a nemcsinálásról

szóval így kb az a szitu, hogy leírom ide: életem problémája, hogy nem tudom csinálni a dolgokat, leirom, hogy sanszosan ennek egészen konkrét létező biológiai oka van,

majd megkapom rá, hogy csak csinálni kéne a dolgokat. csak küzdeni, akarni, felelősséget vállalni, akármi...

(mert biztos nem küzdök, akarok, felelősségvállalok, különben csinálnám.)

ettől még depis is leszek, hiszen nem elég, hogy van velem valami, ami megakadályozza, hogy megcsináljak dolgokat (és ettől szenvedek),

de mások szerint amúgy nincs velem ilyen / van, de rajtam múlik.

szerintem amúgy ilyenkor elég lenne annyit mondani, hogy "sajnálom, hogy ez van veled, nehéz lehet..."

és értem, és tudom, ha van segítő szándék, és tudom azt is, hogy "az ő hibája, mert ilyen nem történik csak úgy, mert ha ilyen történhetne, még a végén velem is megtörténhetne vagy valaki nekemfontossal", meg hogy "az ő hibája, hiszen minden, amit én elértem, az én kemény munkámnak köszönhető, tehát aki nem tud valamit elérni, az csak nem tett érte eleget" és "ha én küzdöttem, más is küzdjön csak, a küzdés az élet rendje", vagy hogy "tuti nem küzdött, ha valaki küzd az életben, annak megvan a látszatja, a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét", stbstb

sok-sok minden...

nomeg hogy ez olyan nemlátható és elképzelhetetlen, felfoghatatlan dolog, kb úgy, hogy jó-jó, nem tudod csinálni, értem én, de és ha esetleg mégis csinálnád?

tényleg, tök abszurd.

de hogy így nem lehetne, hogy csak nyugiban ventillálhassak, amikor már majd' felrobban az agyam, anélkül, hogy az mások önigazolásának-önkifejezésének eszköze lenne, stbstb?

meg mondjuk rájöttem, hogy sokkal könnyebb megoldani egy problémát, ha nem kell először a probléma léte miatti megítéltséggel és az ebből fakadó szégyenérzettel foglalkozni...

utálatos feladatok

asszem, ideje tényleg megtanulni nem magamra venni a nem túl támogató véleményeket...

arról, hogy írjam ki magamból

behalt a jobbkezem. (csuklóm-kézfejem.) a pasi szerint "telefonkéz", merthogy túl sokat nyomkodtam... 

nyilván jobbkezes vagyok.

egyszer már jobb lett, de csak pár napra..

most a legmeglepőbb dolgok tudnak fájni. nem is gondolnánk, mennyiféleképp  mozgatjuk és mennyiszer... és hogy kb mindenhez is kell. (még alváshoz is, mikor begyűrném az állam alá, vagy mit is nem tudok most épp csinálni vele...)

mondanám, hogy gyógyuljon meg hamar, de nem bírom ki, hogy ne használgassam (pl még ezt is a telómon pötyögöm vele). hát rémes.

pszichológus után

amúgy akkora bennem az érzelmi feszültség, hogy üvölteni, sírni, toporzékolni tudnék, telistele vagyok mindennel is, csilliárd gondolat és impulzus, ami sehova se tartva kavarog... - közben meg ezt nyilván nem fogom megtenni,

viszont olyat léptem, amit ezer éve nem... fogtam magam, és beültem valahova meginni egy sört.

egy szuperfancy/trendi/menő helyre, valami szupergurmé drága kézműves cucc mellé. vannak szép fények (meg indokolatlan rózsaszín neonfény), növénykék és a kelleténél hangosabb zene, ami nekem most pont jó.

na jó, hát nem csak úgy valahova.

tegnap is voltam pont itt, így ugyanazt iszom - amúgy náluk tökre nem az én ízlésem a fősodor, csak ez most egész oké...

tegnap nem egyedül voltam, szocializálódtam kicsit, jól esett. eröltetni kellett, mert mindig lutri, hogy maradnak-e a progi után, akikkel beszélnék, de tegnap nagyon jó volt.

néha amúgy belesodor az élet ilyen bennfentesebb menőségekbe: karszonkóma (nemígyírjuk) akusztik, meg közös fotó betonhofival (direkt kihagytam a pontot) meg random dumcsi valami híres influenszerrel, úgy, hogy nem is vagyok képben előtte, hogy kikezek-mikezek... (bénaság a köbön.)

((a történeti hűség kedvéért: csak a véletlenen, mondjuk ki, szerencsén múlt, hogy a híres influenszernek pont nem tettem fel a kérdest, hogy na és te mivel foglalkozol... egyszerűen másfele kanyarodott épp a téma...))

erre a helyre is úgy szoktam jönni, hogy kötődésem van, nem azért, mert menő.

egyedül még sose voltam itt.

de teljesen komfortos tudok lenni a valahova egyedül beüléssel.

(nem mindig, de úgy általában.)

ezer éve nem csináltam már... és inni se szoktam rég, hogy oldjam a feszkót...

de most amúgy szerintem oké.

egyszer pár hete egy kvra is elzarándokoltam egy régi helyre, ... tök fura volt. a pasi, s főleg a covid óta nemigen csináltam már ezt.

de most majd ki tudja, mi jön.

