help

avagy varrónő wanted. 

vagy méretes varrónő, vagy női szabó, vagy (jó!) ruhajavító, én nem is tudom, mi kéne.

ha van bevált emberetek, ajánljátok légyszi!

(nagyonlégyszi, tényleg!)

volt ugye az esküvő, ahova illik két ruha, s mivel ez kétnapos volt, ide három. én eleve nem varattam, mert az egyetlen varrónő, akit tudok, anyámék szomszédja, azaz vidéki. volt már a szekrényemben pár alkalmasnak tűnő darab, csak a fő szertartásra gondoltam szerezni újat, hogy majd azt meg egy régebbi turikincset magamra igazíttatok, annyi vidékre járás belefér.

mivel egyik boltban se találtam semmit, bepróbáltam a háemes rendelést: választottam hatot, valamelyik csak jó lesz alapon. (életemben annyit ruhára egyben nem adtam még ki, atyaég.)

meg is érkezett, jó is lett pont a (legdrágább) szerelemdarab. persze levágatni-bevetetni ebből is kellett, úgy "jó".

na, és itt jött a cifraság: az anyámszomszédja varrónő férjénél random találtak egy agydaganatot. (wtf, értitek, hogy egyik pillanatban még így minden oké az életetekben, vacsoráztok, a köviben kiejti a kanalat a kezéből és rohantok vele a kórházba, pár nap és már ilyenre műtik... ezígymi, kedvesuniverzum, tényleg.)

nade, ennek nyilván az lett a gyakorlati vonzata, hogy kereshettem újat, igen-igen közel a dátumhoz (bő egy hétre). 

(anyám és hugom két ruhája, kishugom menyecskeruhája fullosan nála készült volna, meg a menyasszonyi ruha válla is - nagy véghajrával, de egy ruha kivételével mindent megcsinált "csakazértis" szegény. ja, egy nyakkendő is elmaradt, de kb ennyi.)

a melóban ajánlottak egyet, el is vállalták, drukkoltunk is, hogy jó legyen.

nem lett.

utazás előtti este még egy órát ültem náluk, mert túl szűkre húzták A ruha derekát. kivágták, bevarrták, így nem jó, úgy nem jó, gumi, nemgumi, részben gumi... 

nahh, végül hordható lett (bár a folyamat közepén szebb volt, mint a végén), de gondolhatjátok.

hulla voltam, kellett a ruha, megcsinálták, kispénzért, bárki hibázhat, mondom jó, f.szom, mindegy.

a másik ruhánál is azt éreztem, valami nem stimmt, de mondták, hogy annak ilyennek kell lennie, én meg, szokás szerint, meggyőzhető vagyok bármikor, hogy csak én érzékelem rosszul a bármit (heló, gyerekkor!), s amúgy is a főruhával voltam elfoglalva.

itthon persze, amikor volt tér jobban megszemlélni, rájöttem, hogy hát nem szűkítették be az alsóruhát, csak a külső réteget, az volt olyan fura. basszus, értitek, hát ki csinál ilyet?! kinek jut eszébe egyáltalán, hogy ha megbízást ad, hogy vegyenek be belőle, félig fognak csak?

na, itt már sírva röhögtem, lett egy sztorim megint, okk, van másik ruha, hugomé se lett meg, ez egy ilyen eski... legalább kevésért cseszték el, meg a főruha felhajtása jó lett.

aztán tegnap, ahogy tettem mosásba, eszembe jutott, hogy ez hagyta el a számat, mondom, megnézem már azért... és olyan egyenetlen, hullámos, csúnyán szegett kókler munka, hogy mégilyet!

sohase többet oda (se) megyek, ahogy az előző próbálkozásom helyszínére se, pedig ez egy másik banda. (ott anno egy szoknyát ki is kellett kukáznom, annyira nem azt kaptam, amit kértem.)

szóval kettőböl kétszer így jártam Budapesten.

felhajtandó, beveendő, új varrást igénylő darabjaim viszont vannak, egyre többen. meg szoknyát is szeretnék, csak ilyen kis egyszerűt, egy már meglévőt másolva...

szóval help!

tudtok-e a fővárosban (vagy környékén) szépen (és megfizethetően) dolgozó ruhajavítót és-vagy méretes varrónőt/férfit/mitudomén?

újasszonyos

nagyon-mindenhogyan férjhezadtuk a kishugomat. döbbenet, mennyien szeretik őket, milyen bulit tudnak csapni, és hogy ebben mennyire elfárad az ember. 

na de olyan jó, hogy ennyire boldogok...

unokaöcsém

most kétéves, és nagyon nagy forma.

be nem áll a szája, bár a szigorúan vett rendes szókincse kimerül az 'igen, nem, aha,  papa, pók, papagáj'-ban. 

ettől még kiválóan megérteti magát, elsztorizik mindent, és olyan kis okos, hogy woww. 

(pasigyerekének, mint kiderült, fel se tűnt, hogy ez a kisfiú még nem beszél rendesen. persze mi, felnőttek mindig egyből reagáltunk - "fordítottunk", kommentáltunk, válaszoltunk, visszakérdeztünk, így teljesen természetes volt, hogy minden halandzsát értett, meg gesztikulál, mutogat is a kis fickó rendesen, de ez akkor is vicces.)

minden férfi családtagot papának, minden nőit patának hív, 

és, kis túlzással, a reggeli cicizés után máris megjelent a szobánk ajtajában, hogy "pataaa!", hogy aztán este úgy kelljen erővel kicipelni onnan. 

mindig ott kellett lennie, ahol mi voltunk, mindig akarta ő is csinálni, amit az gyermek, de legfőképp persze az én figyelmem kellett volna nagyon, hogy a világ dolgairól alkotott összes véleményét elmesélhesse.

voltak ugyan összekoccanások a játékai felett, de azért egyemmeg, kölcsönadta őket, osztozott rendesen. (a másik is persze.)

(bevonni viszont mindig, abba, amit az ötéves szeret, hogy az se kerüljön hátrányba, az fú. megizzasztott rendesen.)

persze ha a kishugom ott van, aki a keresztanyja, megszűnök létezni,

de különben irányomba is igazi nagynéni-szerelem van, 

szóval awww, totálisan.

szeretgetve volt ő is tisztességesen, élvezte a sok kalandot meg formálódott ő is nagyon, szóval nekünk, felnőtteknek mindkét részről megérte a sok szívás és alkalmazkodás.

ajj, tényleg annyira kis édesem...

poszt-nyaralós hosszúposzt

hazaértünk.

az első hét gyerekezős volt a hugoméknál. gyönyörű kert, kölyökkutya, unokaöcsém... mondjuk az első 3 napra mindig csak a pokoli jelző jutott eszembe.

úgy éreztem, mindig, de mindig rajtam lógott az öt meg a kétéves (egyke) is, és persze egyszerre akarta a kizárólagos figyelmemet, versengve, féltékenyen. 

(miközben nekem ugye nincs is gyerekem, haha. okozott "némi" nehézséget a dolog... két- vagy többgyerekesek, hogy csináljátok?!)

(legviccesebb az volt, mikor a kertben hesszeltem velük, mert akkor a kiskutyi is ugyanezt akarta még pluszban, szintén kis szeretet- és figyeleméhes.)

és persze a pasi is megint hozta a "nincs jelen rendesen és észre sem veszi" formáját, minden előzetes ígérete ellenére, amiből napokba telt kivitatkozni. (volt, hogy annyira összevesztünk, hogy elhagytuk a frissen vett nyolc zsömlét, százas zsepit és csomag szalvétát a kassza és a kocsi között.)

abban segített ez a hét, hogy méginkább megértessem vele, mit csináljon máshogy és hogyan, az biztos.

emellett számomra borzasztó nehéz volt egy másik család intim szférájában lenni - hiába mondják, hogy érezd otthon magad, ha neked az otthon, mint fogalom valami szent, privát, sérthetetlen tér... nomeg nem szólsz, nyúlsz bele semmibe jószívvel, mégis valaki más rendszere, na.

közben nem csak emiatt volt diszkomfort érzetünk - hanem, hát, nos, ... kosz volt. mondta ugyan hugom, hogy a gyerek-suli-miegyéb miatt kupi lesz, de ez nem (csak) kupi volt, hanem kosz. olyan, hogy így nem mered szóvá tenni, csak zavartan pislogsz leginkább, és ami nem a mostanábannemvoltidőnk tipusú, hanem afféle 'máshol van az igényszint' dolog.

nem ártott azért a gyerekeknek, csak minket zavart nagyon a pasival.

felajánlottam ugyan, hogy ha már úgyis pont megjött (ja, mert nyilván telibemenstruáltam a hetet), otthon maradok a strandolásból, és kitakkerolom a házat, de elutasították, aztán... aztán harmadik nap, mikor még mindig ugyanott voltak ugyanazok az ételmaradékok a pulton, amik az érkezésünkkor is és már nem volt hova tenni a bevásárlást a hűtöben, csak elkezdtünk merni "belenyúlni" a dolgokba, kidobálni a romlottakat, elmosni, ami már az érkezésünkkor is koszos volt, a konyhai kuka tetején gyűjtött koszos pelusokat is inkább beledobálni, felülbírálva, hogy "mi így szoktuk"... a végére ki is porszívóztam fullosan, ha már. 

utólag nagyon bánom, hogy nem mertem/tünk korábban, túl sokáig éreztük úgy: csak nem mondjuk-éreztetjük vendégségben, hogy "figyimár, dzsuva van"... valahogy ez a része ilyen kínosan-bénán sikerült nagyon.

nehézség volt még az ágy - most ilyen felfújható átmeneti kétszemélyes vendégmatrac volt, amiröl mindenki azt hitte, hogy jó lesz, de sajna nem. a közepe puklisodott, fájt rajta az ember dereka, minden mozdulatnál csikorgott-nyekergett, és ha felkelt róla valaki, még legalább öt percig ezt csinálta, megdöbbentően hangosan. volt egy kis sima matrac is, azon szerettük volna altatni a gyereket, de az nem volt jó neki, mert ott nem tudtuk volna úgy átölelni, szóval az elején a pasi, aztán én lettem az áldozat, aki kínlódhatott, óvatoskodhatott. közben egymásnak is nagyon hiányoztunk persze.

erről senki nem tehetett, nyilván, de hát egy hét ilyen kényelmetlenül azért embertpróbáló.

legalább éttermezős-rendelős hét volt, így eleget lehettünk a kölykökkel - xtra figyelmet igényeltek, hisz mindkettőnek nagyon strapás volt venni az akadályokat.

ügyik voltak amúgy, eleve elvoltak már egymással egész jól, aztán a hét második felére belejött mindenki mindenbe, és ők is rendesen összeszoktak.

sőt, a végére már a mienkgyerek is képes volt elfoglalni magát, ha épp egyetlen felnőtt kizárólagos figyelmét se tudhatta magáénak, ami tőle, mindenki egyetlen kis királynòjétől nagyon nagy dolog.

a szúnyogokat is pont leirtották, és még a kezdeti állandó kutyabalesetek (annyira baba még, hogy kapkod-karmol folyton) is elmaradoztak szépen, pedig az reménytelennek tűnt... 

az idő is király volt végig, a konfliktusok is kezelhetőek, a programjaink is jók.

szóval oké, most inkább a nehézségeket részleteztem ki, de ez egy nagyon jó nyaralásnak számított, minden meg lett oldva, az gyermek mindenkit és mindenki által szeretve, élményekkel csordultig telve érkezett haza...  mi (főleg én) nyilván kipurcanva - node másnap meg nekiindultunk kettesben is, egy kedves vidékre, ahol két éve is voltunk, és varázslatos módon, az utolsó pillanatban jött össze... és ott kipihentük a fáradalmakat.

az romantikus volt, emberlétékű és kellemes. 

(csak nyilván kevés.)

szóval, ha nem is ez hallatszik ki a posztból, nagyon hálás vagyok, és szuper két hetet tudhatok magam mögött összességében.

#mégilyeneket