2015. december 31., csütörtök

2015

tavaly kívántam én is luciánál, most vissza is kerestem, íme:


kedves univerzum!
szeretnék egészséget kérni, magamnak és mindenkinek, aki fontos nekem. szeretnék erőt kérni, sokat-sokat, (és hozzá, hogy alkalmazni is tudjam), hogy megbirkózzak az előttem álló év minden nehézségével és kihívásával. szeretném, hogy tovább pipálgathassam a kis listámon a tételeket: sikeres vizsgákat, diplomát, nekem és a céljaimnak megfelelő munkahelyet, ami kitart amíg kell. hogy átvészeljem a költözést, a szakítást, jó döntéseket hozzak és megálljak a saját lábamon végre, nekem jó helyen lakhassak nekem jó emberekkel, és magamra találjak és kialakítsak egy fenntartható életet, amiben jól érzem magam. és elviseljem a cicám hiányát. és ne törjön ki rajtam a tudodmiség, ne viselkedjek úgy, ahogy nem szeretek. és hagyjam végre a sok nem-et, legyen helyette sok igen, élvezhessem a dolgaimat, és ne szégyelljem magam többé. egyszóval 2015 legyen nagyon-nagyon jó, nekem, a saját mércém szerint. :)


meg kell állapítanom, hogy az univerzum idén eléggé szeretett engem, de legalábbis olvasta a fenti kis szösszenetet. nem pont úgy, ahogy képzeltem, de megkaptam mindent.



úgy vágtam bele 2015-be, hogy fogalmam se volt, mi következik és azt hogy kéne menedzselni.
már megbeszéltük ex-szel, hogy tovább kell lépnünk, és majd valamikor szétköltözünk. mondjuk nyár elején, közelítőleg. a részletek menet közben körvonalazódtak.
elfajult egy vita, rádöbbentem megint, hogy egy minden szempontból bántalmazó kapcsolatban élek, így lett hozzá az extra motiváció. miután levizsgáztam, visszahívtak kicsit egy régi munkahelyemre. a nagymamám elégette a dugipénzét, amit aztán hozzánk vágott mérgében és nekem is csurrant-cseppent beváltás után. így lett a miből. harmadik nézésre találtam albit is (szuper albit, klassz helyen), így lett a hol. a kikkel vele járt és 50%-ban be is jött. (cukilakótársat nem nagyon adnám senkiért.) kimaxoltam az utolsó vasárnapi boltnyitvatartást, hogy meglegyenek a tárgyi feltételek.
nem kellett tehát várnom, a március 9. lett a mikor.

onnantól főleg dolgoztam, sírtam és ittam. a kedvenc helyemen már első este megtaláltam a támogató közeget, segítettek túlélni ezt az időszakot. (attól még persze rémes volt, de tudtuk, hogy ez lesz.)

persze sokat jártam vissza exhez, rinyáltam a blogon, rinyáltam a barátaimnak, rinyáltam mindenkinek, kavartam a pillangócsinálóval, elkövettem egy rakás kétségbeesett hibát, voltam antiszociális és voltam depis is. de egyre jobb lett, egyre formálódott, egyre inkább éreztem, hogy menni fog. voltam ugyan macskapásztorkodni vagy tíz napot a nyáron, de ez volt az utolsó fájdalmas macskás pillanat, azóta már elfogadtam, hogy nem az életem része. persze jó, hogy volt nekem, de jó így is.
végülis sikerült elszakadni extől, asszem. (életem teljesítménye, hogy ebből a nyolc évből így ki tudtam mászni.)

le is diplomáztam (életem másik teljesítménye), új, számomra meglepő munkahelyet is találtam (nem nyugdíjas, de kitart majd, amíg kell, és most pont jó), sőt, extrának még egy pasi is szembejött, csak úgy, a semmiből, pedig ez benne se volt a kívánságban. azóta túlvagyunk egy szakításon és újra-összejövésen is, jövőre eldől, hogy működik-e tényleg.

volt vakbélgyulladásom, de túléltem, úgy tűnik, az unokatesóm is gyógyulóban, hálisten, másnak baja nemigen lett idén, mindenki életben, szóval. a kórházasdi sok mindent megváltoztatott, bennem is, meg a családommal való viszonyomban is, azt hiszem, hasznos tapasztalat.

találtam új blogokat, olvastam a régieket, találkoztam is bloggerinákkal, fenntartottam barátságokat, kipróbáltam új dolgokat, haladok tovább a listámmal... például először tettem be a lábam egy fitnessterembe, sőt, azóta van már edzőcuccom és lelkesedésem is... alig várom, hogy színezhessek (kaptam ceruzákat, bizony), formálhassam a fenekem, meg még egy csomó dolgot...


szóval nagyjából stimmel. azt nem állítom, hogy révbe értem volna bármilyen szempontból, van még bőven dolog az önálló, fenntartható élettel kapcsolatban, meg a célok lista is tartogat programot egész jövőre, satöbbi, satöbbi.

de az irány jó és (szinte) már nem is szégyellem magam, inkább hiszek az újonnan felfedezett erőmben meg úgy általában magamban. életem nagyon fontos fejezetei záródtak le idén, és nagyon hálás vagyok az univerzumnak is, meg a régi és új embereknek, hogy mindehhez hozzájárultak.
jövőre, remélem, minden folytatódik ugyanígy, csak mondjuk jelentős fordulatok nélkül, csendesebb mederben, de sok újabb tapasztalással. mert azért 2015 a nagy változások és erőpróbák ideje volt.

2016, remélem, jól kijövünk majd!


nektek meg mindnyájótoknak hasonló kívánságteljesülős, boldog új évet!

2015. december 29., kedd

asszem vérszemet kaptam

nagyon aranyos mondás, hogy a pénz nem boldogít... csak közben dehogynem.
felkerült a wishlist-emre pár még idén kell tétel:

edzőcipő (juhú, testmozgás)
kenyérpirító (szülinapomra, a családomtól)
konyhai mérleg
új memória kártya az új telefonomba
határidőnapló (jó, ez lehet, hogy elég jövő év elején is...)


mert ma vettem:
színes tollakat, amik ugyan mind kéken fognak, de olyan kéken, amit imádok, kívülről színesek és szépek, és boldog vagyok tőlük
fóliát a telefonomra
szilikontokot a telefonomra
beledugós tokot is (ismerjük a női táskákat. belülről veszélyesek...)


ezekből indultam ki, meg az ajándékba kapott dolgokból, meg abból, hogy pl a következő tételek rendre boldoggá tesznek, ha csak rájuk nézek, vagy használom őket, és épp odafigyelek:

a szőrös bézs ágytakaróm (már másfél éve)
a piros lámpám
a puha oliva színű köntösöm
szinte az összes idén vásárolt ruhám
meg a régi farmerem, pedig már lyukas
a táskáim
a cipőim
a..

na jó, engem nagyon könnyű boldoggá tenni. (ha épp van bennem némi hajlandóság észrevenni őket...)
ez az egyszer kifizeted, aztán újra és újra örülsz neki tankönyvi példája.
hosszú időn át.
nádja szereti az élet materiális örömeit is, nem csak a lelkileg felemelőeket...

