még tart, de már megnyugodott - nem jajjgat, beszél, matat, nyöszörög, zihál, hörög, azt mondják. rossz nem ott lenni, jó tudni, hogy a nehezén túlvan, hogy rendben lesz.
talán mindenki aludt kicsit, talán mi is kezdünk megnyugodni már.
olyan intenzív tapasztalás, az ember alig éri föl ésszel, lassan, majd.
aki nem ült ott hosszabban, nem is értette.
volt rokon, aki telefonált este, s meglepődött, hogy már nem tud vele beszélni, el lett neki magyarázva, mi van, mi várható,
mégis visszacsörgött reggel, hogy de most ugye már tud.
volt aztán, aki eljött, előre ki lett okítva, és még ő is csodálkozva mondta: de mért nem néz rám, de hát nem válaszol, ha kérdezem. pedig hallottam, alaposan és érzékletesen tájékoztatták.
s ugye mikor odaértem vasárnap reggel, még logikusan azt hittük, alszik, hisz egész éjjel fönt voltak, nem találta a helyét. s ahogy telt az idő, úgy egy óra talán, kezdett valahogy bekúszni a tudatunkba, hogy várjunk csak... nehéz megfogalmazni, nem volt aha-élmény, se egy határozott pillanat, inkább elmosódó ráérzés. hogy úgy tűnik, de nem, ez más.
pedig olyan volt, mintha csak rosszat álmodna.
szerintem engem màr nem látott, pedig még rámnézett.
s olyan megdöbbentő látni, hallani, magát a folyamatot, a stációkat, az arca változásait, foltok, színek, formák jönnek-mennek, néha egész zavarbaejtően, millió dolog történik még, gyors egymásutánban, ki gondolta volna.
és az ember nem érti, nem érti, mégis tudja, hogy ez már a küszöbön toporgás, csak figyeli, csak rácsodálkozik.
az előbb még itt volt, most meg már semmi élő dologra nem hasonlít, az előbb még beszélt hozzánk, most már másokhoz, most már azt se, most már ki tudja, hol jár, ez tényleg megtörténik, ez tényleg most történik,
ez tényleg ilyen?
és a sok pityergés, szívszakadás, tehetetlenség, nevetgélés, vigasztalás, suttogva átbeszélt gondolat, a beragadt sírhatnék meg a magány, meg mikor azt érzed, nem bírod már, nem akarod, nem tudod, el akarsz menni; hogy aludni kéne, de úgyse megy...
mikor azon kapod magad, hogy màr tíz perce akaratlanul csak a légzését figyeled, pedig nem is tudsz már koncentrálni semmire, hogy minden nagy utolsó sóhajnál odafordulsz, feszülten nézed a mellkasát, önkéntelenül számolsz, minden elcsöndesedésnél kinyitod a szemed, elhallgatsz, felkapod a fejed, akármi...
hogy nem csak vele, mindenkivel iszonyú intenzíven, gyorsan történik egy csomó minden, hogy vele együtt változtok.
meg az, hogy egyszer csak el lehet mesélni másoknak, kívülállóknak, és támogatnak és hozzátesznek, érdeklődnek, meg is értik és adnak kávét, időt, türelmet, akármit...
hogy ottvannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése