kisszínes

elmentünk kocsival apámmal a gazdaboltba.

pontosabban random kérte, hogy menjek vele, csak 3 perc...

(amúgy nyilván nem 3 perc.)

odaértünk, kibogarászott 3 csomagocska zöldségmagot, fizetne - hát tizezresből ennyit nem tudnak visszaadni. én meg ugye nem vittem semmit, hát azt mondta, csak 3 perc...

okk, autóztunk egy plusz kört haza majd vissza apróért, de végre siker.

kiszállunk otthon ujra a kocsiból, nézem, hogy belefértek a magok az ingzsebébe... nevetek, hogy és amúgy akkor minek vitte a garabót, ha csak ennyiért mentünk?! ... wait, hol a garabó?!

nyilván mehettünk harmadszor is a boltba, mert azt persze elsőre letette (a szemem láttára), ahogy beléptünk, aztán azóta is ott volt... (és már majdnem zártak, úgyhogy rá se ért.)

szóval ketten sikerült 3x megfutnunk a boltot, hogy sikeres is legyen... 

anyám pont akkor jött be a kertből, kérdezte, hát ti merre jártatok a bolt után, hogy csak most estek be az ajtón??

könnyesre röhögtük magunkat.

de tipikus.

#kitőlisörököltemamúgy...

helyreigazítás

 anyám mégis szabadságon volt pénteken.

((de csütörtökön nem, szóval...))

(tömbösítek poszt kieg)

ja, és hát kishugom, ő pl tanár lett, de úgy egy év után mondta is, hogy blöe, elege van - és szerintem nem csak a tanárság ellehetetlenített helyzete miatt. most a gyerekezés mellett is már magántanít, és később majd a minél önfenntartóbb gazdálkodós életformára szeretnének átállni a férjével. (most fognak végre kiköltözni a saját házukba, ahol lesz kert.)

apropó, a férje: na, ő ugyan 12 órázik, hol éjjel-hol nappal, beosztás szerint, viszont egy olyan munkahelyen, ami ugyan xtrán szinten aluli társadalmilag, de a jelenléten kívül viszonylag csekély valódi elfoglaltsággal jár. és ő ezt kifejezetten szereti, mert a munkaideje nagyrészében a hobbijaival foglalkozhat, illetve fejlesztheti az önismeretét az élet dolgain gondolkodva. (komolyan.)

a másik hugom meg okk, dolgozott, egyszer boltban, meg egyszer aztán olyan helyen, ahol kb éjjel-nappal benn kellett lenni túlórázni, irodán - de a gyerek óta, aki mindjárt hat éves, még nem ment el dolgozni sehova, csak pont most. a gyerekre hivatkozott, hogy mert nincs aki oviba vigye-hazahozza, vele legyen délután, de hát nem is tudom... szerintem azért nem ez volt a fő mozgató ok...

az meg, hogy most hogy van a munkával, nekem nem derül ki, mert nemrég olyanokat csinált, hogy -mondjuk úgy - nem beszélek vele. mostmár én se. (kishugom így van vele kb két éve...) gondolom, majd ha találkozunk, fogok, csak nem mélységeiben, meg nem keresem (és ő se), meg nem szivecskézem-lájkolom a megosztott dolgait.

előtte tökre jóban voltunk régóta már, szóval ez nekem egy jelentősebb törés most, de nevermind. 

na, de hogy szerintem vele is lehetnek azért "dolgok"... az ő férje, az meg egy güzü, az sosincs otthon kb, annyit mennek a munkahelyén, és ha mégis, ott is csak melózik a házon, a kerten, a valamin, szóval ő azért más. (a szüleink imádják is ezt benne.)

a szüleink amúgy olyanok, hogy apám a szöszölős-szüttyögős, aki azért így is sokmindent csinál - a kertben, meg otthon... de ugye olyanjai voltak, mint pl gyógynövény topikra kattanás .. amikor mindent is elolvasott, és hosszú órákat bóklászott egyedül a határban, ... anyám meg az "el nem tudom képzelni, hogy ne csináljak mindig valamit" tipus saját bevallása szerint, aki random tolja az erőltetett menetet full indokolatlanul, miközben folyvást b.tatja apámat, amiért semmirevaló. apám volt eddig nekem a gyanús, de most meglepődtem anyámon, mert végülis az egész egy ilyen durva túlkompenzálós-túlkontrollálós arconpörgésnek tűnik, mások határainak letojásával, mert minden azonnal kell neki... hm-hm.

hát, ennyit tudok egyelőre, asszem, jobban bele kéne ásnom magam végre a hátterembe, csak ne lenne olyan nehéz kontaktálni velük, meg odamenni, meg minden.

tömbösítek, mint mindig

szóval hogy a pszi szerint megjelent már némi énerő az utóbbi hetekben, amire majd lehet építeni. ez végülis jó hír ám.

meg hogy ez gyász - és igen, szerintem is, és nyakig vagyok benne úgy összességében. még ha sokszor élvezem is az életet, mintha nem történne, ami történik... (jókat enni, kirándulni, babázni, gyerekezni, sétálni, társasozni, ... ezeket közben is ér, úgy döntöttem. 

na meg a pasi, az továbbra is a családom, és mivel viselkedik, hiába nem egészséges párkapcsolatról beszélünk, a kötődésünk intenzív. tudom, hogy nem viselkedne, ha nem tartaná úgymond sakkban az albi ténye - mert amikor nemrég átmenetileg elfogyott a kezemből a pénz, és személyesen kellett volna elutaznom, hogy hozzájussak a továbbiakhoz, amire egy másfél hetes átfutással tudtam csak rávenni magam kb, azonnal elkezdett újra visszaélni a kiszolgáltatottságommal, szóval nincs elfelejtve a tény, hogy ebből ki kell mászni, mert ez nem oké. ((amúgy sincs, csak a szokásosan időnkéntre.))

meg persze továbbra sem szexelünk, szóval ez nem is párkapcsolat igazából, már jóideje... csak családság. annak viszont jobb, mint a szüleimmel vagy az exemmel volt anno... na mindegy.)

voltam most a családomnál amúgy végül egyedül is ugye, és feltűnt egy (nekem) nagyon érdekes dolog. (erről már írtam-elmélkedtem többször, de hogy mennyire ennyire...)

szóval hogy anyám felajánlotta, hogy elvisz kishugomhoz a busztól - egy csütörtök délelőtt, fél12-kor.

úgy, hogy teljes állásban dolgozik ám. ugyanabban a teljes állásban, amiben mindigis.

(és nem lóg, se szabin nem volt.)

menetközben alakult, hogy inkább ott szállok le az ő munkahelyéhez közel, így nem kell egymást keresgetni, majd, mivel rájött, hogy nem is kocsival ment a melóba, hanem biciklivel, először inkább hazagyalogoltunk hozzájuk... de amúgyis, apám elvitte pont a kocsit... szóval bevártuk. de ha már ott voltunk, meg is ebédeltünk, és csak aztán vitt el kishugomékhoz. utána pedig már nem ment vissza melóba, ugyanis nem kellett. semmi helyhez-időhöz kötött dolga ott nem volt. csinálhatta az otthoni dolgait.

ismétlem, mindezt egy csütörtöki munkanapon dél körül.

másnap, ami egy pénteki nap volt, szintén mindenfélét csinált otthon, míg én összekészültem (aludni most náluk aludtam), hogy aztán együtt átmenjünk gyerekezni délelőtt negyed 10-re. aztán otthagyott, hogy elmenjen keresztanyámék elé a buszhoz. később kishugommal meg a gyerekkel visszaautóztunk hozzájuk, hogy együtt ebédeljünk, mert apám addig megfőzött. utána kivittek a buszhoz, majd mentek bevásárolni, és a délutánt eper-eltevéssel töltötték. ahogy említettem, egy random pénteket.

apám már frissnyugdíjas. de anyám, mint mondtam, még teljes állásban dolgozik. 

így.

neki ez a munkásélet, ez a felnőttélet. és mindig is ez volt.

én pedig ebbe szocializálódtam bele.

(apám is csak minden 4. nap kellett elmenjen 24 órára, szóval nagyrészt ő is otthon volt. tényleg nem is láttam sose ezt a mindennap munkába járós életformát, el se tudtam képzelni, hogy az emberek így élnek... nem mintha a tanárokon meg unokatesómon meg a boltosnéniken vagy sztk-s dolgozókon, postásokon nem lehetett volna megfigyelni, de hát az nekem nem esett le... emlékszem, mennyire vártam, hogy végre leérettségizzek, és soha többet ne kelljen ilyen kötötten élnem, haha.)

beszéltük is a pszivel korábban is, hogy ez eleve hathatott arra, ahogy freakoutolok a klasszik időbesztású és terhelésű munkahelyektől.... de őszintén, még azért így se emlékeztem, hogy anyám ennyire-ennyire otthon volt...

és akkor itt is az újabb kibogoznivaló:

vajon a szocializációm milyen hányadban felelős a nemmegyért, és mennyire a feltételezett adhd? (remekül lehet hibáztatni magam, hogy nem is adhd ez, csak nem lettem hozzászoktatva a rendes munkásélethez...)

s vajon anyáméknak egyébként mennyire okozott volna ugyanígy nehézséget a hétfőtől-péntekig?

mert ugye ki nem tudott derülni.

lehet, hogy tökre neurodiverz család voltunk, csak ugye ekkora szabadságban ők úgymond működőképesebbek, és így qrvára nem látszott.

de persze gyerekeik voltak. ami meg óriási terhelés. nade nem mindegy, hogy hogyan gyerekezel - dolgozóba járás mellett, vagy úgymond helyett... kb.

(én spec nem tudom, hogy bírkóznék meg azzal se, ha munkám nem is, de gyerekeim azért volnának...)

anyám foglalkozását kellett volna válasszam. vagy bármilyen művészetit. de mindenesetre szabadúszós, rugalmasat minimum. vagy gazdag férjet, de azt már rég elbaszcsiztam.

ahh, de mostmár késő bánat.

de azért bennem most erősen él a remény, hogy ha megértem, mi kell ahhoz, hogy meg tudjam ugrani az egyes dolgokat, el is jutok később a megvalósításig. de nem úgy, hogy megváltoztatom magamat - hanem úgy, hogy rájövök, hogyan tudom "kicselezni a rendszert", és megtalálni a nekem kivitelezhető módokat-utakat.

ami ugyan ki tudja, mikor lesz, de haladunk ezerrel vele.

szóval épp nem látom végtelenül reménytelennek a mindent.

érzelmek, működések (tldr, durván)

meg is ijedtem, hogy az érzelmi amplitúdót gondnak tekintjük és némileg le akarjuk csendesíteni ... mert őszintén, kevés dolog van, amit igazán tudok szeretni magamban, de ez a "mindent érzek és ennyire", ez pont az egyik, ha nem a fő.

imádok mindent is érezni. kb ettől van értelme az életnek. igazából arra jutottam, hogy ez nagyon is önazonos, hiteles - és hogy normális megélni azt, amiben épp vagyok. 

oké, lehet, az egy speciális helyzet, hogy random egymásután ezer dologban vagyok, ami kívülről esetleg inadekvátnak tűnik - de hát nekem, belülről nem az...

minden logikus.

mindig, ha rosszul vagyok, ha van valami bajom, amit nem értek, utólag rájövök, hogy nagyonis volt oka, és tökre adekvát volt, csak nem jöttem rá, hogy az.

és én ezt nem akarom elveszíteni.

(sőt, annyi éven át volt a fő narratíva, hogy tuti túlreagálom, hogy a (másikdiagom) szerint nem a jelenre reagálok, nem adekvátan, beleképzelek meg vetítek, ... de őszintén? a nagy tanulság, amit az utóbbi években a történésekből leszűrtem, tényleg az, hogy nagyon is okék az érzelmi reakcióim. 

sokkal inkább az lett volna a fő harci feladat, hogy megtanuljam nem megkérdőjelezni a saját belső iránytűmet ezekkel kapcsolatban, és minél hamarabb rájönni, mit miért érzek, meg validálni azokat.)

az persze más kérdés, hogy ezeket hogyan és mennyire fejezem ki.

amúgy is, egyrészt már hazafele elszégyelltem magam, hogy mi van, ha csak félrevezetem a pszit, mert túl sok adhd-s reelz vidit néztem, és ez ilyen megjátszott-felvett viselkedés, vagy csak pont anyáméktól jöttem, és gyerek sémamódban voltam, vagy vagy... 

de közben egy ideje motoszkál bennem egy gyanú (ami amúgy elég ijesztő) - hogy mi van, ha én igazából ilyen kusza-káoszos túlgyors-túlsok vagyok, legalábbis tele vagyok ilyen késztetésekkel, mint ahogy a pszi visszajelezte ill megéltem én is nála, csak gyakorlatilag folyamatosan erővel idomulok, visszafogom, úgymond viselkedek?

mi van, ha tényleg van adhd-s maszkolás, és ez (is) a maszkolás benne??

hogy én sose mutatom meg, mi van belül.

hogy én szükségszerűen folyamat kontrollálom magam. (tudom, mind kontrolláljuk magunkat, és mind viselkedünk, felnőtt önszabályozás meg ilyenek, node lehet, hogy másoknak ez nem kerül ennyi enerdzsibe és erőfeszítésbe, és nem ennyire fárasztó, mint nekem?)

(életem egyik fő félelme, hogy túl sok vagyok. mindig azt érzem, illetve azt próbálom elkerülni mindenáron, hogy túl sok legyek... visszatérő eleme a kommunikációmnak minden téren, hogy szabadkozok, amiért túl sok voltam. eddig azt mondtuk, anyámék meg a rossz párkapcsolati választások miatt, mert ők folyton ezt jelezték vissza - de mi van, ha amúgy tényleg? vagy amúgy tényleg, de ők persze nem a jogos részt jelezték vissza, szóval ez így futhat párhuzamosan. azt biztosan tudom, hogy olyan dolgokra jelezték vissza, ami nem volt jogos - de lehet, hogy "is", szóval olyasmire is, ami meg igen?

de én nem akarok túl sok lenni másoknak... én szeretném a stabil kapcsolódásokat meg normális munkakapcsolatokat, ahhoz meg az kell, hogy ne legyek sok. tolom is ezerrel a kontrollálást amúgy, de lehet, hogy nem vélt, hanem valós problémás működés miatt?)

(de ez a sok, ez egy megváltoztathatatlan dolog végülis - szóval most akkor engem mégse lehet szeretni, mert én bárhogyan is küzdök, időről időre mégis túl sok leszek?

túl sokat gondolok, mondok, akarok átadni, érzek, élek meg...?

vagy van ennek mégis egy kulturált mederbe terelhetősége, ami már az elviselhetőség, szerethetőség határain belülre tesz? 

és ez már az?

vajon lehet engem ezzel együtt, ilyennek is szeretni? vagy kell/ lehet találni olyanokat, akiknek ez is oké?

vagy csak küzdjek mégjobban, hogy ne engedjem ki?

vagy amúgy tök mindegy, mert a napi deficites másképp működésem okán már eleve eláshatom magam?)

nem tudom viszont, hogy pl korábban (az adhd képbe kerüléses "utazás" előtt) is dúdoltam-táncikáltam-e sorbanállás közben (nem ez a konkrét viselkedés, hanem mint példa lényeges.) vagy ott volt-e a késztetés, amit visszafogtam. (a pasi se tudja - a pasi sose figyelt rám valahogy igazán, és nem ismer engem, ezt eddig is tudtuk - de hogy ennyire nem. semmit se tud segíteni abban, hogy külső visszajelzést adjon, milyen vagyok, milyen voltam, amikor megismert, vagy bármikor az elmúlt években.)

van egy olyan benyomásom, hogy mióta ősszel szinte megbizonyosodtam, hogy ez van (mármint adhd ez), és ebből az új szempontból nézem a dolgaim, mintha jobban el is engedném magam... de bizonytalan is vagyok. csak beleképzelem magamba ezeket? csak a kontentek miatt lenne? esetleg csak most veszem észre? vagy csak most engedem ki?

mi a fene volt vajon gyerekkoromban? akkor is ez? de miért nem látta senki? ennyire szorongó jókislány voltam? (vagyis az voltam, de az elég volt hozzá, hogy ne legyen látható?) vagy ...?

(vagy mivel a szüleim is gázosak voltak, én meg okos, nem volt kiugró?)

ill a másik, hogy nekem (ezt már atomtutira megállapítottam azért) valahogy egész más szükségleteim (is) és nehézségeim (is) vannak, mint úgy általában másoknak. úgy értem, most épp megfejtettük, hogy egy vidékre buszozás tele van olyan számomra xtrán nehézséget jelentő dolgokkal, ami másnak semmi se. hogy nekem csomó olyan dolog nagggyon megerőltető, ami amúgy másnak minimum nem különösebben.

na és ezt tutira nem képzelem.

és előfordulhat az is, hogy nem a szorongás okozza a bizonyos problémákat, hanem a problémák okozzák a szorongást inkább.

aztán lehet, hogy ez mind baromság.

mindenesetre sok lett az új megválaszolandó.

semmi változás

 kívülről teljesen értelmetlen semmin-nem-változtatás látható. de én tudom (hiszem, remélem?), hogy épp gőzerővel dolgozom az életemen. a pszis szessönök mindent is bemozgatnak kb. szóval a munka a fejemben zajlik, de zajlik. 

hol tartok?

sehol.

de majd valahogy jobban összeállnak a dolgok...

(így szokott történni - hogy iszonyúan foglalkoztat valami, aztán semennyire, aztán megint, aztán úgy érzem, ez még így csak "részeredmény", aztán túl sok, ..., ... de a végén, egyszercsak bamm, kikristályosodik a valami, leülepszik, letisztul, kidolgozódik, és akkor lehet továbblépni szépen.)

most épp ott tartunk, hogy lehet, hogy sikerült túlságosan elengednem magam a pszinél. (nagyon xtrém fáradt is voltam, meg szerintem úgy is érzem, hogy el kell bírnia ahhoz, hogy ez működjön, és bele is merem engedni magam jobban...)

egyáltalán nem gondolni arra, hogy "viselkedjek", hanem csak mondani, mondani, nem elszégyellni magam, ha folyton félbeszakítom, nem fogni vissza, amit épp érzek... 

na, hát lehet, rossz "ötlet" volt, meglátjuk.

(ez kb olyan olaszos vehemensebb magyarázást jelent egyébként, nem támadó, kiabáló, vagy ilyesmi, csak nem felnőttesen disztingváló. csak látni engedi, hogy épp mélyen átélem, amiről beszélünk. bármiről beszélünk is.)

hát el is kezdte szorgalmazni, hogy nézessem meg mihamarabb magánban az adhd-t, mert nagyon ki kéne derülnie, hogyan működöm én gyógyszerrel. (haha.)

(remélem, tudja, hogy én amúgy nem így viselkedem máshol. mondtam neki, de hogy át is megy-e, mindig lutri. szóval nála eleve egy olyan helyzet van, ahol a nehéz témák kerülnek elő, nehéz érzésekkel, érzékeny részekre tapintva, sebekben vájkálva. meg aztán nem is kölcsönös helyzet, az egész arról szól, hogy én odapakolom a dolgokat, és azonnal reagálok, amint érteni vélem, amit mond, nemigen törődve azzal, hogy mennyire vagyok udvarias társalgó. nem fordítok arra időt és figyelmet, hogy visszafogjam az állandó félbeszakítási, belebeszélési kényszerem, mint kint, a világban, és kihagyom az állandó ezen való szabadkozást, amikor nem sikerül. és persze mindent is és azonnal át akarok neki adni az infókból.)

azt jelezte vissza, hogy nagyon gyorsak az érzelmi váltásaim, és nagyon sűrűn történnek, és nagy az amplitúdó.

erre én is rájöttem mostanában: mármint hogy amire gondolok, abban vagyok nyakig, szóval hogy amiben épp vagyok, azt érzem is azonnal és teljesen. és így simán bekönnyezem, ha ülök a buszon és olvasok valami tragikusat / meghatót, vagy nevetgélek magamban, ha valami vicceset. (elég csak gondolni rá, nem is kell olvasni vagy nézni.)

meg non-stop rázom a lábam. (ami elvileg zavarhat másokat. szerintem meg azért tudom úgy rázni, hogy ne legyen zavaró....)

és hogy állítólag xtra sokat és gyorsan követik egymást a gondolatok a fejemben.

(szóval szerintem azért gyorsak a váltások, mert ilyen gyorsan váltakoznak a gondolatok is, vagyis hát amúgy haladnak a maguk útján, asszociációs sorrendben, meg a környezetre reagálva, szóval amúgy nem értelmetlenül ám, de hát én _mindig_ gondolkodom. én azt hittem amúgy, mindenki más is mindig gondolkodik, és ugyanennyit, és az nagyon fura feltevés, hogy nem... de hát akkor ők nagyon másként élhetnek... woww.)

gyanítom amúgy, hadarok. és ezekszerint ezer dolgot mondok. túl intenzíven.

hát de ki szeretném maxolni az alkalmakat... szóval ez még logikus is.

de hogy szerinte így élni borzasztó fárasztó lehet.

no meg, tegyük hozzá, valószínűleg ezt arra is mondta, hogy előtte azt fejtegettük, mi tellik nekem napokba azon (ezt így kell mondani vajon?), hogy rávegyem magam, hogy lemenjek a kishugomékhoz vidékre.

ezt pont nagyon ügyin előre végiggondoltam és leírtam, mert azt éreztem, hogy fontos lehet, és ki kell használni - szóval fel is olvashattam, aztán elemezgettük.

jön itt mindig a ruminációval, de szerintem ez nem rumináció... mert én nem rágódom rajta, csak tudom, hogy meg kéne csinálni, meg is akarom csinálni, az eszemmel, node mégse sikerül, csak sokára, és csak így tényként tudom, ha tudatosan rá kell nézni, hogy az nekem végtelen olyan dologgal jár, ami rossz és nehéz, de nem agyalgatok ezen és pörgetem bele magam... (nade amúgy ezt a rumináció fogalmat, ahogy a halogatást is szerintem rosszul használom, úgyhogy majd el ne felejtsem megkérdezni tőle, mit is kéne érteni rajta pontosan, mert szerintem nálam nem jól maradt meg. még jó, hogy már nem kell belőle vizsgáznom, ugye.)

na és az ilyesmikre éveken át azt mondtuk, hogy érzelmi oka van. mert a terhelt gyerekkor és családi kapcsolatok, ..., ... és a mai napig elkerülést vált ki belőlem.

de most bizony leesett, hogy ja, ha a pasi azt mondaná, hogy levisz kocsival, akkor már mehetnénk is. (vagy kicsit nyüsszögnék rajta, hogy nem akarom, de aztán mehetnénk.)

akkor viszont hogy is van ez?!

mi is a különbség a kettő közt?

csak nem az utazás folyamata?

hahhh.

mekkora vicces felfedezések ezek, ne tudjátok meg.

(nem önmagában az utazás a lényeg, hanem hogy abban nekem mi a nehéz, mi hiányzik, stb. eddig az időhöz kötöttségre jutottunk, de nekem itthon a kontroll, a szükségletekhez igazíthatóság jutott még eszembe pluszban, eddig.)

tudom-tudom, semmi ez, mért nem oldom meg életem fontos kérdéseit - de ez nagyon is valami!

a pszi szerint is, mert remekül megmutat egy csomó mindent a működésemből, ha megfejtjük.

de szóval lehet, hogy évek óta rossz nyomon voltam?

a huszas éveim elején, amikor megfejlődtem, megharcoltam a családtól elszakadást, akkor valóban ott volt az érzelmi nemakarokodamenni, nagy erővel. na de lehet, hogy már jóideje nincs is.

vagy nem is úgy.

elképesztő dolgok ezek.

meg szó van arról is, hogy ki kell bogoznunk, hogy milyen munkahely feküdne nekem.

mert sajnos nem mindegy.

meg mi kell ahhoz, hogy elköltözzek.

amúgy a költözés, az szerintem ott tart, hogy egy külön albit kell fizetnem ugye azért, hogy a pasi normálisan viselkedjen velem. guess what, most épp csillog a szemem a legutóbbi pszi üléses felfedezésektől, mert ez igazán "valami", és azt mondom, okk, felmondani nem fogom az albit, de most akkor kihámozzuk, mire van szükségem ahhoz, hogy egy új, egyedülálló életet tudjak élni, megmaradjak egy másik lakásban, tudjak szerezni élhető munkahelyet... anélkül önfenntartóvá tudjak válni, hogy pár hónap után összeomlanék, esetleg visszakúsznék a pasihoz és a gyerekhez. (micsoda utópia...)

és jó az idő, és továbbra is jó szar ez az élethelyzet, de azért sokszor-sokszor  jól tudom érezni magam addig is, míg "úton vagyok", ebben a (szerintem) átmeneti időben.