a tervről

született egy hosszú-hosszú bejegyzés a témában, tudniillik, hogy a pasi-vonalon pörgés helyett tényleg ideje a saját életemmel foglalkoznom - de nem tetszett. átírtam vagy hatszor, mire rájöttem, hogy én ezt a kérdéskört épp most, írás közben gondolom át, és menet közben kezd leesni, hova is akarok kilyukadni.

és hogy a holnapi nap (reményeim szerint) egy újabb mérföldkő.

tavasszal nagyon mélyről kezdtem: kilépni a kék buborékból, új otthont találni, összeragasztgatni a szívemet, lediplomázni, szerezni egy megfelelő munkát, belejönni, kezdeni valamit a mindenmással...

nagyon hiányzik már az életemnek egy biztos alap, és igen, minden sokkal könnyebb nagybetűs krízisek nélkül. (az állandóan lejáró szerződések meg konkrétabb veszélyt jelentenek, mint a nagyvilág eseményei miatt lassan belém kúszó félelem.)

szeretnék már kicsit megnyugodni, hiperintenzív élmények nélkül építgetni magam tovább, bőven van így is mit csinálni. (az új munka, az új pasi, a kórház mind rendkívüli események szerintem, de ha nincs hova visszatérni "utánuk", nehéz megtalálni a helyüket az életemben.)

ha kapok itt egy határozatlan idejű szerződést (ami még korántsem borítékolható, úgyhogy kéretik a drukk), egy újabb hatalmas pipa kerül a listámra. egy újabb bizonytalansággal kevesebb lenne, egy újabb energiaigényes terület parkolópályára kerülne, volna végre mihez viszonyítani az apróságokat, evést-alvást, akármit. stabil keretet kapnának a mindennapjaim. volna mivel tervezni. jöhetne a mindenmás.

kicsit időt kérek végre.

kicsit meg akarok nyugodni.

nem kell tökéletesnek lennie, ahogy nem is az, csak kéne most oda az a pipa.

na jó, ezt szándékosan kihagytam belőle

nem, nem tartott vasárnapig a kommunikációs stop. csütörtökön megtörtem egy sms-sel, amire válaszolt, majd később ezen felbuzdulva hívott is. megegyeztünk, hogy oké, tényleg próbáljuk meg.

ez nagyjából úgy nézett ki, hogy bármit is csinált, mondott vagy írt, minden rossz volt, és dühös voltam, hisztis meg beszólogatós. ötpercenként vágtam a fejéhez, hogy biztos csak hazudik, ja nem is, de igen, hullámzott az egész és már magamat is megijesztettem, igazából. és természetesen voltam inni és összekavartam valaki mással és aztán elmeséltem neki, nyilván, ami jól felzavarta az amúgy sem állóvizet.

minden rossz volt, kivéve a szexet - a szex az zseniális. (itt jegyezném meg - tilos kettesben maradni azzal, akivel ennyire kívánjátok egymást, mert úgyse bírjátok ki. akkor se, ha amúgy haragszotok. ha tudjátok, hogy ki kéne. ha egyikőtök se akarja... sehogy. én szóltam.)

aztán annyira elfáradtam keddre és olyan elegem lett már mindenből, hogy elegem lett magamból is és varázsütésre abbamaradt a hullámzás meg a hiszti. és onnantól teljesen jó együtt lenni, lett is egyből értelme meg sansz rá.

igyekszik egyébként, ami jó, és reméli, hogy ha elég kitartó, szép lassan újra bízni fogok benne.

nyilván nincs elfelejtve, nyomot hagyott mindenen, issza ő is a levét, de attól még újra haladunk valamerre...

tudtunk végre időt is együtt tölteni, beszélgetni hosszabban, sőt, egy egész álló napot együtt lenni anélkül, hogy valamelyikünk is elmenne (mert azért nem vagyok hajlandó csak úgy elétérdelni ezek után), és egészen más, egész idegen érzés vele lenni. tényleg még csak most ismerkedünk és hát hű, annyira furi minden...

most nem agyalok különösebben a jövőn*, lövésem sincs, mi lesz, tényleg egyszerűen csak tudom, hogy ez így épp jó.

fejes a kitudjamibe, azt hiszem. csak most őrültködő csillámpónik nélkül. (egyelőre.)

* elhangzottak olyanok tőle, hogy ki mondta, hogy nem járunk, meg ha tényleg nagyon kell pisilnem, hazafele beugorhatunk anyukájához, sőt, hogy ebédeljek velük karácsonykor, de nem érdekel, komolyan, tényleg nincs mit siettetni ezen...

nagyvonalakban

különben a munka nem csak sok volt, fárasztó, überdurván hardcore és aztaqrva, de még rúgassuk ki nádját napot is tartottak, ahol többször is csak néztem, hogy ezt ne, el se hiszem, ilyen a világon nincs, az emberek meghülyültek a hidegtől, vagy én nem is tudom. és még csak kedd volt.

ebben a szellemben folytatódott a péntek-szombat, igaz, sokkal lájtosabban, de csak a hétfő-keddhez mérten, minden máshoz képest wtf volt az is. 

48 óra a pokolban, nagyjából.

(és nem, az, hogy közben kaptam csokit, rétest, négy ajándék kv-t, epres cigit meg rendeset is, meg sok mosolyt, együttérzést, kedvességet, mind nem tudta kompenzálni, pedig erős boldogságfaktorok...)

volt továbbá nagy családi összejövetel még előtte szombaton, kellemes hangulatban, vasárnap reggel felrongyoltam a városba, hogy barátnőzzek, és egy csudaklassz, étteremben ebédelős, mozizós, dumálós napot tartottunk, legyen még ilyen.

a hét szabadnapjain pedig kimaxoltam a plázázást.

nettó 5 óra alatt megtaláltam A télikabátot (amit tavaly többhétnyi szenvedős talpalással se...), ami olyan, mint egy álom, puha és meleg és szép és pontosan rám szabták, és még a fölösleges arany-bizbaszoktól is mentes, atyaég, egyszerűen imádom! kompromisszum nélküli csoda.

meg a tökéletes kabát alá való pulcsit, ami puha és szőrös és rejtettzsebes és cipzáros és nyakvédő-galléros és az is instant szerelem, nagyjából gondolkodás nélkül vettem meg. boldogság #2. (mondjuk az új kabátom alá max akkor kell, ha Szibériába megyek...)

meg egy testhezállós-feszülős rucit, teljesen indokolatlanul, pusztán, mert évek óta nem engedtem meg magamnak hasonlót, és hát sejtjük, hogy a hétfő-kedd után megérdemeltem. (és egy újabb filléres nyári ruhácskát, mert mint tudjuk, olyanom idén lett először, de már alakul a készlet...)

meg cicanacit, a hidegre való tekintettel, félárú fekete motoroscsizmát, amit a hugom talált nekem (mert igen, végre ráért a kishugom találkozni velem egy órát...), a musthave voltára való tekintettel,

és A tökéletes, általam megálmodott sapkát is (ilyen van, komolyan), hogy végre lecserélhessem az eddigi dokkmunkás imidzsem.

plusz kapcsoltak a telefonomra mobilnetet (amit hónapok óta nem tudtam elintézni, se sms-ben, se neten, se telefonon, ezért akkora nagy cucc), ami szintén wow! vééééégre.

szóval a szabadnapjaimon gyerek voltam a cukorkaboltban, nagyon is megérdemelten.

közben leszerveződött és megtartatott a barátnőm meglepi-szülinapja, aminek nagyon örült, aminek meg mi örültünk, szembetaláltam magam a pillangócsinálóval, és hát a végén hiába voltam tökrészeg meg holtfáradt meg dühös, mégis hazajöttem, tegnap pedig másnaposan, hullafáradtan, alulöltözötten és Niagara jellegű vérfolyamot produkálva elkirándultam egy hegyre, kézenfogva sétálgatni a talánpasimmal.

ma délig aludtam, mostanáig nyammogtam egy gyroson, összevissza írtam le az eseményeket amit lehet megbánok később, de mindegy már, és úgy döntöttem, inkább holnap hívom fel a munkahelyemet, hogy menjek-e akkor dolgozni szerdán, vagy mi lesz, tudniillik lejárt a szerződésem és még nincsen új.

nagyvonalakban erről maradtatok le.

you know nothing, John Snow

rinyáltam itt a múltkor a munkáról, pedig... 

hadd ne mondjam, hogy a hosszú hetem (igen, pont az, amelyiket szinte végig12órázom...) bebizonyította: még semmit se láttam. szimfonikus zenekar? ki a francot érdekel egy szimfonikus zenekar? vagy akár három?

atya. úr. isten.

ennyit tudnék hozzáfűzni a témához.

fú, gyerekek

fú.

és most is csak ennyi tellik. 

...

és még csak annyit, hogy nem értek az újrakezdősdihez... nem értek az ismerkedős részhez... tulajdonképp nem értek a nem-nyafogáshoz sem. nagyon, nagyon sokat kell még tanulnom.

de hiányzik továbbra is, nyilván.

gondolkodom, és próbálok kicsit nem érezni.

per pillanat

egy extrém hosszú, rázós back to the work napon vagyok túl, büszkén, de nyüsszögve. 

este nem bírtam elaludni, reggel felkelni, elment az orrom előtt a troli, elment a metró is, megáztam, a kávécsináló ember a cukor mellé sanszosan bacikat is tett a jóreggelt kávémba, mára full bezsírosodott a hajam, és kipattogott az egész homlokom, amit nem tudok értelmezni, sőt, lehet, hogy a fejbőröm is (wtf), a barátnőm elhalasztotta a holnapi talinkat, a franciáknál megint lövöldöztek meg robbantottak, alulbecsültem az étvágyam, de sose volt időm úgyse enni, se telefonálni, a kajám belefolyt a vadiúj nagyi-szatyromba, megint, hülye kérdésekkel csesztetett a főnököm, beengedtem egy komplett szimfonikus zenekart, egyesével, teszem hozzá: megint, meg egy férfikórust is, aztán kifele is, természetesen, néniket kalauzoltam szakmai találkozóra, diákcsoportokat órára, idegeneket interjúra, cateringeseket meg fotósokat fogalmam sincs, hova, ha egy pillanatra felnyitottam a sorompót, máris besurrant valamelyik nagyember a hátam mögött, ami tilos, magyarázkodnom kellett, amiért újabb kávét akarok inni, levegőt akarok venni, szétfújta az agyam a szél, gondolkodtam az éjjeli rémálmaimon, aztán újra csak jöttek és hívtak és hoztak és mondták... és ronda, sárgyűjtő szőnyegpadlót kaptam így télire, meg rusnya tujákat a bejárat mellé, amiket utálok. 

hazaérve persze megembereltem magam és előbb hajat mostam-szárítottam, bedobtam egy mosást meg csináltam kaját, csak aztán mertem leülni... (nehogy utána már ne keljek fel, ugye.) kényszeresen arra gondoltam, mennyi jó is volt a napban, sok kedves ember, megdicsérték a mosolyom, megnevettettek, hiányoltak, bohóckodtak is nekem meg a kaput is nyitogatták helyettem párszor, finom volt a kávé és meleg a szél és igazából mindenféle izgi népeket meg abszurd szituációkat meg lehetetlen tárgyakat látni kaland...

sőt, a zenészek kedvesek, a melegszendvicsem finom volt, találtam egy cuki filmet is estére... és cukilakótárs is hazaállított, bebaszcsizva, de neki még ez is jól áll (meg kölyök még, no), és az is jó volt, hogy csacsogtunk meg kimentünk cigizni.

most hulla fáradtan ülök az ágyamon, miközben fáj az is, amit a pasi művelt velem, meg az is, hogy holnap megint dolgozni kell menni.

de legalább tudom, hogy az ilyen nyavalyás napok végén is lehet találni szépet az egészben. és ha csak így lehet, talán azzal is ki fogok egyezni.

(de azért holnap legyen könnyebb napom, légyszi. bár tudom, hogy mivel itt irkálok még alvás helyett, elég lehetetlent kérek... de azért... hátha.)

az ragtapaszról

a ragtapasz meg, amit a lelkemre kértem és kaptam, inkább valaminek a lezárása volt, nem egy meggondolatlan folytatás.

kicsit kívül lenni vele időn és téren, újra kézenfogva, újra hozzásimulva... 

hazakísért és segített a cuccommal és elmentünk kajálni és nevettünk és csókolóztunk és aztán nála aludtam, összebújva filmeztünk meg minden-minden, megint úgy alhattam, hogy átölelt, kávéval ébresztett és csinált reggelit...

úgy, ahogy "régen".

tudom, nektek nehezen következik a ki ez az idegen velem szemben érzésből... meg persze nehezebb így objektívnek maradva gondolkodni kettőnkről... fránya oxitocin.

de bennem sok minden lejátszódott, amire nem számítottam. akartam mégegyszer érezni, bármi legyen, egy kis megnyugvást, felülírását annak az utolsó reggelnek, ahol darabokra törte a kis világomat a kérlelhetetlen döntésével és a bánatos kiskutyaszemeivel.

akartam tudni, hogy képes vagyok-e még érezni bármit szemtől szemben is (ami nagyon más, mint szakítás után a távolból üzengetni meg vágyakozni), megundorodtam-e tőle, és ő nem csak azért hiányol-e, mert tele a "puttonya".

és szexet is akartam, igen.

képes voltam megtenni vele, élvezni vele minden haragvás és csalódottság ellenére is. és később volt egy pillanat, amikor egészen őszintén úgy néztem rá, ahogy az elején, és ez válasz a gyakorlatban menne-e kérdésre. hogyne menne.

csak rá kellene jönnöm, kicsoda valójában, és akarja-e tényleg.

úgyhogy adok még időt ennek az egésznek, bennem.

(hogy is van? a legjobbat várom, de a legrosszabbra készülök? rá lehet húzni erre is, nemde?)

na de mi is volt hétfőn

bringáztam még egy utolsót, igaz, utána egy óráig szédültem, mert megfújta a fülem a menetszél, de azt az időt ki kellett használni...

aztán hazarohantam Pestre. jó, az úgy nézett ki, hogy döbbenten az órára néztem, nemsokra rá eszeveszett rohanásba kezdtem, el is értem a vonatot a millió cuccommal... ami aztán késett. de legalább utána már annyira el voltam foglalva magammal meg a zenével, ami a fülemben üvöltött, hogy elfelejtettem jegyet venni. hozzám a kalauz se szólt, azt hiszem, ez lehetett a kárpótlás, mert később még vesztegeltünk Kőbánya-Kispest előtt.

(erősen túlzok, esetünkben kb negyed órás késést sikerült csak összehozni, az meg a MÁVot ismerve semmi. különben is kezdek rákapni a vonatozás ízére, valószerűtlen lassúsággal döcögni, az ablakon át bámészkodva, bedugott füllel elég klassz. a jegyvásárlás tényleg elmaradt, csak Bpen jöttem rá, mi az a fura hiányérzet...)

és az ura vagyok a helyzetnek érzést már a vonaton elvesztettem... 

kiderült, hogy elkövettem a legnagyobb hibát, amit blogtulajdonosként elkövethettem - benne maradt az előzményekben a pasi gépén. aki megtalálta.

megtalálta és beleolvasott.

beleolvasott majd felhívott, és lelőtte a találkozónkra tartogatott poént, olyanformán, hogy "de hát ő arról akart volna beszélni, hogy lehet-e még esélye, viszont ha én ilyeneket gondolok, és ennyire eltört bennem a bizalom, akkor nem tudja, és most akkor mi legyen.."

nem, nem voltam boldog.

a Nyugati bringatárolójában meggondolatlanul hosszan és széles kézmozdulatokkal gesztikulálva rinyáltam a kishugomnak (aki kajadílernek használt), emiatt pedig végképp elszállt az esély, hogy hazaérjek a találkozás előtt, átöltözzek és emberi formát öltsek. úgyhogy végigrángattam a cuccom a körúton, elvittem sajtburgerezni, aztán megcéloztam a megbeszélt helyet.. még belefutottam egy bedrogozott bolond nőbe, aki belehajolt az arcomba és azzal zárta a hozzám intézett nagymonológját, hogy "azért mert te egy kurva vagy", miközben játszósruhában, kócosan álltam a villamosmegállóban a tömegbe szorulva. ettől csak még frusztráltabb lettem, és miután a villamosról is alig tudtam leszállni, a metróból már majdnem bőgve jöttem fel. odalett minden tartásom és büszkeségem. és még pisilnem is kellett, de nagyon.

a pokolra kívántam már az egész találkozót, meg úgy általában mindent.

snitt.

a lényeg, hogy aztán ott ült velem szemben, és az istennek sem akarta azt mondani, amit hallani szerettem volna. amitől sokkal-sokkal frusztráltabb lettem, pedig nem gondoltam, hogy ez lehetséges. hát hogy kell egy nőnek felajánlani, hogy kezdjük újra? biztosan nem így. mintha tőlem várta volna, hogy a szájába adjam a dolgokat, vagy legalábbis megalázkodjak annyira, hogy neki ne kelljen róla beszélni... (mert ha győzködés nélkül is rábólintok, az az. ő meg csak várta az ítéletet, vagy mittudomén...)

egy darabig gondolkodtam rajta, ki ez az idegen velem szemben és miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy még egy békülős kérést se lehet normálisan megindokolni nekem... 

és nagyon nyomorultul éreztem magam. 

persze valahogy elsimultak kicsit a dolgok, mondott ezt-azt, beütöttek a hosszúlépések és kaptam ragtapaszt a szép, nyílt sebemre... de egészen másképp képzeltem mindent.

most pedig az van, hogy vasárnapig kommunikációs stop lesz, és hiába vágytam erre annyira, most valóban igyekszem gondolkodni, tényleg kell-e nekem ez az egész - ledegradálva a korábban meseszerűnek látott ismeretségünket egészen szőrszálhasogató materiális kérdésekké.

meg persze már fogalmam sincs, hogy kicsoda, az-e vajon, akinek hittem, vagy csak behülyített a kémia, és félek, hogy újra meggondolja, hogy csapong megint össze-vissza, hogy átver... 

ez a vasárnap dolog olyasmi, amibe kapaszkodhatok... mintha ezzel biztosabbnak tűnne a döntése. (már ha még ugyanezt fogja gondolni.) remélem, tudja, mit csinál.

már nem vagyok biztos semmiben.

köszönöm

hogy írtatok tippeket a mozgáshoz. a kis lelkemnek is jót tett, meg a motivációmnak is... rájöttem, hogy egy rakás dolgot ki kell majd próbálnom, aztán úgyis kiderül, mi tetszik - és ehhez remek alapot adtatok. 

#örül



fáradt vagyok, ez a tipródás leszívja az agyat... meg a forralt bor és pálinka is, amit ittam, miközben a sógorom fellépett a zenekarával. (nem lustultam a kanapén ma sem.) (a sógoromék tök jók voltak, még a saját számaik is.) így a mozgásos-egyebes gondolat továbbfűzését meghagynám máskorra.

#mindenkinekforraltbort

főleg zavar van a fejemben

érdekes beszélgetésen vagyunk túl a pasival. ez most megint nagyon lebegtetős volt... sőt, egész konkrétan sarokba szorított, hogy megtudja, van-e még bennem több is, mint haragvás. (mintha nem tudná, hogy van, bármennyire megszüntetném is már.)

kiderült, hogy olyan cuccok is nála maradtak, amiket égen-földön keresek egy ideje. azokat visszakapom holnap. meg beszélgetünk ( - eddig oké, erre eddig is számítottam, csak sokkal későbbre datáltam).

viszont a papucs-macinaci-tusfürdő kombót még nem adná vissza.

sikerült úgy megfogalmaznia, hogy végül rávágtam: legyen, ahogy gondolja, nekem aztán mindegy.

de hogy most akkor mi van?!

ugye.

ha marad ami van, a szakítottunk, akkor semmi meglepi. teszek erre a három cuccra, igazából. de ha esetleg úgy gondolja, hogy próbáljuk meg újra?

hát az elég érdekes lenne. mert:

1: tiszta idióta vagyok, és úgyis belemennék. (van ugye ez a hiányzik-dolog, meg az érzés, hogy csak akkor lehetek nyugodt, ha megpróbálom, és esetleg úgy se megy. akkor nem marad bennem ez a kínzó milettvolnaha.)

2: de akkor most tulajdonképp visszafogad? mert visszakönyörögtem magam? ez látszana kívülről? mert azért ez elég megalázó lenne...

3: vajon hogy tudnék újra megbízni benne? (legalábbis abban, hogy nem jön rá megint: ja, bocs, mégse.)

4: van-e bármi értékem a szemében, ha ezek után képes lennék kibékülni vele? hiszen tudja, hogy hiányzott és vannak érzéseim... hogy sírtam miatta... eleve vesztes pozícióban lennék és nulla becsületem maradna előtte - mint valami kiskutya, aki rohan, ha hívják, és várja, hogy mehessen... és akivel azt tesz, amit akar. nem? vagy?

5: tök ciki ez az egész. nem akarok ugrani, ha füttyent. nem óhajtok a lábtörlője lenni. nem akarok egy semmire se becsült csaj lenni, aki bármikor eldobható. sőt, nem akarom ezt átélni mégegyszer, így.

lehetne-e bármi még ebből anélkül, hogy ... szóval ezek nélkül?

mondjuk eleve úgy vagyok vele, hogy még ha békülni is óhajtana, a bizalmamért jó ideig dolgozni kellene (tudom, mit írtam a bizalomról, de azóta rájöttem, hogy na), és csakis legeslegelőlről lehetne elkezdeni. vagyis noszex, sőt, talán még csók se. nem azért, hogy büntessem, hanem önvédelemből.

ha egy férfi akar, akkor úgyis teper. ha nem vállalja a teperést, nem akart eléggé. 

(fejben gyönyörűen tudom ám... igen-igen. közben itt tipródom, miután szakított velem. ő. nem szakítasz azzal, akit akarsz, nem?)

bárhogy lesz is holnap, az egyetlen, amit tehetek, hogy tartom a távolságot, és legfőképp a magam életével foglalkozom. 

(talán nem kellett volna belemenni a holnapba, talán mégis vissza kéne kérni minden cuccom, talán hagyni kéne az egészet a francba és elküldeni végre a pi....ba.)

azzal vigasztalom magam, hogy bárhogy lesz, tanulok belőle, max legközelebb majd jobban megy.

xedik nap, mittudomén már

ahogy föltámadt bennem az igény az írásra, úgy gubóztam be utána. legszívesebben csak feküdnék és várnám, hogy megszűnjek, ha már az érzéseimet nem tudom kikerülni. nem sírok, ami nálam sose jelent jót. a valóságban nyilván továbbra sem ezt csinálom, de a pi....ba már az egésszel, értitek.

végül jártam fönn a városban. nagyon más volt, mint gondoltam, sokkal ijesztőbb és magányosabb, de kellett. két látásból ismerőssel bandáztam, megittam az egy rumomat, amitől végem volt, komolyan mondom, a rum az egyik legaljasabb ital - azt hiszed, már kiment belőled, aztán hajnalban, az ágyadban jössz rá, hogy még mindig tart.

nem áll szándékomban megismételni a márciust, azt hiszem. (mondják, hogy volt, én ugye nem emlékszem...)

írok majd róla, miben gondolkodom, formálódik, de most mesélek inkább. sokkal izgibb, hogy az univerzum továbbra is humoránál van. bizony. 

beléptem a helyre, ledobtam a cuccom az egyetlen szabad részen, és csak mikor már befordítottam magam alatt a széket, döbbentem rá: ez ugyanaz, ugyanabban a szögben, még az italomat is pont oda tettem le. ugyanott találtam magam, ahol, ahogyan megismertem, éppen olyan egyedül. 

percekig bámultam megkövülten a másik széket, ugyanolyan üres volt most is. azt, amit nemsokkal később felajánlottam neki.

az első találkozás kézzelfogható emléke...

lehet, hogy így nem üt akkorát, de ott bennem megállt a lélegzet.

délelőtt még dumáltam kicsit cukilakótárssal, aztán, mivel nyomorultul éreztem magam (macskajaj, vagy mi), visszamentem a helyre kávézni - és csak a két közös ismerősünket találtam ott. azt a kettőt, akik a kávéimat csinálni szokták, tehát elég fontosak.

(a helyzet, amitől tartasz.)

legalább kiderült, hogy ez nem is fura. 

(kivéve, hogy az egyik nem tudja még, és többször csókoltatta a "pasimat", meg kérdezgette, mizu vele, hol van. de az is csak kicsit zavart, nem is mondtam semmit, majd.)

belefutottam aztán másokba is, délután vidéki-barátnőztem, simogattam gyönyörű, bújós kiscicát, ettem rengeteg gyümölcsöt, voltam gyantáztatni, kiakadtam a nagymamám félrebeszélésén, néztem filmeket, apámmal közösen is, ettem-ittam-rémálmodtam... biciklizni nem voltam a szél miatt, helyette sétálgattam. (nem ugyanaz.) majdnem voltam jógázni is, de aztán közbejött a kozmetikus. meg majdnem bálban, de úgy ítéltem meg, sok lenne így hirtelenjében. a másik nagyanyámnál pedig megismertem a török szappanoperák mélységeit. (gyorsan menekülőre fogtam.)

a nem olyan szép rész, hogy rengeteget kommunikáltam vele. (nem bírom leírni, hogy ex, basszus.)

egy baromi hosszú üzenettel kezdődött, tőle, pont mikor indultam a buszhoz, ki is akadtam, elrontotta az egész budapestezést... hosszú, tisztázó jellegű üzengetés lett belőle, tegnap estig, mikor még telefonon is beszéltünk. (azaz megint hallottam a hangját. jajjne.) nagyon sok volt, de durva energiákat szabadított föl, ha megérik, majd hálás leszek.

ma persze majd' megpusztultam, legalább 50 megfogalmazott üzenetet töröltem küldés nélkül, kínlódtam, mivel nem jelentkezett.

két órával ezelőttig. nem akaródzik válaszolni. nem tudatosan, inkább, hogy érezze, ha esetleg hiányzom.

össze-vissza kavart bennem mindent, már a reménykedést se vagyok képes kupán csapni, ha felüti a fejét (naponta úgy ötezerszer). megint ott tartok, hogy bennem semminek sincs vége.

anyámtól viszont kaptam random egy színezőkönyvet, úgyhogy őszintén boldog is voltam. (az univerzum nem csak poénkodni tud, hálistennek.)

harmadik nap

ma már nagyon viszket a talpam a budapesti aszfalt után... 

ésszel tudom, hogy halál egyedül belemászni az estébe rosszul is elsülhet (pl rámszakad a magányérzés és az önsajnálat), és nyilván pont ma, így random senki se ér rá... 

meg hogy az alkohol mit tud művelni a kavargó érzelmekkel...

de már órák óta egyre csak ez dolgozik bennem a háttérben.

hogy ma föl kéne nézni.

csak úgy.

holnap visszajönnék, már van is programom délutánra. de ma este... talán... 

tökegyedül csak egy helyhez van kedvem. és sajnos ott találkoztunk. nemsajnos viszont igenis, az az én helyem, minden exem kötődik már hozzá, de a leginkább én, az én nagy eseményeim, az én jelenlétem - az én életemben van története. vannak dolgok, amik az enyémek, és nem vagyok hajlandó átengedni egy-egy rossz élménynek, mert sokkal fontosabb, hogy megtartsam. (érdekes, ez tavasszal még nem volt ilyen tiszta.) zenéket, filmeket, embereket, helyeket, szokásokat... úgyis mindenről eszembe jut. ami én akarok maradni, azt minek dobjam el csak emiatt?

vizslatom magam, szigorú tekintettel: inni akarok? társaságot? pasizni? valamelyik exnél kikötni? nála? szétcsapni magam? átélni, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok? kényszeres hiány vagy tényleg ez kellene?

destruktív szándék van mögötte vagy vállalható?

szóval adok még időt, érlelődjön. de közben úgy csinálom már a dolgaimat, hogy ha továbbra is érzem, mehessek.

egyedül vagy sem, esetünkben - eddig úgy tűnik - máson van a hangsúly.

nemröhög

mikor úgy érzed, minden jól megy: ezerrel dolgokat csinálsz vagy arra gondolsz, milyen dolgokat fogsz még csinálni, kommunikálsz a külvilággal és lefoglalod az agyad és kihajtod magad és azonnal cáfolod a reményt, ha felbukkan és még véletlen se vagy hajlandó emlékekben tapicskolni... kitörlöd a képeket, félreteszed a telefont, újra és újra átveszed, milyen jóságok várnak rád egymagadban, amiknek előre örülni lehet... 

aztán hopszika, írsz neki egy random hajnali üzenetet. 

?! ?! wtf?!

pedig esküszöm, nem ittam vagy ilyesmi.

#reggeliszembesülésrulez

mi is az a "nehéz"

mi is az a nehéz, mi is az, hogy fáj...

rendszeresen használjuk ezeket a szavakat. mégis, hacsak nem vagyunk épp benne, vagy nem ülünk kellő empatikus készséggel megáldva egy kínlódó emberrel szemben, nem igazán tudjuk felfogni a valódi tartalmukat. 

figyelmeztetnek, hogy nehéz lesz?

hajlamosak vagyunk legyinteni: csak ki kell bírni, ki fogjuk bírni, kemények vagyunk, megbirkózunk vele... a nehézségek azért vannak, hogy legyűrjük őket...

ha együtt maradnék egy ilyen emberrel, aki nem független, ellenben anyagilag is, érzelmileg is padlóközelben van, az nehéz lenne.

mégis, minden porcikám azt harsogja, hogy vele akarok lenni, csakis vele, simán bevállalom, ha cserébe átélhetem a közelségét, a közös nevetéseket, őt...

igenám. de az a nehéz, az ugyanolyan nehéz, mint most, nélküle, még ha pepitában is. mint ez a szüntelen kínzó sóvárgás. na ez nehéz. csak ki kell bírni, ki fogom bírni, kemény vagyok, megbirkózom vele... de akarom is? nyilván nem, kell a fenének.

akkor?

(közben meg perszehogy, naná, minden pillanatban de... francos hormonok. már az első találkozásnál elvesztem, igazából - a válasz-sms után pedig mindegy volt, teljesen.)

az igazi fáj, az szerencsére ottmaradt a kórházban, de - úgy tűnik - a nehéz hazajött velem.

ha az embernek a szíve fáj...

...az egyetlen biztos döntés menni.

ja,

még ha úgy is tűnik, hogy az önboncolgatós agyalás fölösleges - szerintem meg hasznos.

pl ha egy helyzetre a reakció túlzottnak, esetleg egyenesen irrelevánsnak tűnik, érdemes gyanakodni, hogy nem is jelen helyzetre reagálunk.

pl sport = jajnemár?

lehet, hogy tudatalatt a sport együtt jár a megaláztatással. hát nyilván nem akarja az ember...

de ha erre rájövünk, arra is rá fogunk jönni, hogy már nem tesiórán vagyunk szemüveges és önbizalomhiányos kicsi lányként, akit kinevetnek. vagyis no para.

elhagytak = nem vagyok elég jó?

dehogyis. csak valamiért nem passzoltam a képbe. neki. de majd másnak fogok. nekem se passzol mindenki... nehogymár ezért összetörjek... az én részemen nekem kell dolgoznom, igaz, de emberből vagyok én is, örökké tökéletlenül... valakinek valahol biztos így is passzolok majd, és ő is nekem...

most nem titeket nézlek hülyének, csak pl az én környezetemben elég sokan úgy gondolják, hogy ez marhaság.

pedig szerintem jó érteni, mit miért csinál az ember, hiszen csak úgy tudja meghaladni pillanatnyi önmagát.

előzőhöz: a lábjegyzet lábjegyzetének a...

ja, amúgy tudtátok, hogy szemüveges vagyok?

mert néha még én is elfelejtem, kb olyan természetes, mint hogy vannak melleim.. :)

annyira szemüveges vagyok, hogy nélküle az orromig se látok. 

de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a sok gyerekkori megaláztatás és tesiórával kapcsolatos gúnyolódás mellett (béna vagy, nádjának úgyse fog menni, ez osztályozhatatlan teljesítmény, nem választunk a csapatba mert nyerni akarunk, de veled esélytelen, satöbbi...) vastagon belejátszott a mozgással kapcsolatos komplexusaimba.

például szemüvegben labdajátékot játszani csak a parák tartalmában különbözik attól, hogy szemüveg nélkül, vaksin... úgy úszni, hogy kettőig se látsz... egyáltalán, bármit úgy csinálni, hogy folyton csúszkál lefele, megdobnak és beleépül a fejedbe, ugráláskor ugrál az orrodon, forduláskor holttérbe kerül a tanár, meg amit csinálni kéne, ... vagyis hogy bizonytalan a mozgásod, mert nem látsz úgy se benne, se nélküle.

a gyerekek kegyetlenek. de sajnos nekem a tanáraim is azok voltak. volt kiabálós (ha bénáztál), volt pellengérre állítós, aki beszólogatott és kifigurázott... megalázó volt, ahh, de még mennyire.

de már felnőtt vagyok, és elvileg már helyén tudom kezelni az ilyesmit. és biztos van olyan mozgásforma, amiben nem akadály egy fránya szemüveg. és már beláttam, hogy a dohányzás nem vezeti le a stresszt, de a fizikai aktivitás igen. (és no szex, se exekkel, se random emberekkel. a főzés, blogolás, filmnézés, zenehallgatás, rajzolás, egész nap melóban ücsörgés meg kevés.)

igényem amúgy is van rá: sokszor még hidegben is inkább sétálok, fáradtan is inkább lépcsőzök, csak mert úgy érzem, ennyi mindenképpen kell.

közérdekű - ha valakinek az előző túl hosszú lett volna

szerintetek hogy találjak vissza a testemhez? (vissza?! na mindegy... gyerekként még biztos ment...)

evés-ivás, alvás, MOZGÁS?

maradjunk a mozgásnál. (úgyis húzza magával a többit...)

biciklizni ebben a hidegben, Bpen én már nem, futni a lábam miatt nem, úszni kizárt, a majd én otthon tornázok kilőve, mivel 1 alkalomig tart - gondoljatok az evésre, mikor a hűtőig se vagyok hajlandó elmenni -, szóval?

edzőteremben még sosem jártam mondjuk... (azt se tudom, mik vannak ott és azok mire jók.) amúgy annyira nincsen erőnlétem, hogy 1, azaz 1 darab fekvőtámaszt se tudnék csinálni (ja, mondjuk még életemben nem sikerült, a tesiórák idejében sem...) és a sima bemelegítős gyakorlatok már komoly izomlázat okoznak. (szoktam otthon néha átmozgatni magam, negyed óra-20 perc után majd' megpusztulok, három napig úgy mozgok, mint aki besz...t ... pedig óvatos nyújtás is van benne..)

nem vagyok meggyőződve róla, hogy érdemes ezzel kezdeni.

csoportos ugribugri órák? zumba/fitness/mittudoménakármi? (olyanon se jártam már vagy 8 éve...)

ha az ember pénzt ad ki érte, akkor azért nagyobb a kényszer, hogy csinálja is?

(régen pont nem érdekelt, hogy kárba vész egy bérlet, bármi, de már én keresem a rávalót, már igen... bár néha a kaják is rámromlanak, mikor nem eszem... mittudomén.)

kezdek ott tartani, hogy talán erre tényleg muszáj volna pénzt áldozni, az ingyenes lehetőségekhez túl motiválatlan vagyok.

valami egyéb, amire nem gondoltam?

ja, és egy bár arányos, de kifejezetten filigrán sovány, BMI index szerint mindig is alultáplált, izomtalan tónustalan izomzatú nőcit kell elképzelnetek.

vagy adjam fel, és kezdjem sétálással?

SZERINTETEK?

(remélem, jár erre valaki, kéne pár vélemény...)

ui: tudom, hogy le kell tenni a cigit, de arra jutottam, hogy már minden kombót megpróbáltam, túl is agyaltam, csak éppen a mozgás résszel nem kezdtem még semmit, úgyhogy pont itt az ideje. ez egy remek alkalom. a cigi másik vonal.

uui: azért egy kicsit mégis elmegyek tekerni, ha már ilyen jó idő van, és ennyire vágyom rá...

második nap

a nyavalyás [njosfhddhgjkahh jigésd vksergxc kshg] életbe.

(így, ponttal a végén, mert van benne némi rezignált lemondás is - a szerk.)

ennyiből azért sejthető, milyen hangulatban ébredtem, azt hiszem.

két fő problémám van - az egyik, hogy szakított velem a pasi, akibe (talán, nem tudom, gondolom) egy kicsit azért beleszerettem. vagyis komoly elvonási tüneteket produkálok, sóvárgás van, meg minden. 

a másik probléma, hogy a kis szervezetem köszöni kérdésem, szarul van.

nem mondhatjuk, hogy valaha is egészséges életmódot folytattam volna... legyünk szigorúak, és számoljuk március óta az életem. (nem mintha hinnék az új életet kezdeni hangzatos frázisában...)

nos, miről olvashatunk itt március óta?

alkohol, alvásmegvonás, megint nem ettem, nulla mozgás, vitaminhiány, betegnek érzem magam, beteg vagyok.

hát ez aztán minden, csak nem, amire a szervezetemnek szüksége volna.

néha felbukkant egy-egy jólvagyok, eszem, alszom, fuckyeah, aminek hírértéke van. vagyis szép, nekirugaszkodós, de sajnos átmeneti próbálkozás. az alapállapotom a testem módszeres pusztítása, mellőzve az igényeit.

és akkor a kórházasdiról se feledkezzünk meg! nagyon ne, mivel az aztán überbrutál taccsra vágta szegényt.

csináltam én már mindent vele, de olyan szinten még soha-soha életemben nem voltam legyengülve, mint akkor. (nem, még a wc-ig is alig bírok elmászni, úristen, meg fogok halni, help időszakokban sem.) és ugye a fájdalom. nem a műtét maga, hanem a szövődmények. arra egyszerűen szavaim sincsenek.

a fájdalom pedig - aki tapasztalta már, tudja jól - rohadtul fárasztó.

szegény testem itt ül a szüleim kanapéján, egy elcsúszott túlalvás, egy tejeskávé meg egy cigi után, fáj minden porcikája, alig kap levegőt és vár.

várja, hogy végre, annyi év önpusztítás után sorra kerüljön. hogy kimásszak a depizős fejemből, és felfogjam: a testem nélkül nincs életem. a testem tíz éve kitart, de nem fog örökké. sőt, nem fog addig sem, míg megoldom a kis aktualitásaimat, mert helyzet mindig van, ami miatt napokig el lehet hanyagolni. mindig.

ez a gyönyörű napsütés, úgy tűnt, csak miattam, nekem van ma. és majdnem el is mentem izomból bringázni. (majdnem, mert közölték, hogy nem hagyhatom itt a mamát...)

jobb, hogy nem mentem, abszolút nem ezzel kell kezdeni. pláne a kórházas regenerálódás időszakában...

(csak talán nem kezdeni kéne, hanem kicsit csinálni is végre.)

hogy van ez másoknál? akik szoktak a testükkel foglalkozni?

mások hogyhogy esznek, alszanak, mozognak eleget? hogyhogy egyértelmű nekik szimbiózisban élni a testükkel, nem pedig valami fölös, idő- és energiarabló teherként gondolni rá?

valahogy így van. például sokszor konkrétan dühít, hogy az életben maradáshoz enni kell, nem elég a bagózás meg a pia. ott csalom el, ahol lehet. vagy mittudomén... (ez a rész tényleg szakemberre tartozna, csak még nem találtam olyat, aki ért hozzá...) vitaminokat szedni kb 2-3 napig szoktam, míg el nem vonja valami más a figyelmem. általában túl fáradt leszek a kötelezőkön kívül mást is csinálni... (sokszor néha mondjuk túl fáradt vagyok boltba menni vagy akár a hűtőig, ülni/feküdni van érkezésem és kész.)

ugyanígy a mozgás. az valami ördögtől való nemszeretem dolog a fejemben, pedig tudom elvileg, hogy nem az, éltem már át az endorfinlöketet és hogy a tagjaim végre nem ólomból vannak. azt is, milyen, amikor újra van energiám...

fejben gyönyörűen tudok tervezni. elvben azt is tudom, hogy a testem visszahat a lelkemre. nem akkor kell foglalkozni vele, ha végre elég energiám van, hanem ettől lesz majd megint energiám. de aztán soha nem kezdek bele.

nem mondom, hogy örökre feladtam, se azt, hogy reménytelen eset vagyok, hiszen a diplomám bizonyítja: csak elég kitartóan kell próbálkozni. ezt már átéltem.

szóval ójajj, szegény testem mindig hátrányba kerül a lelki viharok mellett. mindig. amúgy is, de most különösen szükségem volna rá, hogy első helyre tegyem.

de:

lövésem sincs, hogyan mászhatnék ki a fejemből, és fordíthatnám cselekvésbe az agyalást.

hogyan kell?

(nemröhög. nem ítélkezik, mert sajnos az sem segít. itt most konkrét, gyakorlati kapaszkodókra volna szükség, mert eddig semmi se vált be.)

szomorú sóhaj

a józan eszemen kívül egyetlen olyan részem sincs, ami ne utána vágyakozna...

első nap

rohadtul örülök, hogy sikerült rendesen enni. keveset dohányozni. átmozgatni végre a tagjaim. megmosni a hajam. jó zenéket hallgatni. mérsékelni a kattogást. beszélni más dolgokról is. nevetni. és főleg nem keresni, nem sírdogálni vagy duzzogni.

azért a kicsi szívem nagyon hiányolja. és szeretné, ha én is hiányoznék neki...

tök más

a hugomékat meg ki akarták rabolni tegnap, fényes nappal, egy késsel fenyegetőzve.

szerencsére némi remegős ijedtséggel, ép bőrrel és minden tulajdonukkal együtt megúszták.

most azon röhögünk, hogy: 

nem volt náluk készpénz, a telefonja meg mindkettőnek olyan oldschool, hogy a rablónak inkább nem kellett.

konkrétan kiakadt rajtuk és elszaladt.

"- mi az, hogy de nincs nálunk készpénz?! nem látjátok, hogy kés van nálam?!

 - de ha egyszer nincsen nálunk készpénz...

 - de kés van nálam, ember!

 - akkor sincs nálunk készpénz...

 - akkor elő a telefonokkal...

   ...

   b...meg ez mi a f@?&?!?"

igen, a kishugom nagy okostelefon-láza egy hónapig se tartott. inkább eladta, és az árából vett egy tabletet meg egy butatelefont. 

majd talált egy hasonló gondolkodású pasit (erről írtam is), akivel azóta már járnak.

ember tervez, ...

olyan megnyugtató volt, hogy legalább ezt a hetet kitaláltam, lett mibe kapaszkodni...

erre nem beközölte, hogy ha lehet, pár napig inkább ne kommunikáljunk?

(megint, megint.)

újratervezés.

nem haragszom, eszem, amit főztem, kellett nekem szórakozni vele délelőtt...

nagyjából egy vezérfonalat követett egész nap: nem érzelmi, hanem racionális alapon döntött, ennek tükrében írogassak. (magyarul na, ez fáj, ezt ne csináld légyszi...)

plusz: lehet, hogy most rontott el éppen mindent. ezt megkaptam vagy... hát többször.

ú, ú, ú, biztos épp a békülésen gondolkodik, ú, csak pár nap és újra együtt leszünk, úúúú.

ja, nem, lóf...szt. 

fogalmam sincs, mit takar ez a mondat. se elemezgetni nem vagyok hajlandó, se rákérdezni. belefáradtam, hogy találgassak, ha majd akarja, elmondja, mit kell érteni alatta... 

össze van zavarodva. ez egy egyszerű jelentésű mondat, ezt vettem. valahogy majd csak kibírom máris nélküle...

mióta leesett, hogy hé, hát ez nem a világvége, nem a nulláról kell kezdenem, csak újra felvenni a fonalat, egy olyan ponton ráadásul, ami oké volt, már nem aggódom úgy. vele majd lesz, ahogy lesz.

úgyis halálra volt ítélve a kapcsolatunk ebben a formában... hogy ilyesmit újra lehet-e indítani, a hibákból tanulva, azt nem is tudom.

és miért is rettegtem annyira, hogy elveszítem őt? most, hogy megtörtént, már totál fölöslegesnek látom. ha tényleg menthetetlen a dolog, akkor úgyis mindegy, ha meg helyrehozható is és akarják is, akkor csak a lényegről vonja el a figyelmet. más opció nincsen.

szerintem nagyon klassz ember és nem hiszem, hogy valaha tudatosan szórakozott volna velem, és nem könnyű az élete, próbálja helyrehozni, megtesz és megtett minden tőle telhetőt... (ez utóbbi hozzáállást külön bírom benne.) persze hibázik is, de ettől max emberi. és nagyon szerettem, ahogy az elején működtünk, meg láttam ebben a potenciált (igazából még most is), eszméletlen vonzó számomra és úúúúgy oda tudok lenni érte... rengeteg olyan tulajdonsága van, amit nagyra értékelek, de már írtam róla eleget...

jó lett volna együtt, vállvetve a világ ellen, vele.

de ha nem, akkor se bánom, továbbra se. rengeteget kaptam ettől a kapcsolattól, csak le kell ülepednie. és ha egyszer megtörténhetett, miért ne történhetne újra, valaki mással? 

asszem, az egóm kivételesen nem sérült nagyot. 

a szomorúsággal és csalódottsággal meg szembe lehet nézni. már nem tűnik kezelhetetlen problémának. a magányra még nincs megoldásom, senki és semmi nem helyettesíti mellőlem a férfit... de ez is csak egy nemszeretem kötelező kör az életben, amit meg kell tanulni elviselni, ugye?

ismerjük be, hogy igaza van

mióta kimondta, egy csomó lefojtott dolog került elő. rengeteg intenzív érzelem, nyersebb vélemény, háttérbe tolt igény, elhallgatott akármi.

bátrabban felvállaljuk magunkat is meg jobban merünk konfrontálódni is most, hogy semmi tétje. felszabadító, ami folyik köztünk.

fura, hogy a kórház óta nem ez volt, pedig ilyennek indultunk eredetileg... szomorú, milyen könnyű észre se venni, hova fajulnak a dolgok. és milyen gyorsan... az úgy tökre nem volt már jó, nem is értem, mit akarok megmenteni... (de igen, pontosan tudom.)

emellett

nyilván továbbra se gyűlölöm vagy ilyesmi, mert hát totál össze van zavarodva, nem hogy mi nem tudjuk, mit miért csinál, már lassan ő se, ahogy elnézem... se hogy mit érez, se hogy mit tegyen. se hogy manipulálni próbál...

kell neki idő, az tuti. (nem velem, hanem úgy általában mindennel kapcsolatban...)

nekem is idő kell, hogy 1: abbahagyjam az intenzív agyalást. 2: eldöntsem, mit hogy csináljak. 3: visszatérjek az életembe. (a magammal foglalkozást már elkezdtem.)

volt úgyis kötelező novemberi szabim, gyorsan kivettem a hétre, így van időm rendezni a soraimat. 

maradhatok még ebben az átmeneti térben, etetnek, ha kell, vigasztalnak ha kell, békén is hagynak... annyit dohányzom és bőgök és üzengetek és alszom, amennyit akarok.

mázli.

ez idő alatt közmegegyezéssel írogatok neki, ahányszor jólesik, és elvileg minden este beszélünk majd telefonon. (tudom, tudom...) vágom, hogy' kéne csinálni a továbblépés dolgot, de így esik most jól. rosszul reagálok a hirtelen megvonásra. támaszkodom minden elérhető segítségre - a barátaimra, a családomra, némi pálinkára és sütire, no és az illúziókra, reményekre is.

(időt nyerek felkészülni a magányra, kicsit simogatja az én egómat is, jobban azonosulok majd a végeredménnyel, bármi legyen az, sőt,  úgy érzem, kapok némi kontrollt is, juhú... és nem vagyok magányos... és napi sokkal kevesebbet fáj, mint nagy dózisban. tudok gondolkodni, enni, aludni, beszélgetni... néha még nevetni is.

igen, jelenleg tüneti kezelést alkalmazok és ezzel tökéletesen ki vagyok békülve.) 

közben azért - anélkül, hogy hajlandó lennék átérezni - készítem elő a nélküle-létet... (ha kibékülnénk, akkor is ugyanezt kéne tennem, teremtő semmi, stb... szóval nekem aztán tök mindegy.)

főleg azon gondolkodom, mikkel fogom elfoglalni magam a munka mellett és hogy kezelem a magányt... nem egy másik pasival, nyilván... a kocsmába se akarok visszaköltözni... visszatértem az őt megelőző tervezgetős részhez. az a lista a nyárra volt szabva, most meg hideg lesz és sötét és fujj, de van rajta használható, meg eszembe jutottak olyan banalitások is, mint a rajzolgatás-színezés, nem ér röhögni, néha komoly flow-élményt okoz...

mennyivel könnyebb, mint márciusban... van már mihez nyúlni. van egy alapérzés is: hogy már elég jó vagyok, elég erős vagyok, ha kellek, ha nem... jobban el tudom képzelni, milyen lesz és mire számíthatok. jobban látom, mi az, ami biztos nem használ. kevésbé félek, hogy majd tehetetlenül sodródni fogok.

ráadásul annyi új tapasztalatot szereztem azóta, hogy csak győzzem feldolgozni... talán változtam is. (azt mondják, nagyon sokat. na jó, én is érzem, mennyi minden más, csak még nem stabil.) 

most még intenzíven kapcsolódunk, most még jó. de egyszer szembe kell nézni és egyből nem leszek ilyen vidám... de valahogy nem érzem, hogy ezzel elrontanék bármit... próbálok a saját ritmusomra, ösztönömre támaszkodni... nagyon bízom magamban, hogy érezni fogom, mikor mit csináljak, helyrehozhatatlan hibák nélkül. 

(wow. tulajdonképp hiszek magamban. hát ez nekem új.)

elméleti téren király vagyok, aztán majd meglátjuk.

ja, és a részletekbe vesző non-stop kattogás fárasztó... mára szívesen abbahagynám már... irigylek mindenkit, akinek van vér a pucájában és hajlandó ilyen időben (egyáltalán, bármikor) futni.

játszósdi

felszívtam magam ezen a manipuláció dolgon... igen? játszani akarsz, kis barátom? akkor játsszunk. ilyet én is tudok ám...

csak nekem megvan az az előnyöm, hogy tudatosan fogalmazhatok...

(milyen konkrét dolog fogja biztosan marokra a pasi tökét? igen, nyilván a szex-témában kell keresgélni...)

sajnos egyik remekbeszabott üzenetem se tehetem közzé, de úgy elérte a célját, hogy egész nap foglalkoztatta. (nem ajánlottam semmit, nem fenyegetőztem, nem minősítettem, nem húztam, ne találgassatok...) maga a szöveg csak érzésekről szólt, egész pontosan érzések múlásáról - és még csak nem is hazugság. hiába látta, mi a célom, könnyedén letagadhattam, miközben nyulat ugraszthattam a bokorból.

azt hitte, majd az ő forgatókönyve szerint zajlik minden: meghozta ezt a nagy és nehéz döntést a józan ész nevében, és utána minden úgy lesz, ahogy ő szeretné, én szenvedek, ő sajnálkozik, kicsit talán mártírkodik is, közben ugyanúgy beszélünk, ahogy eddig?

hát nem.

ma én bolygattam meg az ő érzéseit, visszavettem valamit, amit meg akart tartani... tudom, nem volt sportszerű, de nem okoztam neki komoly fájdalmat... viszont újat mutattam. átrendeztem kicsit a "sakktáblát"... kivettem a kezéből a teljes irányítást, hoppá.

ennyi játszmázás szerintem megbocsátható a történtek után. hatalmas elégtétel volt, kivitt belőlem egy csomó feszkót, új alapokra helyezte nálam ezt az egész szakítósdit.

van itt valami érdekes

állj, állj, állj! ott tartunk, hogy talán képes lennék önként felajánlani egy szeretői viszonyt, sőt, még én mondanám, hogy ugyan, ezzel nem használsz ki, miközben ő nagyon ügyesen nem ígér semmit a jövőre nézve, csak meglebegtet?!

durván manipulálva vagyok, asszem. rengeteg olyan dolog hangzik el burkolt vagy feltételes, kitudja formában, ami azt sejteti (!!!), hogy még érez dolgokat, hogy ebből később megint lehetne valami, hogy ő tisztel és sose akarna kihasználni és és... miközben nyíltan meg az van lekommunikálva, hogy nem ígérhet semmit.

az elején is azt mondta, hogy nem ígérhet biztosat, mert ilyet nem ígérhet senki (jó, ez mondjuk igaz. szokták ugyan ígérni, csak jóval később - a siettetés, ugye...).

hm.

ez rohadtul nem fair.

fogalma sincs, hogy ezt csinálja, oké. de már megint egy pasi, aki nem akar elengedni. 

'nem akarok veled járni, de meg akarlak tartani'.

szerintem nem sajnálatból vagy bűntudatból, az másmilyen volna. nem is a szex miatt... ennyire nem számító, hogy feltételezné, hogy belemegyek... (vagy igen? neki még sose volt csakszex kapcsolata...) de korántsem biztos, hogy azért, mert amúgy szeret/szeretne, sokkal inkább, mert nem akar megint magára maradni. (ugye?) mert remekül elvagyunk együtt, megértem, klassznak látom, támogatom...

foglalkozhat a saját életével, dolgaival, küzdhet a gyerekéért, mittudomén... miközben lelkileg vele vagyok...

amúgy azért eléggé szeret... (nyilván azt akarom inkább hinni, hogy ez a személyemnek szól, nem egy aktuális exnek...) csak épp most nem lángol értem.. vagy mittudomén. 

de lehet, hogy most kéne felkapni a fejem ezekre a félmondataira, mielőtt totál beleringatom magam a lehetséges folytatás illúziójába...

nyíltan: nem tudom vállalni most ezt a kapcsolatot.

burkoltan: rendezem a soraimat és újra együtt leszünk, nagyon fontos vagy nekem, érzek én is úgy, ahogy te... - aha, vagy nem.

kiderült az is, hogy a de azért a mi kapcsolatunk komoly és az én jóval többet érzek, mint gondolod se azt jelentette, amit én értettem ki belőle... hanem csak azt, hogy nem, én nem csak kihasznállak, nem csak játszom veled. (nem azt, hogy szeretlek...)

sikamlós dolgok ezek... ki mit ért rajta... mit lehet később számon kérni és mit nem...

remekül rájátszik velük az érzéseimre... 

nettó önzőség, nemde.

az én hibáim

mindent elkövettem, amit nem kellett volna. azaz:

erőltettem, siettettem, csekkolgattam, mert bizonytalan voltam és mert annyira féltem, hogy ez lesz a vége. (haha. emiatt kívülről biztos egyértelműnek tűnik, hogy el kell engedni a picsába...)

a kórház után már nem találtuk az egyensúlyt, akkor sokáig minden csak rólam szólt - hogy vagyok, mit szeretnék, miben kell segíteni nekem... aztán épp csak elkezdtem visszatalálni a mindennapokba, még nem jutottam el odáig, hogy beálljon egy rendszer és stabilan flottul menjenek a dolgok.

ezután már nehézkesebben tudtunk találkozni, hiszen bejött a suli is a képbe, nekem ráadásul extra igényem támadt rá, annyi különlét után, a műtéttel megtört kis életemmel küszködve. ő meg elkezdett hátrálni (mindjárt mondom, miért), amitől még bizonytalan is lettem, még nehezebben viseltem a helyzetet (és erről még panaszkodtam is neki, bakker..).

szeretett velem lenni ugyan és ezért volt is, de így nem jutott elég idő tanulni, gyerekezni, pihenni, sportolni, magában semmittenni, az életén agyalni, mittudomén, szóval egyre fáradtabb lett a feszített tempótól és frusztráltabb is. és egyre inkább csak nyomásként élte meg a párkapcsolattal járó "kötelezettségeket", hogy figyelni kell, gondoskodni kell, kedvesnek kell lenni, satöbbi. mert hiába próbált, egyre nehezebben tudott annyit beletenni, amennyit kell. és még azt is érezhette, hogy ez is kevés így.

(mert egy jó kapcsolat sok meló és idő és energia, csak ez az elején fel se tűnik - ha mindebből elég van. nekünk nem volt.)

és én ezt láttam ugyan (ennél sokkal homályosabban, de láttam), mégse tudtam visszavenni magamból.

tudtam, hogy így nem lesz jó, tudtam, hogy a kevesebb lenne több, éreztem, ahogy távolodik, de nem tudtam átlépni a sürgető aktualitáson, meg úgy is voltam vele, hogy van még idő megoldani.

közben az én életem ugye épp a csak munka és mellette semmi szakaszban van. aminek arról kellett volna szólni, hogy a semmiben teret kapnak az intuitív energiák és kitalálom, merre, mit, hogyan, feltöltöm az életem új dolgokkal... de nem erről szólt. a műtét óta semmit se dolgoztam még ezen a kérdésen, előtte meg vitt mindent ő és az újdonság varázsa...

a műtét óta mindenre őt akartam használni és vele feltölteni a mellette semmit is.

ahelyett, hogy felvettem volna a fonalat.

nem várta meg, hogy felvegyem.

szóval így. ez is belejátszott azért rendesen. (és igen, az írásomban itt a mentsük meg valahogy a dolgot alattomos kis hátsó gondolata is...)

most egy darabig ne olvassatok... komoly rinyartúltengés várható.

nem akarom, nem akarom, nem akarom... ezt újra végigcsinálni. ami rám vár... azt akarom, hogy keressen és gondolja meg és csináljuk vissza és ne legyek megint elviselhetetlen meg magányos miközben őt látom mindenben, mindenben... 

csak négy hónap volt, könyörgöm...

hogy a francba épülhetett így bele mindenbe ilyen rövid idő alatt?!

annyira ugyanazokat szerettük, csináltuk, gondoltuk...

bármit megtennék, hogy megtarthassam...

bármit.

enni is csak azért vagyok képes legalább egy kicsit, mert elhitetem magammal, hogy meggondolja majd - mert ettől meg tudok nyugodni, legalább átmenetileg. de ezt nem játszhatom sokáig...

de még a cigiről, a kávéról is csak az együtt jut eszembe, ő sodorta, ő főzte...

és még nem is jártam a saját kis megüresedett életemben, mert hazamenekültem vidékre. de egyszer vissza kell menni...

jobb híján ezer bejegyzés várható, mivel minden egyes percben kattogok. de nem akarom még a környezetemre zúdítani, viszont tele van a fejem, valahogy ki kell modnanom. ehhez nem elég a piszkozat..

az egyetlen értelmes megnyugvás, hogy úgyis mindig az van, amit az élet hoz. persze nekünk kell eldönteni, mit kezdünk vele, kihozni belőle a legjobbat, de a lényeget az élet alakítja.

csak ebben benne van, hogy talán még vissza is hozhatja.

nem fogja, az eszemmel tudom. nem tölthetem azzal az életem, hogy várok valami ennyire esetlegesre...

de mégis mi mást tehetnék, mint hogy az élet sodrására bízom magam? hogy ráhagyatkozok az "ahogy lesz, úgy lesz és úgy lesz jó" elvére?

az ösztöneim, a régebben emlegetett bizonyosság megnyugtató létezése gyönyörűen működött végig, nem csalt meg, tehát támaszkodhatok rá. az meg szabad, hiszen ösztön, csak úgy van, nincs köze a tudatossághoz... benyomás, érzés, érzékelés... érzékelése az élet alakulásának, valaminek, amit csak kapni lehet és elfogadni, nem pedig alakítani.

a befogadásról és a megélésről szól, nem az akarásról.

arról szól, hogy arra kell rárezegni, ami éppen van, és azt kell maradéktalanul integrálni, kezelni, kihasználni, elviselni és meglátni, hogyan jó nekem.

befogadás.

elfogadás.

megélés.

szerintem ez az egyetlen biztos dolog, meg a végén a halál.

csak valahogy ki kell metszeni belőle a reménykedés faktort, mert az nekem nem jó.

faszkivan

most annyira várom, hogy keressen... hiába tudom, milyen irracionális. az egyetlen amire vágyom, vele lenni...

és az a szörnyű, hogy az egyetlenegy olyan ember, akiben nem valami abberált függésből, hanem totál egészséges indokokból tudnék még bízni a későbbiekben, és látnám értelmét, hogy valamikor újrakezdjük..

és csak azért vagyok kétségbeesett, mert felfoghatatlan, hogyan történhet ilyen: rosszkor találkozni, nem legyőzni együtt a körülményeket, mégse állni készen egy új kapcsolatra?!

hogy kell nem reménykedni? hogy kell nem várni akarni, ha annyira látom a rációt az egészben?

és ez még csak a második nap nélküle... még nem is éreztem igazán a hiányát... majd akkor mi lesz.

meg talán haragudni is kéne rá. arra gondolni, ami rossz volt benne: hogy nem tudott továbblépni, mégis beleugrott ebbe a kapcsolatba, hogy elhallgatott dolgokat, büszke és makacs és bele van buzulva a nemlétező apaságába, hogy mindent alá óhajt rendelni a gyerekezésnek... hogy mégse talált nekem helyet az életében...

odaadta azt a sok mindent, hogy aztán visszavegye...

elhitette velem, hogy elég jó vagyok, aztán közölte, hogy mégse.

elérte, hogy bízzak benne, meggyőzött, hogy ez így működhet, ez a valóság, ez tényleg megtörténik köztünk...

elhitette, hogy a tenyerénhordozás nekem szól, miattam van, nem pedig csak egy kapcsolatsablon a fejében...

hagyta hogy hülyének érezzem magam minden alkalommal, mikor megéreztem, hogy baj van... eldöntötte helyettem, mi legyen velünk, nélkülem. nem keresett eléggé megoldást...

még szakítani is úgy szakított, hogy nem is akar, csak...

szemét volt.

csak közben tudom, hogy ez így nem állja meg a helyét, hogy akarta, hogy megtett minden tőle telhetőt és tök kivan, hogy így összetört engem... és belementem én is, kockáztattam ugyanúgy ahogy ő... csak én többet vesztettem a végén.

tudom, hogy bármikor újra tudnék bízni benne, hogy egyik hibája sem megbocsáthatatlan objektíve nézve, hiába sarkítanám így ki őket... hogy én miket rontottam el, amik erre rásegítettek... akárhogy próbálom, a haragvás nem őszinte, inkább csak a csalódottságomból fakad.

franc.

hogy is kell?

felnőtt kapcsolat után felnőtt lezárást?

mert tulajdonképpen ez az ember volt az első, akivel ez az új, másik én találkozott. a másik kettő, a régiek még azt a zűrös kiscsajt ismerték meg anno... lényegében én most jártam életemben először valakivel, már hogy én-én, a mostani, hiszen annyira más voltam régen...

nem gondolni fölöslegesen a jó dolgokra meg amik összekötöttek. nem nézni, hallgatni, csinálni, találkozni ezekkel, amit meg érdemes megtartani, azt gyorsan elkezdeni máshoz kötni. levonni a következtetéseket: mit hibáztam én, mire kell legközelebb jó előre figyelni a másikban, mi az a jó, amit eddig nem ismertem, de most már elvárhatok egy férfitól? aztán nem pörögni rajta tovább. pontosítani, mire is vágyom... ki vagyok. hogy akarok élni. magamra koncentrálni. nem reménykedni, nem győzködni, nem kapaszkodni. újra és újra tudatosítani, hogy ez most nem jött össze... nem engedni parázni magam, hogy sose találok még egy ilyet, nincs is ilyen, nem voltam elég jó tehát nem lehetek elég jó, túl öreg és szottyadt vagyok már meg nem elég jó nő, hogy újra ilyen pasim lehessen...lesz majd, ha eljön az ideje. arra koncentrálni, hogy egyszer volt, akkor lehet még. hogy megérdemlem mégegyszer ezt a boldogságot és bánásmódot.  sírni amikor kell. engedni átmenni rajtam a szomorúságot, ha jön. elfogadni, hogy megint darabjaimban leszek és magányos és egyedül kell megbírkóznom ezzel. de nem hallgatni fölöslegesen nyálas szerelmes számokat. nem kínozni magam a vágyakozással... előre nézni minél hamarabb. kitölteni az újra üres részeket.

megszakítani a kapcsolatot, amint lehet, hogy továbbléphessek és újra fölépíthessem magam.

ilyenekre gondoltam.

nem reménykedni, nem beszélgetni, nem akarni folytatni, várni rá - ez lesz a legnehezebb.

hiszen mostanra pont hogy fel tudom idézni már az összes apró vonását is, a hangját, az arcait, a nevetését, a hümmögését... már pont belaktam az otthonát, megszerettem a barátait, helyet csináltam neki a saját életemben...

amúgy is vannak közös ismerősök, akiket nem tudnék kikerülni...

a srác is, aki ezt az egészet elindította... tévedtél barátom, mégse volt jó ötlet.

meg az is nehéz lesz, hogy megint fogok találkozni azokkal, akik látták a boldogságom és a reményeim és az eszelős eufóriát, de nem a barátaim... felvállalni előttük, hogy nem jött össze, anélkül hogy szégyellném magam...

de most mit szégyelljek ezen? szerintem részemről őszinte volt, kinyíltam neki, közel engedtem, hittem benne, csalódtam. de legalább megpróbáltam. legalább én még tudok bízni. ez nem naivság... attól hogy ők már nem hisznek benne, hogy összejöhet...

nem akarok úgy megkeseredni, hogy kinevessem, aki még hisz az ilyesmiben és megpróbálja.

napom

kimerült némaság, amikor csak visz a lábad, gépiesen teszed, amit feltétlen muszáj, közben hangtalanul folyik a könnyed. az utcán, a metrón, a trolin, a vonaton, a szüleid kanapéján. sírsz, sírsz, sírsz. és azt érzed, megfulladsz.

ez volt.

aztán estére meghallgattam minden zenét tízszer, amit csak szeretek, elfogyott minden elsírható, végre ettem is, és akkor írtam neki valamit, és válaszolt, és onnantól újra képes voltam kommunikálni a külvilággal.

már egészen hasonlítok egy működőképes emberi lényhez.

mert persze ez is azt akarja. tartani a kapcsolatot. beszéljünk továbbra is. azt hittem, csak a bűntudata miatt, de lehet, hogy inkább önző módon a jelenlétem kéne. (kapcsolat kapcsolat nélkül? szkippelni a kötelezettségeket és kötöttségeket? ezért még a szexet is hajlandó beáldozni.)

én meg gyenge szar vagyok, nyilván, és nem bírok ellenállni.

csak éppen érzésre egyből olyan is, mintha nem szakítottunk, csak veszekedtünk volna. hiszen ugyanúgy hallottam a hangját este... csak azért nem fordult poénkodásba, mert az most olyan illetlen volna.

neki könnyű, ő nem érzi, amit én... de így tutira nem tudok elszakadni. most olyan, mintha még mindig lenne. csak ettől vagyok ilyen jól. 

majd amikor újra szembesülök az ellenkezőjével, kezdődik elölről a fájdalom, gondolom. aztán mondjuk megint beszélünk, megint szembesülni kell... ugyanúgy meglesz a vágy, hogy halljam, lássam, érintsem... de ő ugyanúgy nem adja majd meg, hiszen szakítottunk, és még csak fel se róhatom neki...

hülyeség, hülyeség, hülyeség...

ha tudatosítom magamban, hogy vége, akkor reménykedem, ha nem figyelek, akkor meg elfelejtem, hogy nincs köztünk már semmi. pedig estig még tudtam méltósággal a helyén kezelni, hogy qrvára vége.

ez van most. csak el akartam mesélni, hogy igen, megint rosszul csinálom... de túl fáradt vagyok tartani magam. és különben is, tegnap ilyenkor még szeretkeztünk... lehet, hogy még nem fájt eleget, hogy okos legyek, vagy mittudomén...

végülis még nagyon friss... nem is tudom, mi jön. épp nem is hiányzik, mivel élményszinten most is kontakt van. pedig ha vége, akkor legyen is vége, ugye? ejj...

blablabla

különben minden személyes érintettségemet félretéve is azt mondom, nem egészséges, amit a gyerek témában csinálni akar...

biztosan elmondhatatlan fájdalom, hogy elvették tőle a gyerekét.

de.

egy teljes hétig sem élt együtt vele. hiába akarta, várta, érezte át az apaságot, az a gyerek nem is volt az övé tulajdonképp sose, hiába vérszerinti. főleg, mivel a terhesség alatt lakásfelújított szinte az összes szabadidejében, amikor épp nem tanult vagy dolgozott valamelyik munkahelyén. hogy majd oda tudjanak költözni. míg a másiknő egy másik lakásban tartózkodott. látom, milyen az élete így, enélkül is - elég zsúfolt... nem tudom elképzelni, mikor találkoztak egyáltalán.

szóval totál olyan, mintha valami ideát kergetne inkább, mint a valóságot. 

bár a jog őt védi és elvileg a vér kötelez, nagyjából annyira tud apja lenni, mint a szomszédék gyerekének lenne, ha minden délután átjárna. szerintem.

és persze nem is tud átjárni minden délután.

de ha tudna is... a nő mindenáron le akarja vakarni magukról, a háta mögött indította el a pert is, csak az utolsó pillanatban szólt neki, mikor megérkezett az idézés. kirakatveszekedést rendez "tanúk" előtt. nem akarja engedni, hogy beleszóljon: levigyék-e sétálni (és gondolom, másba se), nem engedi egyedül a ház elé se vele. ha ott van, feszkó van. vajon később, ha a gyerek nagyobb lesz, nem az lesz-e az alapélménye, hogy ha apa jön, visz, bele akar szólni, akkor feszkó van?

vajon mennyire lesz egészséges ráncigálni azt a szerencsétlen gyereket két háztartás, két nézetrendszer, két a másikat hülyének tartó ember között?

minden nap kap részletes írásos beszámolót róla. ez azért segít közel érezni. közben meg szerintem neki lenne szüksége a gyerekére, de fordítva jelen helyzetben ez nem lesz igaz. egy másik családba született bele, aminek ő nem része.

nem azt mondom, hogy akkor most "hagyja el", hanem hogy amit ő szeretne, az kivitelezhetetlen.

én így látom. totál hülyeség?

...annyira fáj...

in the end

úgy szeretném gyűlölni, úgy szeretnék haragudni, úgy szeretnék... sok mindent, csak ne ezt...

nem tudok.

még akkor sem, ha tulajdonképp egy börgerkingben szakított velem.

egyszerűen csak nem férek bele. ennyi.

valóban lehetett volna az... de nem lett. semmi belemagyarázás, önáltatás... csak a körülmények. az élet. a nap mindössze 24 órája.

még azt is tudom, hogy megpróbálta.

most erre mit lehet mondani? csak amit ismételgetett: sajnálom. sajnálom.

sajnálom én is.

hogy lehetne-e még később? üvöltözés, anyázás, bármi helyrehozhatatlan nélkül történt. de nem hiszem. nem azért, mert elromlott... nem azért, mert ne akarnánk... nem is, mert esetleg nem működnénk együtt... 

lehetne. és olyan lenne. ha.

csak épp ebbe így beleszuszakolhatatlan a kapcsolatunk. 

még csak nem is egy rohadt kifogás. egyszerűen a körülmények.

nem hiszem, hogy ebből bármit szégyellnem vagy bánnom kellene. se, hogy bármelyikünk tehetne róla. nem voltak visszafordíthatatlan hibák sem.

pont ettől válik olyan kimondhatatlanná, hogy nincs többé.

egyszerűen csak millió pici darabra törtem szét.

ahhoz képest, hogy csak négy hónap volt

óóóó, és elfelejtettem mesélni: épp hétfőn közölte valami totál más kapcsán, hogy "blablaakármi, mert azért a mi kapcsolatunk komoly".

 

aha.

 

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

most akkor a komoly kapcsolatot vagy tényleg non-stop komolyan tolod vagy inkább hagyd a francba? most nem lehet úgy csinálni, hogy beleviszed a saját nyomasztó dolgaidat és megnézed, mit szól a másik? kialkudtok valamit, ami mindkét félnek jó? felvállalod, hogy te is emberből vagy és nem tudod mindig megadni, amit a másik akar, de azért megnyugtatod, hogy törekszel rá? nem lehetne legalább megpróbálni, mielőtt elvetnéd? nem lehetne elszakadni kicsit az "egy komoly kapcsolatnak ilyennek kell lennie és nekem így kell viselkednem benne" merev forgatókönyvétől és figyelembe venni a valóságot is? esetleg megkérdezni a másikat, mit szeretne, ahelyett, hogy azt hinnéd, tőle függetlenül is tudod, mit vár?

#millióilyen

#megleheteztoldani

 

 

ezek a kérdések fel se merülnének, ha tényleg eléggé kellenék neki... igaz?

#összetörtsóhaj

basszus, totál sokkot kaptam.
ezt nem hiszem el.


miafasz.

van még, kell még, nem akarok várni (a poszttal)

az a baj, hogy pár nap múlva négy hónapja. ezen idő alatt totál ellentmondásos volt minden. nagyrészt azt éreztem, hogy hű, meg há, hogy ő is érzi, hogy valami nagyon durván passzolunk, hogy a fenébe passzolhat két ember ennyire a lényeges dolgokban, atyaég, mennyire meg tudjuk érteni egymást. de ott voltak a kétséges részek, amikről nyilván sokat írtam, amikor valami homályosan, de nem stimmelt. máshol járt, nem érzett engem, nem volt maradéktalanul megosztva, ami a fejében jár, ám érdemi magyarázatot nem kaptam. tulajdonképp hagyta, hogy találgassak. aztán úgy csinált, mintha mi sem történt volna.

 

úgy tűnik, olyan ember, aki szerint ezzel nem jó terhelni a másikat, ezt neki kell megoldani, ez csak elrontaná. mintha a kapcsolatunkban csak a szánsájn meg a hepi lenne legális. mintha mindig ezerszázalékos figyelmet kéne adnia, meg gondoskodást meg szeretgetést. (nem én éreztetem vele. ez maga felé elvárás, a franc se érti.) mintha kiakadnék, amikor nem ezt nyújtja, pedig nem, én attól a bizonytalanság faktortól akadtam ki mindig, amit ez a meggyőződés okozott.

ha az ominózus esetekben tudtam volna, miről van szó, tudom értelmezni a szitut és egyből nincs feszkó emiatt.

vagy legalább el tudom dönteni, mit lépjek.

de visszatartotta az információkat, én meg tapogatózhattam a sötétben, míg újra minden oké nem lett.

 

a dolog egyébként olyan komoly, hogy még ha el is kezd belemenni, beszélni is alig bír róla, kerülgeti a sírás és idő előtt visszavonulót fúj, sík ideg lesz, satöbbi - ezt csak a miheztartás végett, mert ehhez szemernyi kétség se fér. valamiért képtelen még, másnak se, pedig nagyon-nagyon kéne. (nem tudok eltekinteni tőle, hogy még barátok vagyunk, most, hogy látom, figyelek, aggódom.)

 

nagyon nehéz úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy nem akar a közelébe engedni.

"nem fogok előtted szenvedni, sem sírni, nem vagyok hajlandó sajnáltatni magam, és senki sajnálata nem kell."

 

nagyon nem tetszik, hogy ezt így intézi. hogy emiatt szakít. (ha emiatt szakít.)

 

és nem tetszik az sem, amiket erről hallottam tőle az utóbbi napokban, főleg tegnap, mert a baj sokkal nagyobb, mint sejtettem, mert már a metró elé ugrás is megemlítődött, kósza gondolatként, és csak agyalok, hogy a francba nem vettem észre, hát az ilyet észrevesszük, nem?

pörgetem, pörgetem, és nem. totál mással magyaráztam. magamra vettem. kisebbnek gondoltam. ugyan nem tudta mindig elhitetni, hogy minden oké, de az okát remekül elkente. kidumálta. meg amit még el tudtok képzelni. végülis hazudott.

 

 

 

vagy pedig csak simán szakít, mert mégsem én, engem, velem.

akkor meg épp most magyarázom félre és benyalom ezt a depressziós dumát, meg hogy sajnálja, meg hogy még beszélni akar azért, és egy igazi, megvezethető kis hülye vagyok, aki kapaszkodik a nagy büdös semmibe, tudomást sem véve a jelekről.

 

 

 

basszus, elfáradtam ám, eleve hulla voltam, és nyilván nem aludtam szinte semmit, és nem is ettem, és reggel még volt egy sansz, hogy átlássam ezt az egészet, de már totál belegabalyodtam és nem tudom, nem tudom...

itt vagyok nála, ő dolgozik. ilyet még sose csináltunk, de nehogymár, basszus, hazaugorjak hogy aztán újra találkozzunk, mikor kb ugyanezt csinálnám otthon is?! elszívtam egy rakás cigit, elsírtam a bánatomat anyámnak, illetve pont hogy nem sírtam, mert nem tudok, jól átgondoltam, bejártam az összes végletet, zuhanyoztam, hajat mostam, megnyugtattam, hogy még minden cucca egyben van (ő hívott, mert ha mást nem is, bűntudatot fel tud mutatni), ettem egy banánt (van itt egy rakás kajám) és leültem írni. talán eszem még valamit és megpróbálok kicsit aludni is. mert erről még beszélnünk kell, hogy nekem is lehessen egy álláspontom.

vagy legalább magyarázatom.

vagy mittudomén.

 

mondjuk ha szakítanak az emberrel, úgyis tök mindegy, nem? akkor szakítva van és pont.

most írnom kell

írnom kell róla, hogy nem hiszem el, nem fogom fel, ez nem történhet meg, velünk nem, nekünk még dolgunk van együtt, ebben a találkozásban sokkal több volt, annyira minden passzolt, annyira én is olyan vagyok neki, ez nem lehet,

nem lehet.

 

mindig meggyőztem magam, hogy a bizonytalan érzéseim tévesek, csak a csatolt kis nyűg-csomagom zavar be a képbe az ősfélelmeimmel, meggyőzött róla ő is újra meg újra. gondoltam magam emiatt hülyének, de hányszor.

kiderült, hogy lóf*szt, mindent jól éreztem, akkor és ott mindig tényleg baj volt, máshol járt, elhallgatott, vetített, nem annyira szeretkezés volt, inkább feszkólevezető szex, akármi. rárezegtem teljesen és végig. az ösztöneim nem csaltak meg egyszer sem.

 

az ösztöneim ordítanak, hogy ez még nem a vége, hogy igenis nekünk még együtt kell majd lennünk, hogy tényleg igazat mond, és nem tehet róla és nem velem van a baj hanem a háttértörténések fojtogatják. és hogy csak egy kis idő kell neki. hogy megéri várni, megnézni, mi lesz, mindannak ellenére, amit mond.

 

az eszem ugyanakkor közölte, hogy:

nem mutatott be a családjának. többször említette mintegy mellékesen, hogy ő nem biztos, hogy készen áll már egy komoly kapcsolatra. nem mondta el a problémáit, inkább próbált úgy tenni, mintha minden oké volna. nem azzal jött, hogy figyelj, ez és ez a szitu velem, találjunk ki valamit, oldjuk meg, mit gondolsz, hanem hogy neki most ezt meg kell oldania, ebbe én nem férek bele.

 

közben annyi történt, hogy még tegnap is, amikor a bánatos kiskutyaképére és a befeszült vonásaira néztem, felsóhajtottam, hogy ajajj, mire kikérte magának, hogy már megint ilyeneket vizionálok, csak el akarja mesélni mi van vele. és bementünk egy börgerkingbe (nem lényeg, hogy mért oda), és egy darabig minden oké volt, elmúlt a paranoia, aztán nagyon nekiveselkedett, és közölte, hogy úgy érzi, minden szar, nem dolgozta fel a történteket, a szakításukat, a gyerektémát, a pénzügyeket, és belefullad ebbe az egészbe, mert nem tudja, hogy oldja meg, csak egyedül akar lenni és magával foglalkozni és rendbehozni az életét, és ez később még úgyis előjönne, ő pedig nem akar engem bántani. megszakítani a kapcsolatot sem akarja, de képtelen megfelelni egy párkapcsolat követelményeinek. persze szex ne legyen, mert ő nem csak kihasznált és továbbra sem akar.

 

eközben már hazaértünk hozzá, és harapófogóval kellett értelmes dolgokat kihúzni belőle, és továbbra is hajtogatta, hogy sajnálja, meg satöbbi, de ha jól értem, se elég időt, se elég energiát nem tud most rám szánni, és nagyon-nagyon mindenszar. meg hogy az exe bírósághoz fordult teljes felügyeletért, és ez mitadjisten múlt héten derült ki, az idézés meg tegnap érkezett, és ez szörnyű is meg sok pénz is pedig neki erre már nem nagyon fog tellni.

 

 

vagyis hogy értitek.

nem tudom, mit mondhatnék.

korai volt? és ha igen, érdemes várni?

vagy csak nem szeretett belém, és ha minden jó lenne az életében, akkor se tudna?

 

most akkor csak gyáva volt szakítani, azt várta, hogy tegyem meg én, vagy gyáva kimondani, hogy valójában mégis "én nem kellek" van, nem akar megbántani, vagy csak jó emberként akar feltűnni a maga szemében? még győzködte magát, hogy menni fog ez vagy inkább csak tologatta a dolgot? most hazudik? akkor hazudott? és kinek? vagy csak shit happens?

 

 

kívülről nézve annyi, hogy:

nem állok készen egy kapcsolatra de azért maradjunk barátok. (csoda, hogy a "jobbat érdemelsz, nem vagyok méltó hozzád" nem hangzott el.)

 

közben meg belülről ott van, hogy:

pontosan látom, mennyire szenved, és nagyon is ismerem, milyen, ha így el van keseredve az ember, ennyire kilátástalannak lát mindent, teljesen kitölti a saját problémája és képtelen mással foglalkozni. valóban létezik, hogy minden beborul, és senki más nem fér bele, azok se, akiket szeretünk, egészen, amíg valami megnyugtató, elfogadható álláspontra nem jutunk. ez elvesz minden energiát, kitölti a fejet, sőt, az egész testet, őrli az embert, amíg tart.

 

persze ki tudja, meddig tart.

 

 

 

 

és most itt agyalok, kattogok, mert az egyik pillanatban emelt fővel szembenézek: hát ez van, szép volt, tévedés volt, akármi,

a másikban rohadtul kapaszkodok, hogy nem, nem, nem.

 

nehogymár tényleg ezért legyen vége... hát itt vagyok, csak beszéljen róla, csak segíthessek valahogy.

ha ugyan tényleg ez a fő probléma, nem pedig csak az egyik fő, míg a másik az, hogy nem az a nő vagyok, aki legyen ott.

ha ugyan lehet egy ilyenben segíteni, akár csak kivárással is, vagy úgyis megölne mindent.