paráztam ettől a munkanaptól, az első azóta, hogy, és mik történtek itt, jujj, de egy visszafogottabb hajnali pityergős-fuldoklós pánikrohamtól eltekintve megnyugvást hozott. kedvesek voltak az emberek, hatott a tegnapi illúzió is, kaptam ajándékba jó szót, kvt, pörgést...
vicces dolgokat is, pl betoltak egy kispolszkit a belső udvarra, hoztak 3000 db újságot, vagy ott volt a következő beszélgetés:
-most hallottam, sajnálom...
-hát igen, pénteken eltemettük...
-(wtf fej)
kiderült, hogy apámra gondolt és a műtétre. upsz.
elringatóztam a reményteljes lelki béke kellemes hullámain,
mígnem hopp, egyszercsak elment a hálózatom, de így teljesen. se net, se térerő... semmi se. és nem is óhajtott visszajönni.
ha éltetek már pánikot és páni félelmet...
úristen, be vagyok ide zárva és lecsatlakoztam a külvilágról... úristen, úristen, oda a köldökzsinórom, mi lesz így?!
rádobott egy lapáttal, hogy majd' egy órába telt találni valakit, akinek szintén, egész addig azt hittem, megdöglött a telefonom, mert mindenkié jó volt.
végül a könyvtáros fiú lejött bizgerálni, és véletlenül felfedezte, hogy ha kinyomja az LTE-t, akkor működik. a szolgáltató szerint a közelben történt valami, talán az, próbálgassam szorgalmasan.
de azta, annyira kiakadtam, nem is értem, iszonyú dühös lettem erre a tavaszra, egy apró hétköznapi bosszúság utolsó cseppnek,
azóta se találtam magamra.
bakker...
nyilvános sírásban nagyon pro vagyok, de hisztirohamot nem óhajtok kapni mások előtt (se), így nagyon koncentrálok... halálfélelmem is lett, gyomorgörcsöm is, meg... inkább nem sorolom, amit el tudtok képzelni, valószínűleg mind.
#eztazundormánytavasztkomolyanmár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése