különben

a nehéz élethelyzeteket, mint például ez a haldoklás, mindig sokkal könnyebben viselem, mint mondjuk a betegséges problémáimat. ami kézzelfogható, mások által is legitim bánat, az valahogy egyszerűbb, szabadabb.
talán, mert azt elismerik, megértik, abban támogatnak.

egy szerettünktől búcsúzni nem szégyen. emiatt sírni nem gyengeség.

nekem még nem halt meg senkim amúgy. nekem fura a helyzet.
nekem fogalmam sincs, mi jön ezután, csak remélem, hogy mégse lesz olyan nehéz neki, mint jósolják, hogy nem szenved, hogy ... mittudomén.

remélem, hogy nem fordulok el, hogy még elmondok, átadok mindent, amit.
remélem, hogy ez elég lesz.

ja, visszavonom

még kicsit drukkolni kell, apukám még vár egy fontos eredményre, csak elfelejtette közölni.

mondjuk tök jellemző a családomban, hogy pl anyám megnyugtat a mama leleteivel kapcsolatban, és a hugomtól kell megtudnom, hogy ja, amellett ez meg ez viszont ajajj (akkor még nem volt egyértelmű, ami azóta már az). vagy mikor kiderült, hogy a másik hugom rákos, arról nem akartak telefonon beszélni, csak majd személyesen, de azért belengették, hogy oltári nagy baj van. (végül nem volt az, de mi úgy tudtuk, hosszú.)

a szüleim furák.
a családom fura.

a nagymamámnak meg mára bezöldült a szeme fehérje, vagy mi.

skarlát betű

tudjátok mit? leírom.

van ez a probléma, ez a betegség. amire mindig csak utalgatok, de nem akarom nevén nevezni. na, ez egy óriási teher. globálisan érint mindent, az egész nyavalyás életemet, néha, mikor már nagyon nem bírom, azt kívánom, bár volna rá valami bogyó, amit naponta bekapkodok és megoldja. de nincs.

mondják, szerencsés vagyok, jó prognózisú, könnyű eset.

van rá gyógymód, elvileg, hosszú (értsd sokéves, sőt, évtizedes), kínkeserves kitartó terápia.

(amire jó ideje nincs pénzem, de ettől most tekintsünk el.)

tessék, színt vallottam. ha mostantól majd máshogy néztek rám, ne hibáztassátok magatokat. még a szakemberek se mindig értik meg, miről is szól, ha nem kimondottan ezzel foglalkoznak, volt már, aki győzködött, hogy csak egy címke. (nem.) ugyanúgy megbélyegeznek miatta, előítéletekkel, mint a laikusok. (hadd ne mondjam, mennyire káros gyakorlat ez, amúgy.)

a lényeg, hogy ez egy stigma.

ugyanakkor nekem a napi valóságom, a megoldandó feladatom, valami, ami akkor is van, ha próbálok nem tudomást venni róla.

valami, amit egyedül cipelek, és még csak beszélni sem lehet róla senkinek, senkivel. különösen, mióta a barátnőmmel (egyben sorstársammal) összevesztünk (pont emiatt amúgy, mert rendre mások orrára kötötte, rólam, amihez nincs joga még neki sem). a családom úgy tesz, mintha nem lenne. a pasival nem tartunk ott, hogy megtanítsam, mizu ezzel. (tudni tudja, értelemszerűen. elvileg elfogadja, gyakorlatilag látom, hogy lövése sincs, mit fogad el.) meg úgy általában én se tudom, mizu, mit mondjak, hogy mondjam, csak, hogy jobb, ha nem tudja más.

és értem én, hogy ezzel nem tudnak mit kezdeni, hogy elbagatellizálják, mert aki nincs "tűzközelben", annak egyszerűen felfoghatatlan, még azt is megértem, hogy elfordulnak tőlem, mert szerintük ez csak hiszti, műbalhé vagy éppen hogy konkrét elmebaj, veszélyesnek gondolnak vagy dilisnek, akitől jobb távol maradni, stb, kevesebbnek látnak, problémaforrásnak, defektesnek, 

de néha nagyon nehéz.

képzeljétek el: van valami, ami az egész életeteket meghatározza, mégse tudjátok megosztani az élményeket, kétségeket, elmesélni, hogy ma megint ez meg az volt, megvitatni, mit lehetne csinálni vele, elsírni a bánatot, hogy újra gyötör, megosztani az örömöt, hogy milyen nagy eredményt értetek el. 

még a hozzátok legközelebb állóktól is csak azt kapjátok, hogy ugyanmár, hagyd abba a hisztit, ugyanmár, tessék ezt meg azt csinálni és jó lesz, ugyanmár, ugyanmár, ugyanmár.

még ők is úgy tesznek, mintha én tehetnék róla, mintha döntés kérdése volna. ez csak úri huncutság, ez a probléma önmagában nem létezik, csak ha én csinálom, szóval ne csináljam és kész. sőt, ez a probléma egyáltalán nincs. csak kellett írni valamit a papírra. az összes orvos tévedett. jó dolgában nem tudja, mit csináljon kategória. 

szedd össze magad. csináld végre a dolgaidat. ne gondolj rá, és meglásd, kiderül, hogy nincs is. 

ugyanmár, ugyanmár, ugyanmár...

(csak tudnám, hogy akkor miért szerepel a szakirodalomban? miért foglalkoznak ezzel konkrét szakemberek? miért fizetett anno az állam két hónap teljes ellátást egy csodás kórházban az adófizetők pénzéből? miért nem mondták egyszerűen csak, hogy ugyan, szedd már össze magad és menj haza és tedd a dolgod, nincs itt semmi baj? és főleg, hogy akkor mitől szenvedtem annyit?)

életem legnagyobb problémája konkrétan tabu.

néha komolyan elgondolkodom, visszamegyek a szakmámba és kutató leszek, ebben a témában, és lehet, hogy éhen halok, de hátha előtte még tehetek valamit, hogy másoknak ne kelljen ezt így végigcsinálnia. főleg itthon, ahol meg aztán még az eddigi eredményeket se lehet alkalmazni, ahogy kéne, nem úgy, mint boldogabb országokban, ahol teljesen bevett dolog gyógyítani a sorsunkra hagyás helyett.

és tudjátok, értem én, hogy nincs recept, hogyan kell ezt az élet nevű játékot jól játszani (igen, figyeltem ám a kommentekre), de emiatt a szar miatt egyszerűen sose tudom, mi jogos és mi túlzás, mikor reagálok én és mikor a betegségem, mikor kell nagyon felkapni a fejem és megfogni a dolgot és mi jelentéktelen, hétköznapi semmiség. örök bizonytalanság, mert amellett, hogy nálam jobban senki sem tudja, mi a jó nekem, én vagyok a legnagyobb ellenségem is.

egy ágyban az ellenséggel, kacckacc.

és igen, próbáltam elhinni, hogy nem kell vele foglalkozni, de basszus, kell. ha nem figyelek, elszabadul, aztán leshetek. próbáltam azt is, hogy mindent ennek rendelek alá, mindig észben tartom, az se járható.

most többnyire úgy vagyok, hogy élem a kis életem, aztán próbálom észrevenni, ha helyzet van.

nagyon belehúztam a sorslottón, és néha úgy érzem, sose szabadulok, de akkor is ez van. szóval ha néha nem értitek, miért nem hozom ki az életemből a maximumot, nos... 

kinek mik a lehetőségek.

csontváz van a szekrényemben, csak ez még mozog.

ilyen-olyan rövidhírek

jó: úgy néz ki, apukámnál nem találtak áttétet.

rossz: az egyik nagymamám nemsoká meghal. (hónapok. vagy napok. nehéz ezt elmagyarázni, nincs semmi betegsége, se depressziója, egyszerűen látni, érezni, tudjuk és tudja és ... és az élet véges, de mégis... megrázó.)

jó: a kapcsolatom.

rossz: a kapcsolatom.

jó: sírok. vasárnap többször is, most is épp.

rossz: nem örömömben sírok.

jó: múlik a rossz.

rossz: még nem elég jó.

napi vicces: mindig csodálkozom, hogy a hűde nagy szerelmeim nem is az eseteim amúgy, plusz mennyire nem hasonlítanak egymásra. erre elém került a pillangócsinálóról egy kép, ahol megláttam benne a pasit. jesszus, kísérteties. bizonyos vonások, arányok egy az egyben. mutattam a kishugomnak, egyből rávágta, hogy azta, kiköpött pasi.

azta.

(csodálkozunk, hogy belezuhantam, mielőtt kettőt töprengtem volna rajta? színtiszta kémia. bajban vagyok, bajban.)

(ugyanitt szórakoztató elméletek arról, hogy a pillangócsináló felesége meg például kiköpött én, lásd: bizonyos vonások, arányok egy az egyben, és akkor vajon a pasinak is annyira zsigerileg vonzó vagyok-e, mint...)

napi tanulság: ha az ember képes végre sírni bánatában, képes újra örülni is.

mindennapi lecke: senki más nem fogja kikaparni a gesztenyémet és ez itt minden, csak nem a rév. faszom. 

összefoglalva: zajlik, meg csinálom, és szerencsére itt a tavasz is.

az van hogy

csak azt tudnám írni, hogy #mindenszar, amit meg nem akarok. úgyhogy előbb kitalálom, hogyan vegyem vissza az irányítást az életem fölött, aztán jövök.

#befelesír
#tartósnyüssz

#legyeninkábbtartóstej

és akkor most tegyük fel a kérdést,

mért vagyok én egy ekkora rakás szerencsétlenség.




tegnap töltötték be azt az állást, aminél még gondoltak is rám, de aztán nem kérdezték meg, hozzám meg ma jutott el az infó, mert nekem sosenem mond itt senki semmit (mindenki azt hiszi, hogy igen, hiszen én vagyok a központ, közben még a saját napi must have-ekért is küzdeni kell sokszor), és ma jött meg szabiról*, akinek én mondani mertem, mert ugye ez egy olyan infó, amivel rengetegen vissza tudnak élni, és hipphopp elvesztem a mostanit is, ha nagyon hangoztatom (,legalábbis én úgy láttam).

de mért, de mért, de mééért nem mondtam előbb, mért nem kockáztattam?!
most nagyon szomorú vagyok és nagyon haragszom magamra.


*nem, ez nem igaz. lehet, h már hétfőn, de én úgy voltam vele, hogy ráér az majd, ha legközelebb dolgozom. nem ért rá.

van sapka, nincs sapka

ma rájöttem, hogy a munkahelyemmel bántalmazó kapcsolatban állok.

de tényleg, teljesen kiszámíthatatlan, bármikor bármiért elővehetnek, nulla ráhatásom van a dolgokra, sehol egy fix szabályrendszer, soha semmit nem tudok elég jól csinálni, megbecsülés nincs, így igényeim se lehetnek, totál ki vagyok szolgáltatva mások napi hangulatának és jóindulatának, kezdve olyan ártatlan kérdésekben, mint hogy pisilni kell, tehetetlennek érzem magam és magányosnak.

nem vagyok én elég stabil és karakán ehhez a munkához, de legalább megpróbáltam.

különben annyi mindent írnék

rengeteg mesélnivalóm lenne, hát még a mávos poént se értitek, mert nem írtam meg, hogy kivittek a vonathoz, ami nem jött, mert sutyiban megfelezték a vasárnapi járatokat, de mindenki, aki rutinból járt a megállóba, lemaradt az infóról... (és nagyjából mindenki lemaradt, hiszen évek óta minden óra x perckor befutott a szerelvény, nem volt egy agysebészet...)

persze anyám a képembe kiabálta, hogy soha többet nem jön vonat (a családomnak sajátos a humorérzéke), mert azt hittük, késik, aztán otthagyott, hogy a hugom elvihesse a kocsit, aztán már csak akkor fogtam gyanút, mikor a busz is elment. s a kalauznál rákérdezve kiderült, hogy már két hónapja, de még mindig panaszkodnak a népek...

ugyan sütött a nap, de átfagytam, meg hát pont az lett volna a lényeg, hogy végre lesz időm a pasival lenni (minusz egy óra sok), így viszont tudtam volna találkozni a rokonaimmal is, ha nem a hideg szélben ücsörgök szomorúan, egyedül (csak ismételni tudom magam).
és nálunk van egy romos zárt épület, az állomás neve, két pad és a sínek, slussz. tehát sehol egy menetrend, hirdetmény, még eső elleni kis beálló sincs, ellenben jó messze van gyalog, hát, nagyjából mindentől.


de persze nem erről akartam írni, csak nem hoztam a gépem, mert ma nehéz és sok én meg lusta, mobilon írni meg olyan, amilyen, és különben is félkómában leszek egész nap, mivel tegnap beültünk valahova egy exkoleganővel ès eldumáltuk az időt, ahelyett, hogy hétkor már aludtam volna. a szokásos 'harmadik napja nem alszom pedig ezt nem nekem találták ki'.

viszont nagyon érdekel, hogy másnak is mindig közbejön valami banális hülyeség, amin aztán borul a többi, vagy csak én vagyok ilyen 'mindig van valami nyűgje' tipus?

(és igen, itt a hajnalban jött meg, késett a busz, rákos lett az apám, elromlott a zár, elkaptam valami sz..rt, egyfolytában pisilnem kell a kvtól amit az előbb ittam, megromlott a kajám, pont bementek előttem a fürdőbe is játszik.)

eszkalálódik

bkk, menj haza, részeg vagy.
avagy mikor végre nem felejtem el, hogy szombat van, és szép időben odaérek a megállóba, és nem jön. a következő meg késik, sokat. amivel már egy jóval későbbi metrót érek el, ami ráadásul jó sokára indul.

na így lesz a 'szép kényelmesen bebillegek'ből 'g...re elkéstem'.



(út közben rájöttem, hogy a héten 4ből 3szor eltértek a menetrendtől, csak eddig az ünnepre fogtam. de ma? a József nap alkalmából? vagy a Bánkok tiszteletére? ennyi erővel nyugodtan írhatnák azt is:  'majd itt lesz, ha megérkezik'.

lehet amúgy, hogy 4ből 4szer, csak tegnap a pasitól jöttem. ott meg neki kellett rohanni a buszhoz, mert az 7 vagy 8 perccel hamarabb felkapkodta az utasait, pedig hajnalban amúgy valami nagyon ritkán jár.

lehet, hogy kollektív menetrend-módosítás volt, csak elfelejtettek szólni, mint múltkor a mávnál?)

szabadnapjaim

az elmúlt két nap minden percében történt valami.
a szobám visszanyerte rendezett, tiszta, hívogatóan otthonos képét (a végére már húzatlan ágyneműben aludtam, annyira nem telt semmire, gondolhatjátok, hogy vártam már), a wc plafonig domestosban ázott (kedves hányós-fosós, tovább léptünk, bocs), apám túlesett a műtéten, ma mehet is haza, a gombás-tejszínes tészta meg finom.

volt olyan abszurd jelenet, hogy anyámmal és a kishugommal kávézunk a munkahelyemen, hogy a 'nem beszélünk' hugommal csevegek telefonon, hogy a kishugom szakdolgozik az ágyamon, pedig az egy év alatt még sose járt nálunk, hogy a csilli-villi wcnkben ülve szembesülök a retkesen felejtett ajtóval, illetve hogy tanácstalanul álldogálok a lépcsőházban, mert nem tudok visszajutni a saját otthonomba.

ma meg már fél hatkor a melóban csücsültem, kicsit túltoltuk az időben indulást, kicsit fájt azért.

napindító

amikor az őrség hajnalban mulatóst hallgat... :)

szerda

egész délelőtt az ágyban heverésztem, de mivel itt az aktuális vérfürdő, nincs különösebb bűntudatom. 

kekszet meg kétszersültet reggeliztem, hogy ne kelljen pékségbe menni. 

(ez örök szenvedés, tegnapra megint rámpenészedett a kenyér, pedig máig ki kellett volna tartson. de pont ilyen szitukra találták ki az előre gyártott kis kétszersülteket, és ha műkaja, ha nem, volt belőle vacsim is. mostantól mindig lesz itthon.)

különben néztem egy szimpatikus kifli receptet, de ma mégse állok neki, nem érzem a lelkierőt. (se.) az a furi, hogy bár nem értek én ehhez, néha rámtör a vágy kipróbálni dolgokat. egyszer például mákos hókifliből gyártottam ipari mennyiséget csak úgy, és bár a végefele nagyon anyáztam, isteni lett. ketten két nap alatt elkoptattuk. azóta is bánom, hogy nem írtam fel a hogyant, mert vagy hat receptből ollóztam össze, miután kiolvastam az interneten fellelhető összeset.

takarítás közepén vagyok amúgy, mindjárt hozom a porszívót, aztán már csak teregetés, pakolászás, mosogatás, bolt, és erőnléttől függően gombás-csirkés tészta lesz almás sütivel - vagy rántotta.

az enerváltság most legitim, főleg, hogy éjjel keltett a kis vörös. előtte végig dolgoztam álmomban, és szarul voltam, és panaszkodtam a srácoknak, hogy szarul vagyok... jó volt arra kelni, hogy tényleg.

valahogy tudtam, hogy ez lesz, csak tévedtem egy napot.

kettővel ezelőtt este jött meg, utána késő este... ahhoz képest, hogy nincs stabil rendszer az életemben, kb 2, 2 és fél órákkal tolódott mindig kèsőbbre. vicces.

volt egyszer fél év, mikor mindig elsején jött meg, azt nagyon szerettem.

ezt az éjszaka ébresztőst nem annyira, mert olyankor már fullra jár a fájdalom, mire, és kuporoghatok vinnyogva a takaró alatt, míg hatnak a gyógyszerek.

az hagyján, hogy a nőkből rendszeresen ömlik a vér és sokan gyengék, rosszkedvűek hozzá, esetleg olyan velejárói vannak, amivel mások orvoshoz mennek (migrén, hányás, fosás, tartós hőemelkedés, mittudomén), de ez a kiszámíthatatlanság... havi egy hét, a legszebb éveinkből, amikor tulajdonképp betegnek érezzük magunkat. és még csak nem is mindig akkor, amikorra várjuk. (pl hogy lehet így esküvőt szervezni? egy év alatt pont annyit csúszik, hogy esélytelen belőni, úgy végigcsinálni a napot meg, hogy élni sincs kedved... hát...) és közben meg mindennek mennie kell ugyanúgy, mintha mi sem törtènt volna...

azért nem valami fair..

na mindegy, megyek menstruálok tovább szép csendben.

sztorizgassunk is azért (random)

van egy igen partiképes unokatesóm, elég helyes pasi, házias is, remek egzisztenciával, állással, kilátásokkal... nem ragoznám. azért ment tönkre az előző kapcsolata, mert ő családot akart, a csaj meg nem. na és ez a srác később tinderezni kezdett, mondván, nincs terep élőben ismerkedni. és egy hónapon belül megtalálták egymást a mostmár menyasszonyával, és nagyon cukik...
ha nem tudnám, nem hinném el...

a gyakori kérdésekkel szórakoztatom magam. elég tanulságos is, remek terep szembesülni vele, mennyiféle tapasztalat és vélemény van ugyanabban a kérdésben... csak nehéz abbahagyni.

megint elcsíptem egy jó fitnessbérlet akciót, csak valahogy elfelejtettem újságolni.

a nagymamám egy vasárnapi ebédnél a semmiből feltette a kérdést: aki körül van metélve, annak nagyobb is? nyilván az orrunkon jött ki a leves, de aww? (a mama kilencvenen felül van, ès mégis.)

ja, meg kitartóan állítja, hogy szokott pornót nézni és nagyon szereti. (amúgy a szappanoperákra gondol, bizonytalan, hogy rájött-e már a tévedésre és viccel, vagy azóta is komolyan gondolja, de együtt derülünk rajta...)

nem tudom, nektek milyenek a családi ebédek, de nálunk minden alkalommal szóbakerül valamilyen testnedv. na jó, legtöbbször sorra vesszük őket. nincs ebéd verbális gusztustalankodás nélkül.

múltkor végre volt alkalmam jobban körbenézni a munkahelyemen, és megtudtam egy csomó hasznos információt, például hogy mely padokon szoktak sutyiban szexualizálni a népek nyaranta és hova járnak dolgukat végezni a férfi, hova a női elemek. (meg ennél jobbakat is, de az már nem publikus.)

a drámaibb hatás kedvéért

még hozzátenném, hogy egyfolytában pisilnem kell, fájnak az izületeim és vacogok a maxra vett hősugárzó mellett.

szerintem hivatalosan is átmentem nyuggerblogba.

makacs

beláttam ám, hogy nem csak rossz passzban vagyok, olyan nincs, hogy augusztus vége óta bal lábbal kelek, front, pms, bacik és vírusok, kialvatlanság, nyafogás, gyomorgörcs váltásban...
olyan van, hogy változtatni kell, ha változást akarok.

(miértek és hogyanok a tovább után...)

basszuska

hajnali negyed kettőkor még bőven légzőgyakorlatoztam. reggel átaludtam az ébresztőt. a munkaszüneti nap lévén alig járó troli sofőrje szintén, mert csomót késett, hogy lekéssük a metrót is. nem mostam hajat, nem vettem bérletet, nem találtam meg a kokárdámat, elfelejtettem tejet hozni a kvmhoz. elkéstem. függöny.

még

most sem. nem találok szavakat. próbálok nem gondolni a következményekre, de eddig 4 és fél órányi hiánnyal nyitok holnap.
az nagyon sok.
a maradék meg nagyon kevés.
sírok.
(nem, azt sem.)

szerintem

[csúnyábbnál csúnyább szavak].

nem hiszem el magam

holtfáradtan ledőltem fél kilenckor.

szerintetek ébren vagyok vagy ébren vagyok?

értem én, hogy voltam ezen a nagy éves családi összejövetelen, amit többszörösen az elmúlás szele lengett körül; hogy láttam az eléggazdag uncsim 'énislehetnék' tipusú menyasszonyát, és egyből a saját, illetve a pasival lehetséges kilátástalan jövő képe nyomasztott (a.k.a. én már mindent elrontottam végleg érzése); hogy ebéd után megittam egy kvt; hogy a naptár szerint holnap fog megjönni,

de baromira, nagyon utálok fél éjszakányi alvást kihagyni munka előtt.

utálom, hogy olyankor nem működik az agyam és egy idő után már csak a túlélésre játszom, és semmilyen előrevivő dologgal nem tudok foglalkozni (pl tanulni, dolgokat elintézni), mert nagyjából egy zöldség agykapacitásával rendelkezem.

és itt nem egy-egy alkalomról, és nem kis alvásdeficitről, senem halvány kognitív különbségről van szó.

teszem hozzá: sajnos.

én már igazán nem tudom, így maradok-e, azt viszont igen, hogy ezt a kiadásomat nem csípem.


megj.: azt olvastam (amit tapasztalok is), ha rendszeresen hat óránál kevesebbet alszik valaki, annak hasonló hatása lesz, mintha tartósan nem aludna.
a memóriám például lassan egy aranyhalé.
de a hangulatom se túl hepi...

a pozitív kisugárzás és a könnyedség,

az hiányzik nekem, de már nagyon.
nekem nincs hosszú hétvégém, lesz viszont xtra szívásnak beharangozott hétfőm és keddem.
túlvagyunk egy sokkoló kórházi megbeszélésen a szüleimmel.
az előbb kerülgettem egy nejlonnal nagyjából letakart hullát.

sosenem könnyíti meg az univerzum a dolgokat. hogy teszem így le a cigit meg leszek sugárzóan kiegyensúlyozott, ó, hogy.

amúgy

meg olyanok vannak, hogy
tavaszi hajnalra ébredtünk, és a műszak végén olyan édes, madárcsicsergős alkonyra léptem ki a kertbe, hogy már tényleg érzem a tavaszt, sőt, a nyár ígéretét.
ma kerek három percet állhattam a napfényben és végtelenül boldoggá tett.
felcipeltem magammal hat könyvet vidékről, amiből ötöt olvastam és szerettem anno, és ez otthonos melegséget csempészett a kis szívembe.
napi szinten kapok gyomorgörcsöt a kacsolatomtól, hol elvesztegetett időnek érzek minden további percet, hol csiszolódásnak titulálom, ami most van, de nem tudok kilépni. (még?) zavaros, de jó is, nagyon.
kaptam egy csodaszép cikláment, amit valahogy életben kell tartanom.
tulipán várt benn a munkában, ami a kedvenc szálas virágom, pedig nincs is már nőnap.
tizenötödike nekem simán munkanap.
ma vagyunk egyévesek cukilakótársékkal.
megtudtam, hogy apám már keddre kapott volna időpontot, de ő közölte az orvosokkal, hogy nem ér rá. (végülis csak rák, nem sürgős...)

de legalább, bármi lesz is, az antibiotikumom a trippert is gyógyítja, just in case.

az a rohadt cigi

ha belegondolok, a huszas éveimet tulképp végigdohányoztam. nem tudom, meséltem-e már, de eddig 2szer tettem le, 2féle módon.
elsőre nagyon sokat küszködtem, 1-2 napok, kudarc kudarc hátán, felesleges önszivatós elvonásos szenvedős tripek. hónapokig játszottam, már mindenki rajtam röhögött a melóban, hogy leteszed, persze... aztán egyszercsak tényleg. (és mekkora ostobaság volt egy év múlva, de szinte napra pontosan, újrakezdeni... óvatlan voltam, tapasztalatlan. meg hülye.)
másodszor meg csak fölkeltem reggel, hogy akkor mától over, és tényleg.
(akkor meg magamra rántottam az életem, csak idő kérdése volt, hogy a nagy kocsmázások mikor húznak vissza.)

ami közös volt: a menetrendszerű sóvárgós párpercek, a beavatott 'nem adok' ismerősök, és hogy hetekig kerültem a kvt, az alkoholt és a dohányosokat.

(na jó, nem, másodszor ex simán ott füstölt mellettem a szobában, minden haragom ellenére, viszont cserébe nem dolgoztam és nem nagyon mozdultam ki.)


ami a legnehezebben kiüthető: a stresszdohányzás.
hiába tudom, hogy elvileg a cigi csak a nikotinelvonás miatti feszkót enyhíti, azt érzem tévesen megnyugvásnak... valahogy fejben olyan erős a társítás, hogy simán buktam el most emiatt.
a másik pedig a szünet lehetősége. legutóbb behívatott a főnök, hogy nincs olyan, hogy én levegőzzek pár percet. (persze ha rá is gyújtok, kiengednek, de csak úgy? á.)

gyötrelem még a szociális élmény megvonása, legújabb pletyik, közösségformáló erő... az érintettek ismerik. na ez nálam most nem játszik, magányos munka a miénk. ennyivel is kevesebb.

próbálkozom, előbb kezdtem, mint hogy az orvos beijesztett. de kétségtelenül ez 2016 legnagyobb ismert kihívása.

hétköznap üzemmód

annyira visszatértem a munka világába, hogy elfeledkeztem a gyógyszeremről. inkább kvztam egy harmadikat, hogy majd vacsival beveszem (mert a tejtermékek is ütik), erre ad hoc jelleggel beültem egy pohár fröccsre. amiből kettő lett.

pedig az orvos jól rámijesztett: enged már dolgozni, de fejcsóválva közölte, hogy ez bizony még nem jó, és valószínűleg vár vissza másfél hét múlva. (nekem ilyet még nem mondtak, csak adták a papírt és menjek isten hírivel.)

basszus.



(mentségemre szóljon, a 'tegnapra tegye le a cigit' intelme lebegett a szemem előtt, mondván, holnap reggel nekiugrunk újra, xedszer is, de akkor ma még elbúcsúztatjuk. ha sikerül kibírni a bűvös 3 napot, úgyse ihatok egy darabig... és jó a zene, és jó ez az enyhe zsibbadás a nagy szorongások után... na jó, hagyjuk.)

bár már kikapcsoltam a gépet,

úgy érzem, pontosabban kell átadni azt az élményt, hogy ti is, később én magam is biztosan megértsem.
hogy mit kerestem olyan nagyon. hogy mit akarok a kapcsolatomba később is, akár valaki mással.

ezt a magától értetődő érzelmi kapcsolódást.
sok apró gesztust. például ahogy ösztönösen hozzámér, ha a közelében vagyok. ahogy csillog a szeme. ahogy random rajtam felejti a tekintetét. hogy a szex szeretkezés, mert a kívánás mellett érzelmek is vannak. hogy a hangjának van egy plusz ellágyult rezgése is, ha hozzám szól. hogy a beszélgetésben új oldalát is megmutatja, amit korábban még sosem. hogy a csók érzéki, belefeledkezős és puha.
ennek a sok pici plusznak olyan komplex elegyét, ami tudatosan így aligha megjátszható.


nem történt akkor este semmi különös. nem is biztos, hogy jelent amúgy bármit a jövőre nézve. de ezek azok az élmények, amik bevésődnek, amiket jó dédelgetni egészen a szenilitásig. nem számít, ha az ember már nincs a képben. a villanás marad.

az a furi állat ollókkal meg páncéllal meg...

apám sztorija folyamatban van, egyelőre az a technikám, hogy nem vagyok hajlandó többet a legjobb forgatókönyvön kívül másra gondolni. természetesen a sírásban, az üvölteni akarásban vastagon benne volt, legyen elég ennyi, kedves univerzum, az ijedtséget, a félelmet azóta bedobozoltam és polcra tettem, bocs.

ó, és az unokatesóm, akiért annyira kellett szorítani tavaly, egész jól néz már ki, és nemsokára megnősül.

a szakítás

meg igazi volt, én azt hittem, úgy is marad. 

az üvöltésig nem jutottam el, 

de képzeljétek, a sírásig igen.

én. sírtam. könnyekkel. tényleg.

hállelúja.

önuralom? mi az az önuralom?

teljes darabokra hullásom után mégis "megcsörrent" az a telefon. (mindketten meghátráltunk.)

egyáltalán, semmilyen szinten nem tudom követni magunkat. magamat. (őt már nem is akarom.) sikerült egy ideges, szerinte "semmi értelme" találkozásból olyan érzelmes, közelkerülős alkalmat keríteni, amit az eleje óta nem láttunk. (nem egymásnakesős, hanem lassanfelengedős*.)

hogy kapcsolódik. érez. 

a gesztusaiban, a hangjában, a beszélgetés minőségében, a szexben... nagyjából mindenben ott volt.

az a plusz, aminek létéről vagy nem létéről hosszú, keserves vitákat folytattunk eddig.

most, hogy láttam, amit úgy hiányoltam idáig, méginkább tudom, hogy nem volt meg. harsogó a kontraszt.

akkor van értelme, ha így néznek az emberre, így szólnak hozzá, így gondolnak rá.

erről volt szó végig, pontosan erről.

természetesen már nem bízom. csak figyelem kívülről, mi történik, tátott szájjal is, gyanakvóan is. vajon most nyújtom épp el a szenvedésemet? vajon ez pont annyira elég, hogy visszarántson, aztán minden ugyanúgy? vajon ez egy haldokló kapcsolat utolsó felélénkülése volt a vég előtt, mint nagybeteg embereknél? vagy egy ilyen hülye csiki-csuki játék? tudattalanul manipulál? vagy maradhat még ez? egyáltalán, hogyhogy visszajött? nem úgy volt, hogy az ilyesmi elmúlik, aztán annyi? mi a fene?

annyi tuti, hogy ez igazi volt. és akármi lesz is, varázslatos volt megtapasztalni**.

*: tényleg lassan, fokozatosan jött föl a hangulat, lazultunk le, simultunk ki, nem volt semmi különös, igazából tévéztünk meg tettünk-vettünk a konyhában, ad hoc jelleggel dumáltunk közben mindenféléről. és nem csak benne voltam, kívülről is néztem a helyzetet, mert volt nagy rácsodálkozás, mikor "túlteljesítette az eddigi szintet", és csak még és még és még egyre jobb lett, egyre intimebb. egyszercsak megint ott volt a szerelem. benne. 

úristen, gyerekek, hogy mennyit számít...

**: egyszerűen csak nem láttam még ilyet. elemi, tiszta élmény volt, totálisan őszinte, tudjátok, mikor az ember érzi, hogy most valami különlegesnek a részese. klassz volt.

üvölteni tudnék.

de azt sem.

elmebaj

tehetetlen dühömben kitörölgettem mindent mindenhonnan, üzeneteket, elérhetőségeket, hívásnaplót... valahol, a fiókom mélyén van meg csak a száma.

most percenként nézem a telefonom, hátha keresett, hátha nem az a reakció, hogy akkor mindegy, hátha..

bármi. akármi.

semmise.

az okéság pihepuha ölelését kérném vissza, köszi

egy könnycseppecske sem préselődik ki, továbbra sem (sose többet nem?), ülök az ágyon és meredek magam elé bambán. lehet, hogy a szívem egy kicsit meg van szakadva. szóra sem érdemes.

good news, bad news... bad news.

volt az, hogy mosolyogva, I'm OK hangulatban ébredtem.

aztán megláttam, mennyi fizut utaltak és legszívesebben elbőgtem volna magam.

majd köbö 5 perc múlva hívott anyám, hogy apámnak bőrrákja van.

a kapcsolatom meg egyszerűen csak megdöglött.

napok romjai

"nincs egy cigid? lehánytam az enyémet..."

minden gondolatmenet megszakadt

mert még annál is betegebb lettem, mint voltam. (megint, én ezt nem értem, én nem akarok kéthetente megpusztulni mindenféle szartól, kérem vissza az életemet meg az egészségemet!!!) konkrétan végigöklendeztem az éjjelt és miután hajnalban felismertem, majd lejelentettem, hogy akkor én most nem tudok bemászni dolgozni, jól telerókáztam a szobai kukát. a náthám mérséklődött, cserébe egyfolytában ugató köhögést produkálok, egyszerűen megőrülök tőle. de hogy így percenként többször. (mindenki aggódik, de szerintem ha torokból köhögök, nem lehet tüdőgyulladás...) ma csak boltban voltam (délután, nagy duzzogva.), amúgy pizsiben fekszem és próbálom magamban tartani a sós kekszet. konkrétan még rágyújtani se jutott eszembe, pedig... 

summa summárum: szarul vagyok, megint/még mindig. jeeeee...
bocs, majd jövök utána.