szerdán?

szerintem übereltem eddigi önmagam: kedd reggel úgy riadtam föl az ébresztőm hangjára, hogy 1: még nem volt kiágyazva, 2: ruhában voltam, beleértve a zoknit, melltartót, tegnapi bugyit... ájulást sejtek. (persze hajat nem mostam. csoda, hogy az ébresztőm egyáltalán be volt állítva.)

 

ezen a vonalon továbbhaladva a szerdát nagyjából végigaludtam. pedig lehettem volna a talánpasimmal (következetesen ragaszkodom még ehhez a titulushoz, rettegek újra beleélni magam.) így csak estére értem oda hozzá.

 

de tényleg, képzeljétek el, hogy reggel fölébredtek, nyugtázzátok, hogy reggel van, oké, sikerült vagy 9 órát aludni (este még programom volt), majd visszaalszotok. ugyanezt még kétszer megismétlitek, mire végre valóban elindultok a dolgotokra. délután. fél háromkor. (zombiként.)

addig csak annyit sikerült nyugtázni, hogy mindenki más is itthon van, és szintén alszik.

 

szóval a szerdát elvesztettük.

ellenben a talánpasimmal egyszerűen csak jó együtt lenni, nem tudom, ez számít-e, vagyis hogy minek számít.

baj-e a csillámpónik hiánya?

 

oké, részéről nincsenek, és ez szerinte jó így.

nagy csalódás érte legutóbb, persze, őrültködő csillámpónik helyett igyekszik valóban engem látni, és így is velem akar lenni és ez jó, sőt, szerinte jobb. de mintha rajtam kísérletezne, nem?

plusz részemről sincsenek ám...

és bennem mindig felmerül: vajon így van-e az egésznek értelme?

bármi értelme?

jövője?

egyáltalán, miért gondolok folyton a jövőre a most helyett?

 

és ha öt hónap alatt nem hangzott el a bűvös szeretlek, akkor már nem is fog?

kell aggódni iyesmiken?

meg hogy továbbra sem mutatott be a családjának?

 

múltkor azt mondta, holnap hivatalos ebédre és elmennék-e vele? (awww...) aztán másnap már azt a tervet vázolta föl, hogy jó, én elmegyek megvenni a kis fitneszbérletemet, addig meg ő hazaugrik ebédelni, de persze hoz nekem is kaját, és utána kimegyünk a karácsonyi vásárba... nyilván nem mondhattam, hogy menj a fenébe... nem gondolta nagy dolognak, praktikus szempontokat nézett, stb... hát jó. én meg azt hittem. de nem.

 

közben viszont folyton mosolygunk meg bújunk meg csókoljuk egymást, ha együtt vagyunk, és kedden meglepett a munkaheyemen, csak úgy, egy kávéval...

sőt, szombat-vasárnap együtt voltunk ugye, és hétfőn hívott este, hogy örülne, ha nála aludnék most is. (vagyis hogy nem vagyok sok, nem lennék sok... asszem ilyesmi volt az üzenete, mert az újra összejövés óta csekkolgatom folyton, akár direktben rákérdezve is, plusz nem találkozom vele mindig, amikor lehetne.)

 

meg hogy menjünk a legjobb haverjával hármasban szaunázni-fürdőzni.

 

szóval fel vagyok én vállalva, meg stb, csak épp...

kattognak a kis agytekervények rendesen.

 

és a forraltborgőzös vitánk során is, amikor ügyesen sikerült belekeverni egy harmadik szereplőt is, az közölte vele, hogy jajj, mondd már neki, hogy szereted, és béküljetek ki, amire az volt a válasz, hogy de hát mondtam neki. (én meg csak pislogtam, hogy nem, hé, te csak azt mondtad: szeretek veled lenni, meg jól érzem magam veled, de ez egyik sem egyenértékű A szóval. mi az, hogy már mondtad, ha egyszer még nem is, egyszer sem?! naná, hogy emlékeznék...)

 

vagyis hogy nem tudom.

elvileg minden a legnagyobb rendben. közel érzem, jelen van, figyel rám, örül nekem, részemről dettó...

közben pedig valami qrvára nem oké ezzel, így.

 

talán a birtoklás hiányzik.

talán a szeretlek.

a csillámpónik. vagy a bizalom. vagy mittudomén.

 

de valami nem olyan...

 

vagy csak drámázok, mert drámázni mindig kell?