globálisan

meg most megint épp inkább rossz, mint jó, hatalmas hullámokat vetek, az arcomba tolódtak olyan dolgok, amikre máskor gondolni se nagyon szoktam, a munka se olyan jó, bizonyos szempontokból jobb a korábbinál, de csomó minden miatt meg nem tetszik, egyre nehezebb reggel bevánszorogni, a pasival az életünk is tele van nekem nemígyszeretném-ekkel, a gyerekes téma is hirtelen brutál súllyá változott...
egészen mást vártam magamtól, valami olyasmit, hogy tudok ezekkel boldog lenni, aztán lehet, hogy mégse tudok.
kevés, túl kevés, más dolgokból meg túl sok.

mindenesetre még kap egy esélyt a magyarázat, hogy az elmúlt hónapok megterhelő változásai ráztak szanaszét. nem fogok most kapkodni a zavarosban.

nem feltétlenül látszik amúgy irl, csak valami nagy-nagy fáradtság (szinte konstans fáradt vagyok), kedves vagyok ugyanúgy, szoktam nevetni is rendesen, működni látszom,
mégis, jól esik most kimondani, amit amúgy nem lehet.
hogy nem vagyok jól.
és hogy még nem tudom, hogy leszek.

vizsgaidőszak van

az első. nem mondom, hogy így képzeltem - nagyon mélyre nyúlt, nagyon megbolygatott, szanaszét sírtam már magam magamon.

az istennek nem sikerült leülnöm tanulni, beadandót írni, tologattam az időpontokat - node így is csak túlestem az elsőn. lehet, hogy még görbülni se fog, de akkor is, nagy dolog ez nekem, amiatt, ahogy állapotokba kerültem, reménytelennek tetsző, nagyon utált, kezelhetetlen mindenfélébe.

sőt, túlestem a sulis kiscsapat előtti színvalláson is, már ami a gondjaimat illeti.

most ìgy nem tudom, mi lesz, győzködöm magam, hogy jó ez, ha nyögvenyelős is, de haladás az úton.

szeretnék egy jó (jobb, vagyis avatottabb) pszichológust majd, nincs mese, muszáj leszek.
meg egy másik, zavartalan személyiséget is, csak olyan opció nincsen.