, hogy háromszor is eltölthettem ott azt a tíz napot.)

az is jár a fejemben, hogy most épp Párizsban csajoskodhatnék a többiekkel. rájöttem, hogy mivel most kerültem a legközelebb a repüléshez életem során, ez valahol egy szomorú, de vicces sztori is: egyszer már vettem egy a nevemreszóló oda-vissza jegyet, kezdetnek az is valami. (úgyis úgy áll, hogy nekem általában nem egyből szoktak sikerülni a dolgok, szépen beleillik hát a sorba.)
ha nem lenne fenntarthatóság-ellenes, mondanám nevetve, hogy megtámogattam a légiközlekedést, hogy mire énnekem is lesz alkalmam tényleg repülni, be ne csődöljenek.

az is van, hogy csendben, apránként visszakúszott az a nyugtalanító bizonytalanság-érzés az agyam hátuljába, az a covidos.
kishugom említette, hogy aggódnak megint az eskijükért, látva a környező országok híreit. mondta aztán egy szintén lagziját féltő kolegina is ugyanezt.
megnéztem akkor már én is, és hát hm meg jajj.
utána felhozta a takarítónőm is, hogy nézi és hm meg jajj.
hát igen...
hol lehet jó szövetmaszkot venni - ez az egyik engem foglalkoztató kérdés, a másik meg, hogy melyik nap tudjuk mostmár tényleg leolvasztani a fagyónkat, hogy aztán újra feltölthessük.
vannak dolgok, amikkel megvehető a biztonságérzetem, az van.
(ugyanitt a polkorrektség jegyében le kell írnom, hogy a hugom meg azt mondta rá, jajjugyanmárhagyjukmár, merthogy ő egyre kevésbé hisz ebben az egész vírus-dologban.

további hírérték még, hogy tegnap áttúráztunk a pasival Hűvösvölgyből Budaörsre, és most izomlázam van (többekközt) a fenekemben (is). de jó is volt, menjetek az erdőbe ti is!
(csak van valami légyszerű cirkás izé, ami támad, tapad és levakarhatatlan meg elpusztíthatatlan, szóval ha sikítozást hallotok, az nem a véletlen műve lesz, hanem az övé.
jesszus, az azért para volt rendesen...
hesteg_kalandok.)

2020. július 2., csütörtök

egy teszt nem teszt

úgy volt ugye, hogy két teszt után meglázják, mi lesz a karanténnal.
no, hát az első mindüknek negattív lett, viszont közölték velük, hogy màsodikat mégse csinálnak, tessenek szépen végigülni otthon a két hetet, abból majd kiderül.

ez milyen...

ráadásul amikor apuka rosszul lett, egy orvos se ment házhoz, az ügyelet meg mondta, hogy kéne ekg, de nekik nincs, kórházba meg ne menjen, mert azonnal beteszik a gyakorló koronások közé, és akkor tuti elkapja.
szóval keressenek radar alatt valami kontaktot, aki segíthet.

találtak, segített, de nem nevettek az ügymeneten egyáltalán.

2020. július 1., szerda

munkahelyi szomorú

elmegy az egyetlen olyan munkatársam, akivel igazán szívesen érintkeztem odabent.
na, ez most nagyon fájdalmas.

ketten voltak egyáltalán ilyenek (a kb negyvenből, akikre szűkült a munkahelyi világom a poziváltással a végsősoron háromszázból), minden más csak kötelező illembájmosoly és -csevej,
de a másik, az is olyan szoszo, főleg, mióta a benti nagy barátairól kiderült, milyenek. nem tudok már ugyanúgy beszélni vele se azóta.

gyűlölöm azt a sok fontoskodást, alakoskodást, képmutatást, azt a végtelen színvonaltalanságot, a lófaszpénzért magukat feláldozókat éppúgy, mint a másokat lenéző poziba került nímandokat, hogy az egész egy bűzlő sz.rkupac, amit mosolyogva mázolgatni kell.

és akkor itt ez a kb utolsó mentsváram, és elmegy.

#aligváromhogymégrosszabblegyen

hosszú-béna

egyrészt félt, a repüléstől, az ottani zsúfoltságtól, a turistás emberekkel-érintkezősditől, népszerű helyektől. mégiscsak most van vége, vagyis még nincs is, szóval itt úgy nem lett semmi, de más orszàgokban meg igen, és még egyelőre moziba se vagyunk hajlandóak menni egy darabig, akkor hogy gondolom, hogy ez okébb. másrészt félti az épp visszakapott lehetőségeket is, hogy érintkezhetünk szabadon a családjainkkal. (az ő anyja már nyolcvan fölött, a gyerekét se tenné ki ennek nyilván, de engem se szívesen hagyna egyedül, ha bármi bajom van, szóval mi lenne...)

aztán azon is parázott, hogy mi van, ha valamiért karantén, bukjuk a nyár összes további tervét. és a szabi - nekem így is egy elég megoldhatatlan helyzet a suli miatt - már csak 11 napom van, pedig épp csak a félév elejét tartották meg,  abból 5-öt kötelező karácsonyra eltenni, fogalmunk sincs, hogy lesz ebből idén közös nyaralás.
(ezekre volt ellenválaszom.) meg persze kishugomék is számítanak a segítségünkre a lagzinál, az is beleszámolandó.
viszont maga az elv, hogy akkor amúgy az összes kivehető-megszerezhető időt miért nem rá szeretném fordítani, meg kettejükre a gyerekkel, az valid. (mivel hogy nem túl sok. ha több lenne, jobban elosztható lenne...
mert alapból 22 nap szabira 21 munkanapnyi konzultáció esett volna pl idénre, és még hol lettek volna a vizsganapok... értitek, tiszta hülyeség ez a szabiszám is, #hogylehetígyélni.
eddig ahhoz voltunk szokva, hogy 3 napnyi szabiból megvolt a másfél hetem itthon.
#nagyonhiányzikez.)

de hogy a pénz a másik nagy érv, mert három nap Párizs, az gecidrága még nagyon olcsón is (a mi szintünkön), és én úgy számoltam, hogy kb pont beleférne a nyárba a kishugom eskijének költségei mellé, ha amúgy meghúzom magam, ő meg úgy, hogy nem.
egyrészt én nem néztem azt, hogy ő most akar jogsit csinálni, mert azt hittem, később (ez azért kell, hogy két év után esetleg dolgozhasson oktatóként, és a kresz màr pipa is), másrészt nagyon odavágott a legutóbbi random 120ezres autójavítás, és nem érezné biztonsàgosnak az életet koccra kiszámolva, mikor bármikor jöhet egy ilyen. nomeg nyaralni szeretne, vinni a gyereket is, az is zsé.
(meg a konyhabútor, meg van már zöldülve, hogy legyen végre megcsinálva, bár azt nem érzem fair érvnek, ha eddig várhatott, már várhatna még, szóval azt nem vettem figyelembe, pláne mert az előbbiek mellett is eleve még csúszik.)
de hogy abban igazat kell adjak, hogy ha közös a kassza, nem túl igazságos csak úgy elutazni a megtakarításunk nagyját egyoldalúan.
(és hát itt az örök érv, amivel nem tudok vitatkozni - hogy csórik vagyunk, nekünk 3 nap Párizs az egy igen szép összeg, amiért sokáig dolgozunk és nehéz összekaparni. és ő tényleg nem ígért nekem jobb színvonalú életet ennél, meg én se tudom megvalósítani magamnak, akkor vegyem figyelembe a takaróm végét.)

de amúgy összességében nem volt ez egyoldalú nyomásgyakorlás, mondogatta már utána, hogy nagyon sajnálja, és inkább menjek, látja, mennyire szeretném, megoldjuk valahogy,
és nagyon hajlottam is rá egy darabig,
csak aztán meg osztottam-szoroztam, és azt hoztam ki, hogy most akkor my bad, nagyvonalúan számoltam, meg közöskassza, meg korona, meg a szűkös idő legyen inkább közös tényleg, nem szeretném ezt ilyen áron.

és tényleg annyira normálisan állt hozzá már hétfőn, hogy úgy éreztem, akkor ez tényleg saját döntés, ha akarnék, mehetnék, csak tudva, amikről beszéltünk, már inkább nem akarok.

qra fájt, csak így érzem helyesnek.