switching

az van amugy most, hogy rá voltam fixálodva erre a kivizsgálósdira, és csak addig láttam el - és most aztán halvany lila segédfogalmam sincs, mit kezdjek magammal. (még dolgoztam rajta tegnap is, de most azért úgy elég volt már, addigis, míg nem lehet továbbegyeztetni a dolgokat.)

mármint... délután fél 4 van és ma még csak egy qrvalassan magamhoztérés és összekészülés, egy fél blogposzt megírása, egy volt kollégába beleszaladás és a szigeten velekvzás, egy bankautomatázás, átöltözni hazaugrás, ebédelés, ehhez oda-vissza hídonátséta, egy ismivel órákig cseten pszichológia-pszichiátria-diagnosztika téma szakértés, emésztve reelzvidinézés volt,

és ott van az a 200 elemes lista a fejemben arról, mit kéne, kell majd, 

én meg egy szál bugyiban fekszem az ágyon, pedig már nem is töltöm a telóm, és foggalmam sincs, mi legyen a következő lépés.

ilyenkor amugy mindig ez van.

teljes overwhelmedség pusztán attol, hogy ott az a 200 dolog és mind tegnapra kéne és még át-, sőt végiggondolni se tudom őket, és ettől képes vagyok teljesen szétesni. (még nem tartunk ott, de már jó szar.)

amikor aztán kidob a gép valamit, ami a kövi dologgá avanzsál (és az épp olyan, hogy organikusan belekezdek, vagy legalábbis rááll az agyam), utána már jó... de addig... mehh.

illetve hát van, hogy beejtőernyőzik kívülről valami más, és akkor addigis mindegy, mert felülírt mindent,

vagy teljesen elviszi az egészet a gyötrő hiányérzet meg a mehetnék, és akkor végül azzal lesz valami.

de most, most qrvára senki se ér rá...

nincs semmi izgalom se sehol...

és meg semmi se kristályosodott ki.

szóval full meg vagyok lőve kb, míg tart ez a kínzó átmenet.

megoldás

végülis a megoldás az lett, hogy nyertem szűk egy hónapot képbe kerülni, adott esetben átnyergelni a másik, a komplexen nézős verzióra.

el lehetett tolni az eredeti, csak adhd-s ip-t,

ill amott szabadságon vannak épp, de előtte visszaírtak, hogy már augusztusra volna hely (ami amugy gyanús, khm),

de hogy: kiderül. lett lehetőségem átgondolni, informálódni, megalapozottabbnak érzett döntést hozni. és ez így szerintem jó, ennyit ez az időveszteség nekem megér.

de, számít

nem, nincs mindenki kicsit rajta a spektrumon, és de, számít, hogy az emberről kiderüljön, hogy megtudja, ő rajta van-e.

elfogadom, hogy valaki másképp gondolja - önmagával kapcsolatban. mert ő ezért-azért így döntött. de másoknak meg ne mondjuk már azt, hogy az ő ilyetén hozzáállásuk, tudni akarásuk az felesleges, téves, akármilyen.

a pszichiátria sem csak a gyógyszerezésről szól... arról is, hogy kiderüljön, egy-egy dolog mögött mi áll. mert igazán csak úgy lehet vele bármit is értelmesen kezdeni.

még ha ez egy ilyen "most többet tudunk, mint amit a hivatalos utak nyögvenyelősen lekövetgetnek" helyzet is, akkoris... 

pláne számit nekem, akit telenyomtak szuper (téves) egyéb diagnózisokkal, amiket arra használnak majd' húsz éve, hogy beskatulyázzák, és pláne hogy invalidálják a megélésem, tapasztalatom, igényem, meglátásom,

az összes terapiban is, és én magam is (aki egész életében azt kutatta, hogyan oldhatná meg a problémáit, amik definitely mindenre is kihatnak...),

amik alapjaiban határozták meg, mit gondolok magamról, a dolgaimról, mivel próbálkozom, mit mondanak a szakemberek, akikhez fordultam, akikhez küldtek, akiknek elvileg tudni kellett volna, hogy nem stimmt itt valami mégse,

amiket kifejezetten weaponized infóként használtak ellenem azon traumatizáló vizsgálatsorozatban is, amit nemrég fel kellett idéznem egy oknyomozó újságírónak is (nem az én ötletem volt, csak "belerángatódtam", de kikötöttem, hogy az enyémet nem írhatja meg, csak háttérinfó), úgyhogy legalább felszínen vannak a részletei újra, nem csak a hosszútávú hatása, es ami eszméletlen durva, hogy így megtörténhetett,

...

..

.

és szóval: qrvára nem mindegy, hogy ha valamik történnek az emberrel, akkor azoknak mi az oka,

nem mindegy, hogy csak simán "mindenkinek nehéz" vagy kiderül, hogy másoknak közelitőleg sem ennyire az,

hogy magadon kell változtatni vagy a környezeteden,

hogy legitek-e az elvárások feléd, vagy olyan pl terapiba járni, mintha azt mondanánk egy lábatlan / gyógyíthatatlan béna embernek, hogy csak a mindseten kell dolgoznia, vagy jobban kell akarnia, vagy fel kell dolgoznia a gyerekkorát, és fog tudni járni, miközben inkább kerekesszéket és rámpát kéne adni neki, és az elfogadáson dolgozni vele, mert nincs az a mennyiségű erőfeszités, amivel felülírhatja a biologiát.

hát meg az előző pszim, akivel igazából arra szerződtünk, hogy kíséri a szakitási-szétköltözési folyamatomat (amit amugy nem tartott), is mindenképp látni akarta a korábbi papírjaimat, és abszolut nem tudott elvonatkoztatni.

arra meg nem épülhet pszi-kliens kapcsolat, hogy ezeket elhallgatom, ott már abszolút megtörik az egész, ha ilyen kaliberű "titkok" vannak, meg rohadt fárasztó még ott is figyelni a számra, ott se elengedni magam...

ezek igy a teljesség igénye nélkül, hirtelen.

ja, hát meg a zebra-analógia:

"Because there is comfort in knowing that you are a normal zebra, not a strange horse. Because you can’t find a community of other zebras, can’t learn what makes a zebra thrive, what brings [you] a zebra joy, if you don’t know you are a zebra and you are learning solely from horses. It is near impossible to be happy and mentally healthy if you’re spending all your life thinking you’re a failed horse, having others tell you you are failed horse, when all along you could be thriving and understood if everyone, including you, just knew you were a zebra."

basszikuli

most akkor így az van, hogy napokkal ezelőtt elkezdtem írni egy posztot arról, miért kizárt az auti, 

az internet meg elkezdte dobigálni az AuDHD tartalmakat,

és akkor most így már egyszercsak nem tudom...

már most igazából semmitse tudok megint.

csak hogy szerdán indul a csak az adhdhoz értő helyen a bulim,

miközben találtam egy másikat, ahol egyszerre nézik a kettőt,

és akkor most mi van,

ha mégis nézni kéne az autit is, akkor az külön, utólag duplaannyiba fog kb kerülni, mintha egyből komplexen rápillantanának,

na és de ez így mostmár későbánat kategória valószínűleg, nem tudom, mit lehetne-kéne csinálni a helyzettel,

csak nagyon rosszul érzem magam miatta.

már egyáltalán nem tudok a kivizsgálasra se pozitívumként tekinteni, hanem csak egy ujabb dologként, ami végül minden erőfeszítésem ellenére rosszul sült el, mert nem fog megnyugtató valaszt adni, mert nem a teljes képet nézi, 

és hiába akartam, nem tudtam elég jó döntést hozni és elég jól kitalálni, ezt is elrontottam, 

és gyűlölöm az egészet már most.

(egy e-mailt azért ìrtam a másik helynek, hogy ők amúgy mikorra tudnának időpontot adni. elég ismertek, úgyhogy gondolom, nem hamar.)

fck.

- jó sok mindenre jut ez a végszó mostanában - holott állítólag pozitívan kéne gondolkodnom,

például a 1x2cm kiterjedésű, nem csak tapintható, de a karomat és az érintett mellemet megemelve konkrétan szemmel is látható csomó,

az végül a mammográfia és uh szerint is ciszta, 

aka jóindulatú elváltozás,

és hogy ez mért nem kerül fel egy pozitívum-listára, és mért nem élem meg egy kis újjászületés-élménynek, és sokat segítene, ha dolgoznék a mindsetemen...

és hát én örülök, 

megkönnyebülés is,

tenyleg,

csak közben kb konstans faszkivan, és rengeteget kivett belőlem ez az xtra riadalom és ügymenet is, 

meg akkor ez mostmár úgy ottmarad, és wtf, ráadásul ha megnyomódik, fáj, 

szóval most fáj,

és őszintén, én nem tudok erre a sorozatos kakavihar-láncolatra, amiből ez csak egy dolog, úgy tekinteni, hogy dejó, hogy nem rosszabb, #pozitívérzelmek, #jókedv, 

mert mostanra már rohadtul semmi érzelmi-mentális megküzdős tartalékom nincsen, a szar, az meg csak árad... árad...

és akkor még ez a plusz kérdőjel is bejött...

úgyértem... az olyan fő auti dolgok, mint a szószerint vevés meg az átvitt értelmek, rejtett szociális szabályok és érzelmek-érzelemkifejezések nem értése, meg az a fajta látványos szenzorosság meg meltdownok, meg legszívesebben egyedüllevés, ilyesmi így marhára nincsen.

de és akkor jön, hogy az AuDHD eleve lehet nagyon másmilyen. lehet már alapból a képességprofil-érintettség mintázatában is eltérés, lehet hiperempátia, meg erős maszkolás, és akkor az adhd meg még külön módosíthatja, elfedheti az auti dolgokat...

én meg hiába vágom rá, hogy ugyanmár, dehogyis... 

lehet, hogy orbitális tévút, meg belemagyarázás meg félreértelmezgetés, ... (amit vállalok, épp formálódasban van minden, menetközben, új infokkal és nézőpontokból..)

de hát végülis a furi kettősségeket és ellentmondásokat kapásból magyarázni tudná...

pl hogy hol social butterfly vagyok, aki nagyon nyitott, laza és ügyes, hol teljesen izolált, szociálisan szorongó, nyomi, akinek nagyon nem megy.. 

hogy van, amikor meg tudom "szerezni", de aztán fogalmam sincs, hogy kéne megtartani ... és van, amikor nem megy az új közeg, vagy csak iszonyú kínlódással, de barátaim azért amúgy általában vannak...  

hogy kb mindig azt érzem, nem találom fel magam (főleg többes) társas helyzetekben, akkor is, ha így-úgy megugrom .. de közben nagyon mennék.

hogy elmegyek (akár mindenhova is), de aztán durván ki kell pihennem...

hogy elvileg nem szeretek egyedül lenni, és nagyon szükségem van mások társaságára, nyüzsire, loved one-okra is, de közben úgy tűnik, szükségem van a magamban szüttyögésre, és van, hogy nem bírok másokhoz kapcsolódni, csak inkább ülök a szigeten és bambulok, vagy magamban mászkálok a boltokban, meg anno alig vártam, hogy magamra csukhassam a saját irodám ajtaját... (ex töltsön velem időt vs nagyon jó, amikor dolgozik és egyedül ellehetek csak úgy kettőssége...)

hogy már a társas eseményeken egy ponton lekapcsolok /kivagyok, mert xtrém fáradt leszek... 

hogy nagyon kell, hogy olvasni lehessen a másikat, másokat, helyzeteket... 

meg meg lehessen kérni, hogy mondja el, ha valamit akar, és hogy hogyan akarja, mert foggalmam sincs. 

hogy eleve örök alapélményem, hogy nem értem, mások honnan tudják, hogyan viselkedjenek, mit csináljanak... 

hogy nagggyon spontán vagyok, aki viszont amúgy borzasztóan ragaszkodik a bejáratott, kiszámitható dolgaihoz... 

hogy alapból akkor érzem jól magam, ha már kiismerem magam egy helyen, szituban, emberrel ... miközben rengetegszer megyek, mennék felfedezni... 

hogy mindigis voltak érdeklődéseim, amik viszont az adhdsnál tovább, de az autinál rövidebb ideig tartottak ki ..  (korszakok, többévek..)

hogy egyszerűen csak tudom, hogy van, miben van a másik, szemem van arra, amire másoknak valamiért többnyire nem, és csak akkor van ezzel gond, ha nem értem, mi van amögött, amit látok...

hogy nagyon szenzoros tudok lenni, miközben nem bìrom az alulingerlést se.

hogy nagyon nehezemre esik azt a terhelést elviselni, amit a hétköznapi élet elvárásai jelentenek, hiába tudok nagyon pörögni.

hogy mindigis nagyon másnak éreztem magam, és a legnagyobb vágyaim egyike az volt, hogy átlagos lehessek...

hogy xtrém szabálykövető vagyok, miközben büszke arra, hogy intuitív meg anno, hogy "laza"...

hogy olyan végtelen dologban igénylem azt, hogy 'olyan' legyen, meg 'úgy' legyen, hogy az már igazából fura, miközben sok dologban, sokx meg kell a kalandozás, és annyi mindent ki akarok próbálni az életben még...

hogy a kishugom elkezdte az utóbbi években kiemelten figyelembe venni az igényeimet és hogy mi nehéz nekem, és verbalizálja, és kimondva, megfogalmazva ezek teljesen furák és soknak tűnnek, miközben más közegben nem veszem észre őket így tudatosan... 

hogy-hogy... nemtom.

elfáradtam.

elegem van.

mikor lesz már végre nyugi és olyan, amikor nem érzem, hogy a mindjárt elsírom magam, annyira elég már, annyira mindig van valami, annyira sehogy se jó...

szedjük ketté

egyebként -nagyon fontos - hogy ez két külön dolog.

a betriggerelt "nem vagyok elég szép, jó, vonzó azoknak, akik nekem kellenének", a validálási igény, stbstb,

meg az az elképesztő, fizikailag is fájdalmas sóvár hiányérzet,

az 2 paralell, de különálló dolog.

((bár mondjuk a hiány frusztráló megoldatlansága is trigger, és a trigger is durvább, mivel húsbavágó a hiány, amire nem érkezik így gyógyír...))

olyan, mintha 'szunnyadnék, impulzusra várva' (valamelyik zombifilmben volt ez, de milyen találó is...),

valami óriási, kínzó hiányállapot van, 

valami, ami nélkül olyan, mintha nem tudnék létezni rendesen, ellenben borzasztóan "rosszul vagyok",

mintha egy óriási sóvár üresség lenne bennem, ami miatt semmi nem működik, se hat rám úgy, ahogy kéne, ... amikoris teljesen elérhetetlennek tetszik az élet érdemi át- és megélése,

és amivel, bárhogy próbálkozom, semmi mást nem tudok kezdeni, mint 'várni', hogy valami (külső) hatás elmulassza...

mintha lenne valahol valami rajtam-bennem, ahol-ahogy fel lehet engem kapcsolni,

és ilyenkor hiányozna, ami megnyomná rajtam ezt a gombot, amit én viszont nem érek el sehogy...

és egyszerűen képtelen vagyok én magam megoldani, én magam "odatermelni, ami hiányzik", én biztosítani magamnak azt a valamit, azt az "impulzust", azt az erőhatást, amitől benyomódik a gomb,

egyszerűen csak bármit bárhogy próbálok, nem mulasztja el csak túl rövid ideig, ... 

és akkor ha jön egy valamiféle izgi kaland, amitől másnap fülig szalad a szám és hevesebben dobog a szivem... egy számomra férfi, ismerkedés, flört, a vérem zsizsgése, megfelelő szexuális-szeretgetős-fizikális inputok, szégyentelen vagy csak legalább elég érdeklődést sugalló cset, vagy becsípve végtelen nevetős valakikkel (pasikkal) együtt mászkálós eufórikus egymást nagyon szeretős "random bulikázás", dumálás, valami bóknak érzett tetszés, meghívás, figyelem, ilyesmik, 

szóval valami ilyetén ütős, erős, színes-szagos élmény, akkor hirtelen újra tudom érezni, hogy élek, és hirtelen újra 'vagyok'. és utána megint működöm... és akkor ezmiez.

((ilyesmit kb akkor érzek, ha órákat táncoltam egyhuzamban bugyiig izzadva vagy tekertem szabadon föl-alá izomból, csupa intenzív, minden sejtemben érezhető imádomzenére,

vagy csodálatos dolgokat vásároltam jó áron és xtrém boldog vagyok tőlük,

de ezek jóval kevésbé ésvagy rövidebben hatnak..

meg vannak apróságok, amikböl ha sok halmozódik, összeállnak ilyesmivé...

de hogy egy kapcsolódás, az mondjuk chat formájában pl bármikor-hol és akárhányszor igény szerint visszaolvasható, vagy egész napra elnyújtható, meg időről időre továbbszövődve izgalomban tud tartani, meg ... tudjátok, az sokkal jobban "hasznosul", attól mindenhol is tud dobogni a szived, ott van mit várni, de abszolút random, mikor és mi lesz, az izgalom-faktor időről időre az egekben...

és erőfeszítés se kell hozzá, semmi "akarás", előkészület, átgondolás, megfelelő körülmények, mint a fentebb sorolt bármimásokhoz, teendő sincsen vele igazából, csak sodor magával ösztönből...

szóval totally, de tényleg teljesen más, abszolút össze se mérhető kb...))

 

de hát nem mászkálhatok folyamat bele az éjszakába* ..

pláne nem, hogy iszonyat ritka, hogy "akad valami", ezért is olyan kiemelten fájó a pár bejárödott delikvens elvesztése, jelen nem levése, "alkalmatlansága"...

mert hát ... 

a rossz élmények, sőt, az élmények elmaradása meg mind levisznek, szóval mindez nagyon kockázatos is...

de ezek nélkül meg semmi nincsen. wtf.

((és hogy mi volt akkor a pasi mellett, ahol nulla szexuális felhang volt az utolsó években? hogy ott mért nem pusztultam bele? qrvajó kérdés. ez még nem tiszta teljesen. érintés, bújás, az biztos, a legrosszabb időkben is. a gyerek. rengeteg pótcselekvés, vásárolgatás, cuccok "vadászata"... 

és amúgy belepusztultság, szóval...))

[*: amúgyis, a 3-ból egyiket se ott szedtem össze, szóval nemtom, mit akarok ... hát albérletkiadáskor, közös hobbi mentén érintkezve, meg hazafele tartva a vilin... vagyis teljesen random, hétköznapi szitukban.

mondhatni sajnos, mert láthatóan nemigen van felette kontroll... ugyanakkor - hogy pozitív kicsengéssel zárjunk - legalább bárhol, bármikor előfordulhat, ha az ember nyitott másokra. mondjuk most pont desperate vagyok, nem nyitott. definitely need to fix it. okk.]

megmakkanok bele

szóval a multkoriról lemondani, miközben az volt, amire a világon mindennél jobban vágytam épp, és amúgy azóta is - az xtrém kemény volt.

valami brutál önérzetesség, sértettség, harag  és félelem kellett hozzá,

és persze utána írtam neki, cseteltünk kicsit, szóval pontosan tudja, hogy érdekel még mindig, és tényleg, tényleg mindegy neki - ha nem, hát nem, megvonja a vállát, semmi effortot nem óhajt beletenni,

én meg ettől borzalmatos értéktelennek érzem magam,

na és kilátástalannak mindent, hogy még valaha is fogok kelleni olyan férfinak, aki nekem eléggé kell,

és mikor tegnap én a fiatalabb jópasikat nézegettem a plázában,

engem meg egy (nekemöreg) negyvenes nyomipasi szólított le,

azt hittem, belehalok.

hogy szóval ennyire öreg és csúnya vagyok, hogy csak az ilyeneknek keltem fel az érdeklődését, ők viszont ráadásul magukkal egy ligába tartozónak érzékelnek?

ennyire "rossznő" vagyok ezekszerint tényleg?

(pont, ahogy féltem tőle, pont ugye mindigis ezt éreztem, a rondaságot,

most meg már a fiatal glow elvesztését is, hogy nem vagyok már tényező a plöttyedt-petyhüdt gyűrődő-lógó arcom-testem miatt,

és mindigis azt éreztem még mellé, most meg pláne, hogy így viszont nincs értelme az életnek igazából, 

mert ha nem vagyok elég jó és vonzó azoknak, akikhez vonzódom, akkor örökkön örökké ezt a kegyetlen sóvárgást és  fájdalmat fogom csak érezni, 

és hiányoktól, megvonástól, magánytól és önutálattól fulldokolva fogok tengődni ... 

és apámnak is igaza lesz, hogy az exszel is annyi volt a baj, hogy túl jó pasi volt hozzám, és nem a saját szintemről választottam...

és szóval hogy az élet igy elviselhetetlen, hogy csak olyat kapnék rendesre, vagy legalább egyenrangúra, akitől viszont én viszolygok...)

de az én igényszintem nagyon felnyomta a biciklis srác meg a fiú is, irtó jól néz ki mind a kettő és erejük teljében vannak, 

mondjuk nem is kellettem nekik, csak funkcionálisan,

blablabla. 

miközben én értékelve és akarva akarom érezni magam, az összes emberi viszonyulásomban, a nemjárunkban is, nem ló helyetti funkcionális igazából mindegynek, és nem tudok mit kezdeni azzal, ha valakinek nem érek annyit, közben meg nekem is van, aki nem ér annyit, akit nem érzek elég jónak, velem egy szinten levőnek, méltónak, de és pont ezért nem akarok egyiknek se az lenni, mert irántam azt ne... és elviselhetetlen, ha csak az lehetek ...

és ezt az érzést, érzéscsomagot senkinek se kívánom.

nagyon, nagyon reménykedem, hogy csak kognitív torzítás legyen, és ne fact.

ugyanitt mindjárt elpusztulok a vágyakozástól, hogy a biciklis srác (vagy valaki, aki ugyanazt képes kiváltani belőlem) jöjjön és érjen hozzám, úgy, ahogy ő tud, és csókoljon úgy, és minden, amit csináltunk.

konkrét fizikai fájdalom szintjén sóvárgok, 10 percből 7-ben* kb, konstans, you know. 

iszonyúan nagyon elmondhatatlanul kéne.

szóval tök jó, hogy nem mentem ebbe bele igy,

mert hát azért ennyi tartásom nekem is legyen már meg ne menjek bele olyanba, ami nekem úgy nem jó és ami után sírni fogok meg szenvedni,

de most ugyanúgy napok óta sírok és szenvedek miatta, csak még bánom is, mint a qrvaélet, mert hát az univerzum pont akkor küldte, amikor legjobban kellett volna, aztán nem éltem vele, és persze így még ez az eszelős sóvárgás is fáj ugyanúgy továbbra is amellé, ami lelki megborulást ez az egész kiváltott.

tök nem biztos, hogy jól döntöttem.

sőt, inkább nem.

fck.

((*: 9-et akartam írni, de azért volt, hogy kicsikét elöntöttek a jó hormonok, ami csillapította, mert 

fel tudtam cígölni egyedül a dobozokat a szekrények tetejére, 

táncoltam egyet otthon üvöltő zenére,

cseteltem vele és olyanokat írt, hogy instant zsizsgett a vérem, 

elmentem egyedül vibe-olni egy helyre, ahol jó zene volt, jó fények, és néznivaló outfitek-stílusok és beleszaladtam a szomszédba és leült velem inni, sőt, meg is hívott a kedvencemre, 

shoppingoltam és jó dolgokat találtam és jó zene ment a plázában, amire iszonyú jó volt táncikálgatni a klassz dolgok között, meg az eltalált lookot nézni a tükörben (bár nem vettem meg hozzá a cuccokat most, mert nem tellik rá, de végre eltaláltam az updatet a modern divat szerint úgy, hogy jól is álljon és tetszettem kicsit magamnak),

kitakaritottam, mostam, vásaroltam a hűtőbe meg toligáltam bútort is meg ilyesmik és az utohatása az jó közege ennek a boostnak, egyfajta navégre, ilyen kb 5 percekig,

bejelentkezett, akivel ősz óta várom, hogy találkozzunk, hogy végre egyszer jön - ő egy volt osztálytársam, és de hogy nagyon, nagyon jó lett volna, ha ez korábban megvan, és most nagyon rosszkor van, de megoldja, hogy kocsival lejussak vidékre a reggeli sztkzás miatt, ha már egyszer a találkozás előtt várat egy másik miatt, meg amugyis váratott ennyit, de persze családos ember vidéken, pici gyerekekkel meg épitkezéssel meg stb, nyilván érthetően nem vagyok prioritás, de ő bezzeg felhívott, amikor kértem, meg aztán minden lépését a szervezésnek transzparensen egyezteti...

szóval reálisan ezek a kisebb-nagyobb intervallumok a nagy hullámzás és csapongás ellenére összeadódnak, úgyhogy csak az ébren töltött idő olyan 70%-ban érzem, hogy úristen, annyira-annyira hiányállapot, hogy levegőt is alig kapok ill küszködök ezzel.))

muhaha

gyerekek, hát az univerzum olyan, mint egy sztereotip auti, aki szószerint veszi a dolgokat  - (ujra) annyira mélyen kívántam, hogy valaki olyan, akivel megvan a kémia, akitől jólesne, érjen hozzám,

hogy legyen férfienergia, flört,

hogy legyen valami,

de közben tökre nem bírok új emberekkel kontaktálni, nem adja magát semmi, minden fáj meg depresszív-szorongós meg kishitűséges kisugárzás van ... és borzasztó gáznak és rondának és öregnek látom magam...

de és pont gondoltam is este, hogy nekem ez a 3 eddigi kellett volna, kellene csak amugy is, viszont azokbol is igazából csak egy volt olyan, hogy igazán azt és ugy adja (az ágyban, meg amugy a csetben is), amivel klappolok, szoval erthetően leginkább utána vágynék én emiatt is... 

és napok óta újra sokat, egyre többet, intenzíven a fejemben forog a biciklis srác (aka A srác), annyira mélyen "érzem", hiányolom, vágyom, haragszom, estöbö,

és akkor ma reggel arra ébredtem, hogy hát ő átjönne huncutkodni egyet melóba menet, ha van kedvem...

így out of blue.

(egyszer volt, hogy ráírtam a "szakitás" után még, mert láttam egy vicces bögrét, ami teljesen ő, és némi gondolkodás után arra jutottam, nehogymár ennyit se lehessen, nevetni egyet ezen együtt ... ott váltottunk pár szót arról, hol van, mit csinál, de ennyiben maradtunk csak... szóval gondolom, innen, ott látta, hogy még mindig szóbaállnek vele... de .. ez még így is out of blue azért rendesen...)

hát azota pislogok a megnyitatlan üzenet felett, mert végülis ezt akartam. csak közben persze nem így.

a régi klasszikus: vigyázz, mit hogy kívánsz, mert az univerzumnak szar a humora.

és azt fogja adni, csak épp nem úgy, ahogy elkepzelted, de hát te nem fejtetted ki jól, szavad se lehet ... 

aztán lehet, ez nem is humor, csak tenyleg, szoszerint annyi, hogy nem fejtetted jól ki...  haha.

ugyanott: wtf.

hogy nekem semmi se jó... ahh.