másfél hétig pecóztam nála egyhuzamban, ami egyfelől nagyon fura volt, másfelől meg el se tudom képzelni, hogy a francba fogok meglenni újra itthon, nélküle... a létező legcsodásabb férfi, akit ismerek...
DE.
néha az volt az érzésem, nem tudunk mit kezdeni egymással, csak úgy vagyunk egymás mellett, és ez nagyon-nagyon rossz volt...
még rosszabb volt, hogy képes voltam egy egész hosszú szexet végigszínlelni, aztán meg mégis bevallani, hogy hazudtam, aztán majd' belefulladni a feszkóba, ahogy ülünk egymás mellett kussban és sorra szívjuk a cigiket.
a kialvatlanság, munkahelyi feszkó és pms kombóra tippeltem, meg hogy ugye alapból végigbetegeskedtük az egészet... mi másért éreznék falat kettőnk közt, meg csinálnék ilyen butaságokat?
de aztán mikor később is éreztem, hogy heló, fal van meg távolság... nos akkor pont belefutottam a pillangócsinálóba, kétszer is, és elkezdett bevillanni az a cinkos közelségérzet, ami kettőnk között volt a pasim előtt... bevillanni és hiányozni...
és arra jutottam, hogy a pasim hiába hordoz a tenyerén, mert az róla szól, a saját úriemberségéről, de közben hol vagyok én a történetben? mintha csak kipipálta volna a barátnő projektet, és akkor mostmár ezzel nem kell foglalkozni... rengeteg dolgot tesz értem, de tényleg, és tudom, hogy ezt aztán senki nem csinálná utána, viszont mégse érzem a lelkesedést... nem érzem, hogy benne van ő is, ahogy én.
kiszolgáltatottságot érzek, leginkább, mintha még nem döntötte volna el, hogy beleengedi magát, avagy sem, kell-e neki ez az egész... miközben én meg jobban benne vagyok nála.
már megint jobban benne vagyok valamiben, mint a másik, pedig ha valamit, ezt nagyon nem akartam, soha többet.
de ha meg nincs benne rendesen, érzelmileg, akkor semmi értelme az egésznek, és fölöslegesen hagytam ott a korábbi dolgaimat... a kocsmázós, félismerősös, pillangócsinálós estéket legalább ismertem, az egészért csak én voltam felelős, senkire nem kellett tekintettel lennem... lehet, hogy sokszor szar volt, de az enyém.
na és ez kezdett nagyon hiányozni most, ami egy ordító felkiáltójel, hogy vonulok ki én is érzelmileg...
na és akkor ezt jól megmondtam neki, némi alkohollal megtámogatva.
és ő csak nézett, és kiderült, hogy jól éreztem, és mégse csak a kialvatlanság, munkahelyi stressz, pms...
és akkor én még magyaráztam, hátha jobban megérti, mit szeretnék, de ő arra se tudott mondani semmi megnyugtatót.
és akkor nagyon szomorú lettem.
majd valahogy, ezt se tudom, hogy, lassan kiderült, hogy mit is gondol erről, meg a miértekről, és sikerült tisztázni, hogy mi merre, meg hogy ez így akkor nem jó és mért nem és hogy kéne, és mivan, és mondott olyanokat, hogy sokkal többet érez, mint amit én gondolok, meg hogy a dolgok nekem szólnak és nem egy aktuális barátnőnek, aki bárki lehetne...
és jól hazamentünk, kidőltünk,
és hajnalban megjött.
vicces dolog a pms...
úgy tűnik, a nagy "megfogjönni" hisztik mégse légből kapott faszságokról szólnak, hanem a rendszerben bujkáló rejtett problémákat nagyítják föl és fokozzák ütközésig,
mert erre magamtól sose jöttem volna rá (tudniillik, hogy mi bajom), és főleg nem lettem volna képes ilyen szépen megfogalmazni, kimondani és átbeszélni vele.
vagyis sose derült volna ki, hogy tényleg csak félig van benne érzelmileg, mert nem bízik és mert nem képes velem jövőt tervezni, amíg nem biztos benne, hogy helyrehozza az egzisztenciális bonyodalmakat.
vagyis sose tudtuk volna tisztázni, hogy ha nem engedi bele magát ebbe az egészbe érzelmileg, akkor később nem lesz releváns a sok egzisztenciális bonyodalom, mivel addigra már nem leszünk együtt.
jó, hogy ez kiderült, jó, hogy meg tudtuk beszélni...
de a katarzis elmaradt.
tudom, hogy vele akarok lenni. ő is velem...
de vajon az érzelmeink is tudnak-e erről?
vajon most mi lesz?
vajon helyrejön-e megint minden?