2016. május 31., kedd

kulináris kalandozásokba'

vannak, akik szeretik távoli tájak ízvilágát az asztalra varázsolni - én egyelőre nemlétező tájak (következésképp nemlétező) ízeinél tartok.

főzőtudományom jelenlegi állása: ha valahogy meg bírom enni, jól sikerült.
távlati célom a 'finom is legyen' illetve a 'másokat is meg merjek vele kínálni', mindkettő az eljövendő idők utópisztikus-ködös ismeretlenébe vész... (én azért tudom, hogy egyszer, majd, valamikor fog az menni, na. a 2005-ös kölni katolikus ifjúsági világtalálkozó ebédjeinél például már ehetőbbet produkálok. általában.)


ui.: holnap/holnapután beszámolok az eredményről. khm. még kétségeim vannak.

viszont

kargyanta pipa -> bódottá

erősen gondoltam annalightra az ultrabalaton miatt, menőség a köbön, bár a futàshoz ez se hozott kedvet. szerintem a futáshoz nekem semmi se tud kedvet csinálni, soha.

vettem 3 melltartót, amiből egy véletlen ingyen volt (a csaj annyira igyekezett faarccal elcsalni 20 forintot a végösszegből, hogy elfelejtette hozzáütni a harmadikat, úgy kell neki.)
ugyanitt anyám: de nemár mindig csak feketét, legalább két testszínű legyen benne...
életke: továbbra sem fogsz találni passzentos testszínűt, hiába.
én: ugye most már érthető, miért csak feketém van?! jó, lehetne még fehér, de annak a létjogosultságát továbbra is megkérdőjelezem...
(adalékinfó: ugyanazon márka ugyanazon fazonját veszem kb 9 éve, mivel csak ez az egy van rámtervezve. szerencsére szép, kényelmes, ízlésesen csipkés, és néhány helyen mai napig fellelhető, meg még occcsó is. mondjuk a masnit azonnal leoperálom róla, mindig. masni, blöeeee...)

megj.: vettem volna többet is, ha van.

tíz óra alvás, gazdag reggeli, ráérős kvzgatós sétálgatás, padokon napozgatás, netezgetés itt a környéken -> tökéletes bódottá

napi pànik, hogy sose lesz megfelelő férjem, öreg vagyok, mindjárt megcsúnyulok, senkinek se fogok már kelleni, ójajj - letudva, túlélve
(lefényképeztem magam, ahogy pucéran heverészek az ágyon és időnként teràpiàs célzattal nézegetem.
nincs minden veszve. stop. reggeli gyűröttarcú szelfiket viszont hanyagolni kell. stop.
a tükörbenézést csak azért nem, mert olyankor még úgyse látok...
stop.)

rápattantam a rendelői mérlegre, míg tegnap anyám a gépével szórakozott (védőnői program gáz), és balerinacipőstül 39 kiló 55 deka vagyok. nem is olyan rossz. aztán elkapott minket egy felhőszakadás. tökre tudunk csajos progit csinálni... csuromvizesen túrórudit enni klassz amúgy. (a fagyizó messze volt...)

a kutya reggel a pincelejárat fölötti konyhaablakban ült (- égzengésre ugrik), a vékonyka párkányon, apámnak kellett berángatni a konyhába és ölben kivinni, mert leimádkozni sehogy se lehetett onnan. (nagyobbfajta kutyuról beszélünk...)

nem tartom az időrendet, bocs.
megyek, mosok hajat aztán főzök.
#mostelégjó
#nyár

dèja vu

tegnap bejött anyám a szobába, és elmondta, hogy az orvos szerint mama leleteinek összes eredménye katasztrofális, és igazán nem akar ijesztgetni, de ez a mintázat vastagbélráknál szokott jelentkezni.

először nem értettem, minek elemezgetik a halott nagyanyám eredményeit így utólag is... mire leesett, hogy  - mivel annak tényleg nem lenne értelme - az élőről beszél.

#hátdehogynemár
#mostakkorkezdjükelőlről?!
#ezatavaszkimaxolta

2016. május 29., vasárnap

faágak

"a .. járásbíróság közhírré teszi, hogy az állítólag eltűnt [mamika nagybátyja] .... utolsó életbenlétének helye: Szamara, ideje: 1918. 05. 15. holttányilvánítása iránt az eljárást a mai napon megindította.

felhívja a járásbíróság az eltűntet és mindazokat, akiknek az eltűnt életbenlétéről tudomásuk van, hogy a járasbíróságot az eltűnt életbenlétéről értesítsék, egyszersmind közöljék azokat az adatokat, amelyekből az eltűntnek életbenléte megállapítható, mert ellenkező esetben a bíróság az eltűntet a jelen hirdetménynek a Magyar Közlönyben történt beiktatását követő naptól számított 30. nap letelte után bíróilag holtnak fogja nyilvánítani.
kelt: 1950. évi április hó 22. napján"

.......

"[mamika nagybátyja], aki ... évben ...on született .... és .... szülőktől, földmíves foglalkozású volt ...i lakosról a bíróság megállapítja, hogy nevezett 1918. évi június hó 15. napján elhalálozott!"



egy másik dokumentumban hadifogságban távollevőként hivatkoznak rá. a halottá nyilvánítást édesanyja kérvényezte (a nagymamám nagymamája az üknagymamám, ugye?), valószínű a ház tulajdonviszonyainak rendezésére.
26 évet (biztosan) élt. valamiért adtak neki plusz egy hónapot, a valóságban örök rejtély maradt, mi lett vele.

másik mama

édesem, a héten több napig meggyőződése volt, hogy 16 éves. a majdnemhugomat is győzködte, hogy nem lehet a dédunokája, hisz ő a fiatalabb...
azt mondják, tiszta dinka volt, csintalankodott meg vihoràszott.
biztos jó volt neki, mindig úgy tartotta, hogy egy nő életében az a legszebb kor.

ma eléggé képben van, csak fárasztó ötödször is megválaszolni, van-e munkám, mi, hol lakom, járok-e még iskolába, van-e barátom és mért nincs, van-e rajta pelenka, pisilt-e már ma (mert mindig panaszolja, hogy már nagyon kell, és ma még nem is tettük wc-re), meg elsorolni, ki hol van épp (pl hogy anyám ott ül mellette...). egyszer váltig állítja, hogy jelen volt, mikor a mamika meghalt, később meg rákérdez, hogy ugye nem az a mama halt meg. emlegeti sokat, hogy ki fog majd most süteményt sütni, ha már a mamika nincs...

nagyon össze tudnak akadni a tekervények... néha meg olyan okos.

2016. május 28., szombat

jótanács

sose olvassatok női ponyvát munkaidőben.


van ez a könyv, amit még mamától kaptam a huszadik szülinapomra. emlékeztem, hogy nagyon tetszett, pedig szerelmetes, túlzó, nyálas, rájátszik a nők összes fantáziájára, kőgazdag szuperférfias herceggel és szegény, de különleges hősnővel... tizenkettő egytucat, hidegen hagy az ilyesmi, kivéve ezt az egyet, hajnalban ötletszerűen be is dobtam a táskámba.

arra viszont nem emlékeztem, hogy ennyire 18+os. egyből egy szexjelenetnél sikerült kinyitni, nevettem is rajta, micsoda hosszú, érzékletes leírás, na lássuk, meg aztán keressünk még ilyet... pornón nevelkedtem, nem aggódtam.
aha.
most már annyira nem nevetek...

ellenben kérnem kellett egy szünetet rendbehozni magam, azóta pedig komoly diskurzust folytatok a mindenféle porcikáimmal, tárgyavesztett ösztönökről, sőt, szükségletekről. (bevallom, nem értünk egyet.)
nem tudjuk például eldönteni, annak örülnék-e jobban, ha ex átinvitálna estére, vagy annak, ha nem - és hasonló apróságok...


p.s.: most jó messzire el kell tennem a telefont, nehogy véletlen ráírjanak, míg nem figyelek. (valamint a fiúkkal sincs több szemkontakt mára, az tuti.)

cukiságok

különben olyanok történnek, hogy egy egész gyerekcsoportot boldoggá tettem, amikor felnyitottam nekik a sorompót, csillogó szemű váót kapott a varázslat, oda is, vissza is, kissziveim...
ha láttatok már cukiságot...

shit

újabb ruhában alvós, rémálmodós éjszaka, mi a szöszmék... sose nem jutok el többet a hajmosásig?

ez a munkanap kétesélyes, de mindenesetre hosszúnak ígérkezik.

a nap süt, a szemem kifestve, kisszoknya on, cipő stimmel, család végigtelefonálva. kávét is ittam, le is öntöttem magam, meg se látszik.

szeretnék egy nagyot sétálni frissenmosott hajjal, miután rendesen és nyugiban megreggeliztem, szeretnék nagyokat nevetni emberekkel, meg egy őszintébb mosolyt az arcomra.
holnap még vár rám egy hazautazós trip, na de a hétfő, az igazán ígéretes...

2016. május 27., péntek

no meg persze

megér egy percnyi elmélázást, vajon mit akart az univerzum azzal a három ajándékkávéval...
ennyire jófej vagy csak ilyen fáradtnak tűntem?

a hét

vicce:
végül az egész napom egy nagy mélypont lett. akkora faszságokat csinálok, hogy nem hiszem el magam, aztán meg foghatom a fejem. nagyon röhögnék, ha 1: nem lenne tétjük 2: nem én dolgoznék holnap is.
kérem vissza az agyamat!

rejtélye:
egy azaz egy napig normális minőségű wcpapírok voltak rendszeresítve. azóta ugyanaz a legalja megint. (honnan jöttek, hova lettek, miért és társai.) anomália.

kérdése:
vajon a kijelölt dohányzóhely mellé lepakolt, gazdátlanul ottfelejtett szalmabálák mikor gyulladnak be egy kóbor szellőcskétől, ami odalibbent némi parazsat?

(bónuszkérdés: ugye nem nekem kell eloltani / nem én gyújtom fel? )

mélypont

egész konkrétan azt hittem, elbőgöm magam az idegi kimerültségtől. óriási káosz, rengeteg infó, kapkodás, már egyáltalán nem fogott az agyam, csak kattogott össze-vissza...
elkövettem egy hatalmas hibát is, na akkor mentem ki szünetre. rágyújtottam az uccsó cigimre, bepróbálkoztam egy harmadik kávéval, hátha, erre hívott az ex, hogy itt van.
cigi valahogy elnyom, gyorsan visszasétál, nincs sehol. bújócskázott ott velem egy sort, miközben a szemem se tudta már detektálni a látványt, a bringáján konkrétan 5x néztem át...
végre előjött, erre behajtott a főnök, meglátott kint, bögrével a kezemben, basszus, eddig tartott a szünet.

semmire se emlékszem a pasiból, csak hogy jókedve volt meg hogy reflexesen szájon csókoltam, de kb egyszer se néztem rá rendesen, ő is csak idegesített.

amúgy ha már bent járt a városban, meglepett egy kávéval csak úgy. ez mondjuk kedves. (és nekem adta a cigijét, mikor megpedzettem, nem ugrana-e el venni... ez méginkább.)

kár, hogy tényleg a sírás kerülget azóta is, semmilyen helyzetet se tudok elsőre lereagálni és legalább egy órát csak ülni akarok magam elé bámulva miközben nem szólnak hozzám.

nincs nyüssz, ezek csak tények. (kellemetlen egy állapot amúgy...)

csodás az idő

apám túlesett a műtéten. eddig minden oké.
a kisérgetés, várakozás, mások nyugtatgatása elvitte a pihenőnapjaimat és leszívta minden enerdzsimet. tegnap úgy ahogy voltam elaludtam a bevetett ágyon, ruhában, mosdás nélkül, nagy, kemény, szúrós csattal a hajamban. az ébresztőmet volt még érkezésem beállítani - hogy aztán reggel simán átaludjam, nevermind.

most kicsit büdösen üldögélek a melóban, véletlen egy sokkal melegebb cipőben, mint amit felvenni óhajtottam - a színe stimmel, félsiker megvan.

assetudtam, mi van, totál k.o., igazából, befele rámmordult a fornettis néni aztán majdnem lepermeteztek mindenféle védőruhás-maszkos bácsik,

de már alakul a nap, cukker munkatárstól kaptam igazikávét tejjel(!!!) - csak kérd és megadatik -, ha valakit sikerül rávennem, hogy hozzon nekem cigit, máris egyenesbe jön a világ.

2016. május 25., szerda

napindító

szüleim kísérgetése az xedik kórházban.

sétálgasson - hát merre? megbeszéltük, hova ne. aztán nyilván ott kellett kikötnünk pizzázni, ahol mindig ettünk a mamikás látogatásokkor.
persze, hogyne.
ha nem foglalják el, szerintem még ugyanarra a padra is ült volna.

mondjuk rajtam meg a temetési cipőm van. apám lánya-e vagyok.

2016. május 24., kedd

szociális öngyilkosság-e

antiszoc vagyok mostanában.
nem direkt csinálom, egyszerűen csak nem vagyok befogadóképes, mindenhol dolgozik bennem a mindenféle. bőven eltelít a munkám. nehéz figyelni. ex nyilván nem számít, ha épp van férfi az 'A FÉRFI' szerepre, az falon belül van - de rajta kívül most kb senkivel nem találom a fonalat. kicsit önkéntes száműzetés.

aggaszt is, hogy kiírom magam a képből.
remélem, megvárnak.

kellenének az emberek, de nem bizti, hogy már menne...

napi

napi hé:
mióta ez a szeszélyes idő van, rendre szokott fájni a bal sebem. (igazából már heg, de mivel a hugaim bal herének olvasták, inkább hagyjuk.) ma kiváltképp húzza, rohadt bosszantó mostmár...

napi szomorú:
mikor volt a mamikás fennforgás, eszméletlen segítséget jelentett bent az egyik takarítónő - sokat beszélgetett velem, támogatott, készített be kvt, kölcsönzött evőeszközt... átérezte, megértette, nagyon hálás vagyok neki. pont beszéltük vele, hogy ezek a hirtelen időváltozások milyen megterhelőek, sokakat elvittek, ha ilyen marad, hullani fognak az emberek, mint a legyek.
erre reggel mondják, hogy tegnap meghalt a férje. csak úgy. kivitte a szemetet és nem ért vissza.
úgy sajnálom... szegénykém...

napi majdnem:
kiléptem hajnalban a kapun, gyönyörű, tiszta, rózsaszínes napkelte... majd megcsapott a vihar előtti szél, oó. balra néztem: hatalmas közeledő feketeség... még a metróról is azt bámultuk, ahogy jött, félelmetes volt és tele villámokkal. drukkoltam, hogy gyorsabb legyek - nem voltam.
az aluljáróból se telefonáltam még, hogy izé, ittragadtam...
végül így is térdig fölázott a nadrágom, pedig már csendesedett. jó volt.

napi gyászom:
azért pityeregtem, mert bűntudatom volt a jókedvem, boldogságérzetem, önfeledtségem miatt.

napi jó:
sikerült megfelelő rétegekben felöltözni. pörgött a meló.
mindenki jófej, mert örül, hogy nem esik.
fáj a bal herém :D
megszáradtam.
még mindig tart a hétvége hatása.
jó a hajam.
remélem, lesz még...



2016. május 23., hétfő

tények

a peteéréssel való kapcsolatomról:
überdurván hatnak rám a hormonjaim. én nem tudom, hogy ez olyan-e, mint a frontérzékenység, hogy a szervezetem szétcseszése óta van igazán, vagy a korral jár, netán mert minden korábbinál több férfi vesz körül... de tavaly tűnt fel először, és azóta biztos, hogy a kis naptáram belövi nekem az ovulációs időszakot. egészen megváltozik a tartásom, a mozgásom, a nézésem, mosolyom, sőt, a hangom is. fáradtságszinttől függően akár 5 perc alatt le lehet vágni rólam szerintem, és néha, nagyon kontrollvesztett pillanatokban szó szerint hajt a vérem.
gyanús is volt, hogy szombaton megint elébe mentem a dolgoknak a pasival (pedig jó játék nézni, mit lép, ha csak kivárok), és bár ő írt rám és ejtette el később az infót, hogy a közelben jár, a sétát én dobtam fel, aztán a filmnézést is én lebegtettem be... a jelenlétében pedig alig tudtam visszafogni magam, csoda, hogy kitartottam délelőttig.
szóval nem tudom, más hogy van vele, de nekem lassan komolyan számolnom kell az ilyen ösztönlény időszakokkal.

a kémiáról:
ösztönszinten valami elképesztő folyamatok zajlanak. tegnap egy rakás képet csináltam a pasiról, sorozatmódban is, mert nehezen fotózható, és hát visszanézni... az hagyján, hogy az arcberendezése kiköpött pillangócsináló, de bizonyos nézései, gesztusai... aztaqrva. egész valószerűtlen.
(ex-semmiséggel nem tudom összevetni, az ő vonásait elfojtottam és nem vagyok hajlandó nézegetni.)
azzal sem tudok mit kezdeni, hogy ha objektíve szemlélem, elvonatkoztatva, tökre nem is tetszik. egyik se, hogy őszinte legyek. azt gondolnám, hogy az a száj, az a furi homlokforma, a szőrtúltengés, kopaszodás, ilyesmik így egyben nekem aztán soha. kimerevítve/messziről/ránézésre nem is... sehogy sem az eseteim.
aztán élőben, közelről, gesztikulálva mégis mágnesként vonzanak.
medzsik.

a pasikáról:
'majd este beszélhetnénk, ha van kedved'. szóval túllelkesedhettem a hétvégét, mert már a telefonhíváshoz is a beleegyezésemet kéri - ez új. (persze ignorálom a labdát, tudja mikor...) annyira csillogott a szemem, hogy már ennek a felelősségét se vállalja? túlbiztosítás a köbön: én tisztellek, de te akartad. semmi nem jelent semmit, hidd el, én igazán nem is, de ha már így belementél...
adott volt egy 'rendespasi', tenyerénhordozós, össze-vissza 3 exszel, mert ő komolyan közelít a nőkhöz. egyszer majdnem volt egy futó liezonja. majdnem. (ő hátrált ki, mert már érdekelte valaki más.)
lehet, hogy azért alakult így, mert korábban duci volt, jóllakott óvodás fejjel és a punci piedesztálra emelésével, aki nem vette észre, hogy mostanra kikupálódott... igen, egészen sanszos.
erre jöttem én és rávezettem, hogy létezik kötetlenebb móka is, hisz a 'bocs, de mégse járjunk' után is mentem. mea culpa, ezt a pasit én rontottam el.
srry, kedves nőtársaim, eggyel több férfi, aki visszaél a sármjával és kerülőutakon közelítve simlizik.
aú, aú.

töltekezés

addig rinyáltam szombaton, hogy nemakaroooom, míg ki nem rinyáltam magam, utána ügyesen  megcsináltam mindent. takarítás, pakolás, ruhacsere, teljes nagygenerál pipa, irtó sokat dolgoztam vele. (mondjuk genyalakótárs szétgányolta a fürdőt, amint megszáradt. grrr... és még csodálkozunk, hogy nincs kedvem...)
#csilllivilli  #komfort  #pride

vasárnap pedig véletlenül átkirándultam a napot. igazából spontán szombat esti sétálgatásnak indult (az pasival, és filmnézéssé eszkalálódott), amiből másnapi 'üljünk ki kicsit egy padra a Hármashatáron' lett, ez pedig a gyakorlatban már úgy nézett ki, hogy némi bkv-s városnézés után a Fenyőgyöngyétől átsétáltunk Hűvösvölgybe, onnan gyerekvasút, aztán visszaséta Normafáig libegőzni egyet.
úristen, annyira jó volt... az idő, az valami csoda, a levegő teljesen leszívott, a nap megkapott, a sok nevetéstől kockás a hasam, és még mindig, azóta is fülig ér a szám...

#kirándulás #séta #bámészkodósflow
#imádomezt #akaroksokilyet #egyedülismerekmárlassan

néha persze eszembe jutott, hogy mi a frászt csinálok?! de aztán folytatódott a cukiskodás, és ugyanazzal a naiv örömmel csókoltam vissza, miközben szorongatta a kezem, mint az elején. ez úgy volt tökéletes randi, hogy nem is volt randi.

spottoltuk még egy ismerősét valami random utcai táncos flash mobon, holtfáradtan főztünk, hogy legyen mit hoznom ma enni és így megint ottalhassak... a vége nem kellett volna mondjuk, kicsit túltoltuk, inkább kanyarodtam volna hazafele... de semmi sem lehet ténylegesen tökéletes...

az van, hogy a bugyim 3 találkára van hitelesítve, ott szokta mindig megadni magát. most is, múltkor is, az elején is... (már a kirándulósdi előtt elfogyott az ellenállás - ahol vonzalom van, kémia van, csak a fizikai távolság használ. meg a menstruáció, persze..)

szerintem ez a főpróba, ahol az élet a fejembe veri, hogy a három még semmi, nem szabad túl könnyen adni magam, mert sírás lesz a vége. amiért nem küzdenek, azt nem becsülik, vagy mi.

ő épp lelkes volt, mindenféle terveket szövögetett, ide menjünk, azt próbáljuk majd ki - nem is csodálom, én is lelkesednék, ha pasi létemre kinézne egy párkapcsolat minden előnye kötelezettségek nélkül... mondta is este, hogy egyszerűen nem fér bele egy teljesértékű kapcsolat most, mert ha nem tud annyi időt, figyelmet beletolni, az nekem rossz, viszont ez az együttlógás, programozás, stb szuper.

hát naná. én csendben gondolkodom, hogy most akkor ez pontosan mi is lenne.
pont ugyanolyan volt ezen a héten, mint a korai boldog békeidők, csak ugye a tudat. meg hogy nem szerelmes, akkor ezt még nem sejtettem, viszont már tudom.
kell-e nekem most ilyen, bűn-e, hogy egyáltalán elgondolkodom... parkolópálya, zsákutca, használás, szórakoztat meg gáláns fix sunáért cserébe (bár másokat ezért Bora Borára visznek), hasonló körök...
jó, bevallom, annyira nem is gondolkodom, csak emlékeztetem magam, hogy majd kéne.

annyira jó volt - az egész, mint élmény, illetve mint közös élmény is...

nyilván úgy tippeltem, hogy nem keres egy darabig, de már reggel írt. mondjuk úgy, hogy perpill #teszekrámilesz, vagyis hogy próbálok magamhoz képest keveset szorongani az eljövendőkön, majd ráérek sírni és fájni, ha megint nem keres.
boldognak éreztem magam, még most is.
felavattam az új csipkerátétes papucscipőmet (igen, egyből egy kis túrázással) és szétparáztam magam a tériszonyom miatt, nincs nálam semmi cuccom, de vigyorgok ezerrel... csak álmos ne lennék, minden más most pont jó.
még a munka is.

#kicsiteladtamalelkem #yo

olyan esetleges minden, olyan nehezen viselem ezeket a hónapokat, olyan megdöbbentő közben mégis boldognak is lenni, hálás vagyok az ilyen percekért.

a jövőben pedig, remélem, akár magamban is nekiindulok az erdőnek, imádok császkálni. eddig ez a környék kimaradt, pedig. (ex direkt pipálgat a bakancslistámon még most is, értékelem és élvezem. figyelek.)
csak legyen ilyen szép idő hozzá.

első nyári napok kimaxolva, asszem...

2016. május 21., szombat

etelka

úgy örülnék, ha megosztanád velem/velünk azt a 3-4 elemes listát, amit legutóbb említettél kommentben,
engem nagyon érdekelne :)

Tisss írta, hogy az ő szabálya: legalább annyija legyen, mint nekem.

ezek pedig pont azok a dolgok, amik épülésére szolgálnak az ember tapasztalatlan lányának. nem mintha annyira aktuális lenne, de ha jobban megnézzük, mindig az...

és ti, kedves mások? ti mit figyeltek, hogy ne totál vakrepülés legyen a szerelem nevű hormonális katyvasz? (vagy az mindenképp vakrepülés?)

életke

nagy alvás, nememlékszem rémálmok (az már fél siker), napsütésben lustizás, reggeli, kv, a szorongás és valami fura, belső, lélegzetmegakasztó megfelelési kényszer lejjebb taposása. nem mondom hogy chill, inkább amolyan megbocsátó ráérés.

este még hívott a pasi, egyemmeg. nem tudom, mit csinál, mert délelőtt is irkáltunk, délben is beszéltünk, meg miután letettük, még megírta, hogy nini, sünik, megfejelve az összes ari jóéjt-matricával.
igazán nem értem, mire fel a héten ez a nagy lelkesedés, oké, tökéletes volt a hétfő, de azóta párszor erősen utaltam rá, hogy abba kéne hagyni... akkor most ezért? mert ennek nincs köze a sajnálathoz, gyászhoz... külön mondta szerdán is, hogy nemsoká úgyis hívott volna, ha nem előzöm meg.
vagy csak ahogy tellik a zacsi, úgy fordítja felém egyre több figyelmét?

maradjon kicsit még így, csinálja csak, tudok belőle erőt meríteni, szóval nem azért, csak rácsodálkozom...

amúgy a méltatlan (bántalmazó) kapcsolatokon gondolkodom sokat, annalight apropóján, de képtelen vagyok hozzászólni, meg azon is, mások mennyire nem boldogabbak nálam annak ellenére sem, hogy sokmindenük megvan, ami után én még csupán vágyakozom (nem csak annalight apropóján),
meg a saját kis gyászomon, meg a családomon, csak ezt is most még inkább belül forgatom,
és hogy akkor milyen sorrendben építem vissza a dolgokat az életembe (időkorlát nélkül persze), szóval hogy térjünk vissza legalább a nullára majd (megint),
meg a szerelem függőség oldalán, meg hogy hol tartok, merre megyek, miért veszek el folyton az aktualitás részleteiben,
hogyan tudnék ellenállni a sok önpusztító energiának, amik a bajban előjönnek, hogy legalább csak lenullázzam magam, de ne menjek súlyos minuszba,
de a pasin például kb csak ennyit, mióta itt cukkerkodik, hát milyen kedves tőle, hogy így elfordíthatom róla az energiáimat, hát de nem?

szóval napsütés,
szóval takarítás?
fuck this shit, napsütés.
életem dilemmája. (nem.)

2016. május 20., péntek

otthon

különben az is benne van az ellenàllásomban, hogy genyalakótárs jelenléte kifejezetten idegesít. utàlom, hogy itt van, koszol, motoszkál, zajong, olyan jó volna, ha kicsit hazamenne...

semmi huzalmam pakolni, takarítani, főzni, úgyis szétcseszi. minden undorít, amihez hozzáér.

nem tudom most magam otthon érezni. holnap külön küzdelem lesz mégis nekiugrani. rossz, hogy most ezt is erőltetni kell, de muszáj, hátha könnyebb lesz megmaradnom itthon.

az idő segíteni fog, biztos, de önmagában gondolom, az se. haladjunk.

béna vegyesfelvágott


-rosszul alszom. (nem alszom.)

-rettenetes rémálmaim vannak, halálfélelmem, 'meghal az apám' szorongásom (amint észreveszem, abbahagyom, de na), gyomorgörcsöm, pánikom, kimerültségem, 'egy rakás fos az életem', 'örökké egyedül maradok' és társai

-szerdán nem lett jobb, semmitől se, sőt. egy pohár bor, kellemes társaság, semmi... végső kétségbeesésemben felhívtam a pasit, hogy mentsen meg.
rosszul esett, jó lett volna még dédelgetni azt az édes izgalmat, kivárni, hogy ő keressen... (tudom, illúzió, de nagyon feltöltős.) a saját belső ritmusom szerint nem ez jött volna, ez szimpla kétségbeesés volt, semmi köze kettőnkhöz vagy a hiányához. úgy nem is hiányzott, mert tudtam, hogy most ott van, hogy most épp megint van 'erőtér'.
még tovább vitt egyet a busz, hiába jeleztem, meg spontán hánytam az idegtől alvás előtt. nem volt akkora fun.
nem történt amúgy semmi, azon túl, hogy ha rettegve megébredtem, bele tudtam kapaszkodni a szuszogásába meg a vállába.

-a csütörtök tanulsága: parázó idegbetegként, mikor a létfenntartáshoz sincs türelmed, szar nulla infóval, kavarodásban gecisokat melózni.
szóval hogy én úgy szeretek dolgozni, hogy megvannak a munkavégzés feltételei, és akkor, ha kell, beletolok 110%-ot is, amolyan hónap dolgozója attitűddel, de így annak az eredménye is max 70%-os lehet, (vagy egyenesen dilettáns idiótának tűnök,) pedig, és ilyen lehetetlen állapotban még nehezebben viselem a dilettáns idióta kéretlen szerepét.

-a pasik újra feltűntek.
a srác, aki a telefonomat helyrebizgerálta szerdán, közben random rákérdezett, ki volt a pasi, aki előző(!!!) kedden értem jött. (ex, mikor meghalt a mama.) szóval csak így a semmiből, egy egy héttel korábbi irreleváns apróságra. mert pont látta.
azért néztem egyet.
nem tudom, mit csinál fejben, de könyörgöm, hat éve barátnője van...
aztán este ő volt a kellemes társaságom is, felhívott meló vége előtt, hogy legyen kedvem, majd felvidít.
(mondom, hogy ez így fura... nem lennék a csaj helyében.)
a srác meg, akivel lehetne is valami (nem amúgy) szintén feltűnt még este, csak pont ezzel a barátnőssel sétáltunk ki a kapun. na ő azért reggel jött megint cukiskodni, még örültünk kicsit a viszontlátásnak, míg be nem indult a hajtás.
ex is rögtön elkezdett írogatni, beértem-e rendben, ha kell, megint átmehetek este, nézzünk meg egy filmet, én választhatok, stb... mivel nem kapott választ, kb félóránként. miután oda jutott, hogy jó, hát csak egy ötlet volt, reagáltam azért, hogy bocs,a hajtás.
valójában irtó jólesett, de kapja be, rámkívánt, de írtam, amit írtam ('ha te nem ezt akarod, felejts el').
nap végén persze belementem.

-nap végére buddhává fáradtam magam, szeretem azt a tudatállapotot, tudok mosolyogni és hallgatni, mivel a szorongást kiütötte a kimerültség. (meg a körülöttem legyeskedők figyelme, meg hogy belerázódtam a feladatokba.)

-este elmásztam a pasiig, bevásároltunk, ettünk, bandáztunk... és aludtunk. persze, szeretné, de nem foglalkoztam most ilyenekkel. (pedig nekem is fontos a szex, kívánnám is...) jó volt nagyon.

-ma fehérnemű nélkül rohangáltam, mert nem száradt meg a bugyim, a melltartót meg a táskámba gyűrtem, mondván, hazáig minek,
csak azzal nem számoltam, hogy a csodás napsütés és a szabadság élménye elkanyarít a munkahelyem felé.
kávézgattam a korai madárcsicsergésben a napon, és jó volt.
(kivéve, mikor arra gondoltam, hogy basszus, nincs rajtam bugyi, az inkább zavarbaejtő.)
ott hesszeltem a pörgés közepén, kicsit dumcsiztam, kicsit csak úgy voltam, és hálát adtam, hogy ezt megúszom. (meg hogy élek, morzsoljunk el egy könnycseppet.)

-délután aludtam, sajna azóta rossz, rámtört megint a pánik és egy csomó dolgot kellett volna csinálnom, amit így holnap kell, más, jó dolgok rovására (sajnos a szobám két hete háborús övezet), nincs kedvem, niiiiincs,

de most megint olyan álmos vagyok, hogy mindjárt ledőlök és kész, szerintem ájulás lesz és majd jól nem álmodok semmit,

a nap süt,
holnap is fog,

végre kinéz egy szép, nyugis hétvége.
remélem, és remélem, nektek is!


-ja, amúgy volt egy csomó tervem, de aztán észbekaptam és elengedtem az összeset, úgyse úgy van még ebben a kiszámíthatatlanságban. asszem, örülhetek, hogy luk van a... a pasis sztori se érdekel meg a család se, mármint hogy most pont nem akarok semmit megoldani, ezek vannak, de én most nem vagyok képes,
tényleg csak sétálhassak kicsit a jóidőben, legyen a szabadnap szabad.

2016. május 18., szerda

május, te kis nyavalyás

paráztam ettől a munkanaptól, az első azóta, hogy, és mik történtek itt, jujj, de egy visszafogottabb hajnali pityergős-fuldoklós pánikrohamtól eltekintve megnyugvást hozott. kedvesek voltak az emberek, hatott a tegnapi illúzió is, kaptam ajándékba jó szót, kvt, pörgést...
vicces dolgokat is, pl betoltak egy kispolszkit a belső udvarra, hoztak 3000 db újságot, vagy ott volt a következő beszélgetés:

-most hallottam, sajnálom...
-hát igen, pénteken eltemettük...
-(wtf fej)

kiderült, hogy apámra gondolt és a műtétre. upsz.
elringatóztam a reményteljes lelki béke kellemes hullámain,

mígnem hopp, egyszercsak elment a hálózatom, de így teljesen. se net, se térerő... semmi se. és nem is óhajtott visszajönni.
ha éltetek már pánikot és páni félelmet...
úristen, be vagyok ide zárva és lecsatlakoztam a külvilágról... úristen, úristen, oda a köldökzsinórom, mi lesz így?!

rádobott egy lapáttal, hogy majd' egy órába telt találni valakit, akinek szintén, egész addig azt hittem, megdöglött a telefonom, mert mindenkié jó volt.
végül a könyvtáros fiú lejött bizgerálni, és véletlenül felfedezte, hogy ha kinyomja az LTE-t, akkor működik. a szolgáltató szerint a közelben történt valami, talán az, próbálgassam szorgalmasan.

de azta, annyira kiakadtam, nem is értem, iszonyú dühös lettem erre a tavaszra, egy apró hétköznapi bosszúság utolsó cseppnek,

azóta se találtam magamra.
bakker...
nyilvános sírásban nagyon pro vagyok, de hisztirohamot nem óhajtok kapni mások előtt (se), így nagyon koncentrálok... halálfélelmem is lett, gyomorgörcsöm is, meg... inkább nem sorolom, amit el tudtok képzelni, valószínűleg mind.


#eztazundormánytavasztkomolyanmár

2016. május 17., kedd

ja, és

kívülről biztosan szépen látszik, mi merre hány méter, de itt, benne nagyon el lehet veszni a részletekben.
főleg, mert a töredékét dokumentálom csak egy szuperintenzív, rettentő zavaros és sokrétű időszaknak, ami kb március elején indult be, vagyis lassan negyed éve azt se tudom, mi van, kapkodom a fejem és tyű.

kábé próbálom utolérni az eseményeket, néha úgy érzem, esélyem sincs az aktualitást felfogni, párhuzamosan nagyon sok szálon fut a feldolgozás, miközben egy csomó minden ráadásul teljesen új számomra... és akkor még a régi dolgok felszínre bugyogásáról nem is beszéltünk. az egész családdinamika újrarendeződik, csontvázak, szekrények, ütközésig. sokszereplős a történet.

ja, és mostanra rohadtul elfáradtam.
meg a háttérben pattog a betegségem.
és a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság..
hogy olyanokat tudok reagálni (én is), hogy csak nézek...


nem kikérem ám magamnak, hanem hogy értsétek, ha néha érthetetlennek tűnik.

update

befejeztem az előző posztot, erre a közzététel előtt hívott,
lenyomtunk egy gyöngéd hangú, nevetgélős 35 perces tripet. (az időjárásról, kutyákról, üzemorvosokról, random akármikről... meg hogy milyenek voltunk az elején...)

ez mondjuk az ősmocsokság, mert ilyenkor az ember lányának hirtelen pillangók teremnek a gyomrában és hajlamos elfelejteni, hogy a jövőről egy szó sem esett és a helyzet változatlan. (mondom, hogy tökéletes volt a tegnap, neki is...)

határtartásból meg ő áll bukásra.
na mindegy, engem ez most feltöltött, úgyhogy nem panaszkodok...

(végtelen) szappanoperákba kicsimmel

szóval a szakításmásnap reggelén hazahozott kocsival. azt hitte, ennyi lesz. délután meg vissza is jött, hogy bevigyen a kórházba a mamikához.

nemsoká nagyon dühös lettem, gondoltam, édes a bosszú, ártatlan szemekkel aludtam nàla, ártatlanul odabújva és nagy kövér nem-et mondva.
másnap ugyanezt játszottuk el, igaz, akkor nem direkt. (utólag azt mondom, ő alakította úgy, hogy fölmenjek...)
aztán a harmadik alkalommal persze én pottyantam a saját vermembe. upsz. #aszittefábólvan #pedig #ajószexveszélyes

utána produkáltam a lehetetlen elvonási tüneteket, amik arra késztettek, hogy visszajárjak. volt ott minden, romcsi randi, más pasik, féltékeny üzenetek, lerázási kisérletek és visszarántások, sértett büszkeség, üres dugások, szeretkezések, részemről hisztirohamok, semlegesség, csimpaszkodás, dac, nyugi, nem veszem fel, nem válaszolok, én keresem mégis...

én voltam a kezdeményező fél, de később, ha eltűntem, felbukkant ő.
volt, hogy nem kapott választ este, délután csak rákérdezett újra, volt, hogy csőbe húzott, volt, hogy ha nem vettem fel, másnap aggódva írt, volt, hogy eljött, csak nem tudta, minek... megfogta a kezem, nem fogta meg a kezem... akart szexet, nem akart szexet...
felajánlotta, hogy ha akarom, nem keres, de sose tudtam kimondani. elkezdett azzal elköszönni, hogy majd beszélünk, aztán, hogy akkor majd este hívlak. át konkrétan nemigen hívott, inkább közvetve intézte úgy, hogy menjek...

a negyedik héten jutottunk el oda, hogy na, mostmár lassan hagyjuk ezt abba tényleg, ő: elvonul gondolkodni pár hétre, addig no kontakt, mert ha van, úgyis nála kötök ki, én: eléggé belejöttem az új szitukba, menni fog nélküle.
volt egy menetközben előrehozott búcsúalkalom, meg egy másnapi részeg sírvakönyörgős hadd menjek át (kőkeményen benne voltak a mamás hírek), ahol kijózanodtam, mire lezuhanyoztam és akkor éreztem, hogy ez a pont a végén.

hajnalban röpke stílusos búcsúüziváltás, aztán ügyesen tartottam is magam, mindig csak újraolvastam azt a pár sort.
másnap estig (a nevezetes péntek a törzsben), mikor is összefutottunk. haha.

szombaton már negyedik napja ittam, ültünk cukiékkal a dunai regattán, nyilván kényszert éreztem, hogy megmagyarázzam, miért hívtam hajnalban 8x. nehogy még itt azt higyje hogy... (ugye értjük, hogy pontosan tudtam, hogy másnaposan egy pasi nyüszít a szexért.
de még így is nagyon tartotta ám magát, először úgy írta: mondanám, hogy gyere át, de nem járnál jól, mert hajnalban kelek. jól megdolgoztatott, mire kitrükköztem, hogy tényleg áthívjon, miközben látszatra ártatlan maradok... még össze is vesztünk a végére.
#alkohol #na
mondjuk a 'kívánlak de nem akarok én lépni' kiskutyaszemeit imádtam, olyan édesen várta, hogy hátha megerőszakolom, csak nem jött be. órákig elnéztem, pedig.
#felelősségtologatás)

onnan meg már a haldoklós tripre virradtunk, az nem játszik.

most kicsi gyászoló nádja kapaszkodik című műsorunkat látják,
holott azzal, hogy a temetés napján nem jött le, meghúzta a határt, újra.
nem mintha eddig nem lett volna világos.

nem akar ő már semmit, max egy kényelmes viszonyt, szabadidőpartnernek viszont túl macerás vagyok, túl szerelmes, túl kétségbeesett,

szóval most ugyan sajnál, nagyon, mégis újra el fogunk jutni a no kommunikésönhöz.

a gondolkodik vagy azt jelenti, hogy

'le akarom tudni a vizsgákat, egyedül lenni meg kislányozni meg akármi, aztán meglátom, kapható vagy-e már valami kötetlenre' (amikor is én közben - remélem - elszakadok végleg),

vagy

'hisztimentesen le akarlak ràzni' (megkopik a reménykedés, és közben - reméli - elszakadok végleg),

de mondjuk adjunk kb 5% esélyt a 'tényleg át akarom gondolni a dolgaim, meg hogy hiányzol-e, meg hogy a gyerekemnek akarok-e élni' verziónak, csak én azzal is kitörölhetem.

itt tartunk most.
a szombat jó, a tegnap tökéletes volt, én kértem őket, előbbit hirtelen felindulásból, utóbbit előre. mondjuk az volt megbeszélve, hogy estig tanul, ehhez képest már reggel sétatervvel meg belsős poénkodással indított, és kicsit zavarta is, hogy nem válaszolok, mert később random folytatta...

iszonyat hiányzik ez a tegnapi könnyed szeretés, olyanok voltunk, mint amilyenek szerettünk lenni együtt.

ma kábé kimondtam, hogy legyen vége,
'ha te ezt nem akarod, felejts el' meg 'ha csak én akarom, akkor nem akarom', de azzal a reakcióval, hogy rendben, majd délután hívlak, kizökkentett,
azzal meg, hogy a 'nem mondtam, hogy veled're jött az 'akkor nem hívlak',
benyomta kicsi gyászoló nádja pánikgombját.

és én most legnagyobbrészt ő vagyok, aki kapaszkodik, fél, hirtelen ösztönből cselekszik,
szóval visszakoztam.
'félek és úgy össze vagyok zavarodva...'

persze délután tényleg hívott, és ezekből semmi nem került szóba.

tudom, hogy ez nem tarthat így soká, nem akarok én súlytalan szerető lenni,

de kicsi gyászoló nádja vajon mikor fogja fel?
(holnap majd jól elbeszélgetek vele.)


igen

azt érzem, hogy belepusztulok, a mamát már nem kapom vissza, apámmal most jönnek az újabb aggódós küzdelmek,
vele meg a szakítás óta se telt el 48 óránál több egyben, hogy ne kommunikáltunk volna, köbö ugyanolyan rendszeresen találkoztunk, mint előtte,
úgy voltunk külön, hogy nem voltunk külön,
el sem tudom képzelni az életem nélküle,
pedig.

szóval akarom én ezt a továbblépés dolgot, csak mindig elakadok a kivitelezésben, megvan a varázsmondat, ami végleg eltünteti, mégsincs erőm leírni, kimondani.

de legalább már le tudom írni, hogy ő ex.

nyomiság

minden olyan szomorú, félelmetes, meg #miezahideg, vacogok kívül-belül.

ezerrel táplálom a reményt, hogy ez az 'új életem', ami megkezdődött, jó lesz. hogy van, lesz hozzá erőm... hogy igenis fel tudok nőni a feladathoz és meghaladom jelen önmagam.
akkor is, ha nem hiszek az újéletkezdős cirkalmakban, csak a kitartó, fokozatos változtatásban.

majd megszokom. majd belejövök.

az élet adja, az élet elveszi.

hasonló közhelyes izék.


az ex, az meg menjen a sunyiba.
kicsi gyászoló nádja kapaszkodik bele, tegnap is agyon lett kényeztetve, süti, fagyi, vacsi, a fess tűzoltófiúval annyit nevettek, hogy elfelejtett mindent, még a szakítàs tényét is, tudott úgy szeretkezni, hogy a végére teljesen odaadja magát, tudott úgy létezni, hogy semmi se fájjon.

én meg ma kerestem valamit és megtaláltam a kezdeti üzenetváltásokat, és hát atyaég, mennyire cukik voltunk. ártatlanul puhatolózó, reménykedő írogatás volt túlfűtött félmondatokkal, kialkudott soron kívüli találkozásokkal, sóvárgó hiányolással, 'komolyan érdekelsz' és társai.

és újra rájöttem, hogy ezt akarom.
hogy derüljön fel az arca, ha csak eszébe jutok, hogy egész nap gondoljon rám, hogy mindig keressen és akarjon és ki se tudjon lépni az irodából a kívánástól, hogy repüljön hozzám, amint csak tud, hogy tiszteljen és érdeklődjön, és tartsa egy kisebbfajta csodának, hogy összetalálkoztunk.

ezt, ilyet.
és ha ő nem akarja, felejtsen el.


csak az a baj, hogy a tripla megrázkódtatás felőrölt, a tegnapihoz hasonló találkozások töltenek csak jelenleg, egyik percről a másikra ki tudok fordulni magamból bármikor,
hogy a kicsi gyászoló nádja én vagyok.

a mama apám anyja volt, apám elmúlt másfél hónapja non-stop kórházlátogatás, ápolás, ott'alvás' és aggódás, az elmúlt hete a végleges árvaság lesújtó gyásza - a jövő hete meg már az újabb műtét lesz.
#apakezdődik

körök, amiket futunk.

ki kell lépni, le kell válni, meg kell lenni egyedül is,
kérlek, kicsi gyászoló nádja, engedd el a pasit,
bízz benne, hogy megoldom.
megoldod.

írtam, hogy ezt akarom újra, írta, hogy délután majd hív. írtam, hogy de nem mondtam, hogy tőle. írta, hogy akkor nem hív.

most itt sikít bennem a halálos rémület, ő nem a medence széle, mert ez nem medence, ez tenger és ő a mentőmellény.

nem tudom, nem tudom.
mikor van itt az idő? azonnal? és ha nem?

még nem akarom, hiába de. még túl kontrollálhatatlan a minden.

#kéremvisszaazirányítást
#utánamehet

2016. május 15., vasárnap

szóval hogy én erre nem voltam felkészülve

igen, lehetett előre tudni, igen, a pasit is, elvileg van életem, elvileg megy tovább, apám dolgával is 'barátkozunk' egy ideje...

közben meg egy frászt. elvesztünk a részletekben, napról napra, feladatról feladatra, mindig csak az aktuális állapot... és hiába, hogy hosszú és tartalmas élete volt, ahhoz képest könnyen és gyorsan ment el, majd lesz másik, nem tenne boldoggá, lehet, hogy nem is találnak semmit, ilyen az élet, másnak rosszabb, teher alatt a pálma, tartás, önuralom, odafordulás, stb, stb...

erre nem sikerült felkészülni, ez most valami nagy és erős sodrás, gőzöm sincs, mit kezdjek vele, se, hogy mi lesz a következő percben, olyan az egész, mint... annyira keresek valami érzékleteset, de ... nos... fogalmam sincs. ez valami nagyon durva, és nem tudom irányítani.

megint márciusban szakadt rám a világom, lett vége a 'régi' életemnek, tököm kivan már a tavaszi újjászületés szent hagyományával, olyan fényt akarok az alagútba, ami nem vonat, miért mindig vonat, unom a vonatokat...

de most mintha átlépett volna egy határt ez a sok akármi. kicsúszott a kezemből.
mintha örökre kibillent volna a biztonságérzetem. totál el vagyok veszve.
nem vagyok már cuki és jófej. nem akarok már figyelni, nem tudok odafigyelni, önző, kínlódó, vergődő paragombóc lettem, én se bírom magam, ellenben sajnálom. küszködök. egyedül vagyok. félek.
már mindig félek, akkor is, ha nevetek.

úgy szeretném visszacsinálni, vagy már túllenni rajta,
mert ezzel most aztán tényleg nem tudok mit kezdeni,
hogy kell ezt,
mi van, ha így maradok,

mégis be akarok bújni a szőnyeg alá,
hol egy szőnyeg,
nyaú.

alaphangon

rémálmok, halálfélelem, feszkó, egyre rosszabb.

2016. május 14., szombat

a tegnapira

köszönöm, hogy rögtön írtatok, egész addig úgy éreztem, simán csak megzakkantam, hogy ez nem normális, a pasi pl kiakadt, hogy foglalkozzak végre azzal, amivel kell,

de utána, utána már nem éreztem magam totál dilisnek, köszönöm, köszönöm, köszönöm.


és hogy igen, nem is a temetés maga, amitől pedig a legjobban féltem, hanem előtte, meg a tor. a tapintatos rokonok - macskaköröm, macskaköröm.

-és a te vőlegényed?
-(anyád, anyád, anyád.) nincs.
-nincs még itt? hogyhogy? mikor jön?
-nincs vőlegényem.
-ó, és nem is akarsz? de miért nem?
-... (sarkon fordul, elmegy.)

vagy:
-nahát, de rég láttalak, mesélj valami jót!
-(itt állunk a mama ravatala mellett, te gyökér...) most nem nagyon tudok.
-hogyhogy nem?!
-... (wtf?!)

ugyanő később:
-no és milyen kis sovány vagy, miért vagy ilyen sovány?
-(nemár, megint? komolyan?) hát ez egy nehéz időszak volt.
-jajj, de mikor voltál kevésbé sovány? voltál valaha?
-hát, mondjuk tavaly.
-miért, mi volt tavaly?
-(miafasz?! komolyan, ember?!) mondjuk nem haldoklott a mama... (jobbra el.)

meg:
-na és pasifronton mi újság? látom, veled nincs senki...
-.... (mindjárt megölöm ezt is.)


és akkor megkaptam, hogy olyan kis félrehúzódó meg szótlan vagyok, mindenki más vidáman (amúgy erőltetetten) bandázik a távoli rokonsággal, én miért nem?



remek volt - ja, nem, de az legalább jó hosszan.

2016. május 13., péntek

jajj ne, jajj ne, ezt most mért...

az van, hogy a pasis keservem és a mamikás dolgok egybefonódtak bennem.

már a kezdetektől így volt, nagyon egyszerre történtek, nagyon erősen megráztak... az első gondolatok egyike a 'nem ő fogja majd a kezem a temetésen', és tegnap este óta küzdök, hogy elvonatkoztassak, de semmi, semmi nem segít. mondják mások, mondta ő is, tudom én is, hogy kéne, de az istennek se sikerül leválasztani, csak a mamára koncentràlni.
akarom, azt hittem, majd pörgök itt a többiekkel, bolt meg takarítás meg az összes minden, ehelyett zombiként kóválygok, mint egy idióta, fáj, fizikailag is, és a kvzásnál többre ma még nem jutottam, hiába rohangál körülöttem a mindenki.
azt hittem, ennél ügyesebb vagyok, erősebb. azt hittem, hogy más lesz. hol az önuralmam?
szanaszét rettegem magam, hogy mindjárt temetjük, jön a valódi szembesülés, és nem lesz velem, nem tartozik ide, mért nem tartozik ide, satöbbi, satöbbi. mindenre számítottam, csak erre nem.

itt ez a két nagyon jelentős veszteség, és összeadódtak.

és nem tudom, mit tehetnék még, hogy ne így legyen. pedig ennyire nem is szerethettem. pedig már átgondoltam ezerszer. pedig nem vagyok egyedül. pedig simán le kéne tudnom tolni. pedig. és ez nagyon rossz. konkrétan mindjárt megfulladok, úgy szorítja a mellkasom.

szóval hogy atya. úr. isten. ezt ne.

nagyon próbálkozom.

2016. május 12., csütörtök

nektek meg

köszönöm.

ex

az egész annyira borzalmas volt, hogy minden egyes kilégzésnél azt mondta: jajj,
de így szinte végig, estig, meg ki-be takarózott, meg ha nem jajjgatott, akkor nyöszörgött meg sóhajtozott, és ott ültünk a halálos ágyánál, és semmit se tehettünk, csak hallgattuk, néztük, őriztük,

és bennem egyre nőtt egyfajta magány, hogy velem nincs ott a társam, mert már nem is az,
de ahogy fáradtam, ahogy gyűltek a bennrekedt könnyeim, ahogy forgácsolódott el az erőm, ez a plusz súly egyre nőtt,
és mikor már azt éreztem, nem bírom el tovább,
megírtam neki.

és persze válaszolgatott, meg írta, hogy ha bármiben segíthet, csak szóljak... de elég volt, hogy leírhattam és együttérzett.

és este is írta még, magától, hogy hívjam nyugodtan, bármikor, éjjel is, de nem léptem át ezt a határt sem, pedig ó, mennyire szerettem volna.

és átvirrasztottuk az egész rettenetes vasárnap éjjelt, bámultuk és hallgattuk a halált, ami mégse vitte el, csak mindig majdnem, és rettegtem, hogy már nem leszek ott, aztán hajnalban tényleg úgy kellett felbuszozzak dolgozni, hogy mindenem fájt már, büdös voltam, koszos és kócos és igazán azt se tudtam, hogy bírom ki a következő öt percet, nem hogy az előttem álló 12 órát,
és tudtam, hogy többé nem látom élve,
de továbbra is marad a várakozás,
és ezt is megírtam.

és rájött, hogy nem fogok semmit se magamtól kérni, így egy óra múlva írt, hogy szeretné, ha este találkoznánk, amire nem mertem válaszolni, hisz nyilván másra se vágytam, mint a jelenlétére, de már nem járunk, már nem az ő dolga.
és akkor fel is hívott, és felajánlotta, hogy elmegy nekem tiszta cuccokért az albiba, sőt, ha cukilakótárs nincs otthon, eljön előbb a kulcsért, aztán összepakol ő.

és este megetetett, meghallgatott, vigasztalgatott, ölelgetett.

és másnapra is ajánlotta, hogy ha nem akarok hazamenni... így mikor sokkos állapotban ültem a melóban, eljött értem, összeszedett, adott enni, adott cigit, végig fogta a kezem, végig szorosan átölelt éjjel, főzött nekem kávét hajnalban. és még utána is többször magától írta, hogy tudja, hogy most nagyon rossz, és keressem akárhányszor, beszéljünk, találkozzunk, ha kell. és kereshettem. és találkoztunk. és tartja bennem a lelket, amikor nagyon kell, érdeklődik meg minden.

és ettől még ugyanúgy nem vagyunk együtt, egy icipicit se lehet ezt félreérteni, de ott volt, mindig azt adta, ami a legjobban kellett, kérés-kérdés nélkül,

és igazán nem tudom, hogy tudtam volna ezt nélküle végigcsinálni.

végig tudtam volna, ha muszáj, nyilván, de így is annyira iszonyú volt...


most meg persze a kicsi szivem, aki eddig se tudott mit kezdeni az infóval, hogy már nem járunk, meg van teljesen bolondulva, sírva könyörög neki meg haragszik meg amit el se tudtok képzelni,
de a kicsi szivemnek azt hiszem ezt is meg lehet most bocsátani,
mert igen hülye dolog ez a gyász,
tele váratlan és kusza érzésekkel, gondolatokkal, késztetésekkel, tompasággal, bénultsággal, indulatokkal, függöny került a világra és egy táskányi ruhát összepakolni is lehetetlen feladatnak tud tűnni, ha temetésről van szó,
aludni se tudom, mikor lesz ugyanolyan,

és ugye nem lesz ott a temetésen a kezemet fogni,

és a mama tényleg meghalt,
és minden olyan furán fáj.

2016. május 10., kedd

háromkor

háromkor hívott anyám, hogy meghalt.
leraktam, bőgtem, pedig érzésre, nos, nem éreztem semmit, szerintem ez ilyen sokkszerű valami volt. leváltattam magam, bőgtem kb negyed órát,

majd visszamentem, és eltelt vagy öt perc, mire leesett, hogy még két és fél órán keresztül ugyanúgy ott kell ülnöm és tenni a dolgom, emberekkel beszélni, udvariasnak és figyelmesnek lenni, hallgatni, hogy 'további kellemes napot', meg 'szép estét', meg 'ugye milyen rohadt egy idő van', meg ezredszer is elmondani, hogy nem tudom, esik-e épp az eső, sem, hogy xy vajon kiment-e. és nem tehetem hozzá, hogy amúgy meg pont leszarom.

na ez a durva.

annyira szerettem volna kicsit még sírni, egyedül lenni a gondolataimmal, valamit érezni,

ehelyett mellékeket kapcsoltam és kártyákat meg kulcsokat adminisztráltam és mások dolgával foglalkoztam,

aztán anyám összeveszett velem a telefonban, mert meg mertem kérdezni, szerinte mikorra derül ki a temetés időpontja,
aztán arra jött valaki, aki tudta, rákérdezett, elmondtam, és akkor, gondolom, puszta jószándékból megállt nálam, és nekem kellett valamiféle kényszeredett csevegést vinni, hogy ne álljunk már ott szótlanul,

és azóta totálisan üres vagyok tényleg.


(olyan jól esett volna, ha szólnak, hogy mehetsz, kicsikét végig vártam, de nem jött senki 'megváltani'...)

update

meg ahogy Móricka ...
egyfelől mire megírtam a posztot, merthogy hajnal óta írtam, eltűnt a megnyugvás.
úgy tűnik, csak szusszantam egyet.

mint valami pánikoló állatka a csapdában, minden idegesít, nem akarok itt lenni, utálom, hogy itt kell lennem, el akarok innen menni, ordítani, csapkodni.

másfelől a kishugommal beszélve derült ki, hogy ő hajlandó csak valódi választ adni a kérdéseimre,
és az elcsendesedés, hát az már megszűnt, az arca, nos, hagyjuk, szóval visszajött az 'ez borzasztó' érzése,

úgyhogy gyűlölöm az összes csivitelve várakozó diákot, telefonálót, bárkit, akire figyelni kell,

és meg hogy: a picsába.

helyzet, jelentés, részletek

még tart, de már megnyugodott - nem jajjgat, beszél, matat, nyöszörög, zihál, hörög, azt mondják. rossz nem ott lenni, jó tudni, hogy a nehezén túlvan, hogy rendben lesz.

talán mindenki aludt kicsit, talán mi is kezdünk megnyugodni már.


olyan intenzív tapasztalás, az ember alig éri föl ésszel, lassan, majd.
aki nem ült ott hosszabban, nem is értette.
volt rokon, aki telefonált este, s meglepődött, hogy már nem tud vele beszélni, el lett neki magyarázva, mi van, mi várható,
mégis visszacsörgött reggel, hogy de most ugye már tud.

volt aztán, aki eljött, előre ki lett okítva, és még ő is csodálkozva mondta: de mért nem néz rám, de hát nem válaszol, ha kérdezem. pedig hallottam, alaposan és érzékletesen tájékoztatták.

s ugye mikor odaértem vasárnap reggel, még logikusan azt hittük, alszik, hisz egész éjjel fönt voltak, nem találta a helyét. s ahogy telt az idő, úgy egy óra talán, kezdett valahogy bekúszni a tudatunkba, hogy várjunk csak... nehéz megfogalmazni, nem volt aha-élmény, se egy határozott pillanat, inkább elmosódó ráérzés. hogy úgy tűnik, de nem, ez más.
pedig olyan volt, mintha csak rosszat álmodna.

szerintem engem màr nem látott, pedig még rámnézett.

s olyan megdöbbentő látni, hallani, magát a folyamatot, a stációkat, az arca változásait, foltok, színek, formák jönnek-mennek, néha egész zavarbaejtően, millió dolog történik még, gyors egymásutánban, ki gondolta volna.

és az ember nem érti, nem érti, mégis tudja, hogy ez már a küszöbön toporgás, csak figyeli, csak rácsodálkozik.
az előbb még itt volt, most meg már semmi élő dologra nem hasonlít, az előbb még beszélt hozzánk, most már másokhoz, most már azt se, most már ki tudja, hol jár, ez tényleg megtörténik, ez tényleg most történik,
ez tényleg ilyen?

és a sok pityergés, szívszakadás, tehetetlenség, nevetgélés, vigasztalás, suttogva átbeszélt gondolat, a beragadt sírhatnék meg a magány, meg mikor azt érzed, nem bírod már, nem akarod, nem tudod, el akarsz menni; hogy aludni kéne, de úgyse megy...
mikor azon kapod magad, hogy màr tíz perce akaratlanul csak a légzését figyeled, pedig nem is tudsz már koncentrálni semmire, hogy minden nagy utolsó sóhajnál odafordulsz, feszülten nézed a mellkasát, önkéntelenül számolsz, minden elcsöndesedésnél kinyitod a szemed, elhallgatsz, felkapod a fejed, akármi...

hogy nem csak vele, mindenkivel iszonyú intenzíven, gyorsan történik egy csomó minden, hogy vele együtt változtok.

meg az, hogy egyszer csak el lehet mesélni másoknak, kívülállóknak, és támogatnak és hozzátesznek, érdeklődnek, meg is értik és adnak kávét, időt, türelmet, akármit...

hogy ottvannak.

2016. május 9., hétfő

(!!!!vigyázat, lehúzós!!!!) de hogy még mindig nem

szóval hogy nem tud meghalni a mama, szegénykém, itt sincs már, de még odaát se,
és ez tegnap reggel óta tart,

és a szivem ott van velük, miközben én már a melóban ülök fogalmatlanul,
és ez az egész annyira durva, nem tudom, ki látott már ilyet, nekem az első, sose még csak közelítőleg se tudtam volna elképzelni.

ahogy arról írtam, hogy milyen észrevétlen elillanhat az élet és csak ennyi az egész,

most ugyanúgy állok döbbenten a tapasztalással, hogy máskor meg mennyire küzdelmes, mekkora ez az utolsó, nagy feladat, a meghalás.


(s az, hogy 'halottat látni'? ugyan, ugyan.)

aztaqrva

egész éjjel egy kemény karosszéken kucorogtam és most nem tudom, hogy fogom letolni ezt a munkanapot.

annyira rohadtul fáradt vagyok.
drukkoljatok, légyszi. kell.

2016. május 8., vasárnap

elhagyatva

...mikor egyre jobban fáj, hogy még ezekben a megterhelő órákban sem hívhatod fel, hisz már nem tartozik hozzád...

ül és vár

és őriz.


2016. május 7., szombat

gyomronrúgás

a valami hely a törzshelyem. azzal magyaráztam, hogy igen, nekem most kell odamenni számlát rendezni, különben a kis húszéveseim elrángatnak reggelig bulizni, de énnekem nem szabad, én ahhoz már öreg vagyok. utólag már rémlik, hogy ez megint a fura 'most nekem oda kell mennem' kényszerítő érzése volt, csak már elfelejtettem tavaly óta, milyen, utoljára a pillangócsinálóval voltak hasonlók, ezzel a pasikával sosem. de tényleg valami megmagyarázhatatlan belső kényszer. most. nekem. oda. kell. mennem. és előtte órák óta egyfolytában ő motoszkált a fejemben, hogy úgy átmennék, de nem.

negyed óra múlva be is futott a fess ex.

