a fiúk (nov27-es poszt)

naháthogy - csodás tapasztalás, hogy  vannak... node nem is jó ez így, mert énnekem most, érzésre is, inkább kéne még egyedül maradnom.

számoljuk most le a "ha bármi közöm lesz hozzá, többet senki onnan nem szólìt meg" dolgot...

akkor is az jön ki, hogy inkább még magamban-magammal kéne lennem.

már sokx majdnem beblogoltam, de hogy elképesztő csodálatosság, hogy megadatott, hogy egyedül éljek. (pláne az a kötetlenség, ahogy.)

elképesztő!

no és gondolhatjátok: nincs kedvem senkinek elszámolni az időmmel, enerdzsimmel se, magyarázni-magyarázkodni se (azokon felül, akikre tartozik)... feladni ezt a nagy szabadságomat.

ezt az eddig sosemvoltat.

összébb is kell raknom magamat meg az èletemet még jóval... ezer olyan dolgom van, ami nem igazán publikus igazából. (a dolog szó mindenféle értelmében...)

meg autentikusan tudni élvezni, magamat benne megtalálni is csak èpp hogy mostanában kezdtem egy újabb szinten...

hát hoppá, gondolhatnánk - akkor lehet csak nem ezek a megfelelő emberek. mert az biztos felülírná ezt...

(vagy nem. nem biztos, hogy ezek így működnek...)

node.

a szerelősrác, az basszus csak elkezdett hatni.

engedtem neki, hogy menedzselje itt az összébb ismerkedést, keressen, kérdezzen, meséljen  .. figyeltem, és magam is. hagytam, hogy árnyalódgasson a kép... és tudom, mi nem tetszik és miért, de tudom azt is, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy számít, azok mellett, amik meg amúgy igen, és tegnap a karácsonyi vásárban egyszercsak elkapta a kezem, hogy maga után húzzon, hogy mutat valamit, és ott már, bár egy percig se tartott és annyiban hagytuk, észrevettem, figyelmen kívül hagyhatatlanul, hogy bizony elkezdtem érezni valamit. (már előtte is észrevettem aznap, amikor még nem ért hozzám, csak hessegettem, de ott már nem lehetett.) 

és marhára nem voltunk a középidőm közelében.

nyilván eddig sem volt teljesen semleges a dolog, különben kiszállok, vagy méginkább "lassítom", terelem, vagy ... nemtom.

de hogy szóval hat.

nem tudom, mit csinálok.

nem tudom, miért.

mármint azt tudom, hogy azért, mert jólesik... a társasága, a figyelme, ahogy velem bánik, éssss még kedvelem is őt, mint embert, eddig úgy tűnik... 

de ... nemár.

ja, tényleg

ja hogy én azért nem hallgatok magyar zenét, mert önkéntelenül és sajnos kb visszafoghatatlanul énekelni kezdem... mindegy, nyilvános helyen vagyok-e.

én, aki amúgy már nem tudok énekelni, egyáltalán.

mondhatnám, hogy szegény csorbuló egóm, persze... de inkább szegény mindenkimás.

((igen, ma megint voltam boltban.))

((igen, még a boltban is.))

na ezt hogy?!

oké, szóval emlékeim szerint még csak a múlt héten voltam beteg. 

hát ezt az élményt sikerült újra behúzni, basszus.

én nem is értem - ilyen van?? ez már egy másik, vagy ugyanaz volt még bennem, csak nem vigyáztam magamra és újra kijött?

máshogy indult amúgy...

míg a múltkori egy fekvős nátha volt, ez most egy ilyen 'a semmiből egyszercsak mindened fáj, fázol és húz valami ólmos fáradtság'. mintha lázas lennék, csak nem vagyok. de van hozzá valami mélyről kijönni alig akaró taknyolódás meg torokkaparás is mostmár - de főleg ez a mindenem fáj.

szóval - surprise: megint fekszem, és megint utálom.

és újra tökjó ésvagy fontos dolgok maradnak el miatta.

mondjuk annyiban nem indult máshogy, hogy már megint a társasos srácnál jött ki. teljesen szürreál, most kb átjárok hozzá lebetegedni... (az év első felében többx is ő betegedett le, amikor ott voltam épp, az élet most visszaadja. 

lehetnének jobb hagyományaink.)

már ott tudtuk, hogy baj van, hogy míg valamivel elszöszölt, elszundítottam a kanapéján a tv előtt... (ma délelőtt konkrétan el is aludtam, pedig ott trappolt körülöttem.) pedig én nem tudok zajban, pláne nem tv előtt aludni...

mindketten nagyon örültünk.

jöhettem át megint a fél városon halál rosszul... most még be se volt vásárolva.

mehh, de mostmár tényleg.

#utálom.

nem ragadtam ott (az állapotban, semelyikben)

a kishugomék vendégszobájában hesszelek helyette. 

(félig előre tervezetten - tudtuk, hogy jövök, a fontos napokat, majd helyette napot, csak azt nem, hogy körülötte hogy lesz, kell legyen, pölö hogy itt alszom, meg hogy két éjjelt...)

egyszerre csodálatos és roppant zavarbaejtő arra kelni, hogy mindenki is ott áll az ajtóban-ágyvégében és bámul.

#kisnyuszik 

patakokban

úgy folyik a könnyem, amióta csak a mindenféle magyar számok keresgetése közben szembejött az apám sírjánál... - symphonic. zokogok rá, mint egy hülye, vagy egy órája legalább.

merthogy ugyan az enyém nem halt még meg, de nincs is már. 

nézem a dátumot, és tavaly novemberi.

tavaly novemberben ő már nem volt.

tavaly novemberre már az én apám is elment. 

tán elment már augusztusban, ültem mellette a buszon gyanútlanul, miközben ő már ki tudja, merre, hol volt... de minimum úton. novemberre meg seholse.

egy éve már.

és fáj. akkor is, ha nem szerettem. vagy hát nem úgy. akkor is, ha olyan ember volt, amilyen.

sok minden fáj.

miatta is sok. amik már nem jönnek pedig helyre. nem mondjuk ki. nem tesszük jóvá. nem kérdeződhetnek meg. 

nem beszéltünk igazából sose, de már nem is lehet. nem vele, az ott nem ő már.

sokszor, azt hiszem, az a stratégiám, hogy nem engedem magamnak átérezni a dolgokat, mert ha átérzem, az az elviselhetetlenség határát súrolóan fáj. csak néha valami gyomron talál. csak néha nem lehet távol tartani.

tudom, hogy minden öröknek és állandónak, változtathatatlannak tetsző dolog megváltozik, elmúlik... 

az élet pereg,

...elpereg..

a dolgok gyorsulnak.

a dolgoknak ez a rendje.

de ... akkor is felfoghatatlan. és akkor is fáj.

amúgyka

amúgy mostanában eléggé pörgött errefele az élet. kicsit nehéz úgy mesélni, hogy foghíjasan írtam meg az eddigieket is, de valahol ott hagytuk abba (már a random pasis gondolatokat leszámitva), hogy le voltam merülve és bezárulva a szociális kapcsolódást illetően...

na, ez oldódott. nyüzsögtem is elég sokat egyből.

voltunk beszélgetéseket hallgatni az ingában, meg fancy kiadványbemutatón, ezeken találkoztam elég sok ismerőssel... voltak kvzós meg sörözős 1-1es beszélgetős beülések is... voltam társasozni a szokásosakkal, meg rajtuk keresztül újakkal is, meg azon a társasos rendezvényen... találkoztam végre feleségekkel, párokkal, gyerekekkel élőben is... hallgathattam BeckZolit fellépni, lett képem is vele, lett képem másik menő énekessel is, hála a csajoknak, akik visszarángattak, mikor mondtam, hogy ójajj, nem csináltunk... voltam osztálytalálkozón, megdöbbentő módon jó volt. családoztam-rokonoztam is többx: temetőztünk is ugye, felszentelték nagybátyám sírját is, meg mind2 hugom többx járt fenn Pesten... unokaöcsiztem is rendesen. a szerelősrác 2 részletben megcsinálgatta a bringámat, voltunk teázni, mesebeli forrócsokit inni is, s volt szerencsém kipróbálni rendesebben egy országúti biciklit is, neki hála. bicikliztem, amíg lehetett, és meg-megszólítottak emberek, illetve én is azt a lányt.. az informatikus fiúval is azóta is csetelgetünk, kár, hogy, tudjátok, mert elég sok a közös metszete az érdeklődésünknek.. járt nálam az exkolléga barátom is segíteni, mikor úgy tűnt, elromlott a mosógép.. megcsináltunk csomó apróságot és dumáltunk sokat. bandáztunk a cseh sráccal, míg haza nem ment. telefonálgattunk az idegesítő csávóval, kitárgyalta nekem az új nőt a képben. meg próbált telefonálgatni-találkozni az exexem is (de őt nyilván leráztam, hát nemár). 

ja, mindez nem ilyen időrendi sorrendben.

meg ugye mennek a messengeres csitcsetek az emberekkel jobban mostmár, nem nézem napokig az üzeneteket, hogy dejó, de basszus, nem megy.

gyerekezni nem gyerekeztem, mert pár hétnyi kórház után meghalt a volt anyósom. gondolom, most se fogok még egy darabig, de megyek majd a temetésre.

ennek kapcsán nyilván beszéltünk egy mindenre kiterjedőt exszel telefonon. mégiscsak egy évtizedig egymás családja voltunk, minden rokonunkkal, ez akkor is nyomot hagy, ha már eszünkbe se jut úgy a másik sose.

fogok találkozni gimis exbarátnővel is, meg  ráírtam egyetemire is, hogy mostmár aztán hívjon fel helyzetjelenteni, mizu (ő a gyenge láncszem). meg összefutottam pl volt kolléganővel a pékségben...

igyekszem csakúgy dumálós találkozást is szervezni még barátokkal is...

amúgy alapvetően továbbra is elvagyogatok magamban, szüttyögve a kis dolgaimmal... nagyon mélyen voltam, de valahogy jövögetek megint felfele. nem tudom, mi lesz, hogy lesz, de ez most egy kalandosabb, emberekkel érintkezősebb etap volt.

(le is tudott fárasztani rendesen, de töltött is, csak máshogy.)

maradhatna ez a felfele, meg jobbkedv. (maradhatnának az emberek és pozitív impulzusok?)

mehh

no hát keddre sikerült összeszedni valami takonykórt.

de úgy, hogy estére mentem volna a társasos sráchoz, és akkor így előtte elkezdtem fújogatni az orrom. azt mondta rá, sebaj, induljak, ő nem fél, meg hát vasárnap úgyis együtt voltunk már...

erre mire odaértem, totally kijött rajtam, játszani se tudtunk, úgyhogy tulképp átmentem hozzá teázni, bacikat szórni meg szenvedni a kanapéján.

fun volt. (annyira nem.)

másnap reggel kaptam egy kvt, aztán másztam haza a saját takaróm alatt fetrengeni tovább... amit azóta is csinálok.

azt reméltem, hamar átmegy, de egyelőre semmi látszatja a gyógyteáknak, gyömbérnek, fokhagymának, etc. ...

annak örülök, hogy még tegnap voltam kicsit olyan jól, hogy gyors hajat tudjak mosni,

és bevásárolva is pont be volt,

annak nem, hogy épp félbeszakadt egy pakolási folyamat, és most aztán tényleg brutálisan idegesítően néz ki a lakás, pedig épp haladtam vele szépen,

se, hogy ki kellett hagyjam a könyvtáras társasozást is, amire pont tudtam is volna menni meg olyat is tanultak, ami érdekelt,

nomeg legkésőbb tegnap már a decában kellett volna aláöltözőket meg ilyesmiket próbálgatnom (blackfriday akcios hét van, de csak holnapig, juhú),

ill most, hogy szintet lépett a hideg, egyből körmömre is égett, hogy nincs egyetlen olyan nadrágom se, aminek a szára alá beférnének a bakancsaim-csizmáim... s a felhajtogatott baggy momjeansek inkább átmeneti megoldást tudnak csak nyújtani.

szóval nemjó.

(nem tudom, írtam-e itt legutóbbi nekifutásomat a 20 (de lehet 30)+ darabnyi nadrág felpróbálásával... de attól tartok, elég sok időt igényelne pont mind2 ruhabeszerzős projekt.)

márpedig ha meg is gyógyulok, biciklizni akkor se fogok tudni már kimenni megfelelőbb rétegek nélkül, és utoljára szombaton voltam, éssss már kivagyok a hiányától, konkrétan.

szóval ezek mind ... sürgősek.

meg amugy is alig tegnap ota fekszem, de már úúúgy unom...

jó, igazából ki se bírtam. mivel arra keltem, hogy még mindig gőzerővel bontják-fúrják felettem valahol a lakást, és már majd' szétment tőle a fejem, végül felöltöztem és elhúztam baconos toastot enni, meg aztán akkor már egy jó forró kávéval kicsit sétálni, levegőzni, aka ki a szigetre, ofcourse.

na, hát jól is esett, mìg bele nem feledkeztem egy telefonbeszélgetésbe (keresztanyámmal, kivételesen eszembe jutott keresni, vállveregetés), hogy a végére egyszercsak leessen, hogy totál lefagyott a lábam és a kezem, és elkezdtem nagyon fázni. (ez a bakancs, amiben több éve élek ilyenkor, szerintem kikopott, vagy én nem is értem, de már másodszor történt meg, mióta elővettem...)

na, ez lehet, nem volt így a legjobb 5let, de komolyan nem bírok már a fenekemen megülni, én nem tudom, hogy bírhattam  régen, az exnél. (teljes rejtély, ott mi volt, hogy volt...)

7végére meg elvileg lestoppoltak a mindenféle kerékpáros ismi fiúk, jó lenne, ha tudnék velük már tal.

drukkoljatok.

hogyan lehet ez még szürreálabb

itt végül asszem kimaradt, de nagy nyűglődésemben az is kiszaladt még a számon, hogy hozzám mostmár szerintem inkább illene valami informatikus, mint egy újabb vendéglátós...

erre most látom: hát nem hogy az a szentem?!

hát okéka, tényleg.

ha valakit érdekel, van-e az univerzumnak humora - na, szerintem van.

qrvavicces update

erre ma megszólított mégvalaki, és ő nem csak biciklizik, de társasozik éssss: még utazgat is*. 

gondolom az univerzum is olvassa a blogot, és ez amolyan fogdmegasöröm.

de ugye kívánni csak szépen, pontosan - nem soroltam el se, hogy kellően férfias, se, hogy korban megfelelő legyen...

szóval megint egy fiút küldött, muhaha.

((láttam én őt már rámmosolyogni múltkor is úgy, hogy gondolkoztam, hogy pedig olyan kis fiatalnak tűnik... s most itthon megnèzve a profilját tényleg az.

meg most hirtelen nem is tudom - talán ő volt az is, aki legutoljára mutogatta nekem, hogy ügyi vagyok... az nagyon jól esett akkor, de esély nem volt megjegyezni, kitől jött, mert èpp csillogó szemekkel halasztottam megfele magamat, ahogy visszakaptam a nyeregben a flowmat.))

(*konkrétan pont volt azon a külföldi bringázós úton is, amiről most 7végén jött nekem szembe az infó, hogy létezett, egy biciklis lány fészbukját nézve, akit meg én szólítottam meg ... 

és gondoltam is, hogy de menő... 

éssss ami ráadásul ugyanott volt, ahova a biciklis srác szokott kijárni, és agyaltam is akkor, hogy amúgy vajon ő megy-e erre, de szerintem ő csak simán ugyanott volt-lesz ugyanazt csinálni a maga útját jàrva, okosbüdzséből. mert mondta, hogy idén először repteti a bicóját is. 

aki megszólított, kivételesen nem tagja az ominózus körnek (még), ennek örültem, de egy percre most belegondoltam, hogy ha kiderül, hogy ezek ott viszont együtt voltak, én már tényleg nem tudom, mit szólok...

új ismerősöm így is csodálkozva mondta, milyen kicsi a világ, hogy én erről pont most pont így hallottam.... de én csak nevettem, hogy hajajj....nem is tudja, mennyire. 

pedig akkor még én se tudtam ám...

slusszpoénnak ugyanis van egy közös ismerősünk - széles e világból pont az az egyetlen, a nyárvégi csávó, az a legutóbbi randizós sztori, ami miatt százszor meggondolom azóta a dolgokat. s akinek aztán semmi köze ehhez a közeghez.

szóval már úgy nyitottam meg először a profilját, hogy hát ezt tényleg nem hiszem el.

whaaaat.)

...

jó-jó, tudom, de amúgy nem látom ám ilyen negatív fényben őt, csak amikor ilyen szigorúan megvizslattam a kérdést, jött ki ez,

meg nem is randizunk, mert first time evör közöltem valakivel, hogy ugyan szeretném jobban megismerni őt, de addig én még nem tudom, akarnék-e randizni, mert nem ismerem, szóval ne randizzunk. de ez nem egy nem, hanem egy még nemtudom.

szóval nem randizunk, ami amúgy hasonlít a randizásra szerintem, csak levettük rólam a nyomást, és ez így most jó.

no és a biciklis srácos dolog szanaszét-triggerelt, pedig ő meg amúgy fogalmatlanul éli világát kitudjahol, minden is mindig rólam szól csak, azzal van dolgom most is, nem vele, ofcourse.

az történik (esti pillanatnyi poszt)

hogy ez a legújabb új férfi is izgalmas. újra el kellett gondolkoznom, ha ő akarna valamit komolyan, ahhoz én vele hogy állnék. (nem rákattanás, hanem musthave előzetes gondolatkísérlet az eddig befutó adatok alapján.) legutóbb ugye nyár végén ereztem ezt. (aztán hogy benéztem.)

na és hát, látom azt az életet. látom, hogy talán ez volna a nekem való. és hogy tán ez a legtöbb, amit kaphatok. 

és úgy érzem, nem akarom.

nevetséges, nemigaz?

egyszerű, grounded élet, olyan dolgokkal, mint biciklik, lovak, a kis dolgok hétköznapi örömei, a kívülről láthatatlan és értékelhetetlen mélységek. amiket szeretek, és amiket az idegrendszerem is lájkolna. nem volna probléma az örökös kívülállóság-érzet, mert ő is az, mert ő is máshogy él és más, mint mások. 

de én kevésnek érzem. én egy outdoor girly vagyok, persze, aki amúgy viszont városi ruhákban szeret járni. ő nem úgy öltözik, ő zsebes nadrágot hord praktikus kapucnis pulcsival, futártáskával, diszharmónikus munkás outfitet. ő nem fog utazni vinni, és biztos vagyok benne, hogy nem beszél nyelveket. nem jár fancy belvárosi pszi előadásokra, mondván, fontos az önismeret és személyiségfejlesztés. nem fogja érteni az intellektualizáló fejtegetéseimet. nem ott tajékozódik, ahol az én közegem. nem a babkába visz majd meg a pingrumbába, hanem lángosozni.

ő nem fog feljebb húzni magával, se intellektuálisan, se a társadalmi ranglétrán. nem inspirál. nem tudom majd felfele emelni rá a szemem.

nem fogja autóval furikázni a seggem. nem vesz nekünk lakást. nem fog meg és pakol fel egy repülőre, hogy megmutassa nekem a világot. 

(hogy a falra felpakol-e, arról még fogalmam sincsen. ezért is tudok még gondolkodni ugye.)

és szégyellem magam, hogy erre vágyom. de erre vágyom. hogy a férfi adja meg, amit én magamnak nem tudok, amire egyedül nem látok esélyt se. azon felül persze, hogy szeret, akar, lát, elfogad, satöbbi. hogy felnézhessek rá, hogy többnek érezzem. hogy annyival.

és tudom, hogy elbasztam, öreg vagyok hozzá és nem csináltattam meg a fogam meg a bőröm... nem élek olyan életet se, amilyet egy ilyen férfi vonzónak talál, semmi karrierem, még munkám se, csak a vergődésem, nincs mit felmutatnom, adnom. adhds-auti kezelhetetlen káosz és értelmetlenség is vagyok teljesen. egy kupac diszfunkció.

velem csak a baj van, én csak kevés vagyok, kivéve, amikor meg túl sok.

mégis azt érzem, az ennél "kevesebb", az nekem megalkuvás.

(nem akaródzik elfogadni, hol vagyok én szintben, zsigerből nem tudom. most fel is vitték azok, akik pedig rólam gondolják, hogy amúgy rendesre kevés vagyok, de felszintezték az illúzíót, hogy megkaphatnám őket, csak mert erre-arra kicsit jó voltam.

de amugy mindigis ettöl szenvedtem. mindigis.)

és nem tehetem meg azt a másikkal, hogy úgy vagyok vele, hogy kevésnek, megalkuvásnak érzem.

hova vezetne az, milyen élethez. (szarhoz.)

és sírok.

sírok, mert félek, hogy engem sosenem fog senki felpakolni egy repülőre. nekem senki se akarja majd megmutatni a világot. megtanitani dolgokra. megosztani a capableségét, a kalandjait, amik afféle kalandok, amiket én nagyra tartok és vágyok, de egyedül nem érek el. szórakoztatni énízlésem szórakozásokkal.

hogy egy ilyen ember engem nem fog elégnek, elfogadhatónak, szerethetőnek, akarhatónak, választhatónak látni.

hogy elkéstem, holott 20 évem is volt rá. olyanná lenni, hogy szintben legyek nekik.

hogy nekem ez juthat csak, ennyi, beszintez az élet, ha nem is úgy gondolom, ha nem is tetszik nekem. hogy en oda sose fogok kelleni, ahova akarnám.

és hogy emiatt sosenem lehetek boldog senkivel se. nem lesz társ, szex, család, szeretet. semmisenem.

aztán meg az is van, hogy sírok, mert én nemrég még azt hittem, egy taszító, egy megnemkivánható, tán undorító-viszolyogtató, vállalhatatlan, reménytelen nő vagyok.

hogy egy férfi se emelné rám a szemét. (se).

családos nő voltam, nem látható és nem is láttam én se, nyilván nem mentem más férfiak közelébe, s akire meg tartozott, annak meg se rezzent rám 3 évig. 

és én elhittem, hogy ez azért van, mert én ezt nem váltom már ki úgy általában. hogy én nem vagyok vonzó, ennyire. hogy engem már végképp nem lehet.

és szorítja a mellkasom, és sírok, amiért én elhittem, hogy ennyi jut, ennyi jár, ennyit érek, ez a szintem, mélyen beivódott, minden sejtembe. (beivódott az már részben korábban is, ez csak az abszolút destroy volt. a fullos hozzámállásával, velembánásával együtt.)

holott hányan szólítottak meg idén is... mit nem adnék, ha akár csak 5 évvel fiatalabb lehetnék most, hogy tudom, hogy lett volna választásom. s pláne, ha tudtam volna, hogyan.

tán juthatott volna olyan férfi, akivel nem szar, az ágyban se. aki nem csak használni akar. akivel kölcsönösen elegek vagyunk, aki nem gondol kevésnek... (és nem gyűlölném magam ennyire, amiért aki nekem érdekes, annak én nem vagyok, nem tudok. talán nem gondolnám, hogy ha kívülről sokx nem is annyira, de belülről, közelről borzalmas és szerethetetlen vagyok. mégis, aki ilyen, annak mi értéke, ugye. azt hogy lehet akár csak tolerálni is.)

bárcsak tudtam volna...

hogy nincs vége az életemnek, hogy nem miattam, nem én vagyok ennyire semmise.

bárcsak tudnám most. 

fiúkon át magamra nézni

minden férfi, aki felbukkan az életemben, azonnal felkavarja a mindent is. újabb és újabb körökben bámulok magamra, a nőre, aki lehetett volna és a nőre, aki helyette lett, méginkább, hogy sokáig nem is volt. vagy talán sosem.

nézem az életet, amim lett, s méginkább, amim nem.

és fáj.

végigpergetem, mennyire nem tudtam, ó, semmitse, és persze most se, de legalább már tudom, hogy nem. s hogy talán sosem fogom tudni.

nézem, kiknek kellettem, mire, hogyan. nézem, kellettem-e valaha bárkinek is igazából én, vagy csak a funkciók.

talán nekem csak ennyi jutott.

talán örökre elbasztam.

talán úgy basztam el, hogy esèlyem se volt nem elbaszni. azt hiszem.

levegőt nem kapósan fáj.

hobbik vagy mik,

...ha találkoznak. pontosabban ütköznek:

first time evör megyek tjü, lelkesen informálódnom kellett volna meg készülni rá, tele kéne legyen a fejem a boardgame-tematikával...

ehelyett semmi máson nem jár az eszem, mint hogy kisütött a nap és ülhetnék én is a biciklimen és mééért most van ez az egész, nemáár... kb viszketek érte.

na melyik lehet épp a specialebb interestem, haha.

vitáim magammal

ha nem eszek, nem tudok biciklizni! szóval muszáj ennem! de nem akaroook.... de akkor nem tudok kijönni, azt meg akarok... de akkor most mi legyen?!

(mert a ma reggeli kvmon kívül a világon semmit se kívánok kb még most se, és az agyam köszöni szépen, de üres gyomorral és max egy backup csokival óhajtana egy komplett testet elmozgatni, így meg boritékolható az elfogyás, kudarcélmeny és az utána mégtovább olvadó porcikák.

szerintem fogytam tovább, és már nagyon nem kéne.

nade hát ha nem bírok enni, sőt, akkor?)

de már egy hete leginkább csak bénázok, volt, hogy max csordogáltam, ha ki is jöttem, érzésre olyan kis fáradt-gyenge vagyok már, mint egy lepkef... mintha sose bicikliztem volna, megint. úgy érzem, az önbizalmam is, meg az eddigi erőm is elvesztettem. és nem is tudom amugy, mitől van ez, mi lett velem.

működésem

miután kiposztoltam az előzőt és 600x átírtam, árnyaltam, finomítottam,

természetesen csak valami borzasztó szégyen maradt belőle... hogy nevetséges ez még gondolatkísérletnek is,

hát ezek mind évek óta komolyan (amatőr?) sportoló fitt emberek, még a csajok is, míg én soha nem mozogtam semmit, lepkefing is vagyok meg rendszert vinni s kitartani se bírok semmiben,

hogy is képzelem, hogy valaha fel tudnék zárkózni akárcsak a közelükbe is edzettségben, hogy bármiben velük tartsak,

s amúgy is nulla szociális érzékem van, sehova nem tudtam még beintegrálódni rendesen, mér' volna realitása ennek a résznek is?!

hogy cuki vagyok tényleg a naiv kis lelkesedésemmel,  de mit nevettetem itt ki magam ugye.

hát így vagyunk én meg az önbecsülésem-bizalmam-ismeretem, vagy mittudomén, minek mondjam a hangot a fejemben.

szóval a problémá(i)m

még csak nem is önmagában az, hogy most úgy mégis hogy veszi az ki magát, hogy: ja, hát nemrég még q.rogattam a haveroddal, akibe egyoldalúan bele is voltam zúgva, nevermind ...

(a biciklis srác időnként roppantul nem volt jófej, elhintette, hogy mesélt rólam már a haveroknak, hát mittudomén, kiderülne-e, értitek...)

((persze itt még nem dőlt el az se, hogy tetszene-e énnekem ez a legújabb új ismeretség annyira, hogy számítson, szoval csak hipotetikusan, mer'... na.))

hanem hogy oké, volt ez az életemnek egy teljesen más szelete, ahol a biciklis srácot megismertem-éltem,

s ott is már lezárult vele a minden,

erre itt, az új, tőle totally független, egyre-egyre fontosabb területre meg így utólag beejtőernyőzik váratlan akadályként.

mert hát egyrészt: én itten rá-rámosolygok random feszülősgatyós férfiemberekre, ezért-azért-akármiért,

s megtudni, hogy ennyire összeérnek a szálak nem vicces, (sehogyse,)

másrészt én ide nagyon, egyre jobban vágynék beintegrálódni úgymond, ha nem is még most, reálisan, de amennyiben fennmarad ez a szenvedély*, a jövőre nézve, és hát hirtelen elég rosszul esik, hogy nem lesz az a lap olyan tiszta mégse, mint gondoltam...

 [*: márpedig azon érintettek szerint, akik láttak már menni, valszeg fenn fog, sőt..]

onnan, hogy "ugyanmár, biztos senkise néz, vesz észre, valószinűleg senkit se érdekel, ki teker még ott random", igen gyorsan eszkalálódott a helyzet odáig,

hogy hirtelen igen szűknek érződik már ez a bicózós világ. (#fck.)

s az, hogy ő ennyire meghatározóan benne van pont ebben a közegben,

az pedig egy "how could this happen?!" jellegű konkrét probléma.

visszatartani nem fog, ha úgy van, gondolom, de erős #röhögjetekvelemkínomban, meg hát:

 #wtf?!

csak egy nagy falu ez a város, ténylegazvan, bakker.

update-ke

nohát, sajnos a srác, akivel összeismerkedtem, elég határozottan világossá tette, hogy vannak őneki itten még a biciklis dolgokon túli szándékai is. kár.

igazán maszatolhatott volna még kicsit, hogy ne kelljen máris azon gondolkodnom, akarnék-e én a jövőben majd vacsorázni menni vele...

(jófej meg mittudomén, de azt hiszem, nem annyira kéne ezt.)

annyira szeretnék biciklis ismerőst, meg kapaszkodókat a belejövősdihez, ahhh, mééért nem lehet csak haverkodni meg ismerősködniiiiii, miért kell mindig... na, értitek.

jó, nyilván sejtettem, hogy nem just for fun fogja itten megolajozgatni a láncomat...

de azért még ippen a cseh srác után vakarózok, akivel a héten találkozgattunk, hogy ezekszerint teljesen fogalmam sincsen magamról, se, hogy miért és hogyan kanyarodnak ilyen nemisakarom-felé a dolgaim, 

(long story, hagyjuk, majd, legyen elég, hogy ott  a csók végülis eldöntötte, hogy ha sikítva szaladnék tőle a másik irányba, akkor az tényleg mégiscsak egy nemkéne...

amit naná, hogy nem voltam képes már kommunikálni teljesen direktben... hiszen hát elmegy úgyis, legalább megmarad az illuziója... csak így meg olyan, mintha érdemtelenül megkapott volna egy rá nem tartozó darabot belőlem. mehh, bonyolult.)

de hogy nem annyira bízom mostmár a helyzetfelismerőkémben, magamat illetően se, az van.

a biciklis srácos sajgás ebben a sokféle kontrasztban pláne új erőre kapott,

(majdnem megvolt az egy évünk amúgy, durva...),

lett rengeteg képanyag is a társaságukról hirtelen (ő nincs fenn szosölön, nade kiderült, hogy mások ugye dokumentálnak), amit döbbenten nézegetgetek, hogy hát pont ott, pont azokkal, ekkor-akkor, ... , aztaqrva wtf,

s hát így ezt most hogy.

a kedvencem, mikor konkrétan egymás mellett állnak pont ők ketten, muhaha.