ideje bevallanom,

hogy, nagyon úgy tűnik, ez a fiú tényleg a pasim. és igazából járunk.

félelmetes, na igen, és tényleg nem tudom, mit gondoljak.

ugyan kimondta, hogy szeret, de egy vita-féleség közben, és nem tűnt hitelesnek, mivel a vita arról szólt, baj-e a csillámpónik hiánya. a vita során elhangzott, hogy szerintem igen, néha úgy érzem, így semmi értelme, különben se mondja a haverjának, hogy már mondta, hogy szeret, ha még nem is, és ha még nem is, akkor lehet, hogy semmi értelme.

vagyis minden, amit korábban itt leírtam.

vagyis ez nem egészen az a spontán, egymás szemébe nézős, romantikus szeretlek volt, amiről álmodoztam, hanem egy ilyen kis faramuci he?!...

nem kikényszeríteni akartam, még ha úgy is tűnik.

utánam jött, hogy de, márpedig ő mondta.

mire én: nem, nem mondtad.

mire ő: akkor most mondom.

én: nem, ez sem az. de nem fontos, inkább mégis hagyjuk a témát, majd mondod, ha egyszer úgy érzed.

és akkor utolért és maga felé fordított és mélyen a szemembe nézett és kimondta.

kicsit romcsi, kicsit hiteltelen, eléggé mittudomén.

azóta néha elmondtuk egymásnak, de nem érzem, hogy őszintén helyénvaló lenne. ez gáz?

az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy teljesen magától értetődő együtt lenni. 

tök mindegy, hány kérdőjelet dobálok mellé, vagy mennyire érzem magam hülyén a szeretlek után/helyett, vele akarok lenni, mert az akkor is jó, ha rossz.

vele minden jó. (nekem.)

és képes birtokolni.

képes megnevettetni.

olyan ember, aki érdekel. 

semmi kezdeti eufória, de csak ma reggel váltunk el, és máris hiányzik. 

alapvetés.

szerintem maradjon csak a pasim, és én maradjak a csaja. szerintem hiába töröm a fejem, úgyis ide lyukadok ki.