2015. december 28., hétfő

hol voltam

életemben először voltam fitness teremben, csoportos ugribugri órán, ami a hülye időpont és idősáv miatt végül streching lett, mint legvállalhatóbb lehetőség. igen, végig nyújtottunk. kicsit izomlázam van hátsó comb környéken, és nagyon az oldalamban, a csípőm fölött. nem hiszem, hogy megyek még ilyenre, de elsőnek jó volt, és nagyon lelkes lettem, meg boldog, még 13 lehetőségem és 44 (már csak 43) napom van kipróbálni, amit csak akarok... mozogni tényleg jó. sőt, már a tudat is az, hogy fogok. 
kiderült továbbá, hogy bizonyos irányokba eszméletlen hajlékony vagyok (büszkeség) - másokban viszont majd' bepisiltem, hogy legalább minimál szinten tudjam csinálni, és rámférne némi tartásjavítás... izgi.
bérlettulajdonosnak lenni szuper érzés.


voltam továbbá a pasimnál, aki kapásból a következővel várt:
igen, ez egy csodálatos málnás vaníliás torta, szigorúan olyan, amiről feltételezte, hogy szerethetem. kevés piskóta, habkönnyű, édes krém, fanyar díszítés... (és 29-es gyertya, csak az én fotóm sokkal vállalhatatlanabbul sikerült, szóval képzeljétek rá..) a Daubnerből, mert sokszor sok helyen szóba került mostanában, és mindig arra jutottam, hogy oda egyszer nekem is el kell mennem kóstolni. figyelt, emlékezett, utazott, sőt, még sorban is állt (pedig utál), én meg nagyon meglepődtem és meghatódtam.
néztünk még filmet, vacsiztunk, kicsit össze is zördültünk (igaza volt), de azért bújtunk, kint hideg volt és sötét, bent meg a meleg ágyikó és a férfi, akiért egyre jobban odáig vagyok már megint - úgyhogy nem mentem koccintani se, meg sehova.


illetve ma voltam átvenni az új telefonomat. már nagyon muszáj volt (nyáron is nagyon muszáj lett volna, de azóta méginkább), és már a diplomázásom alkalmából összekalapozta nekem a család a rávalót, nagyjából, végre ki is néztem kettőt, de igazából ott dőlt el, mikor egy tizessel lejjebb vitték az árukat. ennyiért már majdnem korrekt ajánlat, csak azt nem értettem, hogy lehetnek egy áron, mikor az egyiknek sokkal jobb a specifikációja.
végül a rosszabbat vettem, mert kisebb, és az én kezem kicsi, meg ezen van fizikai menü gomb, a másikon meg nincsen. ennyi. határozottan gyönyörű, talán még nálam is okosabb és marhára nem tudok még vele mit kezdeni... (amúgy olyan, mintha egy nyújtófával szétlapogatták volna a régit, mert az sokkal apróbb és vastagabb, nagyon mókásan néznek ki egymás mellett...)
új sim kellett bele, úgyhogy deaktiválták a régit, de minden adat azon a telón maradt, számok meg hasonló apróságok is - vagyis lesz mivel szöszölnöm a héten. továbbá olyan nagy kérdéseket kell ügyesen eldöntenem, hogy akarok-e hozzá új memóriakártyát, meg honnan szerezzek tokot és védőfóliát...
izgi.
(szerelmes vagyok.)
 
és mivel a hátulja legalább olyan szép, mint az eleje...











aww...

2015. december 27., vasárnap

a bőség zavara


random fotó gyertyafújás után, egy nagyon trash tortával... (nem leszólós, hanem kult értelemben, mert a szándék azért megvolt...) a szokásos ha már úgyis mindenki itt van ünneplés. a karácsony és a négy névnapos mellé, ahogy... ahogy. nekem ez régi gyerekkori sérelem - hogy igenis, én is szeretnék egy ünnepnapot, ami csak az enyém -, amit még így, elvileg felnőttként is nehéz elengedni, a szomorkás mellékíz megmaradt. tudom én, hogy örülnöm kéne, mert nem vagyok elfelejtve, igyekeztek megemlékezni rólam... de a bennem élő kislány ugyanolyan csalódott, ugyanúgy kimaxolná az ünneplést, mint anno, mikor a szüleim csináltak egy zsúrt nekem a barátaimmal - a hugom születésnapján. vagyis eljött mindenki, akit a sajátomra kívántam volna, hogy megünnepeljék - őt. mondván, ez végülis kiváltja az általam hőn áhított saját összejövetelt, együtt lehetünk, zsúr is van, minden pont olyan, nem? (nem.)

aztán nálunk volt egy szokás a 18-adikra: az osztálytársak reggel körülállták a delikvens ágyát és személyesen köszöntötték - na, hozzám nem jöttek. mivel anyám nem engedte nekik. mivel épp nem érdemeltem meg. ők nem merték szóba hozni, a család mélyen hallgatott, úgyhogy kb 1 év múlva derült ki a miért, egy véletlen beszélgetésből... addig kellett abban a hitben élnem, hogy ennyire nem számítottam... (minden kamasz rémálma. az érzés, hogy azt hittem, a közösség része vagyok, aztán a képembe tolták, hogy annyira azért nem is, ezt jól benézted...nyilván úgy tettem, mintha mi sem történt volna... mai fejjel talán már kinyitnám a szám.)

meg a szülinapjaim többnyire veszekedéssel teltek.

persze jó is volt azért... néha anyámék készítettek különleges szülinapi reggelit nekem. a kolis időkben még saját "meglepibulim" is volt... (csak az a társaság már nincs meg, ilyen az élet...) aztán exszel ez a nap igyekezett rólam szólni, amennyire tőle telt. amikor épp dolgozott, kijelöltünk egy másikat, és úgy is jó volt. összebújós, finomat evős, filmnézős délutánok... 
de amúgy így ennyi szokott lenni.

dec27 a nap, amikor sose ér rá senki, és nincs is már kedve semmihez. mindenki alig várja, hogy végre kipihenhesse az ünnepet. így idén, ciki, nem ciki, előre szóltam a pasinak, hogy igényt tartanék majd a társaságára. (mert amúgy pont ráér, hálisten.) ez van. nem tudom, neki mennyire fontos az ilyesmi, és az ajándékomat már előre megkaptam, de mivel a puszta jelenléte is jó, mindegy.

közben ugye kiderült, hogy milonka szintén zenész, úgyhogy épp ezerrel megy a matek, mert mekkora jóság volna már koccintani egyet... 
na, ilyen se volt még.

ha rajtam múlna, ki se másznék az ágyból délig, végre...
de közben mégis csak eldöntöttem anno, hogy mostantól jó lesz a szülinapom...


ami itt is van, hoppá. (közben megint dumáltunk hugommal.) asszem, egy nagy gyors alvással kezdem, mert mindjárt menni kell...

2015. december 26., szombat

hajnal

elkezdtem egy hosszabb bejegyzést, de a kishugom félbeszakította, hogy bazsajogjon kicsit a szerelméről, aztán jól eldumáltuk az időt. befejezni már nincs kedvem most, lehet, hogy csak az ünnepek után írok a már nem aktuális dolgokról, ciki, nem ciki, ez van, 2 dolog viszont nem maradhat ki...

1: holnapután - naptár szerint, mivel már elmúlt éjfél, holnap - lesz a születésnapom. az utolsó, ami kettessel kezdődik. valahogy engem nem szeretnek úgy megünnepelni az emberek, én meg mindig próbáltam szerény lenni és kiegyezni vele, de mégis, basszus, a születésnapom. tök nagy dolog, még ha már megint össze is vonják. "boldog karácsonyt - ja, és neked születésnapot is!" ahh.

szóval, mindjárt itt a szülinapom és remélem, jó lesz.


