különben azt veszem észre, hogy egyre megbocsátóbban állok magamhoz. ugyanúgy sokszor rontom el a dolgaimat, sok kudarcos helyzet adódik, mégis épül-szépül a kis valóságom. tartósan kezdem úgy nézni, hogy minden megborulásnak van oka, és nem, nem az, hogy egy selejt vagyok, aki semmire se képes...
és hogy van lehetőség legközelebb jobban csinálni, megtalálni az okot a viselkedésem mögött, a nyüsszögés, a döglődés inkább következmény, mint maga a hiba. ez pedig valami hihetetlen élmény, nekem, akit, mióta az eszemet tudom, fojtogatott a masszív szégyenérzet.
kezdem valahogy belátni, hogy a pms, a kimerültség, az alvás-, tápanyag- és mozgáshiány mind magyarázza a semmittevős, passzív ágyonfetrengős tripeket, és igenis számolni kell velük, ahelyett, hogy úgy általában gyenge embernek érezném magam. ezek objektív, egészen materiális okai a depis nyűglődésnek. ahogy a tartalmas találkozások hiánya is, az egyoldalú ingerek is, a hajtós időszakok is, az is, amikor mások bántanak.
ha pedig már "elrontottam", annyit tehetek, hogy kibekkelem a következményeket, miközben megpróbálom helyrehozni, legközelebb kivédeni. vagy néha csak elfogadom, hogy most nem lehetett másképp. hogy olyasmi történt, amire ez a normális reakció. pont.
hiába hisztizek néha, hogy de én nem akarok semmit se csinálni, mért kell, ha egyszer ilyen az élet, ilyen a muszáj. a tényleg szükséges muszájokat körbe kell rakni a személyreszabott egyebekkel, mert rajtam kívül senkinek semmi köze a saját életemhez és boldogságomhoz, ugyanígy viszont senki más nem is felelős érte, csak én.
azzal kell dolgozni, ami van, de igyekezni is olyan irányba vinni, amilyenbe érzésre jó lesz. választási lehetőséget teremteni. aztán ezt felülvizsgálni újra meg újra, és tádááám, van életem. ami persze telisteli van hibákkal meg rossz érzésekkel, hullámokkal és tanulságokkal, de hát senki nem állítja, hogy lehet húzni egy markáns vonalat, és akkor onnantól minden működőképes...
felfogni a senki és semmi nem lehet tökéletes jelentését egészen más, mint hangoztatni.
megbékélni azzal, hogy továbbra is lesznek rossz napok, hiányok, veszekedések, bánat és frusztráció és satöbbi, néha nagyon is nehezemre esik. mégis, úgy látom, kezdek kiegyezni vele, hogy ez ilyen és így lesz jó. és másnak is ilyen. és ettől nem vagyok kevesebb, vagy hibás áru.
sőt, elfogadni, hogy mindennek idő kell, a változtatás is csak egy folyamat, meg kell érni rá, meg kell érnie bennem, nincs olyan, hogy azonnal jó, szintén nehéz nekem. de alakul.
meg egész jó kis repertoárt sikerült már összehozni gyorssegély-ötletekből, amiktől korábban erős bűntudatom volt. (de minek.) most már van helyük.
most már alakul a "kerek egész".
"semmi nem marad így - a rossz se, de a jó se" - mondogatja a nagyanyám, és hát igen. csak arra kell ügyelnem, hogy én én legyek, a többi meg, hát... majd meglátjuk.
a türelem sose volt az erősségem, az élet viszont szorgalmasan gyakoroltatja.
persze ez mind egészen triviális, és megdöbbentő, hogy majdnem 30 évet kellett várnom a felismerésre. de jobb most, mint még később.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése