front van vagy mittudomén

ez most nem igazán jó nap. valahogy túl sok benne a feszkó...

eleve úgy kezdődött, hogy nem volt jó a kvgép a fornettisnél. azaz nem kaptam rendes kvt reggel. (a porkávé, az meg nem olyan, na...)

aztán valahogy nem volt nálam papírzsepi (mindig, minden körülmények közt kell, hogy legyen...) és pont elfogyott a wc-papírunk (amit kéztörlőnek, szalvétának, porrongynak és pzsnek is használunk bent) és a takarítónő kivételesen nem tudott újat adni. ajh.

meg egész nap konstans valami hangos géppel dolgoznak és már szétmegy a fejem és nincs levegő, de nem tudok szellőztetni a zaj miatt, mert úgy már elviselhetetlen. olyan nyomott az idő is...

bajba is kerültem, mert ugyan nem késtem, de mire ideértem, beengedtek egy új kolegát, akinek ez volt az első munkanapja, mégse volt meg még a belépési engedélye (ezt inkább nem kommentálnám), ezért nem mehetett volna be. (amikor eszedbe se jut, hogy ilyesmi miatt elő leszel véve.)
(annyira egy idióta ez a rendszer, pl volt már, hogy szóltak: holnap jön xy és zzs, első nap. na, őket NEM engedheted be, mert csak későbbre lesz aláírás. - nem ám az, hogy kiértesíteni őket, vagy legalább a főnöküket, hogy ne jöjjenek, hanem hogy majd én reggel jól küldjem haza őket. pofám leszakad...)

furaságok is voltak, fejetlen kavarás is, meg szünetre se akartak kiengedni, a főnöknek is rossz napja van, végigfutott mindenkin a rúgjunk bele dominó...

és akkor jött a mail az esküvőről, hogy akkor ugye pár nélkül megyek és ezen valami nevetséges módon bepánikoltam, szegény pilla kapta meg, hogy úristenmostmitcsináljak, mert vele beszéltünk már a témáról.
igazából azt éreztem, hogy no way, kizárt, hogy másfél napot letoljak anyámékkal kísérő nélkül, nem, nem, neeeeem!!! volt két órám, amikor vállalhatatlan voltam, könnyes szemmel anyázva csapkodtam, ha senki se látta. lecsesztem a pasit, hogy minek ígérte meg anno, hogy jön, ha nem is ér rá.
wtf.
olyan voltam, mint egy eszelős, tulajdonképp valami pánikrohamféle belehalós trip kezdődött.

persze ez nem az ő gondja. ez az én problémám. utólag meglepőnek látom, hogy ennyire rohadtul pánikba estem. hogy még mindig ennyire védtelennek érzem magam velük szemben és ennyire intenzív gyűlöletet és menekülhetnéket produkálok, mintha sarokba lennék szorítva.

megdöbbentő.
még akkor is megdöbbentő, ha ez a nap ilyen... ilyen nehéz és rossz és... na. nem, ezt valahogy meg kéne szüntetni.

egyszerűen csak nem akarom átélni, tudom én, esküvő, ahol mindenkinek párja van, csak nekem nincs és kénytelen leszek nézni, ahogy cukiskodnak, miközben az anyám tolja rám, hogy szórakoztassam... és főleg a nagyon mélyen kódolt 'ha nincs pasid, semmit se érsz, míg nem tartozol máshoz, a miénk vagy'. ez ugye nekem achilles-sarkam.
elvileg nem kéne már pedig ilyen heves reakciót kiváltania.

egyszer majd talán sikerül máshogy reagálnom. csak, ahogy elnézem, az még jó sok munka...
még mindig érzem amúgy, hiába tettem fejben helyre... csak már próbálom lesz.rni.

ja, és egy hatalmas, gennyes duplapattanás is kijött mostanra az arcomra, főhelyre, csak hogy komfortosan érezzem magam és kellően reprezentatív legyen a megjelenésem.

újlakótárs meg az előbb jelentette be, hogy ma este becuccol, ami vicces, mert én a pasinál leszek, hogy holnap korán indulhassunk kirándulni és alhassak is azért - pedig az én szekrényem felét kell majd kipakolni ahhoz, hogy ő bepakolhasson, meg jó lett volna valami kis ismerkedés... no majd máskor.


asszem, lesznek ennél jobb napjaim is... remélem, a tietek nem ilyen aucsra sikerült.

ha igen, akkor 'kitart, kitart'!

hétfőőő

addig-addig, hogy csak elszórakoztam az időt tegnap, de tán ennyi belefér...

végül minden kaját megcsináltam:
- a sütireceptet még nagyon variálni kell, nekem túl vajas és édes és sokkal több zabpelyhet képzelnék bele...
volt egy olyan változat, hogy csak banán meg cukor meg zab - az nagyon piszkálja a fantáziám, bizti egészséges is (főleg cukor nélkül), de a banán így is megszottyosította az állagát, úgyhogy hm...
- a patiszon egy darabig ijesztgetett, hogy nem sül gusztára, aztán viszont tökéletes lett, mindig így fogom csinálni, csak kéne valami ecset az olajhoz, mert kanállal kenegetni azért macera.
(viszont nincs az, hogy már az olajszaggal jóllaktam, mire kész, juhú!)
- a zacskós csirke meg valami álom... hagyma-, alma- és krumplikockákkal sütöttem, egy kis lestyánnal is megszórva és milyen jól tettem...

a pasi beugrott kicsit este, de mivel nem szólt előre, csak kóstolni tudott - kivételesen a mennyiségeket is eltaláltam.

cuki is hazaesett délután. hangja nincs, viszont hozott magával egy újabb háziállatot. (kép alant, bocs a homályért, de cuki nem bírta a fényt se...) nekünk csak ilyen izéink vannak mindig, mert nem bántják a szép berendezést és elég kisigényűek. (ez amúgy egy batár nagy izé, rá lehet ülni meg minden.)

a fürdőtakarítás elmaradt, józan megfontolásokból. cuki táboroztatott és eltart egy darabig, míg minden kosz és festék lejön róla, főleg, mert evéssel és alvással kezdi.

este hamar elaludtam még elálmodoztam róla, hogy egyszer lesz egy nyuszim, reggel aztán elég nyögvenyelősen keltem... de olyan szuper voltam, hogy így is belefért pár zene, egy hajmosás-szárítás és kvt is vettem. (ezt mindig így kéne... kivéve a fejvesztve kapkodást, de basszus, most tűnt fel, hogy ha nem vagyok egyedül, csendben kell lenni, és csendesen minden sokkal tovább tart. lehet, hogy nem is sikerült még olyan jól, vissza kell szokni.)

még mindig nagyon laposakat pislogok, meg van némi 'jajj, dolgozni kell, brühühü' fíling, a kapkodós készülés se volt elég átvezetés a hirtelen pörgéshez. ettől is elszoktam.

több kedves kolegám is itthagy minket, szomorú (de legalább nem halt meg senki),
a randa tuják eléggé kiszáradtak hozzá, hogy végre elvigyék őket, örülés,
amúgy meg mindenki másnak is szabivége, meg hétfő, meg jön az eső, úgyhogy küzdünk az őszinte mosolyért.

ja, és egyfolytában éhes vagyok, ezmiez.

mindenkinek könnyű hétkezdést és akkor, ahogy ígértem, Jessica (lánykori nevén Gyula):

meg egy indokolatlan bónusz fotó a levitáló gyufánkról:

lusta vasárnap

szabivége nap, és hát nagyon pihenősre vettem... már 7-kor nyújtózva hallgattam a józenéket, majd bevágtam egy nagy tányér rizses lecsót.
(ami amúgy leégett, nekem senki nem mondta, hogy ez így le tud égni, pedig ötpercenként kavargattam, lehet, az volt a baj? vagy vegyek alá vasat?

juteszembe, ez házi zöldségekből van és nagyon sajnáltam, hogy meg kell főznöm, de egy paradicsom ráromlott és -folyt a mindenre, pff. látszik, hogy igazi, mert nem bírja soká. plusz a paradicsom nem is hasonlít a zöldségesnél kaphatóra - ízben nyilván nem, de formára, színre, állagra se, és az illata...
a paprikának is olyan intenzív illata volt, ahogy daraboltam, hogy csak pillogtam. ha ez ilyen, akkor miért kell a városban műsz.rokon élni? olyan szomorú.

van olyan piac Zugló környékén, ahol ilyesmi tényleg igazi dolgokat kapni?

Óbudára csak nem járkálhatok vissza, a Cédrust meg mindig halogatom. oda érdemes?)

a délelőttöt a bolt előtt kávézgatással, szemlélődéssel, szomszédasszonnyal pletyizéssel, blogolvasással és viberezéssel töltöttem... hova rohanjak, ugye.
a szomszédasszonytól kaptam egy snickerst csak úgy - asszem, egy heti cukoradagot bevittem egyben, nem véletlen eszem ritkán csokit. de kedves meglepi volt. barátkozni jó, pedig véletlen volt ez is.

közben rájöttem, hogy tegnap koszosan dőltem be az ágyba, nem is értem, fujj. (kv előtt, kajakómában ez még nem tűnt fel...) úgyhogy húzhatok megint ágyat, moshatok (lassan új huzatok is kellenének, ajh), meg rám is rámfér egy rendes csutak... (a lábam olyan szagos, hogy nem mertem magam alá húzni a padra... blöe. moshatok cipőt is. annyira tényleg nem használ a cipőspray utólag, igaza volt M.Graynek...
viszont a citrom- és teafaolajos lábspray-vel maximálisan elégedett vagyok, az is valami.)

délután ez lesz meg ebédgyártás a melóba, most, hogy rendesen eszem, hirtelen még fontosabb lett a kérdéskör. (kipróbálom Clara sütőzacskós csirkés tippjét, meg sütőben sült rántott patiszont is szeretnék... ha nyár, akkor rántott tök, és már majdnem elkéstem vele.
megint nem kaptam zöldbabot, pedig azt akartam köretnek, lassan feladom... mondjuk most répát se, nem elég, hogy csomó idő kitalálni, mit ennék, még rögtönzős módosítások is kellenek, mehh.
asszem, marad a krumpli.)

és ki kell súrolni gyorsban a vizesblokkokat, de azzal megvárom a mosást, mert a gép továbbra is úgy katasztrófa, ahogy van - nem csak eszi a ruhákat, de megint folyik, sőt, néha spriccel, és már nem használ az igazgatás, kész árvíz várható...
erre mondták a tulajok, hogy ó, hát nem is vészes... ahhaaaa.
szólni kell megint, hogy azért na.

ja, meg a csekkek. postaláda.

ha lesz kedvem, kipróbálok egy zabkeksz receptet is. csokisra gondoltam, de a cukormérgezés után inkább banánt vettem hozzá - csinált már valaki olyat? az vajon jó?

és tudom, hogy másoknak triviális dolgokról írok, lehet, hogy dögunalom, de nekem ez mind új és hírértékű... igen, eddig egy szatyorban éltem.

(de már nem, vihhihhííí!

jól van, na, megyek.)

és még, és még...

tegnap este átmentünk a pasihoz, és már a buszról láttuk, hogy valami nagy dzsembori van - naná hogy leszálltunk a kövinél és séta vissza.

így esett, hogy véletlenül voltam Pál Utcai Fiúk koncerten. (tudni kell, hogy a Bál az egyik kedvenc számom, evör, és szerintem idén nekem eddig az aluljárós zenészek adták csak az élőzenét, szóval.)

kézműves sörrel és fröccsel ücsörögtünk a későnyári éjszakában, nevetve, civódva, becsiccsentve, a zene jó volt, az emberek boldogok...

gondolhatjátok...


utána még megnézhettem, hogyan főz kissé kapatosan (mert makacs) - valamiért nekem imponál, ha egy férfi tud, és szerintem szexi, alkohol után meg vicces is. ott is volt egy hangulat...



ma meg kicsit taliztunk Claraval, majd exkoleganővel bevettük magunkat az erdőbe.

(a kettő közt elképesztő kollektíve bemutatott burleszk előadás tanúja voltam a boltban, csak álltam az őrület közepén, pislogva, hogy mivanmamindenkivel. "álljon odébb, ne lökdössön, én voltam itt előbb, hova siet, siessen már, ne siessen, sörszagú a szalag, lezárom a kasszát, ne zárja le, mért zárja le, várja meg míg elpakolom, pakoljon gyorsabban, tegye oda, ne tegye oda, fizessen már, ne így fizessen, mi ez a sörszag, miért áll oda, nem férek el..."
kb mintha 'mind itt halunk meg!!!' lett volna. hagyjuk.)

felfogaskerekűztünk a hegyre, majd túráztunk leültünk a játszótérre és egyben bevágtuk az összes szendvicsünket (wtf),

kipróbáltuk az összes közösségi edzős bigyót (mindenre felmásztunk, mindenről lelógtunk, majomkodtunk egy csomót),

elmentünk pisilni a gyerekvasúthoz (ezt később a màsik végén megismételtük, hogy meglegyen a keretes szerkezet),

megláttuk a víztornyot és bár nem volt irányban, meg kellett néznünk,

berángattam a késdobálóba fröccsözni egyet, mert az poén,

rájöttünk, hogy így estig éhen fogunk halni, tehát felvásároltuk a fél kisboltot,

a kisbolt előtt leültünk nasizni,

na, és utána értünk csak Normafára. izé.

de aztán tényleg nekivágtunk, jelzéseket követtünk meg vitatkoztunk, hogy merre akarjunk menni - és mivel tegnap hirtelen felindulásból megleptem magam én is egy térképfüzettel a pasis élménytől inspirálódva, rendre mutogattuk egymásnak, hogy majd hol fogjuk végre eldönteni.
szerintem halál cukik voltunk.
döbbenet, hogy az az erdő meg azok az utak még mind Budapest...
és hogy mennyien kirándultak.
és hogy mennyire nincs erőnlétünk.

kihagytuk a sztenderd kilátós sétát, a Tündér-szikla felé kerültünk, megnéztük a vidéket a Kis-Hárs-hegyről a Makovecz-kilátó tetejéről (ahol én már csak ülni mertem, mert, hogy idézzem: "ez mozooog!!!", heló tériszony), aztán Hűvösvölgyben kötöttünk ki. és tudjátok mit? tök jó volt!

pedig én igazából ma strandra akartam menni.
de asszem az, hogy legutóbb még vakon találgattuk, mi mi lehet, most meg egymást túllicitálva mondtuk, hogy ú, akkor az az a hegy, ó, nézd, milyen messze van már a kilátó, hé, oda komolyan fölmásztunk?!, az mindent elmond a lelkesedésünkről.

gondolta a franc.

fáj a lábam/seggem/mindenem. (mondjuk már tegnap is megvolt az izomláz...) van egy pár nagyon koszos cipőm meg némi hullafáradtságom, és egy klassz térképem (rémes szövegekkel, ezt meg ki fogalmazta ezt?!), és imádom az egészet.

alvás.

a többi kaland

volt a nap, amikor az univerzum különösen szeretett: Pilla meghívott fagyizni a Levendulába, mert cuki (ami rajta volt a listámon, de ő nem is tudta), exkoleganő meg emlékezett, hogy a tökéletes nyárélményemhez akarok buborékfújót és meglepett eggyel.
ültem köztük a padon a mennyei levendulás citromfagyimmal, miközben csacsogtunk, és elmondhatatlanul boldog voltam...

aztán exkoleganő elvitt fogaskerekűzni (mert kiderült, hogy nem tudom, mi az), majd normafáztunk, felmentünk a kilátóba, ott kétszázöt forintért préseltem emlékérmét, mert ezt még soha, és ha már kirándulás, legyen (I love Budapest - és tényleg), ültünk a nagy réten, fotózkodtunk, bohóckodtunk, pletyiztünk, bubit fújtunk a lemenő nap fényénél, kockára fagytunk, mégis végig fülig ért a szánk.

volt, hogy Clara elvitt a Blue Bird caféba, (ami egy drága, hangos és zsúfolt hely, de cuki is meg hangulatos is meg menő is, és amúgy szintén rajta volt a listámon, olyanformán, hogy egyszer beüljek valahova a Gozsduba, egy ilyen klasszik drágább helyre, mert amúgy mindig csak keresztül sétálok rajta a törzsbe menet... szóval mindenki pipál rajta egyet, köszi srácok :) ), ahol szuper lime-os limonádét kaptam, aztán még átsétáltunk a Csigába, mert az csendesebb - közben megmutogattam a múltam helyszíneit, bocsi, Clara (útbaestek) - és asszem végigdumáltuk. szerintem vele is olyan, hogy sose fogy el a mondandónk... már nagyon kíváncsi voltam erre a nőre, nem véletlenül.

volt, hogy dunakesziztünk a pasival, ami kimerült egy parti sétában meg egy kvzós-fröccsözős ücsörgésben, mert a víz magas volt, zavaros és kacsasz.ros. mentőötletként talált Gödön egy termàlfürdőt, átkommandóztunk odáig. a nénik mind azt mondták: jujj, az a busztól naggggyon messze van, de nem is volt vészi, inkább eldugott. egyrészt a pasi nagy és erős és bátor tűzoltófiú, úgyhogy megoldja, másrészt simán képes kolegával összefutni bármelyik random helyen, az meg pluszban segít (és vicces). a strand olcsó, kulturált, klassz helyen van és nem is zsúfolt, van langyos meg melegvizes medencéje is, hazafele meg lehetett vonatozni.
elképesztően jól éreztük magunkat, felvéve a kedvenc helyek közé.
sokat bohóckodtunk meg incselkedtünk, és ugye tőlem szokatlan módon némi törpölős húzódozás után bedugtam a fejem a vízbe, aztán már lenyomogattuk egymást, szerintem ha több időnk van, eljutunk a dobálásig is...

játszottunk vele olyat is, hogy fussunk össze egy kvra, amiből az lett, hogy üljünk ki egy parkba, amiből az lett, hogy elvitt a kedvenc luxi pékségébe megmutatni a muszájmegkóstolni vaníliakrémmel töltött, erdeigyümölcsökkel megszórt kardamomos fahéjas csigát, szökőkutat néztünk meg kiállítást meg már megint fölmentünk a várba csatangolni,
kvztunk meg gyümis sört ittunk meg nevettünk sokat-sokat,
meg elfáradtunk, nagyon.

meg volt, hogy mikor hazaértem a melóból, már itt vártak a ház előtt az anyukájával kocsival, őt hazadobtuk engem meg elvitt fagyizni, mert imádom, ahogy vezet,
meg kipróbáltuk a sütőben sült rántotthúst és gyártottunk spontán almás (és banános, ne kérdezzétek) rétest,
és néztünk jófilmeket ágyban fetrengve az esős hétfőn,
meg voltunk az új Bourne-részen és, mivel nyertünk jegyet, a Kis kedvencek titkos életén is - utóbbit végignevettük, még most is idézgetünk belőle, ezt pont a mi kettősünknek találták ám ki szerintem, mert már közben is végigkommentáltuk (milyen kár, hogy nem szeretett belém, remekül elszórakoztatjuk egymást pedig...).
meg ő is akart fogaskerekűzni, véletlenül gyerekvasutaztunk megint a majdnem-viharban,
azt hittük, hogy a Sas-hegy is olyan, mint bármelyik kirándulós rész, de ugye nem, mert ott egy kapu, aztán fizessél, aztán maradj a sárgaköves viakolor úton, ami hát nem sok, úgyhogy csak a kilátóból nézelődtünk körbe meg elolvastunk minden információs anyagot és megnéztük a kisfilmet, és ijesztgetett pókokkal (egy rakás csak ott élő pókfaj van, blöe) és nem hagyott pisilni, mert pont magasságban volt a wcablak és folyton odaállt elé és beintegetett (hogy lehetett ezt ilyenre tervezni, wtf, wtf), és kb ennyit a Sas-hegyről. (jó, van vezetett túra a tanösvényen, csak azt mi most kihagytuk. de biztos érdekes...) ja, meg néztünk puccos hàzakat, nyilván. ó, és gyíkocskákat, azt tegnap is, de itt sokkal több volt, kb méterenként egy.

meg találkoztam végül a régi ismerőssel, akiről panaszoltam, hogy mintha mindig méregetné, mennyivel előrébb tart, mint én, elvittem a törzsbe és véletlen ottmaradtunk hajnalig (ne igyatok, ha másnap dolgoztok, nem jó ötlet) és rengeteget dumáltunk és flörtölt velem és egész váratlan volt az egész, de milyen jó is, ha így meghízlalják a májat... ezt szerette volna tőlem, ezt az érzést és nosztalgiázást, mint kiderült... fura volt, de jó, hazakísért, mert úriember, és nem volt tolakodó egyáltalán, fordult is vissza.

meg cukilakótárs pont akkor felejtett el szólni, hogy jön, mikor otthagytam a szétrobbantott lakást a macskajajjos, aztsetudomholvagyok reggelen - nagyon szép rend van most mindig, otthonillattal, tisztasággal, hogy jó legyen nekem... kivéve ugye pont akkor: két napja minden szétdobálva, a konyhában mosatlan, a kuka estére bebüdösödött... tud ám időzíteni... pont el is kerültük egymást... vicces. nemsoká úgyis költözik vissza, néhány cucca már újra itt van. fura lesz. az új csaj is bizti felbukkan majd... az meg plàne.

meg Pillának is vittem ilyen töltött fahéjas sütit, mert szerintem abszolút alkalmas rá, hogy egy nyűgös munkanapot feldobjon, és kóstoltam nála mandulás kókusztejet vagy mit a kvmhoz, és az is izgi volt, most már el tudom képzelni, milyen az ilyen.

meg amúgy főzőcskéztem, kvzgattam, ráérősen, józenékre ébredeztem, nagyokat ettem, bratyiztam a helyi erőkkel is, mikor épp nem a szokásos muszájdolgokat csináltam.

szóval ilyenek történnek, nagyvonalakban.
lassan vége, hétfőtől nincs több szabika, de olyan jó volt ez az egész, hogy kitérdekel.

felavattam

na, tegnap fél nyolcra már a város másik felén voltam. (időben elkészültem. én. és odaértem. én. időben. reggel. büszkeség.) hátizsákkal és tornacipőben. (hajszálon múlt, hogy nem szandálban... mázli.)

nemsoká megkaptam az elmaradt reggeli kvmat, és mire észbekaptam, már a Holdvilág-árok patakján mászkáltam át meg át, az erdő közepén, mohás sziklák közt. (úristen, mennyire szép volt, és igazi és és...)

utoljára gimiben kirándultam igazán. (azóta kényes városi nyuszi lettem...) télen, mikor a pasi felvitt Dobogókőre, furcsa volt - mintha a múlt sose lett volna. mutogatta a táblát, túraútvonalak, jelzések, majd mehetnénk, majd ez meg az... míg én idegenkedve pislogtam: de hát erdő, de hát eltévedünk, ez nem az én terepem, én ehhez kicsi vagyok, mit is gondol... miközben legbelül azért nyilván nagyon szerettem volna.
úgy örültem Normafának is, mint gyerek a cukorkaboltban: fák, természet, utak... és ugyanúgy nem tudtam volna választani az utak közül - honnan tudjam, merre? ő honnan tudja?
és tavasszal, mikor spontán sétáltunk egy délutánt Fenyőgyöngyétől... csak leszálltunk a buszról, beálltunk egy tábla elé és ott mutogatta, hogy ez a jelzés erre, az amarra, na merre? és nekem még mindig idegen volt, kínai, hieroglifák... mentem vele megilletődve, de nagyon lelkesen...

na de tegnap! ez már egy rendes kirándulás volt, mondhatni túra, jelzések meg minden, és már értettem és már nem féltem (annyira, röhögni ér), hogy elveszünk, láttam az utat, mentem előre, és baromira élveztem az elkeveredős bóklászást is, meg a meredek, csúszósabb részeket is, sőt!

véletlen kikerültük a létrás szakadékot, és ő lemászott míg én fent megvártam, aztán felhívott, hogy forrás, kereszt, barlang... és akkor eszembe jutott, hogy hát hülye vagyok én? kihagyok egy ilyet? nemár...
lemásztam a létráig, lenéztem... és pucoltam is vissza, fel. na nem.

de mikor visszaért, megkértem, hogy jöjjön, én is akarok mégis. és cuki volt, elmagyarázta, hogyan lépjek át, hogyan érdemes fogódzkodni, csak lassan, csak nyugodtan, nem sietünk, megy előre, ha akarom...
és lemásztam. (én. akinek olyan tériszonya van, hogy egy széken állva is remeg és szédül. én, oda le. egy szakadékba. egy csúszós fémlétrán. remegve. rettegve. a semmi fölé lépve. én.)
aztán vissza is.

és ugyanazt éreztem, mint mikor kb tizenöt év után először bedugtam a fejem a vízbe a strandon a múltkor. (no way, az én fülembe, orromba és szemembe ne menjen víz, az rossz, abban én béna vagyok, én utána nem látok, csak prüszkölök, én amúgy is mindig szemüvegben másztam a medencébe, én ehhez sose voltam elég bátor... mostanáig.)

szóval ugyanazt éreztem: mérhetetlen büszkeséget. és szabadságot. és hogy többé nincs lehetetlen!

és ugráltam a boldogságtól, ő meg nevetett, mert azért teljesen nem tudta átérezni. (a régészfiúk meg, mellettünk az ásatáson furán néztek... sebaj.)

az egész zseniális élmény: gyönyörű időnk volt, finom szendvicseink, ráértünk... nevettünk is, szemlélődtünk is, lelkiztünk, pofáztunk végeláthatatlanul... sarasak lettünk meg bemásztunk a barlangba is, meg ittunk forrásvizet... láttunk kölyökkígyót, cuki pici békákat, vakondot (nagyon béna vakondot, mert kipottyant egy lyukból a hegyoldalból a lábunkhoz...), lovakat, fürdőző kutyát, háztetőn hesszelő macskát, szóval mindenfélét...
(olyan vagyok, mint egy lelkendező gyerek, tudom, de nekem ennyi simán elég a boldogsághoz... ő meg partner benne.)
véletlenül találtunk egy elhagyatott, romos rakétabázist, làblógattunk egy magaslesről, meg már megint megmásztunk egy csúcsot az erdészúton elindulva, úgy, hogy nem is tudtuk....
nehezen, de kisakkoztuk, merre találjuk a Lajos-forrást, barátkoztunk cuki nyugdíjas párral, kóvályogtunk egy sort a sárga jelzést keresve, amit amúgy vagy részegen festett ki valaki, vagy szopatásból, mert hát na...
gyanútlanul kibukkantunk egy klassz menedékháznál ahol fröccsöztünk, szelfiztünk, élveztük a kilátást...
megvolt a szikla mögött pisilés is, meg a pottyantós fölé akrobatika is... (bocs, tmi, de az élmény része...)

lesétáltunk végül Szentendrére, kerestünk nekem egy rendes wct meg akkor már ültünk kicsit egy kockás abroszos teraszon, hazazötykölődtünk, aztán még itt a városban gyorsan vett térképfüzetet, este holtfáradtan böngésztük át itthon, merre is jártunk és mennyit, meg minden.

ú, ezt tényleg nekem találták ki, ú... bár a cipő kicsinálta a lábujjam és mindenem fáj.

jó volt, nagyon. még, bármikor!

backpack

tegnapelőtt este a pasi elrángatott egy boltba, mert véletlenül megemlítettem neki, hogy lehet, hogy nekem is kéne egy hátizsák.

cuki vagyok amúgy a kis rucijaimban, szandimban és női táskámmal az erdőben is, meg hegymenetben is, csak megfordult a fejemben, hogy kipróbálnék valami újat - például kirándulás-kompatibilis cuccban menni kirándulni.

középsuli óta nem volt hátizsák a vállamon (akkor is szigorúan félvállon), pont olyan idétlen hipszterhóbortnak tartom, mint a magasderekű nadrágot meg a férfi stílusú női félcipőt (bocs). és értem, hogy előnye a két szabad kar meg az elosztott terhelés, de mindig előre kell ügyeskedni, ha akarok belőle valamit (és én folyton turkálok a táskámban: minimum a telefon, labello, zsepi, víz, bérlet, cigi forgóváltásban. komolyan. - ezzel ti nem így vagytok?), mindenki másnak viszont kézreáll - basszus, azt matatnak ki belőle, amit akarnak, fel se tűnne. még csak meg se kell erőltetni magukat, hisz nincs a hónom alá szorítva...

de azért akárhogy is, milyen jó lenne felszabadultabban sétáltatni a szendvicseimet... 

szóval átfutott az agyamon. kósza gondolatként, csak a pasi rácuppant. (aztán már én is, ahogy megláttam...)

hűde komolyan úgyse túrázom - valódi túracuccok kilőve, vagyis ilyen kisebb, aranyos izére gondoltam. 

na és abban a boltban láttam néhány kisebb, aranyos izét, amikből konkrétan egybe bele is szerettem, csak nem tudtam (mit várunk a magánéletemtől, ha dolgokba is képes vagyok első látásra beleszeretni és még csak le se esik?!), kerülgettem, próbálgattam, véleményeztettem. majd okosan otthagytam, hogy szétnézünk máshol is előbb...

ma el is battyogtam a Pólusba, ugyanolyan csak nagyobb boltban is megnézni (mert már tudat alatt sejtettem, hogy f.szom fog kimenni a Decathlonba is), és hát nem hogy semmivel se volt nagyobb választék, de a kistáskámból pl minden egyes darab el volt varrva/szakadva, és az anyaga is más volt és azta.

első blikkre ugyanaz, üzletlánc, ár ugyanaz, csak közben mintha a leggagyibb koppintása lenne. vicc az egész, komolyan.

mondom, ennyire hülye nem lehetek, hogy két napja beleszerettem ebbe a sz.rba! tutkó nem ilyen anyag volt, tutkó nem fércmunka!!... (itt esett le, hogy jé, én beleszerettem ebbe a[z amúgy nem] szarba.)

annyira megmérgeltem magam, hogy átmásztam a fél városon, és megvettem konkrétan azt a darabot, amit először nézegettem. (megismertem, hogy az egyformák közül melyik, basszus. mit tesz a szerelem...)(meg volt egy befőttesgumi a zsebében.)

a Pólusban amúgy mindent bejártam előtte, az összes cipőt és akciós ruhát felpróbáltam, ám végül csak egy sajtburgert vettem kis krumplival. hasznos egy délután volt...

de tök véletlen úgy alakult, hogy a pasival kb egyszerre értünk a Deákra, ezért koccantunk, mielőtt metrót cseréltünk (egymás közt, mókás), és megmutiztatta az új szerzeményt, és ettől madarat lehetett volna fogatni velem.

jelentem, hosszan és indokolatlanul írtam egy mezei hátizsákról, én se értem, miért, pláne, hogy tényleg semmi xtra - úgyhogy kémia biztos van, 

mert

ezt a posztot amúgy egyetlen mondatban össze lehet foglalni (újabb bocs):

vettem ezt a tatyót és odavagyok érte. (na.)

ne felejtsem el

leírni majd a jó dolgokat is! azért nem írtam, mert épp csináltam őket: volt kirándulás, strandolás, Clarával ismerkedés, városban lófrálás, kocsikázás, a pasi anyukájával találkozás, ittalvás, ottalvás, rétessütés, pasival főzőcskézés, régi ismerőssel bandázás, elhajlós este, másnapos-haldoklós dolgozás, ügyesen evős napok, mozik, fagyik, kávék ....

mindenféle szuper, kalandozós élmény. átmenetileg összekavartunk a pasival (na jó, már vagy három hete tart megint, inkább ne mondjatok rá semmit, jó?), közben flörtöltem mással is, ami nagyon megtámogatta az egómat, váratlan és megdöbbentő volt felidézni a közös múltat, főleg, hogy mennyire részletesen emlékszik... (meg arra jutottam, hogy úgy egészében én baromira nem állok készen egy normális kapcsolatra, hiába vágyom rá, kell még foglalkozni magammal ebből a szempontból is sokat... ezt még a pasi újbóli felbukkanása előtt fogalmaztam meg, és nézem őt, nézem magam, nézek magam körül másokat, és jujj... majd erről is úgyis írok...)

meg hogy bár halálra rémültem az éjszakai hívástól és az apukám fertőzést kapott, és most pl kétszer akkora az egyik lába, mint a másik, hiszek benne, hogy meggyógyul.

mittomén, rengeteg dolog történt, gyors egymásutánban és nagyon fontos lenne, hogy le is írjam őket. szóval majd kifejtem. majd.

(most el kell mennem szétnézni bizonyos boltokban... most.)

ott tartok, hogy még másokkal kommunikálni se volt alkalmam rendesen, pedig akarnék, lenne mit, de hát mindig épp nyakig merülök az aktualitásban... mehh. majd utàna megint jön a nyugis, uncsibb rész úgyis.

billeg

különben ez az állás dolog nagyon megkavarta az amúgy sem állóvizet. az interjú után meg egyből mentem a kórházba: először üvöltözött velem egy sort a hugom, hogy nincs tíz percük megvárni, míg odaérek, mert ők már elmentek a kocsiért, felpakoljàk apámat és go. aztán visszahívott, hogy na jó, ha rohanok és megyek velük haza, akkor oké.
majd huszonöt percet vártunk apámmal a kórház előtt, mialatt háromszor telefonáltak, hogy mindjárt ott vannak, készüljünk - úgy elkeveredtek, hogy kb a városhatártól fordultak vissza, esküszöm. szegény műtött lábú meg alig bírta az álldogálást, thx...
közben apám nem bírta ki, hogy ne szóljon be, kb az ötödik percben: mert hogy vállaljam csak az állást és akkor végre lesznek normális barátaim. (wtf?!) - de nekem így is vannak normális barátaim, köszönöm. - ja, gondolja, milyenek...

na itt kicsit megfagyott a levegő, innentől volt buli igazán együtt ácsorogni, együtt utazni.
a kocsiban végig azt éreztem, ordítani szeretnék és kiszállni. ehelyett persze kussoltam, igyekeztem érdeklődő és együttérző lenni. a közös ebéd az egész oké volt, aztán jöttek anyám szemrehányásai, hogy én csak most, hogy én visszaélek, hogy én, hogy én...
hogy én cserben hagytam őket, megint, és mekkora csalódást okoztam, megint, és nem rohantam egyből haza, mikor bezzeg a kishugom lemondta az összes progiját, hogy a műtét utàn segítsen otthon. (ezt ennél hosszabban és kevésbé direkt szóhasználattal, de azért félreérthetetlenül.)

közben a nagyanyám folyvást kiabált, hogy gyertek, keltsetek fel, nem tudok lábra állni...

minden adott volt a tökéletes élményhez.

utána még veszekedtünk egy sort azon, hogy miért nem mondtam le a plusz egy főmet az esküvőre, az az unokatesóméknak pénz (az unokatesóm egyedül többet keres, mint az egész családunk együtt), hogy ha nincs komoly pasim, ne vigyek senkit, hogy eszembe ne jusson a pasit vinni, akkor se, ha vele jól érezném magam, hogy semmi tartásom, hogy így sose lesz gyerekem, pedig már benne vagyok a korban,
hogy akkor ugye külön finanszírozom ezt az egész esküvő dolgot...

folytattam még egy vicces beszélgetést a mamával, aminek a végére derült ki, hogy én az x lánya vagyok, az x meg az övé, tehát akkor ő a nagymamám, ami azt jelenti, hogy én az ő unokája vagyok - ezen a ponton kicsit elgondolkodott, hogy nahát, neki vannak unokái... majd beközölte, hogy és ezt neki most kell megtudnia?!

jártam kishugommal rokonlátogatóban, ahol a néni mindenkiről elmesélt mindent - ez jó volt, vettünk vele egy-egy olcsó és klassz nacit - az is, meg olcsó de finom jégkrémet - az meg pláne, olyan, mint a magnum, ez egy remek tipp, ez kell máskor is,
a többhetes szervízből frissen hazahozott kocsinak elromlott az irányjelzője,
a pasi írt egy rakás üzenetet, miután nem értem rá felvenni a hívását,
anyám csillogó szemmel, büszkén elújságolta, hogy apám életében először rácsapta a telefont, végre fejlődik (atya.úr.isten.),
vacsiztunk, hazajöttem.

de hát huhh, alig vártam, hogy eljöhessek, az egész valami elképesztően borzalmas volt.
apám sokkal szarabbul van, mint tudtam, a mama elképesztően leépült a legutóbbi találkozás óta, pedig,
mindenki kivan, mint a szar,
nemakarom, nemakarom.

jesszus.

karrierke

szóval ez az a belső állás, amin márciusban nyígtam, hogy későn kapcsoltam, nyüssz. most meg felajánlották.

egész pontosan kaptam fészen egy üzit, hívtak ketten, majd küldtek smst arról, hogy hívtak és mért hívtak.
mindezt azon a takony esős hétfőn, mikor félretettem a telefont és ráérős, jókat evős, főzős, filmezős napot tartottam.

végül csak elértek, összehoztunk egy interjút - és rájöttem, hogy
1) házon belül kib.tt jónak számít a fizum (wtf)
2) én ezt a melót nem akarom.

persze adtam magamnak egy napot gondolkodni (kettőt kaptam amúgy), de akárhányszor csak meséltem róla, oda futott ki, hogy nem akarom... szóval szerintem már biztos.

karrierke szempontjából klassz lenne, de ahhoz azért minimum egy évet le kéne tolnom olyan feladatkörrel, amiben meggebednék. (egyrészt szerintem ez kb két és fél ember munkaköre, khm, másrészt azóta jobban beleláttam, kikkel és milyen információs háttérrel -  nagyon jóban lettem a csajjal, akinek a helyére mennék és mindig nekem panaszkodott és ugye el is megy, nem véletlenül...)
és ugyanannyi pénzért én nem akarok ennyivel több felelősséget, nem akarok fizetetlen túlórát (ha már az interjún említik, hogy néha van, az azt jelenti, hogy rengetegszer van, nem?), nem akarom, hogy nekem kelljen emberekből kiverni, hogy megcsinálják a saját dolgukat (főleg, hogy tudom, némelyik milyen link/pofátlan/kiabálós-hisztis-fúrós), és a főnök sose volt szimpi, sőt.

én minden munkánál tudtam mindig lelkesedni, mindenre úgy tekintettem, hogy megtanulom, amit csak lehet, tapasztalok, több leszek,

ezért most értetlenül állok az ellenállásom fölött. basszus, jelenleg semmi ambíció nincs bennem. mikor idekerültem, azt vártam, hogy nyugi legyen, ne kelljen tepernem, lehessen másra koncentrálni,
és mostanában éreztem, hogy ezt végre hozza, van egy fix hely, van szabad hétköznap, közben úgy fejlődnek a szociális készségeim, hogy már nem betegszem bele...

szóval, úgy tűnik, ez most nekem annyira fontos, hogy megreszkírozom a két szék közt esetét is, mert ki tudja, meghosszabbítják-e a mostanit...

kicsit haragszom magamra, mert látom, mennyire hasznos lenne, mégse akaródzik. de olyat nem vállalunk, amire már most sikít belül egy hang, hogy NE, ugye?

hozzá tartozik, hogy ősszel már visszautasítottam egy sokkal jobb fizusat is (külsőst), csak mert összességében nem tetszett (csak hatórásra akartak bejelenteni, túl 'rugalmas' lett volna a munkaidő, gyanúsan bizalmaskodó a főnök...) azon nem tipródtam ennyit, kellemetlenebb érzéseim voltak vele kapcsolatban - itt jobban félek, hogy valami jót hagyok ki, mert mondjuk nem veszem észre, hogy csak a félelmeim aktiválódtak, stb...

de annyira egyértelműen nem akarom... akkor meg mit eszem magam, nem igaz?
lehetnék kicsit biztosabb magamban azért. pff.

inkább kalandok vannak

szóval nagyon besűrűsödtek a dolgok, csak azért tűntem el.

például bejött egy állásinterjú, amire készülnöm kéne... helyette itt kvzgatok kómásan a napon (ahogy leírtam, eltakarta egy felhő, haha) (-most meg, hogy ezt is, visszajött-), de mindjárt hazasétálok, formába hozom magam és előtúrom a cvmet, aztán let's go.
szaladgálós nap, ha minden igaz, megtekintem pl apámat is, ahogy (megint) szabadul a kórházból.

még az egészhez semmi kedvem, de erősen alapozok: este helyre dobtam a szexuális energiáimat (magad uram, ha...), reggel a kedvenc jókedvcsináló zenéimre ébredeztem az ágyban...
jó lesz.

oh my god

én tényleg próbálok mindig mindenhez pozitívan hozzáállni, de ez a nap szimplán csak nagyon rossz.

durva

tavasz-flashback. na ezt se láttam jönni. nem tudtam, hogy ilyen van.
ilyen van?
emlékeztem én, hogy szörnyű volt... na, hát szörnyűbb volt, de sokkal.
automatán dolgozom, úgy vagyok, hogy nem vagyok. mindezt egy éjjeli telefonhívás miatt. delírium, hallucináció, kisfaszom, én inkább nem is próbálom leírni most, csak hogy a nap zokogós, remegős és fuldoklós-légszomjas tripekel telik, hát qrvajó, tényleg.

álmomból keltett a hívás, és egyből bekapcsolt a félelem, amit írtam anno: hogy már mindig félek. ez új. ez miafranc. hogy tényleg... tényleg? ezt újra át lehet élni?
csak egy hívás volt pedig, mégis

annyira megijesztett...

funságok

különben annyira jó volt ez a három nap, feltöltős, élménydús, mászkálós-találkozós...
annyi csak, hogy a vasárnap délelőtti otthon szüttyögés váratlanul kiesett, az nagyon hiányzott volna.

persze most, hogy estére* bejött a 'betegre kell mennem', legalább az is megvan. mást nem is nagyon tudok most csinálni, fekszem főleg, olvasgatok, várom, hogy mihamarabb visszatérhessek a rendes kerékvágásba.
próbálom a jó oldalát nézni... legalább van időm mentálisan integrálni a hétvégét... átgondolni, hol csúszott meg a dolog, mit hogyan kéne...
sokat gondolkodom például az időhöz való viszonyulásomon, hogy miért lövöm be néha olyan tévesen, mi mennyit vesz majd igénybe, meg hasonló, abszolút önismereti kérdések. a pasival kapcsolatban is mutattam magamnak sok újat, azokon is el-eltöprengek...

és ... kb ennyi, kényszerpihenő, a maga minden előnyével és hátrányával. élménybeszámoló meg majd.


*kb tízkor már hívtam a fiúkat, addigra éreztem, hogy veszett fejsze nyele, de tökre bűntudatom van. engem ilyenkor ugye helyettesíteni kell... jó, ez indokolt, csak akkor is, feltűnő, macerával jár, ajh.

szóval hogy hasmenés

volt itt egy hirtelen felindulásból írt érdektelen poszt, nem kell az ide.

azt beszéltük a dokibácsival, hogy ejnye, én is azt mondom, hogy ejnye. tessek jobban figyelni magamra... kicsit széjjelcseszerintettem az emésztésem, némi diéta meg flóraerősítés, aztán valszeg helyreáll.

leckének jó amúgy, csomó kis hülyeséget beazonosítottam egyből, amin bukik az evős-projekt.

kicsit wtf, hogy most ezzel tényleg, tényleg ennyire külön odafigyelve kell foglalkozni, de télen az előre gondolkodós, mindig bevásárlós, hajmosós, gyakrabban ágyneműt húzós, apróságokkal faszkodós projekt is annak tűnt, aztán hopp, meglett a gyümölcse... szóval a tapasztalat szerint van értelme, és látványos szokásváltozásokkal jár, meg komfortfokozat növelő.

vagyis hát okkkk, akkor ezt tényleg így. megerősítés, hogy bizony ez jön a terv pontjai közül, franc se akar állandóan visszaesni a nemevésbe aztán legyengülni...

kitart-kitart, még jobban odafigyel.

hazajöttem egyből. miután.

van az úgy, hogy az ember lánya váratlanul a törzs felé veszi az irányt az ágya helyett... és a legmagátólértetődőbb (hogy kell ezt írni?! a még mindig bennem élő korrektor most sikít...) módon leül a pulthoz, rámosolyog a környezetére, aztán megiszik egy szokásos valamit. pedig hulla fáradt.

mielőtt eljöttem a melóból, két dolog futott át az agyamon:

- az nem lehet, hogy sose többet nem veszi már fel/adja le a munkatársam azt a bizonyos kulcsot, amit épp bámulok.
(de, lehet, mert ugye meghalt. de basszus, hát nemrég még kérte... hát pont a múlt héten jutott eszembe, szórakozottan utána bámulva, milyen rég volt alkalmam utoljára cseverészni vele, mindig pont akkor lett valami fennforgás, ha jött... hol is hagytuk abba? hogy mi jót fog főzni? valami ilyesmiről mesélt, férfi létére, valami fantáziadús guszta ételről... innen akartam majd fölvenni a fonalat... ezen morfondíroztam. ez csak pár napja volt. tényleg bírtam őt, tényleg. most meg csak úgy nincs. vajon meddig tudom felidézni a hangját? a nézését? a gesztusait? azt a félszeg odébbállást, mikor a dumcsizást félbeszakította a munkám?
jajj, mindig félelmetes a gondolat, hogy nem csak az nem lesz, aki már nincs, de az efajta emlékek is kikopnak lassan... nem is volt ő senki - pedig nagyonis...)

- milyen nehéz olyannal csevegni, aki mindig kérdez. vagyis csevegni nem, csak róla megtudni bármit is direktben. ma mindig ugyanaz a pasi váltott - udvarias, előzékeny, higgadt és érdeklődő... és most esett le, hogy mivel mindig ilyen, kb lófaszkát se tudok róla magamtól.. valahogy mindig rólam vagy az általa felvetett témáról beszélünk. esélyem sincs, mert ő irányít. valahogy nem jutunk odáig, hogy én is kérdezzek, nincs igazán a dinamikában, nem merül fel semmi. vicces.

egyébként olyan fáradt voltam már, hogy a törzsben mintha néha megimbolygott volna alattam a szék... (nem.) aztán ezt lassan felváltotta a becsiccsentős érzet, valahogy sokkal helyénvalóbbnak is tűnt.

szeretempultossal, látásból ismerős sráccal meg random valakivel dumáltunk, faszságokról, albiárakról, vendéglátásról, kapcsolatokról főleg, egy ponton már tudtam, hogy mindegy, teljesen bele tudtam lazulni a 'cikin kontrollvesztett és szorongós vagyok' életérzésbe, amitől furamód... nos, nem volt furamód. 'ahogy esik' alapon cseréltünk eszmét, miközben befutottak az ismerősebbek is.
vagyis amin oly sokszor bepánikoltam régebben (ciki vagyok, hülyeséget mondtam, kezdenek kihagyni a beszélgetésből), azon most nem, bár ugyanúgy megtörtént. és kiderült, hogy pont nem számít, ez egy normál beszélgetés menete: néha kimaradsz, aztán visszacsöppensz, whatever...
a végén feldobtam egy rumot, amire meghívtak, de ez csak itthon esett le. rögtön kettőt is láttam az àrnyékomból - majd rájöttem, hogy a megvilágítás miatt tényleg kettő van. meg is nyugodtam.
végignéztem, ahogy egy srác felszed egy bájos ismerőse csajt... de hogy úgy szerintem komoly érdeklődésből... édesem. (vagy az már nem felszed, hanem összemelegszik?) a csaj benne van, ahogy láttam...

meg úgy kb három, három és fél óra után egyszerre csak eszembe jutott, hogy ráírok a pasira, hogy. (akkor még tudtam, hogy mit és volt értelme.) előkaptam a telefonom és ott várt az üzenet tőle, amit pontosan akkor írt.
wtf. ez így mi. hogy nagyon erősen eszembe kerül hirtelen és kiderül, hogy pont kölcsönös.
ez olyan 'az ösztönök kis ribancok' szitu. ajh, nem sok jót ígér, ha ennyire rárezgek valakire.
(már harmadszor járok így most, szóval...)

elfáradtam. kitartottam.

mindenki cuki volt, mindenkit szeretek.

ájulás.

életke

különben ezt nem veszem annyira magamra, mégis csak miezazidő, a legtöbben ugyanúgy nincsenek toppon. elképesztő hőmérséklet- és légnyomásváltozások vannak, nem erre rendezkedett be a szervezetünk, szóval.

ma sokkal összeszedetlenebb vagyok, hiába, lefárasztott a tegnap - látható, de nem vészes..

erősen elgondolkodtam ugyan, de végül most sem blogtalizok, pedig. tudom, hogy jó lesz, viszont anyagilag túl nagy kompromisszum lenne most. (a múltkor meg nem értem rá.)
egy ebéd és mozi nem ér meg annyit, hogy felrúgjam az épp gatyába rázandó pasi nélküli költségvetést. eddig is a megtalált spórolt pénzemből yolókáztam ám... (a legjobbkor került elő, jól eldugtam, sajna visszapótlandó.)

a dohányzás az igazi gyenge pont amúgy, de az ugye nem választható opció, míg végleg le nem teszi az ember, a kávézásra szánt napi 200 forintokat meg nem sajnálom magamtól.

ilyen lemondásokkal jár, ha valaki nem épít karrierkét és a huszas éveiben teljesen fogalmatlanul áll az egész egzisztencia-kérdéshez.. (például inkàbb olyanokat gondol, hogy majd egy férfi intézi helyette is, hát erre van kitalálva, nem?
annyira nevetek, ha eszembe jut...
jó, lehet, inkább sírni kéne, de na.)
elszomorított, persze, aztán beláttam, hogy majd, idővel változik ez is, prioritások szerint haladva, addig meg fölösleges búslakodásra pazarolni az energiát, foglalkozzunk inkább az aktualitással.

az aktualitás egyébként, köszöni kérdésem, remekül halad.

jujj

reggel nézni, nézni meredten az órát és nem hinni el, amit látok. izé.
a tegnap ma csapott vissza - annyira ügyin letoltam, hogy még, azt is megjegyezték, hogy feltűnően jókedvem van, pedig csak kompenzálásképp szórtam az extra mosolyokat, no de cserébe este se ájultam el egyből, hajtott tovább a 'maradj ébren'.
azt tudom, hogy csináltam egy szendvicset meg néztem maileket, de hogy amúgy...
mindkét szülőmtől örököltem az alvászavarukat, így tudom elképzelni.
(nem értem, mit csodálkozom... a legrondább, szőrös anyajegyeiket és a girbegurba lábukat is megkaptam. egy lakásnak mondjuk jobban örültem volna... mondjuk.)

legalább kiderült, hogy a telefonom rendszerüzenetet küld a ki nem nyomott ébresztésekről, egyemmeg.

miezahideg

hm. hidegebb van, mint hajnalban. nem pitlák...

pepita poszt még reggelről

mármint hogy fekete-fehér.

jó: be tudtam jönni dolgozni.
rossz: mindezt kevesebb, mint 3 óra alvás után.

jó: van rendes főttkajám, csirkemell meg majonézes krumpli, meg tej a kvmhoz, meg bolti zabkása a lelkemnek, meg pár szem pizzás fornetti szintén annak, otthon meg hazai szilva a... hát, az csak úgy mindenhogy jó.
rossz: ilyen kevés alvással megint nem lesz étvágyam.

jó: a kolegák cukik, ahogy vártam, már mostanra is rengeteg mosolyt és kedves szót gyűjtöttem be, és én is tudok szociális és napsugaras lenni, maradjon így.
rossz: egyrészt megtudtam, hogy a hátam mögött megint/még mindig megy a 'túlsokatpisil' és jól felhúztam magam, hát mi ez, ovi, komolyan már,
másrészt a cipőm orrát néztem befele jövet, így nem vettem észre, hogy kint van a fekete zászló, és most teljes sokkban ülök, mert egy jólismert, szivemnek kedves kolléga halt meg, viszonylag fiatalon.

jó: hogy a fornettis lány jó erős kvt csinált, és ugyan az instantomhoz elfogyott a cukrom, de egy kolega már hozott is nekem a boltból.
rossz: hogy úgy érzem, mindjárt elájulok, pedig ez egy sokkávés nap lesz.

jó: hogy bár sok nyüsszögnivalóm van, ügyesen magamban tartom.
rossz: a sok nyüsszögnivaló.

jó: kisakkoztam, kábé mi volt a nemalvás oka.
rossz: hát, izé, van tőle egy arcom...

jó: rájöttem, hogy ha mondjuk minden válaszírás/adás előtt tízig számolnék, mikor túl éhes/fáradt vagyok épp, nem kerülnék indokolatlan és kínosan átgondolatlan, végtelen magyarázkodós körökbe. ezt most sok helyre felírtam magamnak, hátha rendszeresítem.
rossz: öö... ennél a pontnál nincs? talán csak a beégős tapasztalatok, amik ihlették.

jó: pillától kaptam egy zseniális, előrevivő tippet.
rossz: itt is az indok, amire adta.

UPDATE
jó: okosan kvztam eddig és nem is látszik annyira, hogy agyhalott vagyok.
rossz: agyhalott vagyok, nyüssz.

de inkább koncentráljunk arra, hogy kihozom a helyzetből a maximumot, okosan adagolom a kvt és eszegetek szépen, mentem ami csak menthető. hát na, nem lehet mindig fenékig tejföl...

aztabüdös....

látjátok-e mennyi az idő, mikor ezt írom? mert én látom. a szemeimmel. amik nyitva vannak. amiket hiába csukogatok befele kilenc óta.

most csak úgy költőileg feltenném a kérdést: ez akkor már alvászavar?

természetesen holnap dolgozom. nem, elképzelésem sincs, hogy fogom kivitelezni. pláne hogy az a holnap, az már ma.

most akkor ilyenkor mégis mit kell csinálni? én utálok így dolgozni vagy hát nagyjából bármit... én biztos vagyok benne, hogy ennek nem így kéne lennie... én érzem ám, hogy fáradt vagyok, közben viszont éber, pont, mint az evéssel a legalja időszakokban, nem érzek álmosságot, csak tudom, hogy van. kéne legyen. de míg enni erőszakkal is lehet, elaludni hogy?

ó. jajj. fittyfenék meg egyebek...

hát ez szívás... pedig olyan jól indult az éjjel...

#mitörténikvelem

#ezmostijesztőmár

napi fura

ja, és a legjobbat majdnem kihagytam: két sült csirkeszárny a pingpong asztalon. csak úgy, pőrén, magában.
persze azon is mindig meglepődök, ha valaki rendeltetésszerűen használja - de ez... ez így hogy? honnan és miért?

#pislog

azóta

- csodás dolgokat vettem a zöldségesnél, ittam jó kvkat, sétálgattam, fagyiztam, voltam moziban, éltem szociális életet, örültem, hogy apám hazament a kórházból...

- csinos voltam

- kimentem egy szokásos összecsattanásra (nálunk itt a sarkon igen gyakori), majd elhúzott mellettünk egy szirénázó létra. de túl hamar elhallgatott, mondom, csak nem ide jött?! hát de. a szomszéd házhoz. (valszeg a koccanás is az első tűzoltóautó bámulása miatt volt, csak azt nem hallottam jönni.)

megtekinthettünk egy ablaknyitást a hetediken (valójában ajtónyitás, csak ablakon keresztül megközelítve), atyaég, undi tűzoltóromantika... izmos egyenruhás férfiak, nagy piros autókkal és műszaki érzékkel... ahh.

sajnos később mentő is jött, mentem csekkolni és oda. legalább tudtam szólni az anyukának, akinek annyira cukin lelkesedtek a gyerkőcei, hogy ezt már ne várják meg... elég csúnya sztorit hallottam a pasitól, inkább a hűdeklassz részt vigyék haza emlékbe. 

én is eljöttem, lehet, csak rosszul lett valaki, de és ha nem? nem hiányzik az a látvány nekem se. 

- kénytelen vagyok erősen emlékeztetni magam, hogy a pasinak nincsenek érzései felém, csak ki van éhezve, de az nem személyre szól, az nekem nem kell. (igen, felbukkant.)

- láttam egy undormány nagy csótányt a lépcsőházban. földszinten lakunk, nem részletezném.

- ma nem voltam annyira ügyes, mindenféle fennforgások voltak, még csak most állok neki főzni, de annyi baj legyen. legalább holnap is finomat eszem.

- nincs kedvem a munkához, de úgy semennyire. persze a cuki munkatársaim biztos feldobnak majd, velük szeretek találkozni. meg bepróbálkozom az 'Elfújta a szél'lel, asszem, elég jó olvasmány volt.

jó lesz.

napi jóság

selymes, sima karok, kedves, szimpatikus kozmetikuslány.

múlt héten fogtam magam, felhívogattam a környék kozmetikáit és fodrászait, megbotránkoztam az árakon, de aztán kiválasztottam egyet-egyet, jól választottam, és voilá: elégedett mosollyal nézhetek a tükörbe.

(már ahhoz képest, nyilván, mert borzasztó csonti és tónustalan és nyúzott vagyok, de kezdetnek remek.
szépen megtanulok újra stabilan enni,
aztán felszalad pár kiló, aztán feszesítünk és formálunk,
alszunk, hidratálunk,
menetközben valahol elmarad a cigi meg a túlsok kávé,
valahogy így képzelem,

valahogy összehozzuk.
sokat-sokat le kell írni, hogy elhigyjem.

egyelőre ott tartok az evéssel, hogy mindig erőltetni kell, de ez a pms-es, menstruálós émelygés miatt is, meg a nemtudokelaludni csak kávét és cigit kívánós következménye miatt is érthető. ha kétszer rendesen eszem, harmadszor már nem óhajt dolgozni a gyomrom. fehérjeitallal próbálom becsapni egyelőre... átállnék én a 'sokszor keveset'-re, de már így is az van, izé.
sebaj, dolgozom rajta.

legalább a hajam jó.)

örömködésekbe'

ééés mostantól hivatalosan is van új lakótársunk! csajlakás lettünk, teljes létszámmal. (ennek örömére mindenki hazament amúgy, még kicsit csak én vagyok...)
plusz újra működik a két rossz konnektor, sőt, kaptunk tulajéktól hosszabbítót a fürdőbe.
mindenki kifizetett mindenkinek mindent, elszámolva egész augusztusra - ha tudnátok, milyen megnyugtató érzés...