2: a nagy tervkészítős poszt után nem csak hatékonyság volt, de chill is, és igazi karácsonyi hangulat, nézzétek:

nem baj, hogy most 24-én volt

a szenteste, az nálunk halászlé és krumplipüré rántott ponttyal, kiöltözéssel, előtte közös felolvasás-éneklés, a fa megcsodálása, áhitattal, gyermekien csillogó szemmel, pedig már mindenki felnőtt, minden együnkmár és majdmeghalokéhen ellenére ajándékbontás, egyesével, fürkésző tekintetek kereszttüzében, ezaviláglegjobbhalászléje, rengeteg nevetés, egyre ízléstelenebb témák és bennfentes poénok, vacsi után pedig visszatérés az új szerzeményekhez, hogy alaposabban szemügyre vehessük-megmutogathassuk, és tovább örülhessünk, egymás örömének is.

a nagybátyámék-féle egy rengetegfős, többasztalos ebéd, idén kerítésszaggató almapálinkával indítva, fácánlevessel, harcsapaprikással és túróscsuszával megfejelve, rántott dolgok és baconbe tekert sülthúsok, franciasaláta, krumplisaláta, gyümölcssaláta, szekérderéknyi krémes sütemény, a hároméves unokaöcsém sikongatása, miközben az új játékvonatán utaztatja a legóállatokat, a "fiatalok asztala" éppúgy nevetgél, mint az idősebbeké, és a maga visszafogottabb módján körbenézi egymás ajándékbontását a csodaszép karácsonyfa fényei alatt, meg elmeséli az előző napi élményeket.

a holnap ugyanez a felállás, csak ők jönnek hozzánk és elmarad az ajándékozós rész, talán kicsit más a menü és több benne a pihenős csevegés. (no meg a névnapozásokon lesz a hangsúly, és sanda gyanúm szerint a születésnapomat is felemlegetik.)



idén pedig nem tudok olyan ajándékot mondani, ami ne talált volna száz százalékosan, és ez igen különlegessé teszi az amúgy is sikerült ünnepet. (nem érdekemberség, de nekem fontos, hogy ha már pénzt költenek rám, annak értelme is legyen...)

ágyneműhuzat, táska, pizsama, pléd, edzéshez naci, bizsu-szett, szóval nem kell hűde egyedi dolgokra gondolni, csak valahogy mind olyan, hogy igen, nekem-szép, igen, tetszik, hoppá, még pont aktuális is. végre nem babarózsaszín, végre passzol méretben, de hogy még a huzat is, azért az lutri volt, a pléd pedig meleg és puha és szőrös (aww), sőt, még karácsonyi mintás is, de olyan pont ízlésesen, egyszerűen mindent imádok, komolyan, nem tudom, hogy a frászba csinálták... és asszem, ahogy elnéztem, mindenki más is így érzett, szóval wow. idén nem voltak erőltetett mosolyok.
meg persze a családom szentimentális, úgyhogy írtunk egymásnak névreszóló jókívánságokat, amik szintén elég jók lettek, pedig az elején nehéznek tűnt nem sablonos izéket kitalálni...

boldogság van.

lassan beindulós napok

kissé döcögősen indult a pasival karácsonyozás, aztán nagyon aranyos kis este lett belőle, a 24. is nehezen akart hangulatossá válni, de szuper volt a szenteste, a 25. mosogatós-kínos reggelre ébredt, majd a nagybátyáméknál nagy családi ünneplős-ebédelős igazi karácsonyozássá vált. 

így megy ez, minden napra jut egy kis sutaság meg sok karácsonyi varázslat. 
most pedig ezt látom a kanapéról, ahol aludni fogok:

 
számomra egyszerűen 
tökéletes...

2015. december 25., péntek

...nyakig merültem a karácsonyban,

úgyhogy remélem, ti is...
boldog karit mindenkinek!

2015. december 23., szerda

vég.eredmény.

hát nem fogjátok elhinni, de... bevált!
hapiness van.

meg feszített tempó, mostanáig. viszont: mindjárt lefekszem aludni (vééégre), és holnaptól hivatalosan is karácsony :)) sőt, igazából már most is :) már este hattól, ahogy leléptem a melóból... karácsony on, vagy hogy :)

képes voltam végigtolni a mai napot a tegnap után, ejha.
képes voltam 4 deci bor után becsomagolni egy csomó ajándékot, wow.
és még jól is néznek ki! duplán wow.

jövök még.
csók.

2015. december 18., péntek

mr. genya

a genya lakótársunk amúgy mostanában nem engem kerget az őrületbe, mivel alig vagyok itthon, hanem cukilakótársat.

először is, hogy "itt vagy-e x napon, mert a szobádban aludnának a szüleim". 
semmi engedélykérés vagy finomkodás. cukilakótárs az egyezkedés során jelezte, hogy nem használhatják az ágyneműjét, mire a srác felháborodott, hogy de hát az ő szülei naponta fürdenek, ergó tiszták, nem úgy, mint cukilakótárs haverjai, akik ha ittalszanak, akkor bezzeg.... 
wtf.
wtf?!
cukilakótárs igyekezett tisztázni, hogy nem, nem alszunk idegenek ágyneműjében. és az ő haverjai is tisztát kapnak általában, és azt is kimossa utánuk.

non plus ultra:
kiderült, hogy októberben már eljátszott vele egy durvát. megengedte, hogy a genya srác haverja használhassa az ágyát csütörtökön. pénteken este arra jött haza, hogy az ágyában+ágyneműjében alszik.
ez most fel lett emlegetve megint.
ennek kapcsán genya lakótársunk még beszólogatott, hogy de hát az a srác is tiszta volt, ellenben a szoba nem, alig akart ott aludni szegény, és különben is, az nem cukilakótárs szobája, hanem a nappali, és a nappali közös.
nem találok szavakat.
itt átment a dolog a takarítás témába, tudniillik, hogy mr. genya még sosem, ezen elvitatkoztak kicsit, majd az üzengetés abbamaradt.
de esküszöm, ugyanazt a minősíthetetlen hangnemet használta, mint anno velem is, míg végül cukilakótárs kifakadt az anyjának telefonon, hogy "vagy ő vagy én"...

történni továbbra sem történik semmi.


a héten meg cukilakótárs, mint számla- és postafelelős (ami önmagában egy nagy dolog, amiért én spec tök hálás vagyok neki) kedden értesítette róla a srácot, hogy xezer ft-ot kell befizetni. a srác közölte, hogy majd odaadja. majd mikor? hétvégén. de az késő. de neki nincs pénze. jó.
hétvégén újra rákérdezett, mert hogy már befizette a számlát, kéne neki a pénz. másnap válaszolt a srác, hogy hát az nincs, és nem is tud varázsolni, mivel hogy későn szólt, és különben is, a hónapban már kétszer is fizetett, nem érti, minek kéne megint. (mintha a kedd nem is lett volna, ugye.)
újabb wtf.
itt jól összerúgták a port, mire végre sikerült elérni, hogy nagy fölényeskedés közepette kitegye a hűtő tetejére a tartozását.

történni továbbra sem történik semmi.


lehet, hogy anyu nem veszi ezt elég komolyan, és anyu nélkül nem léphet a csaj, mert ő tartja el? vagy simán csak fiatal, és ahhoz van szokva, hogy mindenki átlépi a határait? a srác régi haver, és a haverság fontosabb? vagy a srác anyjával való haverság az? nem értem. az ő nevén fut a lakás, simán kitehetnénk, de nem. nem.

még olyan barinője is van, aki beköltözne a srác helyére. mennyivel klasszabb lenne már, nem?
nem.
inkább megy az állandó harc, huzavona, rettenetes hangnem...

hihetetlen, mit meg nem enged magának a srác, és én egyedül mennyire nem tudok tenni ellene semmit. mégis hogy tegyem ki? cukilakótárs is kéne hozzá.

persze ha előadnánk a problémát a tulajoknak, minket választanának, akik rendesen fizetünk, nem pedig a srácot, hőböröghetne akármennyit...
hogy vehetném rá a csajszit, hogy lépjünk végre?

nyilvános kísérlet a gyakorlatban avagy listaírás rulez

kezdjük a banalitásokkal: 
nem visszaaludni reggel.
enni egy rántottát/tükörtojást a maradék zsömlémmel, inni egy nagy bögre teát, mint nyáron is.
elmenni boltba megvenni a paprikáskrumplihoz valókat +kenyér+szendvicshez egyebek. (ja, és dohánybolt. dohánybolt!)

kipakolni, odatenni a kaját, kivinni a szemetet, betenni egy mosást, összekapni a szobámat.
hajat mosni, fürdeni egy jót.
megnézni, mely boltokba is kell pontosan elzarándokolnom, listát írni róla meg a kinézett ajándékokról, és berakni a táskámba.

megebédelni.
előtte vagy utána kiporszívózni. megérdeklődni, mikor húz haza a szüleihez a genya lakótársam (jajj, menj már haza, könyörgöm...) - ha esetleg most, akkor fürdő-wc-konyha rendbehozása. ha nem, akkor ezt elnapolni. 
(nem, egyszerűen semmi értelme akkor csinálni, mikor itt van, hogy aztán ugyanúgy összeszarcsíkozza-húgyozza a wc-t másnapra, összesarazza-szőrözze a fürdőt... 
múltkor ugyanez volt.
nem. éri. meg.
de vasárnap legkésőbb akkor is rá kell szánni magam, mégis, egy nap is sokat számít.)

ajándékvásárlós heringparty.

vacsi.
díszek kipakolása, mécsesgyújtós-kuckózós jövőhét-körvonalazás... közben áthúzni az ágyat.
alvás, időben.


vasárnap befejezni a még el nem végzett dolgokat, takarítás-vásárlás, ahogy alakul. (szar úgy élni, hogy idegesít a saját lakótársam, mégis hozzá kell idomulnom..)
kaját biztosítani hétfőre-keddre. (munka.) szaloncukrot venni és bepakolni. (szintén munka.)
összecuccolni és áttenni a székhelyem a pasimhoz.




na most. ez így sok is, meg nem is. vannak merev és cserélgethető pontjai. akkor sincs gáz, ha nyögvenyelősen haladok vele, akkor sincs, ha szárnyalok (néha van ilyen, én se értem, pikk-pakk elvégzek mindent, aztán nézek, hogy akkor most mi legyen...). bizonyos részei tetszés szerint turbózhatóak, de megvan a tyúklépések menetrendje is, hogy ne kelljen hozzá az agyam. (ha esetleg zombiként ébrednék...)



aminek még örülnék az ünnepek környékén:
forraltbor és karácsonyi vásár cukilakótárssal.
karácsonyi kajálós ajándékozás a pasimmal.
csak mi ketten alkalom a barátnőmmel.
a vidéki barátnőm felköszöntése.
a mobilom lecserélése.
a születésnapom méltó megünneplése.
a két ünnep közti szabadság kimaxolása.
együtt menni az első alkalommal a fitnesz-projektre a munkatársam ntesójával, ha már kiderült, hogy szívesen venné ő is.
határidőnapló beszerzése. (igen, igen, idén nem volt, rá is jöttem, hogy kell.)

ezek nagyobb dolgok az eddig részletezetteknél, de ahhoz, hogy össze tudjam hozni őket, ne pedig az ágyon kucorogva netezgessek és filmezzek és negondoljakrá, egészen apró, hétköznapi dolgokon kell túljutnom. (mondom, hogy depi van...) ismerem magam, tipik az az állapot van, amikor legalább egy ilyen közszemlére tett lista nyomása szükséges hozzá, hogy tényleg megmozduljak.
(most egy hétig tudnék aludni és enni és minimálban tolni a dolgaim...)
tyúklépések, biztonságos tyúklépések.


lássuk, volt-e értelme.

nyilvános kísérlet

jelen állapot: depi.
okok: pms. rendszeres és brutál alvásmegvonás, utána elvesztett, kidőlős-átalvós-zombizós napok. sok alig-evés. a kapcsolatom újraindítása miatt lekötött energiák. a kis pöcs lakótársam miatti "nem éri meg itthon semmit se csinálni" érzés. csak aludni és hajat mosni hazajárás. hajtós munkanapok, "inkompetens vagyok a munkámban" érzés, bizonytalan státusz. "nem lesz saját karácsonyom" érzés. nulla motiváció bármit is csinálni. minuszos költségvetés, pedig még vásárolnom kéne.
soroljam még?

úgy un block kedvetlen vagyok, és mindig előjön a majd.
de nem akarom úgy átélni az idei ünnepet, hogy nem élem meg, hogy csak átrohannak rajtam a napok és utólag bánom a sok meg nem tett dolgot, ki nem használt szabadidőt.

végülis a kapcsolatom pipa. a szexuális életem is. nemsoká mehetek pilatesezni meg zumbázni meg mittudomén. lett szerződésem, szerdán, visszamenőlegesen. a főnököm újra megvizsgálja a fizetésem. (legalábbis megint úgy tett, mintha érdekelné.) megkaptam az egy kinézett szabit is, úgyhogy két ünnep között se kell bemennem. és szeretem a karácsonyt. és szeretem a születésnapomat is, ami mindjárt itt van. és ez még pont kettessel fog kezdődni, szóval nem ártana, ha képes lennék élvezni parázás helyett. a kórház megváltoztatta a családommal való kapcsolatomat is (erről is kéne írnom, annyi mindenről kéne írnom...), és a pasim nem azért nem lesz ott, mert egy gyökér, mint az exem, hanem teljesen korrekt okokból. van még sansz, hogy a közös ünneplés is ünneplés legyen. 

tehát van még sansz, hogy a dolgok jól süljenek el...
csak meg kell érte dolgoznom.

vagyis ideje megterveznem a holnapi napomat, mert ha úgy fekszem le, hogy majd tudom, akkor az ágyon üldögélek egész nap depisen és utólag majd foghatom a fejem. és nem elég jegyzetfüzetbe, mert majd jól odébb rakom reggel, aztán nézhetek.

ideje bevallanom,

hogy, nagyon úgy tűnik, ez a fiú tényleg a pasim. és igazából járunk.
félelmetes, na igen, és tényleg nem tudom, mit gondoljak.

ugyan kimondta, hogy szeret, de egy vita-féleség közben, és nem tűnt hitelesnek, mivel a vita arról szólt, baj-e a csillámpónik hiánya. a vita során elhangzott, hogy szerintem igen, néha úgy érzem, így semmi értelme, különben se mondja a haverjának, hogy már mondta, hogy szeret, ha még nem is, és ha még nem is, akkor lehet, hogy semmi értelme.
vagyis minden, amit korábban itt leírtam.
vagyis ez nem egészen az a spontán, egymás szemébe nézős, romantikus szeretlek volt, amiről álmodoztam, hanem egy ilyen kis faramuci he?!...

nem kikényszeríteni akartam, még ha úgy is tűnik.

utánam jött, hogy de, márpedig ő mondta.
mire én: nem, nem mondtad.
mire ő: akkor most mondom.
én: nem, ez sem az. de nem fontos, inkább mégis hagyjuk a témát, majd mondod, ha egyszer úgy érzed.

és akkor utolért és maga felé fordított és mélyen a szemembe nézett és kimondta.
kicsit romcsi, kicsit hiteltelen, eléggé mittudomén.


azóta néha elmondtuk egymásnak, de nem érzem, hogy őszintén helyénvaló lenne. ez gáz?

az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy teljesen magától értetődő együtt lenni. 

tök mindegy, hány kérdőjelet dobálok mellé, vagy mennyire érzem magam hülyén a szeretlek után/helyett, vele akarok lenni, mert az akkor is jó, ha rossz.
vele minden jó. (nekem.)
és képes birtokolni.
képes megnevettetni.
olyan ember, aki érdekel. 

semmi kezdeti eufória, de csak ma reggel váltunk el, és máris hiányzik. 
alapvetés.

szerintem maradjon csak a pasim, és én maradjak a csaja. szerintem hiába töröm a fejem, úgyis ide lyukadok ki.

szóval karácsony

ahogy közeledik, úgy kerít hatalmába valami szomorkás kis apátia. nem is raktam még ki a giccses díszeimet, nem is vettem még ajándékokat... akartam sütni mézeskalácsot, de szerintem azt se fogok, a gasztroajándékok idénre szintén felejtősek... lehangoló egy felsorolás.

a dec24 évekig páros ünnep volt. idén először nem lesz. idén először nincs közös varázslat.

fura, mert nekem nem az hiányzik, akivel, hanem maga a rituálé, a saját ünnep, saját fa, az én privát karácsonyom. számomra ez a legesleg ünnep, messze minden más fölött, a szülinapomat is beleértve. és most megfeleződik.

az utóbbi négy évben dupla szenteste volt - egy előrehozva a családdal, egy meg a pasival, a napján. (nem fordítva, mert nyilván a párom az első, nem a szüleim.) szerintem ez a legklasszabb verzió, így senkinek nem kell lemondani semmiről.


nem így az idén. idén szembesülnöm kell a saját, meghitt karácsonyom hiányával. a családdal lesz a napján tartva. (előtte nehézkesen érünk rá, kettőnknek friss kapcsolata van a háromból, az az egyszem, aki meg együttél, szerintem nem véletlenül ment bele, hogy ne kettesben, hanem velünk ünnepeljenek. vagy hát... nem tetszik nekem, ahol most tartanak, de "ő dolguk"...)

előtte biztos találkozunk majd a pasival, és ajándékozunk, meg hasonlók, de az nem is hasonlít. és hiába hívtuk át egymást a családunkhoz, ha egyszer nem megoldható... se egy nyomorult fa, se ünnepi vacsi.



talán ha kitalálnék valamit finomat, amit megfőznénk, és ünnepélyesen megvacsoráznánk mégis, hangulatosra díszített asztalnál... de valahogy nem. apátia. szomorkásság. tehetetlenség-érzet. "úgysincs hol".
még a hülye ajándékötleteim se tűnnek jónak...
nem beszélve arról, hogy sanszosan végigmenstruálom majd az egészet.

ahelyett, hogy csillogó szemmel tervezgetnék meg várakoznék, leginkább egy lemondó kézlegyintésre futja: minek.


asszem le kell vakarnom magamról ezt az érzést... most.

én még soha

volt egy klassz kis szerdai tali mindenféle bloggerlányokkal pillának hála, molnárilonkánál még fotók is vannak... (nekem félig látszik a fél kezem, világhír.)

nyilván úgy mentem, hogy kicsit izgultam, mégis csak munkanap, ha húzósabb, egy zöldség első benyomását hozom utána... zöldség állapotban nem szeretek emberek közé menni. (ellenben szoktam, nyilván, remek menjünk random kocsmázni meg mittudomén ötleteket szül. mármint az állapot. én, köszönöm, még messze vagyok eme nemes tevékenységtől. tudom, tudom, ideje volna már kiteljesednem... de nem, bocsi.)

meg egyszer, még régen, véletlenül sikerült irl ismeretségbe kerülni az akkori legkedvencebb bloggeremmel - és kiderült, hogy baromira nem vagyunk kompatibilisek. óriási csalódás volt, hiába tudtam fejben, hogy ez semmit nem jelent, később már nem volt ugyanaz olvasni... szóval már csak ezért is volt bennem némi félsz, ahogy közeledett az időpont. a bloggerek is csak emberek, persze, meg többek, mások, mint amit a blogból látni, mégis.

hát mi van, ha rosszul sül el?
semmi, közben meg jajj, dehogyisnem.
sose mentem el ilyen talikra korábban. most meg tök egyértelmű volt. 

két olyan ember is ült ott, akiket szintén ismerek a világháló különböző zugaiból, csak marhára nem számítottam rájuk. és hát ne tudjátok meg... teljesen zavarba ejtő volt, hogy ők is láttak engem, meg nem kezdett el ismétlődni a kép, mint a gifeknél... 

akit meg egyáltalán nem ismertem, vele tuti ismerjük egymást élőben. persze nem jöttünk rá, honnan meg egyáltalán, de egymástól függetlenül megvolt az érzés, very vicces.


szerencsére mindenki szimpatikus volt, sőt, kifejezetten a hé, veletek máskor is, nagyjából bármit érzéssel jöttem el...



ja, nem, mert hogy alaposan becsiccentettem, így főleg a basszus, holnap tuti másnapos leszek érzéssel jöttem el, de hát ki gondolta, hogy az egy bort iszom, slussz a harmadik kortynál mindenmindegy-re vált? sokkal jobban jártam volna, ha ezt a pénzt inkább kajára költöm - direkt nem vacsoráztam, mert az sok pénzbe kerül. de ahhoz ugye kellett volna tudnom, hogy ennyi pénzt el fogok inni. 
asszem ideje volna újrafogalmaznom az ezzel kapcsolatos szabályaimat, meg amúgy a sok pénz fogalmát is.

ennyit a zöldség állapot szépségeiről, meg arról, mennyire bírom a bármilyen alkoholt mostanában.


szóval csajok, örültem nektek! #smiley

én, az onlány

eszembe jutott, hogy nekem van nCore-om, és azonnal be kell lépnem, ha jót akarok. vadul elkezdtem keresgélni a jelszavam... ééés közben belefutottam az értesítésbe, hogy kiraktak.
kiraktak, mivel 3 hónapig nem léptem be.

az e-mail 3 hete jött.

2015. december 15., kedd

illetve: bréking

két nap alatt megettem fél üveg nutellát. csak úgy magában. én. nem értem, hogy történhetett. (nem szokott.)

én ma

ma egész délelőtt ajándékötlet vadászatban voltam (tudom, tudom, miért nem jóval hamarabb), és hát wow, ide nekem két havi fizut pluszban, hogy mindenki megkaphassa a nem túl drága, de nagyon személyreszabott és ötletes és cuki ajándékát, akinek csak vennem kéne!

persze akiknek tényleg venni fogok, azoké még nem dőlt el végleg.
persze nagyon is ma kéne elmenni értük. (nem fogok. majd pénteken. ja, hogy lehet, hogy péntek délelőtt megint kiütve fetrengek az ágyamon? ööö... ezen még gondolkoznom kell.)

idén is nagyon limitált a ténylegesen megajándékozottak száma (mivel hogy az anyagiak), igen, a családom valószínűleg megint egy doboz szaloncukrot kap. (hagyomány már, na... hét, azaz hét ember egyszerre pipa. vagy... valami nagyon jelképeset azért kéne idén is... ahh. jó nehéz ügy, de már a mikulás is megdöbbentő összegbe került, pedig kihagytam legalább kettő, de inkább négy fontos embert.)

szóval a nagyonjelképes ténylegapróságon még dolgozom, a többit meg már egész jól körvonalaztam ám.
már csak telefont kéne nézni végre.
de már úúúúgy unom.

asszem, inkább elmegyek bevásárolni.
ó, és bakker!!! hát nem elfelejtettem berakni a mosást?
hahh, még jó, hogy eszembe jutott...


2015. december 14., hétfő

kicsit elvesztettem a fonalat

itt ez a férfi a gyönyörű kék szemeivel, a bizsergető hangjával meg a huncut mosolyával*, és igyekszik összeragasztgatni a kicsi szívemet... hát hogy lehetne nemet mondani erre? ugye.
tök mindegy, mennyi kétséget tudok felmutatni, ha nincs ott, mert amikor együtt vagyunk, semmi más nem érdekel. (öhm... megint. vagy első osztályú drama queen vagyok, vagy pedig tényleg nem kéne együtt lennünk, mert túl sok a kompromisszum. vagy is-is. mittudomén, ehhez nem értek.)
szóval tartom én magam, meg extrém elfoglalt, meg sokszor üti egymást a munkánk is, de azért igyekszünk együtt lenni minél többet.

a munka meg olyan hosszú, mintha nem is egy nap lenne a nap, vagy azért, mert lassan tellik, vagy azért, mert millió dolog történik közben.
mostanában az első pihenőnapomat elviszi az ördög, sőt. pl ma azt se nagyon tudtam, hogy vasárnap van... 

azért igyekszem valahogy visszatérni a valóságba, de nehéz úgy, hogy közben főleg ő érdekel. ez egy ilyen időszak: keveset alvós, bizalmat visszaépítős, ismerkedős, minden mást kicsit elhanyagolós. 
kicsit.


(*és mielőtt bárki megvádolna felszínességgel, nem csak ennyit látok benne.)

2015. december 13., vasárnap

az univerzum válasza

nyugodjál le a picsába, önjelölt kis drama queen!

le lettem rendezve. ki lett mondva a bűvös szó. meghívtak karácsonyozni. köszönöm, nincs több kérdésem.

2015. december 10., csütörtök

basszus

vagy egyszerűen csak front van. már megint, azért nem tudom helyén kezelni a kérdést. (mióta közölte, hogy nála nincsenek csillámpónik, azóta nyugtalanít újra ennyire pl a jövő, meg hogy nem mondja, hogy szeret, meg nem vagyok bemutatva... szóval... ööö... de, biztos csak a front.)
 
de tudjátok, ez a szex dolog, ez az első perctől fogva ennyire kettős ám... hogy igen, fantasztikus, meg így szuper, meg úgy atyaúristen,
csak éppen nem olyan.
nem olyan, és ez az olyan nekem újra és újra hiányozni kezd. tök mindegy, mennyi csillámpóni ugrabugrál épp.
most meg pláne.
(dugjon már meg végre annyira, hogy a nevem is elfelejtsem, könyörgöm. még a legdurvább is, amit együtt produkáltunk, csak az alakul kategória, de semmiképp sem az, amitől úgy érzem, kicsit belehaltam és őrülten szerelmes lettem...)
 
egyáltalán, most akkor szeretem én ezt a hülyét, vagy sem?
 
igen, tutkó, hogy front van, és túl is aludtam magam, és jódolgomban nem tudom már, mit csináljak.
(soha ne mondd a csajodnak, hogy nincsenek csillámpónik. mert az olyan, mintha azt mondanád, nem szereted.  - pedig nem ezt akarta mondani... most. tudom. értem. felfogtam, mivel hosszan magyarázta. de akkor is olyan a hatása. fuck.)
 
 
qrvára felzaklatott ez az egész... az az álom a kollégámmal... ex állandó jelenléte... mint valami nagy felkiáltójel: valami nem jó, valami hiányzik belőle.
valami.
valami el van baszva. ahelyett, hogy jól meg lenne...
vagy mittudomén.
 
tessék engem birtokolni, különben ez lesz.

szerintetek?

oké, ez too much information volt, tudom. bocsi.
 
de ebből látszik, hogy valami erősen dolgozik a sötét oldalon, mélyen hátul, a tudatalattimban. valami zajlik bennem, ami nem tudok értelmezni. hiány van. de minek a hiánya?
 
leginkább az érdekelne, hogy ami a talánpasimmal köztünk van, az így normális, és nyugodjak végre meg, minden oké, csak én keresem a dráma-lehetőségeket, mert ahhoz vagyok szokva,
vagy tényleg nem stimmt valami?
 
és ha nem stimmt, akkor az egész el van-e baszva, vagy csak neki kell ülni átgondolni-átbeszélni, vagy simán csak az időre kell bízni?
 
ahh, szerintetek?
(ja, tudom, nem láttok bele, lövésetek sincsen. de hátha...)
 
 
 
nem mintha annyira nyugtalanított volna eddig, elintéztem azzal, hogy most pont jó, a paráim a szokásos rám jellemző parák, ismerjük, nem jelentenek különösebben semmit a kapcsolatunk szempontjából, hagyni kell a dolgokat a maguk medrében folyni és élvezni, hogy ennyire szeretünk együtt mindent.
de a két, hiperintenzív álom után... extrém valóságosak ám és nagyon élményszerűek. mintha megcsaltam volna, mintha valóban lefeküdtem volna azzal a pasival, végigálmodtam minden részletet, hosszan, ríltájmban, és emlékszem is, az illatokon kívül mindenre, az arcaira, a hangjaira, a szavaira, az érzésre, ahogyan a nyakamba lehel... meg a satöbbire.
csak épp az a férfi létezik, és nem a pasim.
a pasim meg sok őrjítően jó dolgot tud művelni velem, de ilyet nem.
hjajj.
 
ami még felmerült bennem, hogy itt egy férfi, akivel egyenrangú félként kell résztvennem egy egészségesnek mondható kapcsolatban (ami még sose volt, soha), és nem találom magam ebben a szerepben. az alárendeltség és egyéb mocskos macska-egér játékok nyújtják nekem a biztonságot, nem az, hogy kerek egésznek és önálló, független felnőtt nőnek kell lennem... nem az, hogy nekem kell felelnem a saját boldogságomért...
nem mondom, hogy nem hangzik túlbonyolításnak,
de lássuk be, valami nagyon rugdalózik bennem az önállóság ellen... beleveszni valakibe, idomulni valakihez sokkal könnyebben menne.
és még csak csillámpónik sincsenek...

plusz

vannak ezek az álmok.
először az, hogy fegyverrel arra kényszerítenek, hogy szexeljek az őrökkel (egymás után kettővel is), és jó.
durván részletes és valósághű álom, konkrétan nem tudom, hogy fogok legközelebb a srácok szemébe nézni, főleg azéba, akivel annyira frenetikusra sikerült.
 
az az eszméletlen birtoklós, használós szex volt, ami exszel is, anno, a valóságban. amikor azt csinál velem amit csak akar, miközben minden azért van, hogy nekem jó legyen, mert neki is akkor jó, és helyettem is tisztában van vele, hova hogyan mikor kell nyúlni. és kérés, kérdés nélkül nyúl is, nagyon határozottan és lehengerlően. elvesz mindent és én engedem. tulajdonképpen átveszi fölöttem a hatalmat, figyel engem, érez engem, miközben őrjítően akar. megszünteti az időt, megszünteti a határokat, megszünteti a tudatosságomat is... feloldódom abban, hogy az övé vagyok.
 
mert ex egy dologhoz nagyon értett: úgy ki tudott forgatni magamból, hogy a végére azt se tudjam hol vagyok vagy mi történik, csak a teljes extázis legyen és a könyörgés, hogy elég, elég, miközben mindketten tudjuk, hogy dehogy az.
 
elég egy ilyen és kész a halálos szerelem. sőt, rajongás.
 
fura, mert ex maga nem hiányzik, már nem emlékszem az illatára, a nézésére, rá élményszinten, ellenben az, amit művelt velem, igen.
és ez nagyon rossz.
 
a másik álom, az meg, hogy a talánpasim ágyában vagyunk, exszel. ruhában, és nem történik semmi, de akkor is: az ő ágya. és hazajön és nem bánt érte, mégis... na.
 
el kellett mondanom neki, ez a kettő egymás után így sok volt. (persze a szexuális részt nem részletezve.) azt mondja, szerinte valami nagyon hiányzik nekem...
 
de most erre mit lehet mondani?
azt nyilván nem, hogy valóban, az a fajta szex, az hiányzik... meg az az eksztázis... képzeld, hiába jó veled, meg szuper veled, az előző pasimnak nyomába sem érsz...
 
különben is, ameddig ex bírta, kirívó, sőt, abnormális volt... (átlag egy óra, sokszor több.) azt nem kérhetem számon. ő már ismert, a szemem villanásából tudta, mi a legjobb következő lépés, mi meg nagyon az elején vagyunk. még. valaminek.
még csak tapogatózás van, ismerkedés.
meg persze ő egy másik ember, vele másmilyen, és ez így természetes.
stb, stb... tudom én.
 
de jajj, mit tegyek, ha az a dominancia, az a birtoklás akkor is hiányzik? nem vagyok én szokva az egyenrangúsághoz... nem vagyok én szokva hozzá, hogy nekem kell eldöntenem, hogy a jó nekem...
arra gerjedek, ha kérdés nélkül tesznek velem dolgokat. az a játék lényege, hogy használnak. (játék, mivel ha valami rossz, azt nyilván lehet és kell is mondani, és azonnal abba is hagyják. csak úgy tűnik, hogy egyoldalú a dolog, de nyilván az a cél, hogy nekem is maradéktalanul jó legyen...)
ami egy olyan játék, amit sose terveztünk vagy beszéltünk meg előre, egyszerűen jött magától, az elejétől fogva... itt nem jön. itt óvatoskodás van.
itt valami nagyon más.
 
vagy elég lenne egy szeretlek?
vagy csak engedjem el ezt a kérdést, mert majd magától alakul?
 
 
mi a frász a nem jó abban, ami igazából jó mindenhogy?

szerdán?

szerintem übereltem eddigi önmagam: kedd reggel úgy riadtam föl az ébresztőm hangjára, hogy 1: még nem volt kiágyazva, 2: ruhában voltam, beleértve a zoknit, melltartót, tegnapi bugyit... ájulást sejtek. (persze hajat nem mostam. csoda, hogy az ébresztőm egyáltalán be volt állítva.)
 
ezen a vonalon továbbhaladva a szerdát nagyjából végigaludtam. pedig lehettem volna a talánpasimmal (következetesen ragaszkodom még ehhez a titulushoz, rettegek újra beleélni magam.) így csak estére értem oda hozzá.
 
de tényleg, képzeljétek el, hogy reggel fölébredtek, nyugtázzátok, hogy reggel van, oké, sikerült vagy 9 órát aludni (este még programom volt), majd visszaalszotok. ugyanezt még kétszer megismétlitek, mire végre valóban elindultok a dolgotokra. délután. fél háromkor. (zombiként.)
addig csak annyit sikerült nyugtázni, hogy mindenki más is itthon van, és szintén alszik.
 
szóval a szerdát elvesztettük.
ellenben a talánpasimmal egyszerűen csak jó együtt lenni, nem tudom, ez számít-e, vagyis hogy minek számít.
baj-e a csillámpónik hiánya?
 
oké, részéről nincsenek, és ez szerinte jó így.
nagy csalódás érte legutóbb, persze, őrültködő csillámpónik helyett igyekszik valóban engem látni, és így is velem akar lenni és ez jó, sőt, szerinte jobb. de mintha rajtam kísérletezne, nem?
plusz részemről sincsenek ám...
és bennem mindig felmerül: vajon így van-e az egésznek értelme?
bármi értelme?
jövője?
egyáltalán, miért gondolok folyton a jövőre a most helyett?
 
és ha öt hónap alatt nem hangzott el a bűvös szeretlek, akkor már nem is fog?
kell aggódni iyesmiken?
meg hogy továbbra sem mutatott be a családjának?
 
múltkor azt mondta, holnap hivatalos ebédre és elmennék-e vele? (awww...) aztán másnap már azt a tervet vázolta föl, hogy jó, én elmegyek megvenni a kis fitneszbérletemet, addig meg ő hazaugrik ebédelni, de persze hoz nekem is kaját, és utána kimegyünk a karácsonyi vásárba... nyilván nem mondhattam, hogy menj a fenébe... nem gondolta nagy dolognak, praktikus szempontokat nézett, stb... hát jó. én meg azt hittem. de nem.
 
közben viszont folyton mosolygunk meg bújunk meg csókoljuk egymást, ha együtt vagyunk, és kedden meglepett a munkaheyemen, csak úgy, egy kávéval...
sőt, szombat-vasárnap együtt voltunk ugye, és hétfőn hívott este, hogy örülne, ha nála aludnék most is. (vagyis hogy nem vagyok sok, nem lennék sok... asszem ilyesmi volt az üzenete, mert az újra összejövés óta csekkolgatom folyton, akár direktben rákérdezve is, plusz nem találkozom vele mindig, amikor lehetne.)
 
meg hogy menjünk a legjobb haverjával hármasban szaunázni-fürdőzni.
 
szóval fel vagyok én vállalva, meg stb, csak épp...
kattognak a kis agytekervények rendesen.
 
és a forraltborgőzös vitánk során is, amikor ügyesen sikerült belekeverni egy harmadik szereplőt is, az közölte vele, hogy jajj, mondd már neki, hogy szereted, és béküljetek ki, amire az volt a válasz, hogy de hát mondtam neki. (én meg csak pislogtam, hogy nem, hé, te csak azt mondtad: szeretek veled lenni, meg jól érzem magam veled, de ez egyik sem egyenértékű A szóval. mi az, hogy már mondtad, ha egyszer még nem is, egyszer sem?! naná, hogy emlékeznék...)
 
vagyis hogy nem tudom.
elvileg minden a legnagyobb rendben. közel érzem, jelen van, figyel rám, örül nekem, részemről dettó...
közben pedig valami qrvára nem oké ezzel, így.
 
talán a birtoklás hiányzik.
talán a szeretlek.
a csillámpónik. vagy a bizalom. vagy mittudomén.
 
de valami nem olyan...
 
vagy csak drámázok, mert drámázni mindig kell?

2015. december 7., hétfő

ó, és a dec.1-hez

adalék az első bekezdéshez:
másnap reggel jött az üzenet, hogy épp úgy érzi, nagyon mások vagyunk... mert az az üzengetés nem volt jó (nem tudtunk figyelni, összehangolódni. ja, vágom.) (tisztáztuk persze, hogy no para.)

ilyen ötösöm lenne a lottón, bakker.

....

 - de miért van az, hogy hajat mosok, aztán két nap múlva megint kell?!  -

majd szerdán

addig csak skiccek:

megtaláltuk a világ legjobb forraltborát, ami tök jó, mert idén még csak a borzasztó meg a kevésbé, de azért borzasztó volt a választék, és hát... meg amúgy is tök jó.

asszem, ideje elengednem azt az illúziót, hogy ez a munka valaha is nyugis lesz. (amikor hetedszeri nekifutásra sikerül elmosnod egy tányért. számoltam.)

szerintem az univerzum azt üzeni, nem szabad túlságosan belekényelmesednem a helyzetbe, mivel megint csak határozott idejű szerződést fogok kapni. (ja, igen, amit azóta se láttam, de állítólag rendben van meg készül. itt mindig így mennek a dolgok. mindig. ehhez lesz egy sztorim majd, csak el ne felejtsem.)
mondjuk ez azért fél pipának számít. 

(apropó - hogy a frászba tudnék én ebbe belekényelmesedni?! csak úgy költőileg.)

cuki srác nem nagyon vágja a csíziót - soha ne mondd egy nőnek, hogy részedről nincsenek csillámpónik, de szerinted ez így oké. pláne ittas nőnek ne. pláne olyan ittas nőnek ne, aki egyben a barátnőd is.
(vagy legalább próbálj nem makacsul kitartani a hülyeséged mellett, miután kiborult.)
erről majd fogok még elmélkedni... egyszer.

ettől függetlenül a cuki srác édes, kedves, aranyos és [sok egyéb pozitív jelző] volt. egész sok időt együtt sikerült tölteni, ami fura. minden fura. fura, de jó. vagy mittudomén.

a mikulás extra méretű kedvenccsokit hozott nála, meg finom fajta mikicsokit, meg sütit is. a családomé pedig pingvines nutellát, ami telitalálat, minden szempontból.

láttam olyan plázamikulást, aki anyuka mobilján beszélgetett az otthon fekvő beteg kislánnyal. és anyuka nem egy bármilyen férfit kért meg, hogy játssza el a mikulást, hanem azt, aki tényleg be volt öltözve. pedig butatelefonja volt, szóval mindegy lett volna... mi ez, ha nem szívmelengető?

megállapítottam, hogy jó filcet/krétát/színesceruzákat már nem idén veszek. (tudniillik színezőkönyv.)

sütöttem narancsos kuglófot. (na jó, igazából kuglóf formájú piskótát, szerintem.) vállveregetés. (nem nagyon sütök ám.)

vettem félárú fitneszbérletet, és úgy érzem, ezzel hatalmasat léptem előre a következő pipa felé. (és be vagyok tojva.)

házi disznósajtot fogok vacsorázni, mert megerőltettem magam, és vettem hozzá kiflit.

csak hát hajat kéne mosni-szárítani előtte. amihez baromira semmi kedvem ám. de kemény vagyok... megoldom. tényleg.

