most már igazán megjöhetne,

ha azzal megoldódnak a mindenféle hangulati kilengéseim.

hogy megkönnyezem a 87-es nagy télről szóló cikket (a metrón), mert fogalmam sincs miért,
hogy most a másik mamám halálozik el álmomban újra és újra,
hogy legszívesebben tojnék az egész munkára csak úgy,
de legalábbis sírva panaszkodnék, hogy egy hétnyi szabit akarok azonnal meg egy nagyölelést meg vaníliapudingot meg egy puha lüke szőrmók kismacskát meg korlátlan pénzt,
hogy meghatódom egy random kedves mosolytól vagy szótól, de közben ne beszéljen hozzám senki, grr,
hogy óránként kétszer azt gondolom, az élet szívfacsaróan gyönyörűséges és ezt mindenkinek el kéne mondanom,

vagy hogy szinte elviselhetetlennek érzem, hogy minden második embert nekem kellett felvilágosítani róla, ki a halottunk.

tuti a hormonok.