álltam egy asztal mellett két emberrel, akikről kiderült, hogy a haverjai, úgyhogy a pulttól egyből odakanyarodott, lecuccolt az italom mellé, s míg ők örömködtek a váratlan talnak, én csak ácsorogtam földbegyökerezett lábbal.

de tényleg, hát ilyenkor mit csinálsz? te álltál ott előbb, te küzdötted ki magadnak a tömegben ezt a lepakolós-asztalos-dohányzós pontot, a beszélgetőpartnered épp mosdóban, ezeket meg csak mellédfújta a szél, pár szót váltottatok csupán, de pont, pont itt vannak veled...
szóval hogy nem mész odébb, de nem hozzád lépett oda, mégse tehetsz úgy, mintha nem folynál bele a beszélgetésbe, nem akarsz elmenekülni se (de, belül akarsz, csak nem fogsz), rámászni se, puszit, ölelést nem kaptál, abszolút wtf egy helyzet.

aztán ők diszkréten otthagytak, mikor a hol jártál kérdés után csak én értettem a választ és tudtam a szereplőket. de az ismim visszajött, és akkor nemsoká az ex is lelépett tőlünk.

annyira összezavarodtam, hogy maradtam. (hajnali sokig, pedig éjfélre ágyban szoktam lenni, én a partiarc.)

ott rohangált körülöttem vagy két órát, kiderült, hogy kb a társaság felét ismeri, kutyával szórakozott, stb, majd nekem adta az italát és nemsokra rá elviharzott. aztán még kaptam tőle üziket, hogy rossz buszra szállt, gyalogol toronyiránt, még mindig gyalogol, végre hazaért, reméli én is.

végig matta részeg volt, végig próbáltam úgy tenni, mintha le se tojnám, hogy le se tojja a hülye fejem, amúgy remekül elbeszélgettem a sajátjaimmal, de aucs, mindenki vágta, hogy megesz a fene.

eleve mi az màr, hogy ki se tudott derülni, hogyan reagál rám, odajön-e, akármi, mert vagy száz emberből pont azokkal állok, akik először ráköszönnek.

és meg hogy mit keresett ott?! oké, ott találkoztunk anno, a barátja dolgozott tegnap is,
de és? ő nemigen jár be esténként hozzá, főleg nem ilyen későn, kb tavaly akkor egyszer volt és kész. a délelőtt és az este az én idősávom, mikor az elején direkt igyekezett újra összefutni velem, se sikerült neki, pedig ugyanígy jártam... szóval héé...

meg ennyire szétcsúszva még közelítőleg se láttam, már egy harmad borosüveggel érkezett valami nagy ivászatról, az ajándékrumot is lepasszolta (én meg örültem, mert az ismim pont akart egyet kilépőnek), alig állt a lábán,
az se biztos, hogy fog emlékezni, aggódtam, hazajut-e egyáltalán.

de akkor is.
aú, aú, aú... sokkot kaptam, ez nem véletlen volt, hanem gyonronrúgás.

olyan ügyibogyón túléltem két napig az elvonási tüneteket, hisz az idő segít, a no kontakt koptat, erre most kezdhetem elölről, és az egész napos vodkázás után nem is voltam toppon reakcióimat tekintve.
ohmyfcking...


viszont mivel ott felejtette a dohányát, az enyém meg pont elfogyott, azt behúztam, legalább ennyi haszna volt.



(most nézhetem az őízlése papírokat meg filtert, szóval ennyi erővel a fotóit is kiplakátolhatnám a szobámban. talán mégse volt olyan hasznos.)

(ui: #wtf, #wtf, #wtf, #kedvesuniverzum, #szeddösszemagad.)

note to myself megint

ha azt érzed, hogy neked most azonnal oda kell menned valami helyre - ne menj.

2016. május 6., péntek

imádom

mikor állunk cukilakótárssal a dohányboltban, mondja neki a nő, hogy személyit kér, én bambulok. majd kis csönd, és hozzáteszi, hogy mindkettőnktől.

mikor bemegyünk négyen, és elkérik a személyit - mindannyiunktól. úgy, hogy a többiek 21, 20 és 19(!!!!) évesek, de én 29 vagyok. 

mondjuk kb 40%-ban akkor is elkérik, ha egyedül megyek - ez végülis bók ... ugye?

vagy

ahogy pillánál olvastuk, milonka nyomán,
csak bebasztam, mint a szemét.

vagy valami ilyesmi.

(ugyanitt: ezért nem szabad 20évesekkel bandázni. sosenem, mert.

lábjegyzet: hogyhogy ugyanazokat a zenéket hallgatják, mint én anno huszonalig évesen?!)

update

megembereltem magam.
beültem cukilakótársékhoz koccintani meg röhögni, aztán egy kád vízbe lecsutakolni a tegnapot,
kicsit még dolgozni kell rajta, de nemsoká újra felismerhető leszek,
ágyat húzok, elpakolok,
elmegyek enni valahol valami meleget aztán már mindegy,

vagy találok társaságot vagy nem,
jó lenne kicsit megint nevetgélni végre,
kicsit elvonatkoztatni,

de ha egyedül kell megoldanom, hát istenkém,
valahogy csak lesz...

meg olyanok is vannak,

hogy cukilakótársék reggel kerültek elő, és nem tudom eldönteni, hogy már isznak vagy még... (hökös húszéves tempó, majd kinövik egyszer... vagy nem.)

hogy genyalakótárs kitette a hűtőből cuki kajáját a padlóra, mert az ő polcán volt. és ezt már velem is eljátszotta egyszer. #szépazéletvele

hogy genya szülei reklamáltak, hogy büdös a mosógép, pedig a srác szokta mindig becsukni az ajtaját, mielőtt kiszáradna, minden józan érvünk ellenére. de ugye vessünk magunkra, hogy mi használjuk.

hogy nem találom az emberi formám, és a szobám is izé, pedig egész más dolgokat szeretnék most csinálni. főleg menni. alkoholmentes emberekkel találkozós tripre vágyom, nesze neked, péntek este, lehet, mégis marad a kocsma, ha senki nem fog ráérni semmire, de inkább érjen rá, nyüssz.

hogy hova lett a napsütésem?

napi szükség

annyira beszélgetnék.

de nincs kivel, és azt se tudom, miről. hirtelen most nem akarok már egyedül lenni. napokig jó volt, kerültem a társalgást, de most nagyon jó lenne valakivel valami.

most már mindig olyan, mintha a bensőmet fogóval szorítanák, vagy satuba fogták volna, meg csurig vagyok a bánatommal, sőt, fájdalmammal, akkor is, ha épp chill van,
de most ezt kinek mondjam, minek mondjam,
akit érint, az elvan a sajátjával,
akit nem, az meg ...
ha nem is hozom szóba, látszik, érződik,

szóval értitek.
honnan akasszak le társaságot, mikor senki nem ér rá, ójajj.

heti pozitív

a rum tényleg mindig jó, ha indokolt (mértékkel)

selymes karok

pzs-s srác

családi vibercsopi, ahol lehet trollkodni (4 nő. gondolhatjátok.)

napsütés, zöld, hajnali fényben a város, sorozatos 'úristen, de lenyűgöző a látvány' élmények, madárcsicsergés, illatok, újra meg újra elveszni a pillanatban

feszkólevezető bőgések

nagy tejeskvk

frissen mosott ruhák (bár hajtogatni kell még)

véletlenül vettem 4 pár iszonyat jó cipőt nagyon occsóért (2ezerért ajándék és még csak nem is gagyi. szuperkényelmes, beleugrós kis vászoncipők meg fekete balerina, ha több pénzem van, többet veszek, annyira.)

ajándék kürtős kalács, ajándék sör


napi kedves

tegnap annyira gyűltek a könnyeim, de utálom a front office jellegű sírást, a wcben meg mindig volt valaki és hát van egy akusztikája. egy rakás ember, akinek pedig igyekeztem napsugaras business mosolyt villantani, rákérdezett, mért vagyok olyan szomorú.
úgyhogy amint leváltottak este, kimentem a kertbe, kerestem egy padot és bőgtem bő félórát. végre. csak úgy.
és akkor egy vadidegen csávó a semmiből mellém tett egy csomag pzst, hogy 'még egy kis muníció', majd ment is tovább, nem zargatott,
és ez így az egyik legkedvesebb gesztus, amit életemben idegentől kaptam.


2016. május 5., csütörtök

napi fura

amikor az új takarítónő felporszívózza a letérkövezett kocsibehajtót...

kínkeserv (maratoni poszt a posztban)

ittenkém, hát kizokogtam a lelkemet is.
viszont az járt a fejemben (a sokmindenből, visszatérően), hogy ez nem csak

elutasít, nem kellek, nem szeret,

hanem ő is elutasít, neki sem kellek, ő sem szeret.

vagyis nem csak csalódtam benne, hanem még benne is csalódtam. nem csupán a szakítás, viszontszeretetlenség fájdalma, hanem az elmúlt majd' három évtized összes visszautasítása, szeretetlensége, bánata és 'nem vagy elég jó'ja.

az elvesztett remény, hogy ez itt már más, hogy ő jobb, hogy most már olyan vagyok, hogy végre összejön.
sőt, a csillagok, amiket másfél hónapig (és még jópárszor) hordott szorgosan a lábam elé, a tenyéren hordozás, a királynősködés, a sose volt még ennyire jó. a sok öröm, az ősbizalom, a megtaláltam magamnak boldogsága.

az első férfi, aki tényleg lehetett volna az, és volt is kicsit, míg hazudni nem kezdte. aki már ezt a nagyon más embert ismerte meg - és erre mondott nemet.


(egyszer már odaadta azt a sok mindent, mi az, hogy visszavette?! és ezek szerint így is ugyanazokat vonzom be? ugyanúgy nem ismerem fel? ugyanúgy csak ezt érdemlem, ezt tudom elérni? pont ugyanúgy ragaszkodom, ahogy elvileg már nem, és ugyanúgy nem akarok magam lenni, és ugyanannyira stb, stb?
pont annyira nem érzem magam biztonságban, ahogy előtte sem?
és ha sose lesz meg újra? ha csak undorító, pitiző nem-férfiaknak kellek? ha meg kell alkudnom, hogy legyen valakim? 
egyáltalán, mért nem lehet már végre társam? mért kell ezt átélnem? mért nem maradhatott minden úgy, mint az elején?
vajon egyedül hogy fogom azt a sok mindent kivitelezni? vajon most megint valaki szeretője leszek, csak hogy elviseljem a magányt? vajon megint nem funkcionálok majd? vajon meddig tartom magam 'ellenséges' környezetben egyedül, lásd család?
stb, stb...)


szóval ez itt nem egyszerű szerelmi csalódás, kérem,
ez itt a teljes paletta, közel harminc év összes kínkeserve, félelme, és minden eredmény, jövőbe vetett hit, kiépített kapaszkodó megkérdőjeleződése.
ez a bánat, kérem, jelentőségteljes, bánatabb a többinél, mert a nagybetűs fordulópont vizsgája volt bukás.

2016. május 4., szerda

ká, ó, abc (lehúzós fürdősqrvaposzt)

csak úgy az arcomra van írva.
ahogy előre tudtam, széjjel meg zuhanás.
mondjuk akkor még nem tudtam, hogy lesz hozzá ma üzenet, hogy menjek haza mert halál varható, lesz pityergő anyám, aki tájékoztat, hogy a kakis-véres, mosdani nem hajlandó mamika minden mozdulatnál jajjgat és ott van mindenki és várják az orvost,
se, hogy az orvos szerint igyon kvt, és akkor még sokáig eltart, mert hát az alacsony vérnyomás, meg tessen enni-inni,
és vaklárma volt, megint.

franc gondolta, hogy így fogom kívánni bárki halálát,
hogy jobban bőgök a sajnálat, mint egy esetleges halálhír miatt,
csak legyen már vége,
csak mittudomén.
(nincs olyan szerencsénk. és akkor most megfogadom, hogy legközelebb már nem dőlök be, már csak akkor hiszem, ha tényleg,
és elég,
amúgy is megtörtént már három éve a másikkal, és azóta is vígan épül lefele és mutatja, milyen az, ami már csak kínlódás, mikor már nem önmaga, tán nyomokban se,
- milyen, mikor már csak homályosan emlékszünk, ki volt,
és nagyjából az a kép, hogy büdös van a szobájában és naponta 3x-15x elfelejti, hogy nem tud járni, meg stb, és sírva kérdezi, mi történt, meg, hogy a 25 éve halott férje elhagyta-e, ha a veje nem az ő férje, és dacos gyerekként csak akkor kell kakkantania, ha anyám kiteszi otthonról a lábát,

és na.
túl kéne lépni.)

meg mondjuk a 'testnedveket kimaxoltuk' poén is csak addig ült, míg kaki-pisi-hányás (tudniillik kishugom pasija végigrókázta nálunk az estét sutyiban, mert nem mert nemet mondani anyám csilisbabjára, alárendelődő pitiző nem-férfi),
de a vér (sok vér) óta nem, úgy már nem vicces.

se, hogy úgy kéne a pasi, mint egy falat kenyér,
mert nem az számít, hogy ő nem szeret, hanem hogy én viszont igen,

és minden sokkal könnyebb volt, amíg megölelt, rámnevetett, kikúrta belőlem a lelket is, akármi,

pedig ideje lelkileg is kiszállni ebből az izéből és nem vágyni a bármire a minden helyett.

ja, és mondtam már, hogy
nyüssz?

meg hogy végre aludnom kéne?
(de legalább eszem. királyság.)

jó éjt, szép álmokat

mikor este negyed tízkor hív a kishugom, hogy a mamából folyik a vér, valszeg jön a mentő.

meglepően higgadtan vártam, hogy ennél azért több is kiderüljön. kissé rezignáltan nyugtáztam, hogy a mentő ellen döntöttek, bár indokolt lett volna. hogy anyám sír a telefonban, aztán nem akarja letenni. hogy a másik mama tán túlvan a krízisen (tmi: végre pisilt. testnedvek körül forog az élet...).

szóval felgyorsultak a dolgok. erősen reménykedem, hogy napok, és hogy mindketten.
bár lenne olyan szerencsénk...


aludni viszont... igen foghíjasan, pedig azt hittem, milyen pro vagyok a higgadtságommal.
ellenben álmodtam egy Panni nevű nővel, aki kábé 6 hónapos terhes volt az exemtől, és vigasztalgatott, hogy biztos én is találok olyat, aki szeret, csak nem őt... meg egyéb rémeket.


azt nem tudom, ki ez a Panni, de két bitang erős kv kellett reggel, hogy működni kezdjek, úgyhogy nem kedvelem.

2016. május 3., kedd

szembenézés

hát, eltelt 4 hét. sok tanulsága van... pl hogy a szerelem tényleg egy nyavalyás biokémiai folyamat, és bár a nagy csillámpónis őrjöngés valóban csillapítható tudatosan, olyasmi lejönni vágyaim tárgyáról, mint letenni a cigit.
tényleg drog, tényleg vannak elvonási tünetek.
aztán ha ír, hív, egyből elmúlik. mert megkaptam az adagom.
nagyon jól viselem a hiányát, amíg rendre van utánpótlás.
'felőlem lehetsz egyedül, ha én is ott lehetek veled' jellegű paradox működés.

szóval olyan lesz lejönni róla, mint letenni a cigit, hm-hm. (csak, gondolom, tovább tart.)

meg aztán, ha mélyen magamba nézek, ott a magánytól való rettegés.
hogy rajta kívül senki észre se vette volna, ha eltűnök. hogy most megint nem lesz, aki naponta érdeklődik, keres, akinek bármit el lehet mondani.
hogy nem szeretem az életem nélküle, mert üres, félelmetes, bizonytalan.

megint alkudozok: csak amíg már elég komfortossá teszem, hogy magam maradjak benne, csak addig még, aztán menjen, ha akar...

hát ez szívás.
tök egyedül lenni is az.
hogy nem lesz egyik napról a másikra olyan, amiben már elvagyok egyedül, anélkül, hogy belefulladnék a magányosságba, az meg pláne.

2016. május 2., hétfő

esküvők

ez megint nem annyira a pasi iránti szerelemről szól, hanem hogy megint én leszek, aki egyedül megy, akinek nincs senkije, holott sokkal idősebb, mint az ifjú pár, satöbbi...

az elmúlt években volt 4. ebből kettőre csak a legkisebb hugomat hívták, mondván, mi már nem lakunk otthon, nem férünk bele. távolabbi, ismeretlenebb nem otthon lakókat bezzeg hívtak, kapjákbe.* ezeket hagyjuk.

az első miatt, amire hivatalos voltam, elköltöztem ex-semmiségtől. mert nem volt hajlandó jönni. (aztán vissza, de mindegy.) oda elrángattam egy munkatárs-havert, aki egy éve kapart értem. katasztrofális ötlet volt, mert végighisztikézte az estét, nem volt hajlandó táncolni, a többiekkel bandázni, féltékeny volt mindenkire, fikázta a zenét, a kaját (parasztlagzi, mit várt), elrontotta az egészet, miközben mindenki más bulizott.

a másikra eljött velem ex, wow, nagyon boldoggá tett, hogy végre,
csak ő még beteg volt, én akkorra lettem, a vacsi után haldokolva hazamentünk, lemaradtunk a buliról, meg a nőről, aki 'közösült a földdel', az se volt az igazi.

szóval nagyon vágyok már egy igazi, jó lagziba megint,
és most lesznek,
közelieké is, ami ugye a legotthonosabb és legfelszabadultabb,

és egyedül leszek, miközben a többiek párosan cukiskodnak és néha jófejségből felkérnek táncolni,
egyedül fogom végignézni az egészet a pálya széléről,
megint.

pedig bennem is mélyen gyökerezik az ilyen nagy alkalmak tisztelete, nem az illem miatt, hanem egyfajta ösztönös vidéki hagyománytiszteletből, nem is a család szentsége, hanem a vér, nagyanyám szőlőjének sárgahomokja, zöldségesének fekete földje, a gyerekkorom minden meghatározó élménye, tudása, ha maradtak gyökerek bennem, akkor azok mondatják, hogy minden szaromle mellett ezek nekem is jelentenek valamit.


*egy fivérpár, ahol az első egy évvel a sajátját követően, az öccse legénybúcsúján felszedett egy nőt, így másfél év házasság, ebből fél év szeretőtartás után elváltak. tökre megérte a világraszóló lagzi.

note to myself a tegnapról

azt hiszem, a tegnap úgy volt nehéz, hogy abban jelen életállapotom összes főbb félelme és fájó pontja koncentrálódott, durva töménységben,

szóval jól résen kell lenni,
mert ilyenek után szoktam legalább egy hétre szétzuhanni és látszólag ok nélkül működésképtelenné válni.

csak úgy mondom.
(magamnak. hogy kivételesen egyből értsem is, micsinálok, mitörténik, ráadásul számítsak rá előre.)
(ugyanitt: történelmi pillanat, reméljük, egy újabb áttörés.
az elmúlt évre több is jutott,

#szerencselánya.)

2016. május 1., vasárnap

hangulatjelentés

ami jó:
mama kijött a kórházból.
ma 4 kivételével az összes közeli családtagommal találkoztam (20 fő).
csodálatosakat ettem.
nagyokat nevettünk és senki se veszett össze senkivel.
az uncsitesóm menyasszonya fotókat mutogatott a ruhájáról.
körvonalazódik a majdnemhugomék jövő évi esküvője.
lesz ballagási bulija hugom mostohafiának amire megyünk.
lesz lagzija jövőre még egy rokonnak, amire megyünk.
26 év alattinak nézett a kalauz.
nem esett.

ami kevésbé:
mama reggel elesett, aztán bekakkantott otthon, majd nálunk, összekent vele mindent.
a másik mamám összepisilt mindent, kétszer, plusz estére csúnyán belázasodott, hosszú lesz az éjszaka.
konstans kakiszag.
egész nap esküvős tervekről beszéltek, végig nyelhettem a könnyeimet.
kiderült, hogy kitöröltem a kishugom teljes elmúlt 3 évét a külsővinyómról, amit még 5 hónapja másolt rá és csak ott volt meg, nagyon para.
kiderült, hogy ha növekszik apám mellékvese-bigyója, azt is műteni kell.
a családom továbbra is kivan, mint a szar.
borzasztóan hiányzik a pasi, főleg ha a sok várható családi rendezvényre gondolok, vagy meglátom az üres helyét az étkezőasztalnál.

amit hozzáfűznék:
holnap remélem legyantáztatom a karomat.
ez most egy elég nehéz nap volt, majd Bpen kipihenem.