'az ön anyagi helyzete tervezhetőre változott'.

megyek, számolok is gyorsan egyet, hogy képben legyek, meddig is fog érni az a takaró. (stressz- és függőségmentesítés on.)

ha lehetne, most sok örömködős matricát pakolnék a végére, smiley.

tanulságul

napra pontosan akkor jött meg, mikorra a naptár írta, 2-3 napos, viszonylag enyhe pms-sel.

szóval az a múltkori, az a pasi miatti stressz volt. mint télen a folytonos betegség. mint a 'betegségem' kisebb-nagyobb fellángolásai.
ennyit számít a szeretetlenség, ennyit számít egy rossz kapcsolat.

durva.

vicces

régen a piros lufi volt a boldogságikon, tavaly a piros kislámpa... valahogy ez a piros, ez kódolva van, pedig nem is az én szinem.

kialudtam

egészen biztos vagyok benne, hogy minden sokkal könnyebb lesz, ha rendesen alszom és eszem huzamosabb ideig. hogy akkor a rossz se tud úgy leütni lábról, hogy igenis kell, hogy birtokában legyek minden kognitív képességemnek, mert az páncél.
(csak ugye nálam minden lelki megborulás egyből ezek deficitjeként jelentkezik - innen lesz szép nyerni.)

a szorongás annyira tud állandósulni ám, hogy már csak az tűnik fel, ha hirtelen nincs.
mivel kicsi koromtól ebben élek, többet volt, mint nem volt, nagyobb öröm nemszorongani, mint másoknak a boldog pillanatok. úgyhogy én most nagyon értékelem, hogy egy nyugis alapállapot fele tartok, abba a bizonyos enyém-életbe, ahol hatalmamban lesz nemszorongani is végre.

mert, lássuk be, eddig nem nagyon volt.

juhú.

a boldogság piros lufija

még a kolis időkben, mikor a barátaimmal laktam, egyszer nagyon szarul voltam, beteg is meg szomorú is, egész nap csak feküdtem. és arra ébredtem délután, hogy mellém van ültetve Kázmér, a plüssmacim (az egyetlen, mert az felnőtt ajándék volt már) és a mancsára van csomózva egy piros lufi. és mondták a csajok, hogy ezt mert szeretnek és legyek hamar jól,

és így is történt,

és akkor jódarabig a piros lufi lett a boldogság jelképe. (mert ha jól szeretnek, az a boldogság.)

Mike posztjaiból szemezgettem, és valahogy kíváncsi lettem, rászűrtem a fijús címkére. és ahogy visszaértem az elejére, az első randinál elpattant valami. 

mert hát nagyjából akkor kezdődött nekünk is, és ugyanúgy, ugyanaz a figyelmes, szervezős, érdeklődős, nemcsakdugniakarok, nagyonmás hozzáállás volt. 

az a csillogás a szemében, az, hogy ez most tényleg 'valami' és jelentős és 'az'. rám így még nem néztek.

és akkor a kezem elengedte a telefont, és hangosan és megállíthatatlanul zokogni kezdtem.

mert nálunk aztán másfél hónap múlva történt valami és hopp, kipukkadt a lufi. eltűnt a csillogás, üressé vált a része.

de hát én meg már szerelmes voltam, én úgy tűnik, még mindig az vagyok. én ezt nem értem, hogy történhetett meg.

biztos elrontottam, biztos az én hibám, túlerőltettem, elsiettem, rátelepedtem...

annyira féltem, hogy az lesz, ami lett, annyira kimerült voltam mindig, hogy nem tudtam kontrollálni magam... 

pedig olyan egyértelmű volt, hogy ugyanazt érzi... megegyeztünk, hogy szólunk, ha már nem...

aztán mégse szólt, csak hagyta, hogy érezzem és vergődjek miatta. meg a satöbbi.

hova lett a lufim? hova lett az a csodálatos 'valami' közülünk, belőle?

hogy lehet, hogy egy ennyire one in a lifetime találkozás így ment a levesbe?

én ezt azóta se tudtam feldolgozni, lassan egy éve képtelen vagyok felérni ésszel, hiszen az nem lehet, hisz ez mesebeli egy sztori lett volna... 

a lufi zsinórja még mindig a kezemen, húzom magam után a cafatokat mindenhova, minden egyes nap.

amit csak az egymásbaszeretősdiről tudni véltem, olvastam, gondoltam, megvalósulni látszott, közben meg ez a csúnya, kínlódós fogalmamsincsmi lett belőle, és nem lehet visszacsinálni és mikormúlikel, pedig nem is akarom, hogy elmúljon, hát de ő lesz a férjem...

tudom én, hogy idő, meg fáradt vagyok, meg pms... de úgy tűnik, a józan eszem, logikám, tudatosságom vagy mim a kanyarban sincs - ha kicsit nem figyelek, az ösztöneim ledominálnak.

neki kell majd szülnöd, vele kell majd lenned, ő lesz az, ő lesz az...

vagy egy óra volt abbahagyni a sírást. 

a héten már volt egy ilyen estém, csak akkor a zenehallgatástól kattantam el. és megint nem alszom, remek.

olyan igazságtalan, hogy belőle elszállt, bennem meg felfejlődött... az is, hogy már senki hallani se akar róla, mindenki unja, én is, aztán tessék.

pedig tudom, hogy nekem is korai volt. de nem is az, hogy félek egyedül lenni (mert nyilván félek), hanem hogy miért kéne, mikor én vele akarok. 

engedd el, mondják. engedem, hiszem én. 

basszus, de tud hiányozni a semmiből!

túl szoros lett a lufi zsinórja, bonyolult a csomó... és mintha inkább mellkastájt szorítana, mintsem a csuklómat.

de ott néha nagyon.

össze lettem szedve

na, sikerült működőképesre kvznom magam. (meg nyomatom a pozitív hozzáállást, most már csak minden ötödik percben kerülget a sírás...) megy ez.

ebben a takony időben az a jó, hogy felvehettem az új nacimat. ami ugye annyira tetszik, hogy még az elülső álzsebek is meg vannak bocsátva, pedig. meg az is, hogy dolgozom, tehát egy percig sem akadályoz semmilyen nyári jóságban...

tegnap este különben túrtam magamnak egy aztaqrva ruhát az esküvőre - hónapok óta keresek valami jót, és csak szórakozásból mentem be, miután feladtam a csekkeket, erre tessék. kettő, azaz kettőezer forintba került, jupié.

meg régebben hozzàmvágott kishugom egy törtfehér csipkerucit, amivel eddig semmit se kezdtem. tegnap viszont (mielőtt ránéztem az időjárásjelentésre) előszedtem, mert az alá sem kell melltartó. (igen, még mindig fájok.) lefejtettem a hátáról a masnikat (masnik?!), össszepróbáltam egy barna övszalaggal (mellrész alá) és voilà: így már jó lesz. (meg már színem is van hozzá - igaz, néhol vörös, de azzal is mutat.)

kéne egy barna vagy bézs cipő (már hogy amúgy is, tényleg), de a szürkéskékkel se rossz, és végre megy valamihez a pasitól kapott, egyébként gyönyörű barna táskám.

ha jóidő lesz újra, tuti fölveszem valahova, akár még dolgozni is, hát minek van az embernek szép ruhája, ha nem hordja, ugye.

kinéztem egy szakembert, aki a szekrényben várakozó egyebeket bevarrja, felölti, megtűzi, akármi, mert van, ami minimál javítással lesz hordható, eleve úgy vettem. nem is értem, minek húztam eddig - úristen, de jó lesz végre azokat is élvezni!

(még gyorsan felvettem a nyári listámra.)

úgy tűnik, mégse vagyok antinő, ha ilyen boldoggá tesz az öltözködés... (és ugye tavalyig nem is volt egyberuhám, pedig sokkal nőiesebb, mint a rövidgatyák, és nem látszik annyira, hogy lefogytam, mint szoknyában. ha az ember például kicsinek és plötyinek érzi a seggét, hordjon ilyet, máris elrejti. ruhában a férfiak is jobban megnéznek... legalább ennyi, ha már pasim nincsen.

látszani és láttatni - tanulom, tanulom.

jól felöltözve sokkal könnyebb magabiztosnak és önazonosnak lenni, az a helyzet.)

azt nem tudom, mennyire élvezhető a poszt képek nélkül, de most, itt nincs lehetőség orvosolni. hm-hm... 

a lényeg, hogy imádom a ruháimat, örüljetek velem.

következmény

ismerjük... zombiüzemmód, depresszív vonszolódás - vidám, lelkes reggel.

szóval fél kettőkor, túl minden relaxációs technikán kicsit feladtam és felkeltem enni. majd gondoltam, egy orgazmus tán használ, de pornó és küzdés kellett ahhoz is.

ja, amúgy fogjuk rá, hogy használt. persze akkor riadtam fel, mikor már bent kellett volna lenni. (utálok késni, főleg, hogy nem először...)

a fornettis lány beszélgetni akart, de legszívesebben megráztam volna: te csak főzd azt a kávét, kérlek, kávé előtt nem fogom fel, bármit is mondasz... majd bratyizunk máskor, bármikor máskor.

a kollégám a szexuális teljesítőképességével és az élettapasztalatával dicsekedett, míg ébredezni próbáltam,

hideg van, pedig tegnap kitaláltam egy remek nyári outfitet...

a világ ilyen állapotban kicsit sem tűnik klassz helynek, az a baj.

erősen koncentrálok a tervre, a terv biztosan megoldja az ilyen jellegű problémákat, 

de mennyivel jobb lett volna legalább hat órát aludni... sikerült vagy hármat? pff. 

nemértem.

megyek, csinálok mégegy kávét, kihúzom a szemem és öö... nem tudom, túlélek?

toporzéka

miért kell megint azt játszanunk, hogy órák óta forgolódom hulla fáradtan, de teljesen éberen? front? pms? (megint pms... ja.)

már csak 5 órám van. már munka után is legszívesebben csak bedőltem volna az ágyba.

már ... nemár. ajh.

napi jujj

annnnnyira viszket a hátam...
ez tutira lehámlik.
szomiság.

arcom, mikor

fölhív a főnök és megkérdezi, benn van-e még a nagyfőnök vagy ellóghat.

déja vu, csak én szoktam hasonlót kérdezni, róla, szünetügyileg.
mekkora már.

tervek, tervezések

különben most jött el az ideje, hogy rendesen felépítsem azt az önálló életet.
a terv az, hogy igyekszem csak magammal foglalkozni.
(ééés... ennyi. mért, mire számítottatok?)