2015. december 1., kedd

csak villámgyorsan lepötyögöm

hogy a pasival egész nap, de tényleg egész nap folyik a kommunikáció, és ez így nem biztos, hogy jó lesz, mert nem is minőségi, plusz neki marhára tanulnia kéne, nekem meg mindig ürügy leülni a fenekemre ahelyett, hogy főznék például. vagy pucolnám a rettentően undi vécénket.

hogy baromi nehezemre esik nekiveselkedni a főzésnek és a vécépucolásnak, sokat kell gyakorolnom még, hogy ne körmönfont halogatással kezdjek hozzá, hanem tényleg. pedig régen sokszor szerettem főzni... ugye visszajön még és akkor könnyebb lesz? (a második témáról annyit: majd ha megint a saját privát otthonomban leszek. akkor vígan. de addig...) csináltam ma egy rakás egyebet, de ezeket mindenképpen kell még, és lassan alvás-idő van, még hajat is akarnék mosni, csak ugye előbb az olajszag, aztán a sampon.

hogy állítólag lesz szerződéshosszabbításom, megyek holnap dolgozni, de ma senki sem volt hajlandó ennél hosszabban foglalkozni a kérdéssel. (ma sem. miért ilyen körülményesek ezek a dolgok mindig?!)

hogy a kis genya lakótársammal hatalmas a feszkó. részemről mondjuk nem különösebben, próbálok nyugiban létezni mellette, semleges hozzáállással... de ő igyekszik elmenekülni, ha meglát, és csak akkor jön ki a szobájából, hogyha becsukom az ajtómat. nem néz rám és nem beszél hozzám, esetleg visszaköszön, ha ráköszönök, egy foga között elharapott helót, szigorúan elfordított fejjel. tök vicces, ahogy kilódul az ajtaján, majd kilépek én is a szobámból, és akkor gyorsan becsukja a hűtőajtót, skera vissza. szerintem abba kéne hagynia.
vagy inkább nem tudom.
kicsit azért ijesztő a szinte tapintható harag, ami árad felém. remélem, ennyi az össz, nem fog egyszer kirobbanni belőle, vagy hasonló...

hogy a kishugom felhívott, hogy őrülten leáraztak valami pulcsit, és vegyen-e nekem is egyet. (nyilván.)

hogy ma sem fogok időben lefeküdni, de legalább lesz rántott húsom krumplisalátával, hátha időm is lesz majd enni belőle...
akkor is, ha most ez a poszt megint a halogatás része. ejnye nádja, ejnye.

mint egy csillagszóró szikrái

azért a sok apró örömért, azért hálás vagyok.

minden őszinte mosolyért, minden csokiért, kávéért, jó szóért, a látható és tapintható hóért a hegy tetején, ami az idei első havam, a hagymás kenyérért, ami egy kisboltban váratlanul ért, az eső illatáért, a pihe-puha szőrös meleg holmikért, a mécsesem fényéért, az első forraltborért, hogy láthattam a kishugom pasiját, hogy megosztotta velem az örömét, hogy kinyitották előttem az ajtót, hogy segítettek levenni a táskám a vonatról, hogy anyám küldött nekem kakaós kalácsot, hogy jutott belőle másnak is, a barátnőm szeme csillogásáért, a váratlan üzenetekért, a vasárnapi napsütésért, az összes jó zenéért, amit hallgathatok, hogy még mindig ennyire szeretem a hajam színét, hogy vannak pillanatok, amikor elfelejtek sietni és csak beszippantom a nyugalom illatát, a fürdőért, ami felmelegít, a pillanatokért, amikor látok valamit, ami tetszik, az összes balfaszkodós vicces helyzetért, amin képes vagyok nevetni, 

és hát mindegyik csöppnyi villanásért, amit fel se tudnék sorolni, de hozzátesznek a napjaimhoz. 
sokszor nagyon jó nádjának lenni.

bulshit a megbocsátásról, főleg magamnak

különben azt veszem észre, hogy egyre megbocsátóbban állok magamhoz. ugyanúgy sokszor rontom el a dolgaimat, sok kudarcos helyzet adódik, mégis épül-szépül a kis valóságom. tartósan kezdem úgy nézni, hogy minden megborulásnak van oka, és nem, nem az, hogy egy selejt vagyok, aki semmire se képes...

és hogy van lehetőség legközelebb jobban csinálni, megtalálni az okot a viselkedésem mögött, a nyüsszögés, a döglődés inkább következmény, mint maga a hiba. ez pedig valami hihetetlen élmény, nekem, akit, mióta az eszemet tudom, fojtogatott a masszív szégyenérzet.


kezdem valahogy belátni, hogy a pms, a kimerültség, az alvás-, tápanyag- és mozgáshiány mind magyarázza a semmittevős, passzív ágyonfetrengős tripeket, és igenis számolni kell velük, ahelyett, hogy úgy általában gyenge embernek érezném magam. ezek objektív, egészen materiális okai a depis nyűglődésnek. ahogy a tartalmas találkozások hiánya is, az egyoldalú ingerek is, a hajtós időszakok is, az is, amikor mások bántanak. 

ha pedig már "elrontottam", annyit tehetek, hogy kibekkelem a következményeket, miközben megpróbálom helyrehozni, legközelebb kivédeni. vagy néha csak elfogadom, hogy most nem lehetett másképp. hogy olyasmi történt, amire ez a normális reakció. pont.
hiába hisztizek néha, hogy de én nem akarok semmit se csinálni, mért kell, ha egyszer ilyen az élet, ilyen a muszáj. a tényleg szükséges muszájokat körbe kell rakni a személyreszabott egyebekkel, mert rajtam kívül senkinek semmi köze a saját életemhez és boldogságomhoz, ugyanígy viszont senki más nem is felelős érte, csak én.

azzal kell dolgozni, ami van, de igyekezni is olyan irányba vinni, amilyenbe érzésre jó lesz. választási lehetőséget teremteni. aztán ezt felülvizsgálni újra meg újra, és tádááám, van életem. ami persze telisteli van hibákkal meg rossz érzésekkel, hullámokkal és tanulságokkal, de hát senki nem állítja, hogy lehet húzni egy markáns vonalat, és akkor onnantól minden működőképes... 

felfogni a senki és semmi nem lehet tökéletes jelentését egészen más, mint hangoztatni.

megbékélni azzal, hogy továbbra is lesznek rossz napok, hiányok, veszekedések, bánat és frusztráció és satöbbi, néha nagyon is nehezemre esik. mégis, úgy látom, kezdek kiegyezni vele, hogy ez ilyen és így lesz jó. és másnak is ilyen. és ettől nem vagyok kevesebb, vagy hibás áru.
sőt, elfogadni, hogy mindennek idő kell, a változtatás is csak egy folyamat, meg kell érni rá, meg kell érnie bennem, nincs olyan, hogy azonnal jó, szintén nehéz nekem. de alakul.
meg egész jó kis repertoárt sikerült már összehozni gyorssegély-ötletekből, amiktől korábban erős bűntudatom volt. (de minek.) most már van helyük. 
most már alakul a "kerek egész".
"semmi nem marad így - a rossz se, de a jó se" - mondogatja a nagyanyám, és hát igen. csak arra kell ügyelnem, hogy én én legyek, a többi meg, hát... majd meglátjuk.
a türelem sose volt az erősségem, az élet viszont szorgalmasan gyakoroltatja.

persze ez mind egészen triviális, és megdöbbentő, hogy majdnem 30 évet kellett várnom a felismerésre. de jobb most, mint még később.