még az is jó volt,

hogy két napig gondoltam valakire, hogy majd írok neki, és akkor ő jelentkezett, hogy rájöttem, milonka hogyan kapcsolódik az életembe a blogger vonalon túl, illetve hogy vettem kenyérpirítót, vééééégre, ráadásul kb feleannyiért, mint gondoltam, hogy fogok.

ja, és a zsírjában sült kacsamáj kiflivel, amit a családom küldött nekem Pestre, hogy örüljek.

örültem.

vagyis

szóval én próbáltam a héten abbahagyni a rápörgést, csak az adott pillanatra koncentrálni, ha vele vagyok, nem arra, hogy mit nem kapok meg, ő is meghallotta a múltkori sirámaimat, úgy tűnik, és ebből lettek ezek a szuper alkalmak. (a hétfő még csak alapozás volt, igazán mostanra lett olyan, amilyennek lennie kell...)

tegnapra-mára jutott bőven az érzelem-kifejezésből, amit úúúgy hiányoltam. jó, továbbra sem szeretlek volt, de agyon lettem szeretgetve mégis. én meg megadtam végre neki azt a fajta feltöltődős nyugalmat, ami helyett általában hisztizni meg drámázni szoktam.

olyan jó lenne, ha mindig lehetne így... persze sanszosan ez csak a megjósolt jó-hullám rész, nemsoká jön megint az időhiány meg a csakotthonvagyunk, meg a feszkó...

vagy ...

majd meglátjuk, a lényeg, hogy most épp tele a tank.

folyt.köv.

a kalandozást tegnap délután folytattuk, szintén spontán. miután kiderült, hogy rövid napja lesz a melóban, feldobtam, hogy üljünk már be valahova egy kávéra kicsit beszélgetni, csak a kimozdulás kedvéért. amiből az lett, hogy sétáljunk elviteles kávéval a Duna-parton, majd, hogy előbb menjünk mekibe, mert éhes vagyok, aztán üljünk be valahova, aztán sétáljunk, majd, hogy akkor menjünk inkább a "szokásos" éttermünkbe. 

a kompromisszumos megoldás keresése odáig fajult, hogy végül Kelenföldön találtuk magunkat egy nagyon nem fancy, ellenben bőséges adagokkal operáló, családias étteremben. ahol a szomszéd asztalnál egy macska szunyókált a széken (Dobogókőn a hüttében ugyanez, a Római parton szintén, csak az asztal alatt, valahogy vonzzuk a cicás helyeket, tök jó...). ahol valószínűleg a tulajdonos szolgált ki. ahova cuppanós sáron és építkezős részen át vezetett az út. ahol a kézzel írt-fénymásolt étlapon külön szerepel mirelit hasábburgonya meg héjas sültkrumpli és a teraszon meztelen nős hamutartó van kirakva. és amiről csak az tud, aki már hallott róla valakitől... legalábbis ez volt az ember érzése.

egyszerűen tökéletes nap volt, nevetős-beszélgetős-évődős-cukiskodós, ráérős, lazulós, érzésből szeretkezős, egymásra rezgős... az se rontotta el, hogy nem tudtam aludni, amikor visszabújtam mellé az ágyba és megébredt, egyből igyekezett segíteni, forduljunk át, bújjak oda, satöbbi. 

meg meglepinek vett nekem nutellát, meg banános csokit, csak úgy, most mondjátok meg... (én meg neki tökmagot. cukik-e vagyunk.)

de volt ám jó is

bármilyen nehéz is összeegyeztetni a pasival az időnket, cserébe megvan az a luxusunk, hogy pl hétfő délután a Normafán sétálgassunk. csak úgy.

hogy hó esett vagy eső, igazán el se tudtuk dönteni, ettünk rétest, kellemesen átfagytunk, megkerestük a ködben a kilátót, nagy beszélgetéseket folytattunk a nyelvtanulásról meg a diplomaszerzésről, visszafelé pedig, ahogy feltámadt a szél, ránk fagyott a nedvesség, bezúzmarásodott a kabátunk és konkrétan mini jégcsapok lógtak a hajamról...

a buszon kiolvadtunk, elterveztük, hogy veszünk lángost vacsira, de útközben leszálltunk fánkot enni, csak mert megkívántam, meg ha már ott jártunk, benyomtunk egy-egy aluljárós pizzaszeletet is... szóval az én lángosom másnapi vacsora lett, de még úgy is nagyon finom volt.

teljesen random jött az ötlet (az enyém volt, háhá, olyan büszke vagyok), még pont elkaptuk az utolsó téli napot, mielőtt elolvadt volna a hó. 

nagyon kellett már: kimozdulni, kalandozni kicsit kettesben...

láttunk ilyet meg ilyet is:

kezdjük a rosszal

annyira nem is rossz, csak ezen a héten nekem se ment valami jól a munka, meg másoknak se, azaz mindenki nyűgös volt. mikor számolod a perceket, szugerálod az órát, várod a végét...

meg hogy tegnap nem tudtam elaludni. de hogy így hajnali egykor kimásztam a pasi mellől az ágyból, egy óra netezgetés után, kimentem, megettem az éttermi maradékomat, ittam vagy két bögre vizet, aztán elszívtam egy cigit. mert egyszerűen minden oké lett volna, csak éppen az alvás nem ment. és ez pár óra után azt jelenti, hogy nyom az ágy, zsibbad mindened, és mikor meglátod, mennyi az idő, miközben 4:35-kor meg már kelni kell, még jó dühös is leszel.

ennyire ébren legtöbbször még napközben sem szoktam lenni.

persze úgy keltem reggel, mint akit megvertek, nem álmos voltam, hanem mosottszar, annyira telt, hogy hazamásszak és bebújjak az ágyamba.

utána is, hiába ébredtem föl dél körül, kb négyig se enni nem tudtam, se csinálni valamit, rosszul voltam, gyenge voltam, mittudomén. rezignáltan vártam, hogy átmenjen rajtam ez a fogalmam sincs, mi.

most már oké, de nem értem. egyetlen általam ismert körülmény se állt fenn, ami okozhatta.

az egy szerencsém, hogy nincs munkanap, így privát bosszúságon kívül más károsodást nem okozott.

és még késtem is 4 percet...

néha annyira reggel van, hogy kihúzott szemmel, az első kvm után nézek ki úgy, mint aki most mászott ki az ágyból...

apa szive máshol jár

közben egyéves lett a gyerkőc.

kedves független nők! sose kezdjetek apukákkal. nem éri meg.

ja, a vasárnap hajnal meg gyönyörű, szűz hó ropog az ember talpa alatt, alig van valaki az utcán és ettől az az ember érzése, mintha minden csak neki lenne. szépek a fények, a lassan ébredező város... a havas hideg illat betölti a tüdőt...
összebújva aludni, simogató kezektől ébredni, sétálni egy nagyot majd egy forró tejeskávé fölött írni az élményről pedig feledteti a kialvatlanság minden nyűgét...

vasárnap hajnal

tegnap végül találkoztunk, és némi gyanakvó nézegetés után tökre örültünk egymásnak.
és most épp megint minden jó.

illetve nyilván megvannak pont ugyanazok a problémák, de az az érzés is, hogy mindkét fél szeretne kialkudni valami működő rendszert. (beszélgettünk róla, ujjé, és most nem én kezdtem.)

oké, hogy a gyereken nem tudok változtatni, és nem is kell, de ebben se tudok végtelen kompromisszumot kötni*, a komfortérzetemnek szüksége van a heti egynél több találkozásra.
illetve leginkább arra, hogy lekommunikálja, hogy neki is. asszem.
nagyon nagy igényem volna a verbális érzelemkifejezésre, én igazán próbálom elfogadni, hogy nincs, de mint látjuk, nem sok sikerrel...

* amiről nem írok: hogy mennyiszer kötök így is. minden nagy hisztit megelőz egy csomó beáldozott akármi, aztán hopp, elfogy a keret.


persze tudom: csak döntsem el, hogy tudom-e ezekkel együtt vállalni a kapcsolatot, aztán ha igen, ne picsogjak.
de naaa...
és mint a mellékelt àbra mutatja, csomó dologról menet közben derül ki, belefér-e vagy sem.

a pasival meg megint összevesztünk.
a tisztázó beszélgetésünk is lófasz volt, mert, mint ma közölte, csak túl akart végre esni rajta és megnyugtatni, de nem is emlékszik, miket mondtunk...
vissza az egész, ugye.

mert ő fáradt. de hát mikor volt olyan, hogy nem fáradt?
nyár óta nem volt.
mert mindig megy. és arról én tehetek, hogy 3 órákat utazik a szabadidejében egy 2 órás gyerekezésért heti 2-3szor is? 2 munkahely, meg a suli mellett is? hogy csak én vagyok kispórolható elem a hetéből, ha már nagyon nem bírja?
tök jó, tényleg.

és a megoldáshoz, ami mindkettőnknek jó, beszélgetni kéne, csak ugye mikor, ha ő mindig túl fáradt hozzá?
aztán ha már nagyon elegem van a hallgatásból, balhézok, újra eldöntjük, hogy akarjuk még egymást, kicsit jó, majd kezdődik minden elölről.

amúgy már kár is írnom róla, egy kaptafa.
azt meg remélem, senki nem gondolja komolyan, hogy ha az ember ilyeneket érez a kapcsolatában, pont ezzel a kérdéskörrel nem foglalkozik, mondván, majd elválik... úgy mégis mi lehet fontosabb a párkapcsolatnál?

unatkozom

reggel annyira fogtam a fejem az este miatt, hogy csak a megállóban vacogva szemesültem teljes valójában a mával, miután nem értettem, hol a troli.

tudniillik, szombat van.
vagyis 8 órája szinte más dolgom sincs, mint itt üldögélni magamban.
csuda egy lehetőség ám, és ezért még fizetnek is!
ha az ember felkészülten érkezik.
mivel engem elég vátatlanul ért ez a szombat dolog, picit megszivattam magam, se könyv, se gép, se net, elkezdtem masszìvan unatkozni.

(igen, galád módon mégiscsak neteztem már annyit, hogy többet igazán nem szabad elhasználni, végighívtam mindenkit, sőt, már le is ráztak, hogy dolguk van, beletörtem az agyam a sudokuba, a rádióhallgatásba, a dohányos hanganyagba és minden elérhető újságot kiolvastam meg kiszíneztem, kvztam 2x, ettem vagy 4x, óránként kiugrottam bagzani... már egyszerűen csak nincs kedvem semmihez, amihez agy kell, ellenben nagyon szeretnék mémeket és vicces videókat nézegetni. vagy csak beszélgetni végre valakivel. tegnap is, hiába szaladt át rajtam az a sok ember, totál egyedül éreztem magam..)

micsoda luxus ez a mai világban... unalom... és ma mégis.

ja, nincs pánik

szóval legalább nem pánikolok, hát ez van. sajnálom, sajnálja, majd csak lesz valahogy.. reggel is inkább dühös voltam meg szomorú.

cserébe munka, evés, lakás, családdal kommunikálás, ilyenek mind pipa, jó, elaludni továbbra se tudok, de ennyi.

néha lehetne, hogy minden oké, de nem kicsinylem le ezeket az eredményeket sem...

kb

a közzététel pillanatában írt, hogy oké, felejtsük el, és azóta itt viccelődik nekem.

mondjuk én spec nem tudok csak úgy túllépni, mert ezek szerint továbbra is ordító hiányaim vannak, pedig már megbeszéltük, megbeszéltem én is magammal vagy százszor..
pedig olyan klassz volt a tegnap. hogy tudtam így átfordítani?
mit hiányolok én folyton és vajon releváns-e egyáltalán? bárkivel ezt csinálnám?

nincs kedvem ezen pörögni megint, de mégis, mikor derül már ki, mi a frász van? tök boldog lennék, ha mostmár tényleg nem csinálnék ilyeneket, unom is, meg minden.

dilis

ne csodálkozzunk, ha rövid időn belül újra egyedülálló leszek.
mindent megteszek, hogy ezt a pasit elmarjam magam mellől.

példának okáért tegnap nagyon jó és pörgős napom volt, sikerült végig mosolyogni és mindenkit szeretni.
tényleg szuperül ment. viszont kb a 10.  órától már csak utána vágyakoztam, holott korábban, amikor belebúgtam a telefonba, hogy hiányzik, zavart terelést kaptam, vagyis egyértelmű volt, hogy este nem akar random találkozást. ahogy fáradtam, úgy nőtt a hiány és csalódottság. próbáltam úgy csinálni, mintha nem zavarna, úgy kommunikálni, mintha tényleg elfogadnám, hogy hétfőig nem látom, persze, teret kell adni, elengedni, hadd pihenjen, saját idő, mittudomén.

csakhogy egy frászt.
magamban végig reméltem, hogy áthív.
utána pedig teljesen rutintalanul beültem egy pohár borra, mert ráérek, jól esik levezetni a nap tempóját egy kis netezgetős üldögéléssel.

és bumm, kirobbant belőlem az egész, odáig, hogy akkor inkább legyen vége, meg utálok sokadik lenni az életében, bezzeg a másik nő gyerekére futja, ...
egy igazi wtf kirohanás volt.

kb 2 óra alatt sikerült teljesen leamortizálni a kapcsolatunkat.

ezután hiába írtam reggel, hogy sajnálom.
majd' megpusztulok, hogy visszacsinálhassam, csak ugye nem lehet. nem tudom, mikor hajlandó újra szóba állni velem.
és nem tudom, mi a fenének kellett ez. mi a francért nem bírom ki csütörtök reggeltől hétfő délutánig?!
és valóban elég lett volna, ha azt mondja, hogy én is hiányzom, és ez neki is rossz, de most ezért meg azért szüksége van egy egyedül szüttyögős estére?

lehet, hogy tökre nem is reálisak az igényeim. lehet, hogy nincs is semmi, amitől érezném a folyamatos érzelmi kapcsolódást, vagy nem is kell, hiába akarom.

de az, hogy hisztérikusan követelem, biztos, hogy még azt is tönkreteszi, ami eddig volt.

pammparamm

na ki hagyta tényleg otthon a telefonját?

egyébként eredetileg nem akartam ezt az infót a poszt végére biggyeszteni, mert úgy ütősebb, hogy "és azóta nem keresett", de gondolni kell a legközelebbi pms-re is, amikor jól elfelejteném a bizalmat és jól pörögnék egyet, hogy "akkor is egyből azt hittem...". nem, nem hittem.

remélem, ő se hitt semmit, mert persze a mobilom nem jelezte az üzenetét. mivel nem ismerősöm fb-on.

(gondolom, látszik, mennyire vagyunk digitális bennszülöttek.)

ma

most három napra előre be kell táraznom kajából, és persze nincs egy fia jó ötletem se, mit kéne venni, enni. vagy két hete abból élek, amit a fagyasztóban meg a kamrában találtam, elszoktam az ilyesmitől. lehet, hogy még a bolt közepén téblábolva is ezen agyalok majd... (hülye vasárnapi zárvatartás.)

betáraztam a dohányzásról leszoktatós hangoskönyvet, ami mindkétszer segített. nem tűztem ki semmilyen dátumot (illetve de, azt, hogy 2016), de nem ártana nekiállni, mert fogalmam sincs, most mire számítsak. legutóbb pikk-pakk, elsőre összehoztam, csak gondoltam egyet, hogy na, mától nem, és tényleg. (csak akkor még nem számoltam a költözés-kocsmázás-zokogás bermuda-háromszögével.) előtte viszont fél évig próbálkoztam, kb minden másnap, míg végre összejött. 

szóval igen, ha fél év, akkor annyi, de nincs mese, meg fogom csinálni.

a háziorvos olyan beleéléssel ecsetelte, hogy egy kísérletben hányféle random székletmintát találtak egy szakállon, hogy muszáj pótolnom a fogyóban lévő kézfertőtlenítőmet. a legfontosabb munkaeszközöm. (igen, mindent végigfogdosok, amit az a napi száz ember is, és fujj...) cukilakótárstól már elkértem a drogériás kuponjainkat. szőlőzsír, meg ami még elkopott, jövök!

ugyan tegnap tényleg megjött, mire a pasim odaért, de még ma is eléggé görcsöl, meg rajtam van egy ilyen szédülős gyengeség, úgyhogy a mai ugribugriról is lemondtam (nem egy sikertörténet, de egyszer csak belejövök), sőt, úgy aludtam át a délelőttöt egy csepp bűntudat nélkül, hogy még.

némi bevásárláson meg egy gyors hajmosáson kívül minden mást kihúztam máról, megtehetem, tehát pihenek. és jó.

na mire jutottunk

köbö olyanok derültek ki, hogy az én fejemben él egy kép arról, milyen, ha egy férfi szeret. 

ez a netről és mások sztorijaiból lett összeollózva, tapasztalatok híján.

tehát ez nem túl személyreszabott.

mivel ő speciel nem ilyen, nyilván folyvást arra jutok, hogy ácsi, engem itten nem szeretnek.

kiderült, hogy továbbra is, és legjobban a szerelmetes szavakat hiányolom, mert az nem lehet, hogy ha valaki szeret valakit, akkor ennek ne akarjon rendszeresen (vagy legalább néha) hangot adni...

előállt az a vicces helyzet, hogy ezen elmosolyodott, majd magához húzott és hosszú, forró csókot váltott velem. de mondani nem mondott rá semmit. 

(ezzel nem tudom, hogy békéljek meg. nálam alapértelmezés a verbális szeretgetés, és kifejezetten rosszul esik a hiánya, mindenféle hamis ideálképek nélkül is.)

valamint volt pár ágybeli dolog, amiben igazat adott.

továbbá én egy kényelmes lány vagyok, aki ilyenkor a szobában szeret ülni. persze, sétáljunk, kivéve, ha megvan/ fáj valamim/ fáradt vagyok/ rossz napom van/ szar az idő/ hideg van / hajat mostam/ éhes vagyok/ bénán öltöztem föl... neki meg motor van a seggében.

valamint sokkal kevesebbet bírok. simán pólóban-gatyában-papucsban jön ki cigizni, míg én veszem a télikabátom. pikk-pakk fölkel, míg én azt se tudom, hol vagyok, esetleg meg se moccantam az ébresztőre. hulla fáradtan is csak pörög, míg én olyankor ülök a padlón és meredten bámulok magam elé.

hangsúlyozta egy csomószor, hogy az számít, amit az ember tesz, nem amit mond, meg a kötelesség az első, meg csupa olyan, amit én ennél sokkal rugalmasabban kezelek (és akkor még finoman fogalmaztam...). persze, hogy számít, mit teszek, de nem lehetne, hogy már maga a szándék is értékelve legyen? jelenleg az a lány vagyok, aki próbál tenni dolgokat, de mondjuk még tízből csak kétszer sikerül. éppen igyekszem belejönni és fordítani az arányon, de hát, legyünk reálisak, azért az idő lesz.

ezektől csomószor kevésnek érzem magam. 

meg a francos időhiány, a sok ingázás, hogy valamelyikünk mindig fáradt... 

és igen, rossz napokon hat az is, hogy nem mutatott be a családjának, pedig ez spec nem is az én elvárásom, hanem anyám nyomaszt vele mindig. (és amúgy is, mikor?)

na mindegy.

jól esett kibeszélni végre magamból, kérdezni, válaszokat kapni, és felvilágosítani róla, hogy hiába várja tőlem a nagyon pörgős, feszes tempót, mert én nem olyan vagyok. ettől tökre megkönnyebbültem.

kifejezetten jót tett a hangulatnak.

aztán reggel óta nem jelentkezik és nem tudom elérni. 

hát ez van.

(nem jellemző, szóval, remélem csak otthon hagyta a telefonját, vagy kicsit elvan magával, de majd fog...)

csak úgy költőileg:

mi a frászért duplikálja egy csomószor a mobilom a hozzászólásaimat?!

tökre zavaró...

vallomás

mint a mellékelt ábra mutatja, igen komoly, nagyon mélyelemzős terápiás munkát folytattunk, összesítve éveken át. gondolom, így jobban érthető, honnan ez a mindent ízekre szedős jó szokásom... ezt korábban pszichológussal, drágáért csináltam.

de már nem tudom mindig eldönteni, hogy ez most a probléma megoldása-e, vagy a része azzal, hogy abból indul ki, hogy velem még mindig gond van és nem működöm elég jól.
eredetileg tényleg azért kellett, mert nem működzem elég jól.
de most már nem tudom, hol tartok, és tyúk vagy tojás...
arról ugyanis nem esett szó, hogy mikortól számítok okésnak. az vajon belefér-e, hogy sírhatnékom támad egy elcseszett leves miatt? vajon előfordul ez mással is?
vagy ez még mindig nem jó és dolgozzak rajta tovább?
és ha én kicsit bedobnám inkább a gyeplőt a lovak közé?
akkor vajon mégjobban szétesek és elhagy mindenki, mert olyan leszek, mint a barátnőm (alkohol szintén = kontrollvesztés*) vagy pont ugyanígy megy minden tovább, vagy még jobb is lesz, mert nem drámázok minden szaron és egyéb baj meg nincs?

na mindegy, csak kedvem volt most kicsit elmélkedni ezen. már fáj a hasam, juhú, nemsoká elmúlik a pms, egy óra múlva itt a pasim, és egy tejeskávé mellett ötletelek amúgy, hogy mit egyek a következő napokban. hideg van, de azért jól esik kimozdulni végre.


* basszus, tényleg, én tök kis controlfreak vagyok ám, mert anno tudatosan szembe kellett mennem a rossz berögződésekkel, hogy felül lehessen írni őket. de nem biztos, hogy kedvez az ágybeli ráhangolódásnak... ez eddig így eszembe se jutott...

nagyítsunk rá

valami olyasmi ez amúgy, hogy a szakítás után a pasi felhozta, hogy nem csinálok semmit a szabadidőmben, csak fekszem meg alszom*, pedig ő olyan kíváncsi lett volna, még mi van bennem. meg egyszer mondta, mikor meglátta a kupit a szobámban, hogy lusti vagyok.

amire nem az a reakcióm, hogy akkor rendet tartok, á, az úgy túl egyszerű volna, meg nekem aztán a főnökömön kívül senki ne mondja meg, mit csináljak. ilyen passzív ellenállás féle dac van, de mellette ott a félsz, hogy akkor most ez majd nem fog tetszeni neki és elhagy. 

meg is szeretnék felelni, hogy ne hagyjanak el, de azért lázadok is, hogy engem ne akarjon senki irányítani. 

sőt, ilyenkor képes előjönni az a jól betanult lecke (amiről mindig azt hiszem, már felülírtam. de nem.), hogy engem nem is lehet szeretni, hisz nem vagyok képes még ilyen apróságokra sem, pedig ha ezt megtenném, akkor már lehetne, de képtelen vagyok még erre is, ennyi, kész, mondja a gonosz kis hang a fejemben (nem igazi hang, mielőtt még

..). 'látod, mit is gondoltál, nem érdemled meg, itt a bizonyíték. nem vagy hozzá elég jó. aki ilyen lusta, az mért is várná, hogy...?'

(ez az eszmefuttatás nem hosszú agyalás eredménye, csak a rutin meg az évek, amiket végigdolgoztunk a pszichológussal. nagyjából így néz ki a 'csak állok szomorúan egy kupac ruha fölött' tudatalatti háttere.)

szeretnék visszatérni ahhoz a nádjához, aki nem retteg folyton, hogy elhagyják, meg nem hiszi, hogy a szeretet ennyire feltételhez kötött, hanem minden különösebb bűntudat nélkül úgy csinálja a dolgait, ahogy neki jó. (amíg nem bánt vele senkit, de tán ezt mondani se kell.)

* a legviccesebb, hogy ezt a műtét utáni lábadozós időszak alapján mondta, és aztán belátta, hogy igazságtalan volt. az elvárás mégis beleégett az agyamba.

a január az év hétfője (by ac)

különben rendszeresen azon kapom magam, hogy akkor is kényszeresen meg akarok felelni másoknak, ha egyedül vagyok. ez így paradoxnak hangzik, de nem az. merthogy ettől totál le tudok fagyni. pl nézem a hajtogatásra váró ruhákat, de nem nyúlok hozzájuk, csak rágom magam, hogy ha megtudja valaki, milyen rendetlen és lusta vagyok, jajjmilesz. míg ha nincs bennem ez a félsz, simán megcsinálom, mikor épp odajutok, semmi jelentőséget nem tulajdonítva neki.

persze mindezt nem tudatosan, ha leesik, mit művelek, jó eséllyel abbahagyom. le a dolgok túlmisztifikálásával!
nem tudom, honnan jön ez már megint, de a január nem akar kiegyensúlyozódni sehogyse.

az van, hogy.

pms. durva pms. hajnalig forgolódás, magamban dühöngés, hogy igenis valamit nagyon elcseszek mindig, mert...
ezt úúúgy utálom...

na mindegy.
a dokibácsim cuki, de lehet, hogy ideje lenne átjelentkezni a belvárosból Zuglóba... tíz éve járok ide, kb tavalyig azt hittem, itt a háziorvosom, csak akkor lettem felvilágosítva, hogy ahhoz hivatalosan át kéne jelentkezni vidékről. kérdezték, hogy akkor szólok-e az ottani orvosomnak, mert úgy illik. de hát még csak nem is találkoztunk soha, úgyhogy nem szóltam.
bonyolult felnőtt dolgok.

jól jött ugyan, hogy x kerülethez tartozom sztk-ügyileg, y-ban van a háziorvosom és z-ben voltam ügyeleten a hasfájásommal, mert így némi dilemmázás után egy 4. kerületbe küldtek a mentővel egy kifejezetten jó kórházba, amihez pedig végképp nincs közöm.
de lassan ideje tudatosan kezelni ezeket az ügyeket is, úgyis lassan időpontokat kell szereznem bőr- és nőgyógyászhoz, kell egy àllandó fogorvos, és javasolták, hogy nézessek egy pajzsmirigy működést is.

yoloka.

a betegszabinak hála

kiderült, hogy a háziorvosom nyugdíjba ment. tudjátok, a fura nő, aki mindig csak mondta-mondta, küzdeni kellett, ha bármit kérdezni akartál vagy hozzátenni az első mondathoz, amit még megengedett, mielőtt rákezdett. és akinél emiatt a rendelés vége előtt negyed órával is mindig sorbanállás volt.

holnap megszemlélem a brand new dokibácsimat. izgi lesz.

(nem, nem merek elé állni, hogy képzelje, nem tudtam aludni. ezt soha senki nem veszi komolyan. erősebb indokot találtam.)

addig is igyekszem rendezni a soraimat. csak veszek egy lazulós fürdőt és fekszem, lássuk, ma hogy alakul az éjjel. bármi is zajlik belül, magától kell kidolgozódnia, mert nincs több ötletem.

zombi

ma aztán zombi voltam.

a pasim szerint túl sokat gondolkodom.

valóban. viszont annyit azért megjegyeznék, legalább zárójelben, hogy ha nem lett volna idáig a túl sok gondolkodás, qrvára nem tartanék itt. elég pontos elképzeléseim vannak, hol tartanék, és nem kívánom senkinek.

tessék, pl a húsleves.

ha nem gondolkodom rajta, nem esett volna le, hogy hé, ez akasztott ki, mert ez jelképezi a félelmeimet, hogy nem tudok eleget adni és akkor megint szakít velem, mivel még nem tudok eléggé megbízni benne, stb, stb...

nem, akkor szimplán csak hisztiztem volna, hogy depis vagyok, nincs kedvem semmihez, a pasim nem is szeret, meg belekötök, meg hasonló. talán még szakítok is valami mondvacsinált indokkal, hogy megelőzzem őt. 

na, én ebben látom a gondolkodás előnyét. ha abbahagyom az agyalást, attól még a dolgok ugyanúgy kavarognak bennem, és lehet, hogy elintézem valami sokkal egyszerűbb magyarázattal, aminek semmi köze a valósághoz, de attól mért is lenne jobb?

szeretné, ha kevesebbet agyalnék, mert szerinte ez okozza a sok feszkót. én eddig úgy tapasztaltam, hogy a szorongást egyedül a gondolkodás, a dolgok mélyére látás, a feldolgozás tudja elmulasztani.

(meg a testmozgás. de az önmagában nem elég.)

sokszor, ha nem tudok elaludni, nem a tudatos kattogás, hanem pont ezek a mélyben kavargó, nem is tudatosuló félelmek tartanak ébren. gyomorgörcsöm van, és nem tudom, mitől.

hiszek benne, hogy ha rájövök, mi okozza a félelmet, el is tudom mulasztani. főleg, ha valami logikátlan dologról van szó.

(pl megkérdezhetem, van-e hiányérzete, és ő megmondhatja, hogy nincs, szerinte eleget adok bele, de majd szól, ha valami nem tetszik. és akkor én megnyugodhatok.)

persze itt az ötmillió dolláros kérdés: akkor mégis mi a fészkes fene történt éjjel?

a pasimmal elvileg minden oké. sokat segített, amiket írtatok, meg amiket csinált és azóta mondott. a jelenlegi állásfoglalásom: ahogy tellik az idő, úgy áll helyre a bizalmam is, rosszabb napok meg problémák lesznek továbbra is, nincs más dolgom, mint türelmesnek lenni.

a barátnőmmel kapcsolatban: alkoholmentes találkozók. és ha nem bírta el a kapcsolatunk, amiket mondtam, nem kár érte. olyan emberek kellenek az életembe, akik tiszteletben tartják az igényeimet. nagyon hiányozna, de nem kell bármiáron. senki sem kell bármiáron. (ezt most főleg mantra gyanánt ismételgetem.)

hugom szülinapja: majd kiengesztelem. elrontottam, nem így akartam, megesik.

munka: az időbeosztás ideális, mindenhol vannak "nincskedvem" időszakok, konfliktusok... több alvás-jobb hangulat, változatosabb kaját kell vinnem és többféle elfoglaltságot biztosítanom az üresjáratokra. különben is, nekem kell elindítanom a dolgozók munkanapját egy kedves mosollyal meg némi lelkesedéssel, ennél többet nehéz hozzátenni.

rendrakás: nem tök mindegy, mikor? én szobám, én cuccaim...

ennyi. nincs több ötletem.

pedig valamit biztos kihagytam.

hát ez aztán...

nagyon boldog vagyok. (nem.)

előkészítettem a dolgaim, de nem tudtam elaludni. de hogy úgy egyáltalán. ilyenkor tökre rá tudok parázni, szóval első körben megnyugtattam magam, hogy oké, van ilyen, semmi gáz. a holnapot simán letolom, majd max este mindent kihúzok a tervből és alszom helyette. ott lesz a szerda délelőtt is, addig kávé kávéval, csináltam már, menni fog.

aztán próbáltam tudatosan ellazulni, vannak ilyen mindenféle módszerek, először a kezed, a karod, a vállad, a mittudomén, meg a számolós, mély lélegzetes, meg az, hogy egy nagy búra alatt vagyok, ami kizárja az összes ingert, a béke szigete, virágos rét, egy kellemes lazítós emlék, ... 

de amikor már csak 1 óra lett volna hátra az ébresztőmig, elkezdtem újra ráparázni. adtam hozzá plusz fél órát, legyen akkor rohanós-késős reggel, fogat mosni bent is tudok, kv-t meg csak főznek, ha nagyon szépen kérem...

és akkor végiggondoltam: másfél óra alvás. komolyan? 

végig tudom én ezt csinálni?

reggel beteget jelentettem. szégyen vagy gyalázat, de valami rohadtul nem oké, nekem is vannak határaim...

már 4-5 óra alvás után is csökkentett mód. de másfél után...

remek.

ja,

szerintem ezek nagy dolgok... ritka helyzet, hogy a legjobb barátnőmmel fordulóponthoz ér a kapcsolatunk. a pasimmal meg ott figyel még a háttérben a szakítás emléke, az sem rendszeres. (meg pl nem mentem haza a hugom szülinapjára, amiért most haragszanak, és qrvára egy szemétdomb lett a szobámból, ami fujj. de főztem csirke(szárny)pörköltet és szerintem jó lett, örülünk, hogy nem valami szart kell ennem két napig. és egyéb, nem annyira nyilvános sikerek.)

ettől függetlenül kezdek visszarázódni a hétköznapokba, akármilyen nyominak érzem is magam csomószor. 

odáig kéne eljutni, hogy elpakoljak és kitakarítsak, a többi aktuális pipa, tulajdonképpen.

(jó, ma éppen nem alszom, de cserébe egy csomót ettem...)

mantrázom, hogy a főzés tanulható + vele jár a kudarcélmény is.

külön pontot kap az önbizalom-kérdés a listámon. (át kell rendeznem amúgy is, még erősen formálódik az "idei" terv.)

ja, az orgazmus-projekt meg a következő, csak hogy értelmes konkrétumot is mondjak:

probléma: csak a saját jobb kezem által tudok, csak egy módon. szex közben úgy se mindig, ha igen, se könnyen. plusz a szex és az orgazmus a fejemben két, különálló dolog. 

ötlet: orgazmusmegvonás.

kezdeti cél: tanulja csak meg a kis testem az örömöt valaki máshoz kötni.

jelenlegi cél: törjük meg ezt a berögződést, távolítsuk el a szexuális élményeket és a jobbkezemet.

módszer: kitartás. + úgy tekinteni erre az egészre, mint kísérletezésre, új tapasztalatok szerzésére, nem valami vér komoly dologra. ha az az eredmény, hogy vissza kell térni a régi dolgokhoz, az is jó.

határidő: amíg úgy érzem, érdemes.

eredmények: (kezdetben) falkaparós frusztráció. (majd) megnövekedett előjáték-igény. új, szokatlan érzések. kíváncsiság. 

egyelőre kifejezetten hasznosnak látom. 

ez is hozzájárult persze a feszkóhoz az ágyban, de amellett, hogy büszke vagyok magamra (sose gondoltam, hogy ennyi önuralmam van), tényleg megnyitott valami új dimenziót, úgyhogy a pasim kénytelen kiegyezni ezzel a kis kísérletezéssel... 

legalább megpróbálom. és örülök, hogy megpróbálom.

(sőt, az intim-torna megtanulása is felmerült, mint távlati terv... sose lehet tudni, mennyit dob a dolgon...)

röpke mizu-jelentés

még szerdán nagyon azt éreztem, amit, hogy a pasimmal ez így nem jó, ott van a szexpara, meg hogy úgy érzem, nem is szeret, meg ott az a sok hallgatás, elhallgatás, és csak várom, hogy legyen alkalom, de nem lesz, ha nem csinálok, úgyhogy közöltem vele, hogy néhány dolgot szeretnék megbeszélni.

nem is részleteztem, csütörtökön nem volt rá energia, idő, legyen szombat este.

de már attól, hogy megbeszéltük, hogy beszélünk róla, eltűnt a mellkasomról ez a nagy nehéz kő, amit eddig hurcibásztam, így sikerült jó hangulatban várakozni.

és végül egy szó sem esett az engem nyomasztó dolgokról,

mivel szombaton mindent megkaptam, aminek a hiánya zavart.

az ágyban is, hangulatban is, kommunikációban is.

vagyis úgy tűnik, egészen pontosan belőtte, mik is okoztak nekem problémát. 

ez akkor azt jelenti, hogy nem csak a fejemben születtek a nyomasztó gondolatok, hanem volt alapjuk, meg azt is, hogy ha hullámzik is, helyrehozható, nem egy újabb szakítás előjele.

a szakítás mély nyomot hagyott, lássuk be. ha hasonlót érzek rajta, ugrok. és akkor még az, hogy nincs orgazmusom, és a félelem, hogy túl keveset adok vissza abból, amit kapok... (a húsleves nem egy szimpla húsleves volt, hanem ennek a jelképe.)

tényleg nem adom vissza a töredékét sem. 

ebbe mondjuk erősen belejátszik, hogy csak nála találkozunk, mert 1: a város két felén lakunk, 2: főleg esténként van időnk egymásra 3: nálam nem alhat, mivel túl rövid (és elég keskeny) az ágyam, úgy meg nem tud átjönni, hogy még haza is érjen. 4: kint hideg van és sötét.

mostanában semmi randi, csak átmentem vacsizni, összebújni és aludni. pont. elég zsúfolt időszak volt.

remélem, ha még távolabb leszünk a szakítós résztől, jobban megnyugszom. meg most talán több időnk is lesz egymásra, több energiával.

a barátnőm meg: vannak bizonyos dolgok, amiket már többször megbeszéltünk. hogy ne csinálja. megbeszéltük, miért ne. ne mondjon el rólam ezt meg azt másoknak, ami nem tartozik rájuk, ne fogdosson/akarjon lesmárolni/tegyen szexuális jellegű célzásokat, hogy csak a két legdurvábbat említsem.

józanul tök oké a csaj, de ha beiszik, simán elfelejti, mit ígért. valami hihetetlen tud lenni, és ezt most volt alkalmam több órán át tapasztalni. (gondolom, az a srác, akiről a füle hallatára árulta el nekem, hogy amúgy homoszexuális, szintén nem boldog. ahogy az arcát elnéztem, ez sem volt public infó.)

elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már nincs több esély.

nekem már kellett "szakítanom" legjobb barátnővel anno, de hogy ilyen nókontakt szinten. vele nem akarok.

de többet nem találkozunk alkohol társaságában. 

(ha még egyáltalán, mert végül nagyon csúnyán összerúgtuk a port. kerek perec megmondtam neki, milyen részegen és mit gondolok erről.)

imádom, szeretem, de sose szabadna tudatmódosítania, semmivel.

gecimásnaposan

anyám, de nyomorultul érzem most magam. dehidratáció, nem kellesz te nekem.

asszem, azért visel meg annyira ez a dolog a legjobb barimmal, mert 1: szükségem lenne rá és félek elveszíteni. (ez vajon önzőség-e?) 2: nagyon nem tudom megvédeni magam és a határaimat. sok dologba belemegyek, ami aztán nem jó nekem, sőt, már közben sem jó, csak mert úgy érzem, hogy ennyivel tartozom, ennyi engedményt igazán tehetek, erre szüksége van neki, tőlem, cserébe, hogy máskor ő is elviselje az én hülyeségeimet, engem, még ha eleinte tiltakozom is, ki lehet belőlem erőszakolni egy igen-t a végére. 3: mert nagyon azonosulok a problémáival, mert nagyon hasonlónak gondolom magam, és félek, hogy ha én nem viselem el őt, akkor én se várhatom el másoktól, hogy elviseljenek.

van egy dolog, egy probléma, amit hurcolok magammal, és ami miatt egy csomószor nem tudom eldönteni, hogy most jogos igényekről beszélünk-e, vagy túlzott elvárásról. (itt a sajátjaimról van szó.) hogy most tényleg probléma van-e, vagy csak én teszem azzá a fejemben. hogy a valóságra, jelenre reagálok-e, vagy mindössze a saját félelmeimre, múltbeli rossz élmények kivetülésére. hogy most akkor hihetek-e épp a saját érzéseimnek, adekvátak-e az aktuális helyzetben.

így amellett, hogy rossz csalódni egy számomra ennyire fontos valakiben, meg félelmetes annak a lehetősége, hogy kikerül a képből, ott van még pluszban a saját bizonytalanságom is. 

vajon aktuálisan a másikkal van-e baj vagy velem.

vajon csak ennyit érdemlek-e, ha meg akarom tartani ezeket a kapcsolatokat.

vajon van-e jogom haragudni, elvárni ezt vagy azt a dolgot, szóvá tenni, hogy akármi.

vajon.

hát nyilván nem tudok elaludni, mivel ittam este egy indokolatlan kávét, indokolatlan zavaromban. (wtf, wtf, wtf.) pörög is az agyam ezerrel, főleg ezt a számomra megrázó tapasztalást próbálom távolítani, több-kevesebb sikerrel.

úgyhogy visszajöttem nyilvános emlékeztetőt írni, miről van véleményem:

bántalmazó kapcsolatok (főleg nem a fizikai sík)

alacsony önbecsülés (durva, mennyi bloggernél olvasható hasonló, azt hittem, ezzel sokkal inkább egyedül vagyok)

főzés (gondolkoztam)

szeret-nemszeret (csupa kérdőjel)

szex (van problémám is, meg egy szerintem érdekes "projektem" is)

emberi kapcsolatok fenntartása (azmiaz)

dehidratáltság (avagy főleg a cigi)

kiállni magunkért (asszertívan, vagy hogy?)

abortusztilalom (ez kicsapta a bitosítékot)

biztosíték (és a kilőtt radiátorszelep)

szerda (mi a fene volt, hogy egy csomóan nyűglődtek, veszekedtek, stb-stb?!)

arra van időd, amire csinálsz - urban eve (ez max hosszútávon igaz sajna)

a mosoly ereje (új kapaszkodó, hogy ne utáljam a munkám)

szorongás (erről még nincs, de kéne, hogy legyen)

a takarító-anomália (pl csapatépítő wczés férfikollégákkal. na jó, csak eggyel.)

reggel együtt utaztam Peggy Bundyval (ehhez nincs mit hozzáfűzni, csak el akartam újságolni.)

a kommenteket tartogatom, a cél most, hogy kiürítsem a fejem, ne, hogy még több gondolatot ébresszek.

bocs, hogy eltűntem

úúúristen, kommentcunami, én meg nem tudtam erre járni... bocsiii, legkésőbb vasárnap jövök és olvasom és kommunikálok.

az van, hogy zsúfolásig megtelt az élet munkával és párkapcsolattal és egyéb csinálnivalókkal, a mobilnetem meg elfogyott. valahogy nem jutottam el a saját blogomig. (ami nem is baj, mert legalább volt ideje leüllepedni a rossz érzéseknek kicsit, amíg már értelmezhetőkké váltak.)

(mondjuk valamit elállíthattam a mailboxomban, mert nem kaptam értesítést a hozzászólásokról. arról szokott jönni, nem? hirtelen nem tudom.)

most is csak annyi időre léptem fel, hogy elpanaszoljam a ma este konklúzióját:

úgy tűnik, egy hozzám nagyon közel álló barát rendszeresen átlépi a határaimat. ezt így nehéz elmagyarázni frissiben, de az élmény lényege, hogy neki szüksége van rá, hogy végre szabadon önmaga legyen, viszont ha túl sokat iszik, olyanokat csinál, ami számomra (és egyébként mások számára is) kellemetlen, és nem igazán lehet vele megbeszélni, mivel a személye elleni támadásnak veszi. ha őszinte akarok lenni, részegen borzasztóan tud viselkedni, viszont úgy tekint erre, mint amikor ő végre önmaga (ami nem igaz), és ezért nagyon rosszul esik neki, ha megpróbáljuk jelezni, hogy nem oké a dolog.

és a dilemma, hogy ilyenkor mégis mit lehet tenni. elfogadni, hogy jelenleg ez van, és így szeretni ezzel együtt, remélve, hogy túl lesz majd ezen a korszakán, és rájön, hogy nem ettől önmaga, vagy továbbra is mindig jelezni, ha, vállalva, hogy árulásként éli meg, akarva akaratlanul.

(vagy esetleg minden ilyen szitut kerülni vele, amennyire lehet, hm-hm...)

van ez a fogadd el magad úgy, ahogy vagy, meg aki szeret, az is, és ha mások nem fogadnak el, akkor így jártak, fel kell vállalnod önmagad, szégyenérzet és megfelelési kényszer nélkül. csakhogy szerintem ott a zárójeles megjegyzés: azért "viselkedni", a határokat tiszteletben tartani ennek ellenére is muszáj. nem gond, ha néha elbaszarintasz egy helyzetet, de nehogy már fújj mindenkire, aki szóvá teszi, hogy megbántottad, mondván "akkor te nem fogadsz el engem". de, elfogadlak, úgy, mint személyiség, viszont bizonyos viselkedésformákat nem tolerálok jól, és te attól még önmagad leszel, ha tekintettel vagy a másikra, és legalább törekszel rá, hogy bizonyos normáknak azért megfelelj.

attól még szerethetek és elfogadhatok valakit, mint embert, hogy rendszeresen áthajt a piroson, csak éppen maga ez a viselkedés nem fog tetszeni, és ezt konkrétan nem fogom elfogadni, és a saját, jól felfogott érdekében abba is kéne hagynia. nem ez határozza meg őt. ez csak egy viselkedésforma. és attól, hogy többet nem teszi, ő még ugyanaz a személyiség marad. azért na.

ez így most totál homály, tudom, de csak gyorsban leskicceltem a benyomásokat, amíg aktuális. a kérdés azért necc, mert nagyon is értem, és szeretem őt, és szeretném támogatni, de ezekből a kellemetlen jelenetekből nem kérek többet. 

most meg megyek és gyorsan alszom, hogy holnap ne délig.

szóval

osztottam, szoroztam. majdnem csináltam dolgokat, majdnem elindultam, majdnem akármi. aztán mindig visszaültem a gép elé, és pl olyanokra kerestem rá, hogy "szakácskönyv kezdőknek" meg "nem tudok főzni". (a Horváth Ilona félét, vagy a Szakácskönyv kétbalkezeseknek címűt érdemesebb-e vajon megvenni?*)

végül olyan konklúziókat vontam le, hogy sebaj, egy kicsit még mindig defektes vagyok, de hát erről eddig is tudtam elvileg...

van egy kép a fejemben, hogy milyennek kéne lennem a pasi mellett. ez nem esik egybe azzal, amilyen vagyok, és ettől totál ki tudok bukni. persze akkor se voltam olyan, amikor megismert. 

a szabály pedig: ha így is kellek, oké, ha így nem, akkor meg miről beszélünk, akkor egy percig sem kár érte.

(egyelőre így is kellek neki, és tök cuki, meg a tenyerén hordoz, csak valamiért nem hajlandó mondogatni, hogy szeret.)

és nem arról van szó, hogy ne akarnék ezen változtatni, vagy feladnám az akarás résznél...

egyszerűen ez van most. egy saját élet önálló működtetését tanulgatom, jobb későn, mint soha felkiáltással. amennyire egyértelmű a legtöbb embernek, annyira megmászhatatlan hegynek tűnik így, egyben, számomra.

időbeosztás, tervezés, önfenntartás, nem másokhoz alkalmazkodni, mások által irányítva lenni, másokon keresztül létezni. nem is lázadásból hülyeségeket csinálni. nem is menekülni. se sodródni.

egyszerűen kitalálni, hogy jó nekem és azt működtetni. egyedül.

na ennek még baromira az elején járok, viszont pl az elmúlt napokban eleget aludtam és ettem, ami, lássuk be, eddig inkább nem sikerült, mint igen. pedig tökre ki voltam bukva. vagyis hé, haladok én...

a rémálmok maradtak.

a nem is vagyok szeretve parám újra előjött. (de erre hajlamos vagyok magamtól is.)

az önkéntelen megfelelési kényszerem még mindig on üzemmódban. (és ha nincsenek felém durva elvárások, csinálok. pedig elméletileg tudom, hogy nem másnak kell megfelelni, sőt, a saját irreális elvárásaimnak se... hanem szeretem magam, elfogadom magam, bízom magamban, fejlesztem magam, kerek egész leszek/vagyok, hasonlók.)

türelmetlen vagyok, sokszor egyszerűen csak úgy szeretném, ha már működne minden...

és erre nem sikerül a leves. A leves. meg még pár apróság, és "meg is van a baj".

amúgy ma minden nő ugyanilyen motiválatlan és nyűgös volt a környezetemben... fura.

*nem, a net nem jó, mert túl sok időt fogok eltölteni a lehetőségek feltérképezésével.

a jó hírek

van fűtésünk!!! (atyaég, ha tudnátok, mennyire jó! mondjuk simán egyesen parkoltatom, de nagyon megnyugtat, hogy ha akarok, csinálhatok melegebbet.)

és... ööö... kb ennyi.

valójában fogalmam sincs, mi a problémám, vagy ez probléma-e egyáltalán, de mára már legszívesebben csak a takaró alatt nyüsszögnék, megint. (pedig épp nem is dolgozom és nincs is pms-em.) #mindenszar. a pasival is feszkó volt, ha tudnék sírni, sírva jöttem volna haza, miután elváltunk.

hogy az exét ilyenkor már jobban szerette. hogy megint nem mondja, sőt, nem is mondja vissza. hogy nincs mindig szex. ha van, akkor is tehernek érzem magam, mert már nem elég egy szép nézés, hogy egyből készen álljak, neki meg mintha sok lenne velem a macera. hogy az istennek se tudjuk kideríteni, nekem hogy volna igazán jó, mert azt mégse lehet, hogy pontról pontra átvesszük: ez így oké, ezt inkább ne csináld, ezt ne most csináld, hanem... mert őt csak akkor érdekli a téma, ha kíván, ha meg kíván, akkor nyilván vele is kell foglalkozni, én meg próbáljam meg nem elveszejteni egyikünk ihletét se, és kihasználni azt az időt, hogy visszajelezzek. hozott anyagból dolgozik, értem én, de eléggé máshogy működöm, mint ... mint mások? az exei? mittudomén... és egyre jobban zavar, hogy nincs alkalom kikísérletezni a hogyant.

és főztem neki húslevest. húslevesben világbajnok vagyok, az egyetlen kaja, ami atombiztosan qrvajó szokott lenni. mindig.

a wc-ben végezte.

tehát hogy nem elég, hogy szar lett, de még ehetetlen is. (én mondjuk azért megettem volna.)

beégés a köbön.

sose tanulok meg főzni. én nem tudom, ez másoknak hogy mehet... nekem csak egy nagy, rejtélyes fal, ami köztem és a női önbecsülésem között áll. be kell vallanom, a múltkor szépítettem: mert valójában utálok főzni. nem, sose szerettem. azt szerettem, ha jól sikerült, és a párom örömmel evett belőle. vagy hogy csak főzni kellett aktuálisan, nem más ezer dolgot is. 

de magát a főzést nem.

a főzés számomra az esetlegesség netovábbja és a kudarcok melegágya. 

elvileg ugyanazt csinálom, gyakorlatilag mégsem működik. nem érzem ezt a fűszerezés dolgot... se, hogy meddig kell főzni-sütni. mennyi víz kell alá. ha megkóstolom, nekem az se mond semmit (se ízre, se állagra.)

nem is nő vagyok, hanem tragédia.

most már a szex se jó, és még főzni se tudok... ugyan, mégis mit tudnék nyújtani a pasimnak? egy bármilyen pasinak? (a hisztin kívül, mert az megy.)

és még ahhoz is külön rendelnem kéne online, hogy normális áron megvegyek egy nyamvadt konyhai mérleget, amit aztán ugyanúgy az üzletben fogok átvenni. és nem tudom, hogy a kinézett memóriakártya jó-e a telefonomba, mert egyetlen ember sem volt hajlandó megállni nekem, hogy kérdezhessek, mivel nem porszívót vagy hűtőt vagy hdtvt akartam venni, csak egy nyomorult memóriakártyát egy olcsó mérleget szorongatva a kezemben.

egészen elképesztően borzalmas a hangulatom, és nyakig ülök a bizonytalanságban és a szorongásban.

úgy, hogy tulajdonképpen nem történt semmi különös.

jó, a levest bánom, de röhögtünk rajta.

ezen kívül?

kutya bajom kéne legyen.

pláne, hogy még fűtésünk is lett.

új év, régi célok

kitartóan forgatom magamban a céljaim gondolatkört. hogy mit is szeretnék idén, hol is tartok, mi van még a listán.. rendre vázlatokat skiccelek magamnak. és hát jujj. attól nem kell tartanom, hogy elfogyna.

még nincs 'publikálható' formába öntve, egyelőre ott tartok, hogy jobban át kell látnom, melyikhez mi kell, hogy érdemes priorizálni, mik lesznek a részcélok...

de hogy a cigi lerakásától kezdve az edzőcucc időre kimosásáig van minden, zanzásítva, 

és olyan megnyugtató, hogy ennyi sokkal lehet majd haladgatni..

nyügi ide vagy oda, inkább ösztönösen, mint tudatosan, de már a következő lépést keresem. nem azért, mert újév, posztújév, hanem mert pont itt járok.. I feel the power.

(nem, nem most épp, hanem úgy legbelül, hosszú távon. ma már csak vergődök unalmamban, 2x kiolvastam az internetet, beletörtem az agyam a sudokuba, és kb csak az előbb elszürcsölt második kv tart ébren. de ennek a munkanapnak is vége lesz egyszer, és akkor a mai céljaim (nem elaludni, nem behisztizni, nem sírni) mind letudva. vállveregetés van kilátásban estére, tőlem nekem. jó lesz.)

breaking: ingyenes koripálya

avagy maradj talpon különkiadás.
úgy szánkáztam át a járda utolsó méterén, bele a kereszteződésbe, hogy öröm volt hallani.. (látni senki se látta, pedig bravúros lehetett, de az előttem totyogó bácsi aggódva fordult vissza, meg kell-e menteni.) még jó, hogy szombat hajnalban az autósoknak sincs kedvük kimászni a paplan alól. (nekem se volt.)

véletlenül kevertem magamnak egy méregerős kávét, ettől kaphatott szárnyakat az egyensúlyérzékem, mert korizni azt nem tudok.. belvárosi járdák? macskakövek? szevasztok!

mai reggel? csakis kalandvágyóknak. aludjatok inkább helyettem is egy nagyot.

estére

sokkal jobb lett. (nem jó, de jobb.) csak ki kellett mondanom?
meg nyilván a visszarázódás örömei.. amit, ha jól sejtem, ti is éreztetek..
már csak a holnapot kell végigtolni, like a boss, vagy mi.

mert ma is nyüssz

nem történik az égvilágon semmi különös egyébként, elvileg minden szép és jó. csak valahogy az érzés nincs meg hozzá. ismeritek azt a nyűgös hangulatot? mikor az ember este csak forgolódik, és előre nyomasztja, hogy ha nem alszik, kínkeserves lesz a másnap.. mikor indokolatlan rémálmai vannak.. reggel fizikai fájdalmat okoz kimászni az ágyból.. csak szar kaját visz magával.. és olyanokon aggódik, hogy végül nem tudja majd lejárni az ugribugri bérletét, örökké éhes lesz és sovány és szerencsétlen, aki csak fut maga után, és egy forint spórolt pénze se lesz sose, szingliadót kell majd fizetnie mert elcsúnyul a cigitől, ezért otthagyja a pasija, ha nem hagyja már ott hamarabb, mert lustának találja, de úgyis nemsoká meghal rákban, meg meg...
vagyis indokolatlanul nyomasztja magát.

na, hát valamiért ezt csinálom a héten, és nem tudom, hogy hagyjam abba.

remélem, ez is csak olyan, mint a kórház vagy a szakítás utáni viszarázódás (csak kicsiben), egy hét nyafizással végülis ki tudok egyezni...



ui.: ki kell végre mondanom, hogy abszolút nem érte meg az egész szabimat a szüleimnél tölteni (pusztán spórolási és manipulatív szándékkal), mert cserébe azt érzem, átléptem a saját igényeimen, és legalább olyan fáradtan kezdek a munkás hétköznapoknak, ahogy tavaly hátrahagytam őket. hogy ugye hol vagyok én a saját sztorimban... mióta elköltöztem extől, rákaptam az ízére, és jó volna ezt még a kapcsolatomba is behozni - erre simán feladtam ennyi időre. öreg hiba, tényleg.

és amiket igen

hogy hatalmamban áll a nemszeretem dolgokat átkeretezni, még ha épp nem is látom, hogyan.

dolgok, amiket nem szeretek

utálni a munkámat, gyomorgörccsel, kapkodva feküdni le, egész nap korlátozva érezni a szabadságomat, tartogatni a pisit, inkompetensnek érrzni magam, miközben úgy kell tennem, mintha tudnám, mit miért csinálok

a rémálmokkal telezsúfolt éjszakákat

a szinte folyamatos kialvatlanságot, az emiatt csökkentett módban működő logikámat és memóriámat, meg a nyűgösséget

egyedül enni

folyamatosan kattogni, irreálisan szorongani, állandó stresszben létezni

az eltervezett dolgaimat nem csinálni, emiatt bűntudatot érezni

ezekről a dolgokról másoknak panaszkodni

...

orgazmus

az továbbra sincs. de most már csak kevéssé hiányzik, és nem érzem, hogy embert tudnék ölni.

ellenben vannak érdekes, mégújabb tapasztalások.

felőlem naponta kísérletezhetnénk.

vagy mondjuk naponta kétszer...

nagyon messze van az a szombat este...

sok-sok

terv, kis türelmetlenség,

közben viszont a legnagyobb szükségem a chill hozzáállásra volna.

meg hogy ne utáljam annyira a munkámat, mint amennyire mostanában. a munkám jó. a munkám jó.

a munkám...

mehh.

ja,

és rádöbbentem, mennyire nem olvasok könyveket. de hogy így már sose.

ez tűrhetetlen, asszem.

rémlik, hogy a listámon ez is szerepel, csak valahogy...

de most meghoztátok a kedvem.

lassan.

meglátjuk.

plusz

muszáj elmesélnem, hogy tegnap este még építettem egy minihóembert, 

de mára valaki szétbarmolta.

update

holnap háromból vizsgázik, tessenek drukkolni neki!

cukilakótársnak meg egyfolytában.

fáradtság

az volt. nagy-nagy fáradtság. valóban úgy történt, ahogy jósoltam: mára lendültem bele.

még van egy kör ágyneműmosás (már nincs hova teregetni), meg a szobám egy csatatérre emlékeztet, de a kinti szekrényt teljesen kitakarítottam-átpakoltam például (lett egy rakás helyem). a maradék holmit majd jól cipős dobozokba dobálom, a szemetet meg zsákba, és mára köszönöm, ennyi.

azt mondjuk nem értem, hogy ha ünnepek előtt kitakarítottunk, aztán hazautaztunk a legutóbbi hétvégéig, honnan ez a sok kosz... de szerintem ráér már hétfőig. addig próbálom ignorálni, hogy zavar.

fájó szívvel leszedtem az ünnepi díszítést is.

meg kidobtam a halott növényem. (minden jószándék ellenére sikerült kinyírnom egy korallvirágot, pedig azok szívósak. állítólag. biztos érezte, hogy igazából nem szeretem, és el akarom passzolni másnak. (biztos. a folyondáros akármi viszont fél éve ül egy befőttesüvegnyi vízben, és köszöni jól van...))

jártak itt a tulajék, és megnézték végre a radiátorokat (tudniillik, egyik szobában sincs 20-nál több fok sose), holnapra szerveztek valami szerelőt.

a csövek melegek, de ennyi. (igen, idáig mi is eljutottunk.)

(ugyanitt hideg ingyen elvihető.)

cukilakótárssal cseverésztünk sokat-sokat, mindkét nap, az jó volt. kaptam tőle raffaellót, az is.

tegnap este negyven percet sikerült beszélgetnünk a pasival, úgy, hogy max tíznek tűnt (éljen a viber, így nem egy vagyon), mire ma random megjelent az ablakom alatt.

(ha nem látnátok az összefüggést, íme: említeni kell a legutóbbi szexet, meg az azelőttit, hogy mi volt benne a jó, meg mennyire, és el kell még hinteni később, hogy kívánjuk. egyből jobban hiányol majd, és nagyobb kedve lesz soron kívül találkozni.

a hétfő estémet is vele terveztem, ő viszont a keddet, amiből sikerült kihozni, hogy mégis áthívjon már hétfőre.

meg aztán keddre is, bár azon nem mesterkedtem.

igazából erre az összefüggésre csak ma jöttem rá én is, szóval amikor szexuális dolgokkal operálok, az mind őszinte, hátsó szándék nélkül, de bámulatos, milyen hatása van.

exnél nem működött sose, semmilyen formában.

őt meg nem vagyok hajlandó tudatosan manipulálni.

de azért wow.)

a mai megjelenése majdhogynem kínosabb volt, mint amennyire örömteli, mert 1: este, mikor beszéltünk, még azt terveztem, hogy korán fölkelek, de a nagyon hosszú, intenzív rémálmokkal teli éjszaka után semmi kedvem nem volt, így épp csak hogy felébredtem, mikor hívott, 2: szanaszéjjel volt minden dobálva, de szó szerint, még tőlem is szokatlan módon, plusz kivételesen nálam volt kiteregetve, 3: szőrösen, zsíros hajjal, fogmosás nélkül kellett kirohannom beengedni.

menthetetlennek tűnt a helyzet. persze muszáj volt benéznie a szobába, persze kiröhögött, persze jól szégyelltem is magam... (és jól eszembe jutott, hogy a szakításnál a fejemhez vágta, mennyire nem csinálok semmit a munkán és az alváson kívül, pedig őt úgy érdekelné, mi van még bennem...)

elsétáltunk kávézni, kicsit megszeretgettem, aztán próbáltam túltenni magam a megrázkódtatáson.

nagyon cuki, hogy bár nem pont erre járt, tett utána egy nagyobb kitérőt, csak hogy láthasson és meghívhasson egy kávéra,

de azért na.

persze a gesztustól odavagyok teljesen.

megdöbbentő új élmények

a vadiúj telefonommal képes vagyok posztokat írni. e-maileket olvasni. valószínűleg a facebook üzeneteimhez is hozzá fogok férni, ha egyszer végre a végére jutok az apprendezgetésnek. sőt, az eddigi viber felület egyszerű szövegbuborékjai után - pl matricák helyett értesítés arról, h matricát kaptam volna, ha letöltöm a frissítést, ami nem fért rá a telefonomra, smiley helyett kiírva, hogy (smiley), így, zárójelben, betűvel - most mindenhol cuki animált állatkák meg színes kis ábrák egy szivecskés lufis, felhős háttér előtt.. mit is mondhatnék.

persze lehet,hogy a telszámokat végül nekem kell egyesével átírogatni, a google fölösleges szarjai kilőhetetlenek, a billentyűzetet még szívből gyűlölöm, és egy rádióadót se hanlandó fogni (még. elszánt vagyok), de ez egy egészen más dimenzió, és csak arra vár, hogy felfedezhessem!

aztamindenségit

milyen gyönyörűen esik a hó!
ki tudtam szaladni egy cigire, úgyhogy most fülig ér a szám..

arra mondjuk még nem jöttem rá, hogyan sikerül minden egyes kib---t alkalommal elérnie a családozásnak, hogy menekülhetnékem legyen, meg egy rakás izének érezzem magam. hogyan?! rejtély. tök mindegy, mennyit változott a dolog előnyére, a vége mindig ez: hogy egy rakás szerencsétlenségként nézek magamra, és átmenetileg teljesen elveszek.

29 éve anyám nyer. pedig nem is direkt csinálja.

kb 7 éve igyekszem tudatosan ellenállni.

és mégis.

ha tényleg lenne újévi fogadalmam,

akkor az valami olyasmi lenne, hogy még jobban kiszűröm a defektes vagyok érzést. de még ez se megy. 

(önirónia, level 1000, mert amúgy nyilván minél távolabb kerülök a családozós megrázkódtatástól, és minél közelebb a semmi különös fajta hétköznapokhoz, annál nagyobb baromságnak, sőt, műbalhénak fog tűnni az összes ilyen para, az összes súlytalan kérdés, amibe kapaszkodva hajtogatom, hogy gáz vagyok.

kivéve az orgazmusost, azzal nem tudom, mi lesz...

persze dolgozom rajta, hogy ne zavarjon.

de azért azon is szeretnék dolgozni, hogy valahogy máshogy is menjen.

a kettő meg üti egymást.

hm.

ja, tudom, ilyenről nem illik írni.

de speciel ez az egy kérdés, amit tényleg szeretnék már orvosolni és lövésem sincs, hogyan. pammparamm.)

a cukormáz alatt

természetesen valami továbbra is ágál bennem az önálló, felnőtt és felelősségteljes élet ellen. de nagyon.

az úgy van, hogy ma aludtam délig. jó, hát volt egy durva hajnali körutazás, mert pasi dolgozik, szóval hajnali 6-ra(!!!) már túl voltam egy gyorsbaöltözzünkfel-induljunkel-qrvahidegvan-szívjunkelegycigit-busz-fagyottpuszi-metró-másikmetró-holatroli-qrvahidegvan-atrolinisqrvahidegvan-itthonisqrvahidegvan-nekemkellbemelegítenemazágyam körön. 

a pasin és anyámon kívül senkivel nem kommunikáltam, és beszippantott az internet. nem volt kedvem semmihez. illetve hazudok, mert semmitteni volt kedvem, csak a közérzetemnek nem tett jót.

itt ültem a szétdobált, utazásból csak lepakolt cuccaim közepén, fázva (a szobámban nincs fűtés, ha a meleg csövet leszámítjuk), és 

nem

csináltam

semmit.

se edzeni menni, se hajat mosni, se pakolászni, mint ahogy eredetileg terveztem, de még az új telefonomat rendesen üzembe helyezni se voltam hajlandó. egy idő után a kajás tálcám is itt ült velem, de ennyi.

és este van. egy fürdőszobás kör után valószínűleg újra aludni fogok.

mondanám, hogy kiábrándító, ha nem tudnám, hogy a családozás minden fejlődés ellenére is totál megborít, ahogy mindig. a genya lakótársam puszta jelenléte is, mert magamra kell csuknom a szobaajtót. másfél hét máshol levés után sehogy se találom a helyem itthon.

kelleni fog pár nap egyedül, amit tényleg magamban töltök, és akkor fog újra beindulni az élet.

most persze két nap kőkemény meló jön, mert mindenki nyűgös lesz a szünet után, beleértve engem is, max hazaesek aludni. szóval majd szerdán tovább akklimatizálódok, és csütörtökön kerül sor az első értelmes, tevékeny napra.

értelmes. tevékeny. mért nem lehet minden napom ilyen? ha ma este meghalnék, vajon nem érezném-e kihasználatlannak az időm?

persze hogy de.

csak az én életem így működik.

elveszett napok. mert újra meg újra elveszítem a fonalat.

na majd idén. tovább dolgozom ezen a kérdésen, és akkor.

egy darabig kevesebbet utazom haza. persze a pasihoz sokat (remélem), de igyekszem folyamatosnak érezni a napokat mégis. néha sikerül.

na jó, bakker, most már tényleg kikapcsolom a gépem, és megcsinálom a feltétlen muszájokat.

holnap pedig remélhetőleg hajlandó leszek előre gondolkodni, tervezni is, lesz kieső időm, amiben leírom, és akkor később csak csinálni kell a beütemezett pontokat. 

a múltkori olyan szépen bevált... (még sütit is sütöttem, pedig az benne se volt.) 

nem akarok túl sokszor futni magam után, azt se, hogy váratlanul érjenek a helyzetek, felkészületlenül akár egy nyavalyás vasárnapi zárvatartás vagy egy szülinap, vagy azon kapni magam, hogy szalad a lakás és minden cuccom koszos. nem akarom, hogy messzinek tűnő dolgokról későn essen le, hogy addig már nem lesz időm foglalkozni velük.

ez lehetne mondjuk egy újévi fogadalom is, ha hinnék az ilyesmiben. de inkább abban hiszek, hogy kitartóan kell próbálkozni, és előbb-utóbb majd nem is értem, mi volt ebben a probléma.

lábjegyzet: ugyanitt természetesen frusztrált vagyok minden kimaradt orgazmustól. mert amúgy nekem ezzel komoly gondjaim vannak. és most megint épp azzal kísérletezek, hogy ha nem használom a saját kezem, se szex közben, se amúgy, akkor hátha a testem megtanulja az orgazmust végre a szexhez, azon belül is a másik emberhez kötni. egyszer már nem jött be, mivel sokkal előbb leszek elviselhetetlenül frusztrált, mint hogy tanulna belőle bármit. de mégis hogy változna ez a dolog, ha nem próbálkoznék?

szóval nagy kísérletezés folyik, megint, ami ad némi pluszt az amúgy is bizonytalan hangulatomhoz. (anyámék után mindig, a legjobb szándék ellenére is egy rakás kakinak érzem magam, és visszatér a szégyenkezés meg a depi.)

izgalmas, nem mondom, új érzések, új behatások... de azért az orgazmus az mégis csak orgazmus. 

rémes, hogy még ez se megy csak úgy, és ezen is képes vagyok kiakadni, hogy miért nem.

a másik, meg nem fogadott újévi fogadalmam, hogy megbarátkozom ezzel a hiányosságommal, és soha többé nem rágom magam miatta.

pasim

különben néha elgondolkodom, hogy most akkor szeretem? vagy nem? most ez az? tökre fogalmam sincs.

nagyjából egy mondatban össze lehet foglalni kettőnk lényegét:

ez így most jó lesz.

ezzel nem tudok mit kezdeni. mi az, hogy jó? és hogy jó lesz? egyszerűen csak tök oké az egész, mi, ketten. mintha passzolna, aminek kell, működne, amennyire kell, lenne jövője, ahogy lehet.

(ne tévesszen meg senkit, hogy folyton problémázok, attól még ilyen...)

ő úgy fogalmazott, hogy egyszerűen csak jó velem, mindenhogy, és ez a kapcsolat köztünk egészséges. és ami gond, az sem az igazából.

értitek. itt van valami jó, végre - és akkor most ezzel mit kell kezdeni?

nemértem.

pasi

nagyon furi volt a szülői házban lenni együtt. idegen érzés, de izgalmas is. a maga módján halál természetes. meg klassz. meg wow.

tegnap este pedig azt mondta, szeret. végre minden előzmény nélkül. a jóéjtpuszim után. csak úgy.

félek beleélni magam.

de talán ideje volna.

végülis szerintem szeretem.

éjjel egyből azt álmodtam, hogy lett egy gyerekünk, de nem mertem megmondani neki, aztán, mivel az anyukája aláírása is elég volt hozzá, titokban összeházasodtam vele, majd bepánikoltam, hogy ha kiderül, el fog hagyni, és épp azzal küszködtem, hogy tálaljam az igazat, hogy ne haragudjon meg érte nagyon, amikor kelni kellett.

nem, kicsit se félek tőle, hogy túl sok leszek neki és el fog hagyni újra, á.

új. év.

az összefoglaló második fele nem azért lett kicsit elnagyoltabb, mert ott már nem történt semmi érdemleges, hanem mert 1: hirtelen rettentő tempóban történt 2: számolhatatlanul sok dolog, és 3: mire oda értem az írásban, megérkeztek a hugomék, és a vállam fölött rinyáltak, hogy csináljuk már a bólét meg mindjárt sütni kell a húst és hagyjam már ezt abbaaaa....

a szilveszter: tesók, unokatesók, vőlegények, kilencen voltunk. totál véletlenül, mert kiderült, hogy idén egyikünk se megy szilveszterezni. semmit tenni meg együtt is lehet... 

hát a kicsit összejövünk, az úgy nézett ki, hogy egy hadsereget is meg tudtunk volna etetni (virslifőzésre például már határozottan nem került sor), lásd: "csak gyorsan összedobtam egy hidegtálat indulás előtt"... (kaszinótojással, tormás sonkatekerccsel, húsz főre, nyilván...)

meg tatárbifsztek (és végre meg mertem kóstolni), szendvicsek, tűzött-töltött malachús a grillen, házipálinka, jéger, narancslé+campari, youtube videók, visítva röhögés, tűzijáték, tánc.

"-te, a malac akkor jó, ha parázslik alatta?

-aha

-akkor mi az a kisebb tábortűz a teraszon?"

a srácok kicsit meglángolták. de jó lett.

mondjuk kis unokatesómmal nagyon beválasztottuk a kihúzott kanapét, hajnali fél háromkor még fölöttünk álltak a fiúk összekapaszkodva és az Akácos utat énekelték.

(amíg nem kapott az egyikük egy sms-t az emeleten aludni próbáló csajától, hogy "hagyjátok abba az éneklést és gyere lefeküdni". akkor végetért az este.)

elsején a szokásos családi ebéd, csak végre a kishugom pasija és az enyém is megérkezett. (szilveszterkor dolgozott szegény.) két kölök hiányzott csak, mert elmentek haverozni, így tizennyolcan voltunk. hatalmas eufória és chill egyszerre, isteni kajákkal, sétával a qrvahidegben, sok-sok csókkal és öleléssel és nevetéssel, korai kidőléssel és szigorúan külön szobában alvással.

a pasimat teljesen felhúzta, hogy másfél napig csak ruhán keresztül tapogathatott lopott ötpercekre (anyám és a szabályai), alig várta, hogy végre itthon legyünk és kettesben, úgyhogy volt értelme, nagyon is...

másodikán kiélveztük még, hogy anyám csinált nekünk reggelit, ebédelni is csak le kellett ülni, amúgy meg társasjátékoztunk, pihengettünk, aztán befutottak nagynénémék, úgyhogy a pasim most már mindenkivel találkozott a szűkebb családból. ők felcuccoltak minket Pestre, ledobtuk a táskám, vettünk kenyeret és irány hozzá. végre.

nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez a másfél hét nagyon gyorsan elrepült, és alig-alig szólt a pihenésről, pedig az lett volna a terv. de ami pihentető volt, az legalább kárpótolt a többiért.