régóta tart ez a függetlenségi háború a családom és köztem, de még mindig nem elég eredményes, amint azt a múlthét mutatja. (a fejemben van a legdurvább függés, a fejemben szól a korholó hang.)
nem szeretném most végigvenni, de tavaly, exsemmiség után eléggé rájuk szorultam, meg bizony a kórház után is, hát rettenet, mikor a saját cipődet se tudod fölvenni nélkülük... ha ők nincsenek, kb éhenhaltam volna az első pár napban, így is kocsival vittek haza, és érkezés után azonnal bevetődtem az ágyba (lajháros tempóban és mozgáskultúrával) és már magamnál se voltam. (már a kocsiban is kihívás volt észnél maradni igazából.
nem is tudom, akinek senki segítsége, hogy megy egyáltalán haza, hát a kanalat megtartani is nehézséget okozott...)

csakhogy ennek nálunk mindig ára van.

szóval van ez, hogy nincsenek határok, bűntudatkeltés meg szükségletáttolás meg zsarolás, valamint a félelem, hogy nem tudok nélkülük boldogulni úgyse,
és most, hogy pasi nincs, ellenben munkám igen*, tehát életemben először nem tartozom senkihez, senkinek,
ideje kiküzdenem magamnak a saját, független létezéshez való jogot.
(és megtanulni, hogyan is kell.)

persze ez nem arról szól, hogy megszakítom a kapcsolatot (mint ahogy régen próbáltam), hanem hogy akkor is megtalálom, hol kell meghúzni a határt, ha belegebedek is.
(hátha hajlandóak elfogadni az új játékszabályokat, és nem kitagadni teljesen, és akkor is segíteni az igazi bajban, ha nem adok érte cserébe önfeladós lépéseket... persze ne legyen baj, de ha mégis...)

olyan magasztos célkitűzéseim vannak tehát, mint rendezni a soraimat. most aztán minden szabadidőmmel én rendelkezem, nem kell rohangászni egy férfihoz alkalmazkodva se... (egy kapcsolat csomó idő ám.)

és én arra kívánom fordítani, hogy megadjam magamnak azt a bizonyos mindig is hiányolt törődést...
ráncbaszedni az időbeosztásom, az anyagi helyzetem, megadni a testemnek, amire szüksége van. (kicsit olyasmi, mint télen, apróságok... főzni, rendszeresen minőségi tápanyagokat bevinni, orvoshoz járni, letenni a cigit, mozogni, kiegyensúlyozottabban aludni, kiiktatni a stresszt és rohanást, amennyire lehet... ilyesmik.)

szóval semmi nagy elképzelés, egyszerűen élhető ritmust szeretnék találni - és nem csupán egy hétre - , szerintem ilyen zűrök után pont ez kell nekem...

már látom, hogy jó lesz.

de még milyen jó lesz... asszem egész meg fog változni tőle az életem. persze semmi újdonság nincs benne, eddig is efelé törekedtem, csak most ki is mondom, le is írom, hogy szem előtt legyen.

yepp.




* nem az az újdonság, hogy van munkám, hanem hogy nincs pasi, akihez alkalmazkodjak, aki az energiákat igényelje, stb... tavaly ugye olyan hülyén jött ki: kezdtem kilábalni exsemmiségből, erre elfogyott a pénzem a két hely között...

jófejség

képzeljétek, a munkatársaim elintézték, hogy kimehessek meglátogatni apámat.

mekkora jófejség már...

apám hálisten egész jól van.

(ez ilyen furi kettősség: sokszor a mai napig meg tudnám ölni, utálom, haragszom, szűnjön meg, közben meg mégiscsak az apukám... tiszta tudathasadás. egyszerre gyűlölni és szeretni is valakit. azt akarom, hogy ne érdekeljen, de közben érdekel, nyilván.)

szabi vége

a szabiról visszajövős reggel jó fájdalmas tud lenni, basszus, főleg, ha az ember továbbra is rémálmodós-felriadósban nyomja. ez az egy hét viszont csudaklassz volt, tartalmas, musthave, akkor is, ha mindenféle szívfájdalmak meg bosszúságok bonyolították.

a végére jókat ettem (ma fornettis nap, de amúgy...) - többek közt gyümölcsökkel és tojásos lecsóval kényeztettem magam, meg nagy duzzogva vettem egy meggyes szörpöt, ha már almásat nem kapni (meglátjuk), tehát normalizálódott az élet,
kimostam az összes cipőm meg hasonló hasznos dolgok,
élveztem, hogy csak enyém a tiszta, rendezett lakás, minden ott vár, ahol hagytam és csend van,
vettem egy állati jó nacit háromezerért, ami akkor is jó lesz, ha visszahízok,
spontán kerestem egy fodrászt és hajat igazíttattam (és életemben először elégedett vagyok, wow),
meg nemsoká a kargyapjamtól is megszabadulok.

tegnap exkoleganővel még megjártuk Gárdonyt, csodálatos időnk volt, kellemes víz... megnéztük a nyitott részt, csacsogtunk kicsit az árnyékból bámészkodva, aztán mégiscsak bementünk a fizetősbe: rendezett part, ohne heringfíling, wc, öltöző... simán megérte.

ez a tó, hát ez valami elképesztő...

lett egy különbejáratú vicces creepy bácsink is - először csak az tűnt föl, hogy bámul meg sündörög, aztán mintegy mellékesen a pokrócunkra tett közénk egy cetlit, remegősen rávésett mobilszámmal... izé. jót nevettünk magunkban.
a bámulás folytatódott, sőt, mikor véletlen felé néztünk, még mutagatta is a mobilját, leactivityzve, hogy írjunk neki... (nem volt nehéz arra nézni, mert pont a szép kilátàs és köztünk helyezkedett el...)

hát, maradjunk annyiban, hogy a szándékaira nem derítettünk fényt...

megengedtünk még magunknak egy jégkrémet (nincs nyár zöld calippo nélkül), meg egy lájtos fröccsöt, mondván nyaralunk, pancsoltunk, pihentünk, én pedig szokásomhoz híven pecsenyére égtem, már mire kiértünk a partra. (auccs.) (minek a naptej, ha későn kenem fel, ugye.)

ma aztán hálát adtam az égnek a kacsás ruhámért - nem bírtam volna el a melltartó pántjait, ez alá meg nem kell. (harsány minta, fodrozva visszahajtott masni, redők...)

még mikor felértünk Pestre, a megmaradt szendvicseinkből csaptunk egy pikniket is a Vérmezőn, ott, abban a helyes, nagyonzöld parkban, szóval az idei nyári listám összes főbb eleme pipa (a Balcsit kivéve)... és még csak augusztus eleje van, milyen remek már...

mondjuk a Balcsi a legneccesebb pont, mert messze van és drága.
majdnem leugrottam kolegáékhoz barátilag, de aztán szóvátette, hogy még télen, az első beülős esténken rosszul esett neki, amikor pár sör után a derekamra tette a kezét én meg elkaptam és nyomatékosan rászóltam - no és akkor ezért inkább nem, mert akkor hiába tiszta, hogy köztünk sose semmi, annyira mégse az...

nem értem amúgy: egy ötvenes, elvált, három gyereket nevelő pasi miből gondolja, hogy nekem pálya lenne... szerintem külön egyértelműsítettem is, hogy csak haverkodás, dumcsizás, semmi több (télen még a pasi is megvolt, rózsaszín rajongás, tudott is róla). és akkor mégis jön ezzel. pff.

persze el tudom engedni a balatonozást, majd lesz helyette biciklizés otthonotthon meg talán egy sütögetés a hugicákkal, azt már jóideje össze akarjuk hozni...

hír még, hogy apámat végül csak tegnap műtötték, de végre túl van rajta, oké, várni kell még a szövettant megint, meg a lábadozás, meg a rettenetes interferon kezelés, de ez egy nagy lépés, innen, reméljük, csak felfele lesz...

szóval bár a blogra főleg nyígni járok, meg sok érzelmileg megterhelő dolog van, ne felejtsük el, hogy nádja nevet is azért, sokat, meg értékeli a rengeteg örömmet, amivel a napok telepakolhatók...

nádjának lenni így is elég jó.

nyavalyás kötődés

azért ez még mindig mekkora bánat... nagyon hiányzik és totál irreális módon vágyakozom a pasi közelségére, társaságára, nevetésére.

persze az élet szép, a családi kört sikeresen lefutottam. de nagyon hiányolom ezt a hülyét és a szervezetemet egyáltalán nem érdekli, hogy nem szeretett csak szórakozott velem, boldogtalan voltam mellette, folyvást azt éltem át, hogy bármit csinálok is, nem kellek úgy, nem néz rám úgy, nem is nyúl hozzám úgy...

a szervezetem szerint kell.
nem használ tartósan semmi se, basszus...
jó volna, ha elmúlna már.

vagy ne hagyjuk

pánikrohamszerű. nem kapok levegőt. remegek. visz ugyan a lábam, de mintha ki akarna csuklani alólam minden lépésnél.

miért kell ilyen egyszerű, hétköznapi dolgoknak ennyire nehéznek lenniük? egy-egy nemakarom dologba beleszövődnie az összes aktualitásnak és 30 év családi sérelmeinek?

gyűlölöm ezt. és gyűlölöm, hogy ma megint úgy kell tennem, mintha tudnám, hol vannak az aknák, pedig nem tudom.

gyorsan egy helyzet

apámat holnap műtik, intenzív nemakarokodamenni érzés, persze mindjárt indulok, de megküzdök vele rendesen.

nagyon durva családi harag-energiák. (mi az, hogy inkább állatkertbe mentem és nem hazahaza, stb...)

tegnap voltam az állatkertben. újabb boldog lefáradós nap.

a lehető leglehetetlenebb módon találkozás a pasival, erős, szorító nyomásérzés gyomortájon, hagyjuk is.

bejelentkező régi osztálytárs, mindig wtf érzés, bekérdez az elevenembe, kicsit olyan, mintha méregetné, mennyivel előrébb tart, mint én, kb sose értem ezt az egóból érdeklődünk dolgot. ő mindig is érdekes szereplője volt az életemnek. némi töprengés után aztán válaszoltam, pofátlan ugyan, de ő, egyszemként belefér.

jajjmár, nemakarokmenni, jajj, nagyon világgáfutnék, haragszom, amiért haragszanak, és odamenni kb mint az oroszlán barlangjába, meg kórház, meg félelem, meg ... hagyjuk ezt is. fujj.