azért egy fokkal jobb téma (de röhögni ér), hogy szinte látom a betegség démoklészi kardját a fejem felett.
ha a kályhától akarom, visszajövet elkezdtem kérdezgetni, hogy és hogy teltek az ünnepek. elég gyorsan abba is hagytam, mert tízből hét válasz úgy kezdődött: hááát...
így betegek voltunk meg úgy, a 24-ét végighányták a gyerekek, a 25-ét végigfosták, 26-ától már csak 40 fokos láz, semmi ízt nem éreztünk, legalább nem volt gond az utazgatással, mert végigfeküdtük az egészet, ... ezt így sorban. (ha őszinte akarok lenni, a 22-én temettük el anyámat volt a végszó.)
(ha lehet, azóta még jobban értékelem, hogy nekünk jól.)
aztán már múlt héten akartam is írni, hogy nem lesz ez így jó, ez is lebetegedett, az is, amannál orvosnál a gyerek... sok esélyem egy ponton túl általában nincsen.
erre vasárnap olyan nyügi, morgós volt a pasi, már kérdezgettem, jajjszivem, mi van veled. estére be is nyögte, hogy nagyon fáj a torka. tegnap meg arra értem haza hozzá a munkából, hogy hát ne haragudjak, ő nem főzött, fekszik, fáj, hányt is, fosott is...
gyönyörűek a kilátások.
a mindenféle bandázások leegyeztetését sajna jegelni kell... akkor a szociális életemről most ennyit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése