és akkor a döntés az, hogy

nem megyek.

indokokatlan clickbait cím meg rulez.

ja és suli, meg aktuális fennforgásos dilemma

ma hajnalban végre bekerült az utolsó két vizsgám eredménye is neptunba (nem siette el a néni),  szóval első év hivatalosan is pipa, jöhet egy boldog felező-hurrá!

a másik, a fennforgás pedig (már semmi kedvem ezredik külön posztba írni), hogy pénteken a találkozás alatt random feldobták a csajok: menjünk Párizsba ekkor és ekkor (jövhéten), három napra. minden olcsó, még kevesen vannak, tök jó lesz.

lelkesedtem, a covid miatt maradt is (szerintem) elég pénz a számlámon, másnap meg is kérdeztem a pasit is, mondta, hogy jó. meg is vették nekem is a repjegyet.

erre tegnap este, miután megint gyerek nélkül voltunk, szólt a pasi, hogy ő most gondolkodott, és arra kér, hogy ne menjek, az se baj, hogy bukjuk a repjegy árát.

sorolt mindenféle érvet (korona, pénz, szabadság, tervek, karantén, ...), volt, amivel vitába szálltam, volt amivel nem, 

sírtam is, utána egy mondatom miatt jól össze is vesztünk...

és hát most nem tudom, hogy mit csináljak, mert egyrészt úgy érzem, többet nem lesz ilyen lehetőségem és nagyon szeretnék is menni, 

másrészt viszont a pasi a társam, akivel igyekszünk arra szövetkezni, hogy közös életet éljünk közös döntésekkel, és ilyenek miatt én anno rengeteget nyüstöltem, erre ő ne mondhassa, hogy most szerinte nem fér bele, és majd máskor, alkalmasabb időben utazhatok, meg majd utazunk is együtt? pont most, ezekben a zűrös időkben, amikor nagyon mély beszélgetéseken vagyunk túl jövőről, házasságról is, igen közel kerülve egymáshoz, amikor még ebben a veszekedésben is közel maradtunk, pedig?

és sajnálja, hogy nem tudta akkor mondani, de a gyerekezős helyzet miatt valahogy nem tudta átgondolni rendesen. azt modta utána, hogy akkor is fog örülni, ha megyek, meg akkor is, ha nem - de persze egyáltalán nem akarja továbbra sem, egyértelműen látszik, hallatszik.

és akkor ez így most nagyon tré.

hogy kell ezt jól eldönteni, hesteg.

(említettem már, hogy nagyon sűrű ez az időszak, tényleg?)

a korona-sztori fricskája

végül nem tartották meg a vasárnapot, és milyen mázli,
mert apám aznap (azaz tegnap) reggel úgy ért haza melóból, hogy rosszul van,
délutánra 39,5-ös lázat produkált és bevörösödött a lába,
ügyelet, haza, gyógyszerek, ügyelet, kórház, haza sorrendben végigszenvedték az egészet hajnalig.

jó esetben "csak" orbánc, rosszabban trombózis (a háziorvos szerint, aki lelkükre kötötte, hoy ha kell otthon is, éjjel is hívják, neki annyira kétesélyes).

remek-remek.


(emlékezzünk, hogy az elhunyt néni orbáncos is volt, azért a cím, de persze manó se tudja.)

korona

ja, hát most még az is volt, hogy a kishugom legjobb barátnőjének (aki még az anyjáékkal él) elhunyt a nagyija.
nem is lenne ez hírértékű, ha pár napra rá meg nem jelennek náluk overálos emberek hatóságilag karanténba venni az egész családot.

merthogy a nagyikát poszthumusz tesztelték, és koronapozitív lett.

na, innentől érdekesebb, ugye.
a nagyi amúgy kórházban volt 10 napot , mert elesett, varrni kellett a vállát, mellesleg orbáncos is volt, megfigyelték.
semmi nem lett, csak gyenge volt, gondolták, a fekvéstől, hazaengedték a családhoz, 2 negatív koronateszttel.

rá két napra rosszul lett, visszavitték, másnap este meghalt. az utólagos pozitív teszt miatt nem is boncolják, de, mint mondták, még csak kezdődő tüdőgyulladása volt, inkább valami sztrók vitte el... (mintha nem azt írnák, hogy olyasmit is okozhat a korona...)

ami a családnak külön fáj, hogy az első, hazaengedős zárójában több valótlan dolog is szerepelt (olyan epevizsgálatos eredmény, ami nem lehet, mert évekkel ezelőtt kivették neki, meg az, hogy a vállából kiszedték a varratokat, pedig nem is, meg hogy gyógytornáztatták, miközben se ő, se a szobatársak nem találkoztak ezzel, és nem volt demens egyáltalán, hogy ne tudná),
szóval ezek után erősen megrendült a bizalom a kórházzal szemben, hiába állítják, hogy ugyan, nem is koronában halt meg.

na, és hogy ez a korona dolog azután derült ki, hogy kishugom huzamosabb időt eltöltött náluk részvétből, és talnyuk-nyáluk egybefolyt a barátnőjével együtt sírva.

utána meg persze a szüleinkkel is, unokaöcsémékkel is találkozott rendesen, meg minden.
a barátnője családját pénteken értesítették-tesztelték, a családunk vasárnap tartott volna nagyobb összejövetelt.
mi lemondtuk, kértük, hogy ne tartsák meg, anyám úgy tervezte, ha negatív a karanténos család első tesztje, megtartják, és nem szólnak erről a rokonoknak, akiket várnak, hogy ne ijedjenek meg.
nyilván nem hagytuk szó nélkül...

éljenek a családi balhék.
helló korona, most, hogy már hivatalosan vége a készültségnek.

az önző érzések

ha már ilyen blogolós pihi van, leírom azt is, hogy nekem ez a gyerekezős dolog egy komplex, sokösszetevős, ellentmondásokkal teli érzésgombolyag.

mert pl én egy gyerektelen nő vagyok, aki legszívesebben gyerektelen életet élne a párjával,
egy gyerekes párral, akit szeretek és akivel ezért egy hibrid életet élek,
miközben a gyerektelen vágyaim viszont ugyanúgy ott maradtak ösztönszinten, fel-felbukkanva.

és gyerektelen nőként őszintén szeretek és (felelősen gondozok részidőben) egy olyan gyereket, aki viszont nem az enyém,
így, minden szeretetem és ösztönös gondoskodásom ellenére valahogy hiányzik mégis az a plusz hajtóerő, ami az embert a saját gyerekéért vállalt minden önfeláldozást kívánó nehézségen áthajtja,
szóval sokminden, ami egy szülőnek is nehézség, nekem méginkább az.

sok minden, ami menetközben amúgy igazi, kezdetben és a háttérben mégis erőből lendül be nálam,
és sokkal másabb és több erőfeszítést kíván, jelent, takar, mint az apjának.

és itt most főleg nem azon szülői nehézségekről beszélünk, amiket a veleélő tapasztal, hanem a részidős különélő másfajta, ám létező sajátos nehézségeiről, vagyis azokból is amik engem, mint társat is érinthetnek.
ami tán mégkevesebb meg mégmásabb, de van azért elég. (és ezzel nem vitatom el említett két csoport nehézségeit, csak kijelölöm, hogy most nem arról beszélek.)
nomeg nekem vannak a helyzetben olyan igen sajátos nehézségeim, amit ők meg nem is tapasztalnak.

na, és így ezekkel szoktam küszködni még,
általában azután szakad ràm, hogy elmegy a gyerek, addig csinálom, ami jön, szívből, rendesen.
nem is látszik semmi, mert nem hazugság, csak jobban meg kell tolnom a dolgokat ahhoz, hogy igaziak legyenek, meg sokat kivesznek belőlem nagyon és sokszor megborítanak a végére.

olyan fura, hogy (néhanap, amikor nics ott) egyszerre lehet ilyen őszintén nagyon szeretni egy kisgyereket és közben vágyni rá, hogy bár ne lenne ez az egész, a páromnak gyereke, az életnek ilyen menete, satöbbik.


én mondom, biztos nem vagyok ezzel egyedül,
de hogy aki nincs benne, általában se nem érti, se nem tudja a helyén kezelni és elfogadni,
és ez külön tud nehezíteni rajta.

#neidelöjetek
#csakmondom

woww (updatelve)

és még engem, minihalacskát, porszemecskét is megtalált egy politikai troll(kodás) az index kapcsán :O

#mikvannak


haha, nem is az index kapcsán, hanem még a linkelt régebbiek miatt :DD (most néztem meg jobban. hát, gyönyörű, mondhatom.)

ehhez még random lábjegyzetek

a nagy írogatásban a csaj megvádolta a pasit, hogy nem is vele, hanem igazából velem vált üzeneteket. a pasi pont szolgálatban volt, szóval nagyonnemtalált. (de büszke voltam rá.)

amúgy a pasival ez nekünk egy nagyon feszkós időszak volt, akármilyen mérföldkő is, rengeteget vitatkoztunk, sőt, többször veszekedtünk is a témán.
(annyiban ráérzett a nő, hogy szövegértési-fogalmazási kérdésekben kb vérre menően, mert bármilyen jól is tud a pasi mentést irányítani, fáradtan simán képes olyanokat állítani, hogy a "valamint" helyettesíthető az "ugyanis" szóval anélkül, hogy jelentést módosítana, meg a fölényeskedő hangnem nem is fölényeskedő. nekem meg a kommunikáció a minden, és egyszerűen nem bírom ki, hogy mást mondjon, mint amit akar, aztán meg ne értse, hogy miért nem értik...)

azért amikor kijöttünk az ügyvédtől, volt egy döbbent eufória, mert még a legpozitívabb reményeinket is messze túlszárnyalta.
és én mondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá, amiért ezt végre meglépte, mert láttam, hogy nagyon nehéz volt neki.
mire ő azt találta mondani, hogy inkább legyek büszke magamra, amiért ezt ilyen kitartóan keresztülnyomtam rajta, anélkül nem tartanánk itt.

és amúgy az ügyvéd nagy élmény volt, mert egy idősebb nőci, amiből arra számítottunk, hogy majd oldschool anyapárti elfogult lesz, erre még a gyerekbántalmazás szó is elhagyta a száját, anyuka dolgaira értve, annyira nem.
(amúgy nagyon agilis, a pasit is helyrepakolta, hogy tessék választani, több munka vagy gyerekkel levés, meg hogy ne engedje bántani a gyerekét, mi az, hogy majd felnőttként rájön, ő az apja, tegyen ellene most.)

ami viszont rossz, hogy a családban már megbeszéltük: amikor a pasi szolgálatban lesz, mi átmegyünk a nagyiékhoz a gyerekkel, és onnan délelőtt is, délután is átsétálunk hozzá a laktanyába - erre most megint laktanyazárlatot rendeltek el, ráadásul év végéig. pedig olyan jó ötlet volt...
nem mintha nem lennénk majd el a nagyiéknál, sőt, akár úgy is, hogy én ott se vagyok, de azért ez mennyivel királyabb lett volna...

és amúgy álmában is bújt az apjához, meg rengeteget ölelgette, meg már azt is megengedte, hogy ő törölje a popsiját, sőt, miután pénteken ketten fürödtek, mert én a barátaimmal találkoztam, a gyerek külön elújságolta nekem, hogy apa is tudott neki szuper fürdőskontyot csinálni és büszke rá, és utána ezt az apjának is felhozta-elmondta, aww. megérte beszélni vele ezekszerint, mégiscsak átment abból valami.

(ja, mert volt múltkor egy ilyen mélyebb lelkizős dumcsi arról, hogy hiába a veszekedések, neki apa is, anya is ugyanúgy ott lesz továbbra is, ugyanúgy szeretheti mindkettőt és ők is mindketten ugyanúgy fogják szeretni, és hogy ezek a veszekedések olyan felnőtt dolgok, amit majd a felnőttek meg fognak oldani.
hogy anya (sok dícséret, jó anyuka, .. , ...), viszont az apával kapcsolatos dolgokban nem megfelelően viselkedik és nincs igaza, mikor apával veszekszik.
sőt, az is elhangzott, hogy majd megyünk egy ügyvédnénihez, aki segít majd elérni, hogy anya majd ne veszekedjen annyit apával, meg hogy annyit lehessen nálunk, amennyit a törvény mond, ami egy kicsivel több lesz meg máshogy. de amúgy ugyanúgy anyával fog lakni meg más nem változik majd, ...
szóval hogy ha hall valamit, ne ijedjen meg, hanem kb tudja, mire számítson.
nem így szószerint, de hogy ilyesmik.

mert akkor esett le, hogy ő az anyja összes fenyegetőző kirohanását hallja, és szegényt senki se világosította fel, hogy amúgy az nem igazi opció, szóval hogy nem fogják tényleg eltiltani tőle az apukáját, és ugye mi van, ha ezen szorong, pl.
és akkor ezt ott helyben fel is hoztam, mert hát jesszus. és akkor így beszélgettünk ezekről gyorsan.
és azóta vicces módon mintha jobb lenne pár korábvan aggályos dolog.
vagy csak az idő múlása, fene tudja. csak mondom, hogy ilyen is volt.)

gyerekezős dolgok

szóval voltunk ügyvédnél. (ez az, amiért évek óta küzdök, az informálódás.)
röviden: "hát apuka, minek hagyja rá ezt a sok hülyeséget, hát ne hagyja!"

álláspontja szerint ilyenkor azonnal el is kell kezdeni helyretenni a dolgokat.
kikereste a naptárban, hogy most jön a végzés szerinti apás hét, szóval a pasi haladéktalanul megkérte smsben, meg tértis levélben is kedves anyukát, hogy akkor legyen szíves x napon négykor átadni, y napon hatkor meg "visszavenni", ahogyan azt a bíróság (ahova ő akart nagyon menni) elrendelte, pont.

az smsekbe még egyéb infók is kerültek, úgymint pl: tájékoztatták, hogy a munkavégzése nem akadálya a láthatásnak, hogy a meghatalmazottja is hozhatja-viheti az gyermeket, hogy szükség esetén rábízhatja bárki szerinte megfelelő másra (nyilván érdemes a gyerek által is ismertre), hogy a gyereknek joga van az itteni rokonokkal is találkozni, hogy igenis kell ruhát pakolni vele.
ilyenek.

volt egy nap, amikor gyerekanyja hatezer válaszüzenetben kifejtette, hogy lófaszt ő ezt nem érti, hát eddig is maximálisan együttműködött, mindent megtett, hogy a gyerek szeresse és ismerje az apját, az egész életét a pasihoz igazította, és mi lesz így a jól működő megállapodásukkal, viszont nem adja oda, ha a pasi csak kicsit is másra bízná, pláne nem meghatalmazottnak, és totális-teljes lehetetlenség, hogy négykor megkaphassa. ja, meg persze, hogy ő aztán sose mondta, hogy nem ad ruhát.

gyakorlatilag mondatonként végig lehetett menni rajta, hogy ez nem igaz, ez se, ez se, ez igaz, és senki nem is vitatta, ez hazugság, ez is hazugság, ez is igaz, csak egyáltalán nem releváns, ez hazugság, ez..., ..., ...

úgy 80%-ban hazug állítások gyönyörű egymásutánban.

persze az volt ebben a szép, hogy itt már nem a pasival vitatkozott, hanem a bírósági végzésben foglaltakkal.
kapufa.

mindenre készen (fejben már előkészített bíróságnak címzett levéllel) érkeztünk meg négyre - és mitadjisten, megtörtént a lehetetlenség mégis - mert ott volt és átadta.

itthon aztán beütött egy félóra vergődés (szó szerint), hogy két éjszaka az nagyon sok lesz és neki nagyon hiányzik anya és fáradt (és mindenrossz), aztán minden ment, ahogy mindig szokott.
vasárnap délután a kérdésemre, hogy na, végülis milyen volt itt aludni egyszerre két éjszakát, hogy érezte magát, mondta, hogy jól, csak kevés volt.

(igen, biztos magától gondolta előre, hogy két éjszaka az sok lesz. pont ugyanúgy, ahogy a két hét nyaralásról is, amikor azt meg nem tudja még, két hét az mennyi, de már mondja, hogy nem akarja, mert sok lesz.)

persze az anyja nem bírta ki, hogy föl ne hívja szombat este (ami oké, ha nem tudod, hogy rossz szándékkal teszi), a maga termésuetességében elcsevegtünk vele, szerencsére picit se borította meg a lyànyt se, az estét se.

csak mi néztünk össze nagyon, amikor a nő benyögte, hogy "a cicák is nagyon hiányolnak ám, egész nap azt se tudták, mit kezdjenek magukkal nélküled". hányinger.

arra legalább jó volt, hogy többet nem áll meg az "utál telefonálni" meg a "velem se hajlandó sose telefonálni" érv, amikkel (többek közt) oly lelkesen igyekszik az apaféle esti telefonokat leépíteni. mert hát na.

úgyis be kell adni egy módosító kérvényt az ügyvéd szerint, mert a végzés bizonyos részei betartathatatlanok, abban már leszabályozzák pl ezt is, aztán szórakozzon majd, akivel akar, ne velünk...



asszem nagy mázli, hogy ez a kezdőhétvége ilyen jól alakult.... félve kíváncsian várjuk a többit.

sűrű, sűrű, sűrű

nagyon gyors most itt az élet, szerintem mások feleilyen gyorsan se pörögnek, nem tudják, mennyi mindent vágynék megosztani, miközben a töredéke is sok.

4ésfél év vaskos és meghatározó problémaköre bolygatódik épp. ügyvéd, levél, üzenetváltások gyerekanyjával, nagyon sok agyalás és feszkó köztünk. cselekvési tervek, válaszötletek, forgatókönyvek, hogyan oldjuk meg a nekünk is új nyáriszüneti láthatásokat, pasiszolgálatos napokat, mit kell tenni, ha nem adja, ha máshogy adja, ha ezt vagy azt lépi.
mély beszélgetések a gyerekkel, egymással, megbeszélni vágyás másokkal.

közben gyerekezős napok, az utolsó beadandók, munka, vizsga, munkaidőben vizsga, ami ne menjen a munka rovására, plázázás, végtelen szemre gyerekruhavásárlós körök, ügyintézések, hajnalokig tartó napok, index-helyzet, azon is agypörgés, menstruálós haldoklás, szarulevés, szarulalvás, sétamentes beltéri élet.
pihenés nélkül.

muszáj volt csinálni, bírtam is nagyjából, de most már kezdett teljesen tarthatatlan lenni - ha tegnapra nem tudok aludni, meg utàna  nem tudunk végre kimenni sétálni a dzsindzsába sétálni, hát én nem is tudom.
még szerencse, hogy full visszaállni csak jövő héten fogunk a munkába, meg is makkantam volna, ha amellett van ez.

nab.mmeg

oké, hogy a vészhelyzet csak visszavonódott,
de most egy ilyen az indexen az mi?

a feladat

szóval hogy én ezt nem bírom. (most azt a részt nem tàrgyaljuk, hogy a pasinak meg a gyereknek mennyivel rosszabb, de tudunk róla.)

minden ilyen "húzás" felkavar, kiakaszt, elborít a tehetetlen, kétségbeesett düh, annyira de annyira tennék valamit, de nem tudok, csak nézem és érzem a legközelebbi szeretteim szenvedését és kitettségét egy abuzáló beteglelkű valakinek, eszköztelenül, zakatol az agyam éjjel-nappal és fáj, nagyon fájdalmas.

hiába írták itt emberek, hogy közel se kellett volna menni a gyerekhez... hogy? hogyan nem öleled vissza a kisbogarat, hogyan nem gondoskodsz róla a testi-lelki szükségleteinek megfelelően, mikor pedig te vagy az egyik jelenlévő felelős felnőtt? mikor ő lesz a leendő gyerekeid tesója, mikor ő a szerelmed, társad legnagyobb kincse, ne mondja senki, hogy lett volna szive elfordulni a bújó kisgyermektől, aki átjött reggel a nagyágyba, nem visszamondani szívből, hogy szeretlek...
ő màr bő két éve rendszeres résztvevője az életemnek, szorosabb a kapcsolatunk, mint neki a nagynénjeivel, vagy nekem az unokaöcsémmel...

viszont ez azzal is jár, hogy baromi fàjdalmas làtni a lelki vergődését, hogy nagyon szereti-szeretné az apját, de közben rá haragszik ilyenkor, mert még kicsi és nem érti, hogy nem apa, hanem anya tehet az ő rossz érzéseiről, meg hát ha anya azt mondja, hogy apa rosszat akar neked, én csak védeni próbállak, mit tehet egy ilyenkorú emberpalánta, el kell hinnie.
aztán jön, és bújna apához, de jajj, hiszen apa rossz, nem lenne szabad, ..., ...
és a pasi olyan sokat fejlődött, annyira ügyesen kijavította a gyerekezős "hibáit", igazán jóféle apuka, aki szintén borzasztóan szenved ezektől, belenyomorodik az ő lelke is szép lassan, nézni, végigélni mindezt, küzdeni alig eredményesen...

iszonyat.

és iszonyat ezt tehetetlenül nézni premierplánban.

és igenis van közvetlen hatása az én mindennapjaimra is, masszív meghatározója az életünk menetének, a gyakorlatnak, napi szinten. nem tudom kivonni magam, nincs hova "menekülni", nincs mód nem érezni-tapasztalni.


és szóval hogy arra jutottam: normális, hogy ez engem is így kiborít,
és az is normális, hogy én ezt nem akarom újra meg újra átélni...
vagyis ezzel muszáj kezdeni valamit, mert így nemigen lehet élni, viszont anyuka változni, úgy tűnik, nem fog.
valamit nagyon sürgősen ki kell találnom a saját emiatti lelkiállapotaim kezelésére, mert ez masszívan fájdalmas és "lehetetlenséges".


#annyirabántna

miezazidőis

gyerekanyja akkurátusan nekiment az esti telefonoknak is, ha már, a valóság torzításával operálva.

("hiába mondom mindig, h nagyon utál esténként telefonálni veled, te mégis erőlteted, hiába látod, milyen nyűg neki, mégis kínzod szegényt.. ideje lenne mostmár ezt abbahagynod végre")

valóban azzal indult az egész, hogy a gyerek beleordította a telefonba, hogy "utálok veled beszélni apa, ne beszéljünk többet, szia", majd kirohant a szobából.

csakhogy kb mire anya végigmondta a szöveget (és a pasi ràhagyta és mondta, hogy akkor majd holnap hívom, csak még megvárom elköszönni), a gyerek visszajött a szobába, majd - surprise- vígan elcsacsogott velünk, mintha mi sem történt volna, mesélt, mutogatta a dolgait, szokásos.

igen borzasztóan utál ám esténként az apjával beszélni, ez is, meg az elmúlt hónapok estéi is bizonyítják. (ja, nem.)
igen, a nő mindig mondja, kéri, jelzi... (haha, persze...)


visszautalni és hivatkozni meg nem történt dolgokra, az viszont nagyon megy.


#állítólaggyereketkínoztunk
#sajnaélvezte

kicsiavilágság

és akkor kiderült, hogy az egyik (együttutazósan közeli) csoporttársam hivatalos a kishugomék esküvőjére, csak a vőlegény oldaláról...

#mikvannak

és a szitu utóélete

amúgy nyilván nagyon szívesen elhozta volna most is, tesómékhoz voltunk hivatalosak családi horgászatra, tavaly ott nyaraltunk náluk a gyerekkel, szóval tök oké lett volna...

nagy volt a kísértés elfogadni.
de, mint utólag megbeszéltük, mindketten úgy gondoltuk, hogy nem szabad, mert ez most egy játszmába rántási kísérlet,
amiből pedig pont kimászni akarunk végre.

nagyon fájdalmas a pasinak.
(főleg mivel másnap persze nem állt szóba vele a gyerek (ilyenek után nem szokott), minden "gyere beszélj apával/ mondd el, mit ettünk, láttunk stb" után szó szerint sikítozott, hogy "nem, nem, neeeeem",
a nő meg tolta nagy ártatlanul, hogy "nem tudom, mi van vele, eddig nem volt semmi baja, biztos már fáradt"...
persze.)

viszont, furamód egyfajta reménysugarat is megcsillantott vele... mindkettőnknek az az érzése, hogy gyerekanyja igazából be van sz.rva, azért kapálózik ennyire.

mert eddig mindig ő kontrollálta a dolgokat. szabadon rángathatta a pasit, tőle függtünk. mondogathatta, hogy mi rángatjuk, és neki az egész életét a pasihoz kell igazítania. mondhatta, hogy kegyet gyakorol a láthatással. nem volt számonkérhető rajta igazán semmi, hiszen megbeszélés szerint, a papírtól eltérve mentek a dolgok.

na, ennek most mind vége lesz.

mostmár elveszíti az összes játszmaalapját. már nem mondhatja, hogy a pasi miatt nincs saját élete, mert hozzá kell igazodjon, hiszen a bírósági végzéshez igazodnak mindketten. már nem rajta múlik. már nem tud csak úgy variálni, mert konkrétumok vannak, amik ráadásul számonkérhetőek.

vége a mismásolásnak, vége a "kegy-gyakorlásnak", nem ül majd "a pasi ellehetetleníti az életemet" mese.

úgy gondoljuk, hogy érzi a vesztét.

persze emiatt csúnya idők várhatóak. minimum 2 ügyvéddel konzultálunk majd, mert itt már nem szabad megállni, transzparens rendszert kell kiverekedni végre,
aztàn vergődjön onnantól, ahogy akar, majd a gyámhivatal meg a bíróság helyrepakolja.

(csak szomorú, hogy annak a kicsi lánynak ennyi szenvedésen kell átmennie, ráadásul a saját anyja miatt - mert persze a pasinak is borzasztó, de semmi ahhoz  képest, amit az apját is szerető-szeretni vágyó, lojalitáskonfliktusba sodort gyerek él át, aki alól a nő minden alkalommal kicsit kihúzza a talajt, és agyonveri a biztonságérzetét, meg összezavarja.)

kellemetlen idők (xtrémhosszú, részletekben tapicskoló)

most, hogy a pasi összegyűjtötte az erőt konkrét időpontot szerezni egy ügyvédhez, a gyerekanyja olyan félórás (egyoldalú) cirkuszt rendezett (a semmiből), mintha csak megérezte volna.

emlékszünk még, hogy én szentül hittem: simán csak torzíthat a pasi elfogultsága és dühe, közben lehet ez a nő teljesen normális.
na: nem.
megkövetem a pasit - amit az elmúlt 1-2 évben hallottam, megkérdőjelezhetetlenné tette a nő abszolút zavartagyúságát. ((ez nem szakkifejezés, csak amolyan érzékeltető összefoglaló szó.))
mégrövidebben: dzsízösz.

most az van ugye, hogy a pasi is eljutott arra a szintre, ez így nem mehet tovább (- már a vírus előtt). legyen akkor az eredeti végzés szerinti 2hetente hétvégi láthatás (egyelőre töredéke), akkor is, ha így le kell mondjon a hétközbeni látogatásokról,
azt meg, hogy a gyerekanyja nem engedi, hogy a gyerek a saját nagyanyjával és nagynénjével legyen, míg az apja dolgozik, felülbiztosítja majd egy bírósági beadvánnyal, nagyszülői láthatásra...

addig meg akkor inkább kevesebbet hozza el, de legyen végre normalizálva a helyzet.

[tldr következik.]


régebben úgy volt, hogy minden hétvégén az egyik nap ment a pasi/később hozta, meg hétköznap egy délután is. aztán időnként már megkapta ittalvásra. de ez persze töredéke volt a bíróság által előírtnak, anyukával mindenért küzdeni kellett, jó sokáig, csak a pasi inkább belement, mert remélte, hogy a fokozatosság véd majd az esetleges elleneneveléstől (és mert rettegett a nőtől, sajna).

aztán ezt tavaly rendezték úgy, hogy 3hetes ciklusokban változzon, mikor hogy jön / nem jön a gyerek. (ezt is részben azért, mert anyuka nem engedte volna a normális kéthetes làthatást, csak egy töredékest, azt meg a pasi nem akarta nyilván.)
ezzel a nő elkezdett nagyon csúnyán visszaélni, màr megvonta a péntek délutánt-estét, meg rászervezgetett, sőt, volt, hogy azt állította ugye, meg sem egyeztek.
közben nekünk is borzasztóan akadályozta a normális életvitelt, hogy kb sose tudtunk kettesben lenni, a nő is ugyanúgy hajtogatta, hogy ez borzalmas, hogy ő mindig az egész életét a pasi beosztásához kell igazítsa, blablabla, pedig a bírósági papíron az van, hogy.

így végül a pasi is azt mondta, oké, legyen a 2hetente, ahogy a papìron van. meg is állapodtak ebben (fültanúja voltam), el is kezdték.
a pasi meg megpróbálja majd elérni, hogy akkor tényleg úgy is legyen, ne csak töredékidőket adja át. persze erről így konkrétan nem szóltunk a nőnek, majd ha már látjuk az ügymenetet. (eleve úgy krne lennie, tudja ő is, ez kiderült a mostani agymenéséből azért...)

na, hát a nő most totálisan ki volt akadva, mi az, hogy tudja, hogy szombaton a pasi nem dolgozik, aztán mégse akarja làtni a gyerekét.
(mert a 2hetes rendszer szerint megy a láthatás, és ez most megint anyás hétvége.)
de hogy ő ezt nem érti, eddig az egész életét ehhez kellett igazítani, most meg hirtelen nem viszi el...
(de miért vinné, ez most nem az ő hétvégéje...)
de hogy őt itt megint össze-vissza rángatja, blablabla.
(de hát a 2hetentés megállapodás?!)
de ő nem fogja odadni, csak azokra a napokra, amikor a pasi nem dolgozik...
(igen, ezért hozza el a kövi héten csak vasárnapra...)
de ő nem fogja, ...
(???)

szóval először kb úgy csinált, mintha meg se egyeztek volna, aztán ilyeneket mondott, hogy márpedig a gyerek csak az övé, mert a pasi elhagyta őket, így ő dönti el, mikor hol lehet,
és igenis hogy ő nem engedi, hogy a másik családféllel legyen, és ha egyszer is megtudja, soha többé nem adja oda,
és hogy a pasi örüljön, hogy egyáltalán láthatja, mert megtehetné, hogy a közelébe se engedi,
de ő inkább bevállalja ezt a rengeteg nehézséget, mert azt akarja, hogy a gyerek ismerje és szeresse az apját, bezzeg más nők nem ilyenek, és a pasi ezt nem fogja fel, nem is értékeli,
és most se akarja látni a saját gyerekét, pedig ráérne, és [ez így körbe-körbe, fél órában, a gyerek füle hallatára, remegő hangon kiabálva]....

olyanokkal fűszerezve, hogy az őoldali nagymama, az más, mert ő születése óta a gyerek életének része (ugye a másik is, sőt, ugyanolyan mértékben is akarta volna, csak a nő nem engedte).
különösen sokszor hangsúlyozva, hogy a gyerek csakis az ő gyereke, és csak rajta múlik, hogy a pasi mehet-e egyáltalán a közelébe...

még az is elhangzott (úgy tippre nekem címezve), hogy nem az ő gyerekével kell elbabázgatni, mindenki szüljön magának aztán nevelje fel azt, ne a másén élje ki a hajlamait. (wtf.)

mindezt az esti videochaten, így volt szerencsém végighallgatni. (nézni nem bìrtam.)

a pasira annyira büszke vagyok, tényleg semmilyen okot nem adott erre az egészre, és végig higgadt és tárgyilagos maradt, bár belül remegett persze, egyszer sem hagyta magát berántani, elsodorni az indulatokkal, de még egy szerencsétlenül sikerült félmondata se volt, ami pedig ritka.

szóval ez a nő, ez így mi, komolyan.

meg aktualitás,

hogy a kishugom mostmár tényleg férjhezmegy, és akkor ruha, cipő, lànybúcsú, szabadság időzítése, miegyebek...

(a pénzt kitermeltem a karantén alatt, szóval haladgatunk szépen...)

meg még hírértékű,

hogy mikor legutóbb a pasi szolgálatban volt, megint lementem sétálni, és egyrészt csodálatos érzés odakint a természetben, a nap a bőrömet, a madárcsicsergés és illatok a lelkemet simogatják,
másrészt egy random séta alatt is olyanok tudnak itt történni, hogy átszökkent előttem egy róka keresztben az úton, meg hogy öt percig bámultuk egymást egy őzikével, és még az is belefért neki, hogy előtúrjam a telóm az övtáskámból és lefotózzam. mindez a fővárosban, el se hiszem.

ezek akkora élmények nekem, hogy csordultig volt a szivem - boldogsággal? nem is tudom, mivel. tudjátok, amikor ìgy kb a föld felett jártok és minden sejtetekkel érzitek, hogy éltek... (és hogy valami nagyobbnak a része vagytok.. kb a mindenségnek, vagy hogy is öntsem megfelelően szavakba...)

és ez így nem ritka megélés nekem mostanában. (állatoktól függetlenül.)

külön hálás vagyok, hogy személyszerint nem kell Bora Boráig utaznom, hogy ilyesmit érezhessek... (bár az is nyilván fantasztikus volna!)


#apusztalétezésöröme

pszi

az úgy volt, hogy december óta nem találkoztunk, mert elment gyakorlatra, aztán meg világjárvány.

de a depizős időszakban nagyon hiányzott nekem valami kapaszkodó, és pont írt is, hogy ő már csak őszig van kb és addig már nem lesz irl terapi, úgyhogy gondoljam át, biztos nem akarok-e zoomolni, legalább egy búcsúalkalom erejéig.

úgyhogy végül felvettük újra a fonalat tegnap.

és nem volt jó.

azt is éreztem, hogy nem lehet ezt csak ìgy folytatni, hogy na, és mi volt azóta (mert nem emlékszem), meg hogy nem is mindent ért úgy.  (pl a klasszik munkarendes felfedezésemre ő is azt találta mondani, hogy that's life, szóval nem hiszem, hogy olyan nagyon tudna támogatni abban lelkileg, hogy más utakat találjak, hát nem is hisz a más utak létezésében-legitségében kb. és a gyerekezős helyzetet se érti úgy meg, legalábbis az árnyalatokat már nem - pedig ez a helyzet, és az általa kiváltott érzelmi dinamikák sokkalta komplexebbek annál, mint amilyennek kívülállóként az ember gondolja...)

szóval azt érzem, hogy ami jó volt még azelőtt, amikor senkim se volt, már kevés lenne most. ilyen szinten beszélgetni most ott vannak a sulis kisbarátok, mélyebben meg ővele se tudunk. egyrészt annyira azért sajnos nincs megértéses közös hullámhossz, másrészt idő se lenne a valódi, rendszerszintű problémáimmal dolgozni. az őszig, az kevés. (régebben lett volna idő, csak ő annyira nem értett még hozzá, meg én is folyton aktuál kríziskezelést akartam, meg stb...)

ezek azért mind nagyobb volumenű  kérdések, ráadásul össze is vannak bogozódva egymással a mélyben, ehhez stabil évek kellenének, meg szerintem nagyobb tapasztalat is a hatékony módszerekben. (nem vagyok nehéz eset, de eset vagyok.)

((csak az meg g.cidrága. ajh, nem tudom.

oké, megen magasabb lett a fizum, de kb rögtön helló infláció.

pedig tudom, hogy valamikor bele kell már tényleg invesztálnom, ráadásul ha rendesen akarom a szakmámat, mostmár kiképzőhöz kéne, ami még limitáltabb.))

ráadásul mikor kérdezett a suliról, tök meglepődött, hogy eddig minden sikerült, és már mindjárt túlleszek a felén (like a boss), és akkor az is olyan béndzsa volt, hogy egyikünk se erre számított a másiktól...

és így kérdezgetett, hogy de mi segített - de én nem tudom, sírtam-gyötrődtem-depiztem sokat, aztán ez kidolgozódott-kiszenvedődött belőlem annyira, hogy valahogy felülkerekedjek a szorongásomon a nekiüléshez, aztán fokozatosan belejöttem.

na, szóval ő mondta, hogy akkor kövi időpontig találjak ki egy (rövidtávú) terápiás célt, de én nem látok semmit, amivel érdemes volna.

úgyhogy kb azóta visszhangzik bennem, hogy hagyjuk ezt és gyorsan zárjuk le, mert ez így már nem lenne jó. (ellenben pénzbe azért érezhetőn kerülne.) még vakarózom kicsit, de szerintem eldőlt.

szóval megint nem lesz pszim. az univerzum ilyenkor szokott összeomlasztós élethelyzetet küldeni, vicces dolgot várhatók. (azért csaknem...)

hálásságok

ez egyben azt is jelenti, hogy megint volt már itt a gyerek. három hónap után. hosszúhétvégén egy kicsit, most meg egy (mármajdnemrendes) kétnaposat.

paráztam/(szerintem -tunk), hogyan lesz ez, elszokott-e tőlünk, ilyenek,
node csak annyi történt, hogy matricaként öleli-szeretgeti az apját. (meg engem is.) jobban, mint eddig bármikor. még akkor is, mikor az alszik.
különben ugyanolyan kis cukorborsó maradt.

szóval ezt átélni. (((még ha bizonyos szempontból ambivalens is.)))

...

hajnalban hallgatni mozdulatlanul, alvást színlelve a gyerek és az apja megébredt sutyorgását, és büszkének lenni, amikor érzelmeket érvényesítő okos dolgokat hallok a pasi szájából.

...

esti dörgés-villámlásra bebújni a nagy, erős ölelő karjai közé, biztonságban, szeretetben.

...

lassan de biztosan a vizsgák-beadandók vége felé menetelni.

...

találni szuper új evős helyeket.

...

üzit kapni az elkészült vászon kenyeres-zsákjaimról.

...

tesós csopi-chat. sulis csopi-chat.

...

sulis-dumálós, pasi-barátos dumálós irl szociális élet.

...

illatos-ráérős reggeli kávék esőszagban/napsütésben, ágyban.

...

nemnagyon dolgozni még.

...

újcipők, jóvételek, bőrönd is meg övtáska is. meg az elővett nyáribb ruhák, végre.

puffogás

gyerekanyja már megint elkezdte a "nem fogok adni vele ruhát" f.szkodást.

ugyanúgy jött a "nem érdekel, ha megbüntetnek, úgyse fogom befizetni" és a "mert te sose a gyerek érdekeit nézed, mindig csak a magadét" lemez is.

mondjuk újdonságként behozta a "jöhetsz nekem itt mindig a törvénnyel meg a bírósággal, de én a való életben élek" érvelést...

azért nekem mégis erős déjá vu-m van.