(ja, lehet, hogy holnap is ide jövünk, most jut eszembe... előtte tavaly voltunk utoljára, jól besűrítem itt .. de akkor mondjuk már lehetne más az outfitem :D)

(semmi normális összképet nem tudok összehozni mostanában, kissé lepukkant vagyok, de hát már nem akarom rendszerezni a pasinál semmimet, közben nincsenek elöl a nemtundra-cuccok, és az ötleteim se.

outdétidebb vagyok, mint valaha.)

pszichológus

na, hát vállal, és nekem is szimpatikus. nem úgy néz ki, mint aki merev sablonokban gondolkodik, ami szuper hír.

és olyan árat mondott, hogy oké.

sőt, az adhd-val is képben van, úgy tűnik, ami egy váratlan bónusz feature...

((még azt is mondta, hogy szerinte ahogy beszélek, az konkrétan teljesen olyan, amúgy...))

nem zárja ki, h van az előző diagom is, vagy hogy ez nem valami olyan, aminek pont adhd-s tünetei vannak...

de alapvetően nem ez a fókusza a dolognak.

negatívum, hogy sokx csak 2hetente ér rá.

de így is örülés van.

de (a végén updatelve)

ugyan a mai napom nagyrészt azzal telt, hogy ezeken gondolkodtam, meg jól kiirtam magamból,

nem igy szoktak telni.

nem igy és nem ennyit szoktam ezeken gondolkodni.

szóval nem az van, hogy rágódok.

sőt, pont az történik, hogy sokszor még a magànéleti helyzetemen sem rágódok, amin pedig rohadtul non-stop kéne.

 

rá kell jönnöm, hogy az egyik ok, amiért ez nincs megoldva, hogy a nagy hivatalos szakítás lecsendesülése óta konkrétan képes vagyok még meg is feledkezni róla, nem is rövid időkre. (akár napokra is egyben...)

(a pasi is aktívan ugyanígy. szerintem nálam sokkal jobban.)

és sajnos ritkán voltam olyan jól életemben, mint azokban az órákban,  napokon vagyok.

 

(nem dolgozom, mert költözni akarok - kéne, de nem jut eszembe épp, hogy mit kéne, mi van, és csak úgy elvagyok időn, téren és kötöttségeken kívül, akár a pasival összebújva filmezve az ágyon, kézenfogva sétálva vagy társasozva, a gyerekkel szokásosan hétvégézve vagy magamban belemélyedve valami érdekesbe...)

és ezekből nehéz kimászni.

a sokminden mellett, amiről ezzel a szakitással lemondok,

újra lemondani ezekről is: az alvásról és kötetlen szüttyögésről, ami életem egyik legmeghatározóbb szükséglete-vágya, és kb olyan most, mint .... valami drog?

meg erre azt mondtam volna korábban, hasítok,

mostmár inkább azt mondom, lehet, hogy részben simán csak így működik az agyam...

valami olyat kéne tenni, amihez nagyon nincs kedvem, tehát alapból igen hosszú és göröngyös a kivitelezése, ami ráadásul sok-sok (igy számomra valószinűleg egyesével is alapból nehezen) megugrandó külön teendőből áll, megszűnt a közvetlen szenvedésnyomás is, közben berántanak dolgok, amikben jól érzem magam és teljesen azokkal van tele a fejem, fókuszvesztés és a szokásos "időlegesen elfelejtek egyes fontos dolgokat, teendőket", csak egészen abszurd, hogy ilyen topikban is...

szóval wtf, de bizony ez is mind benne van szerintem.

tényleg nincs meg az a belső hajtóerő, ami vitt még, amíg érezhetően rossz volt, mielőtt a pasi marasztalni és viselkedni nem kezdett.

és egyelőre számomra érzékelhető időnyomás sincs, mert tudottan minden tegnapra kéne, meg persze mindigis a pálya szélén éreztem magam, aki mellett elfolyik az idő és a pénz is, most se változott,

szóval küzdök azzal rendesen, hogy minden porcikám kb maradni akar ebben, a józan eszem az meg hol a felszinen van, hol totál máshol, és ha itt is van is csak úgy mennek a dolgok, ahogy bármi mással szoktak.

#naezaciki

#deszerintemezisvan

persze amikor épp eszemben van, akkor nem jó, változó intenzitással, hogy finoman fogalmazzak.

UPDATE: 

összefoglalva: 

a szakítás-szétköltözés-újéletkezdés a rossz dolgoktól szabadulás mellett rengeteg jó dologról való lemondás is

és rengeteg új rossz dologgal való szembekerülés

amely lemondásokhoz azóta még jöttek jó dolgok

ellenben csökkentek az itteni rosszak

és a megszervezése és kivitelezése maga egy óóóóóriási komplex feladatkupac

ha tényleg adhd-gyanús az agyam (márpedig az, de mennyire hogy, csak amíg nincs papír, nem érzem, hogy mondhatom, hogy tudom), akkor amúgy miért gondoltam, hogy ez nekem csak úgy, pöccre menni fog????? ennél sokkal-sokkal egyszerűbb, hétköznapibb, rutinabb feladatok se szoktak csak nagy küzdéssel, sokára....

(ez most egy nagyon vicces, világbajnok felismerés... 

hát nem csak lelki okai vannak, amiért nem megy... de mennyire nem.)

még sok-sok random katyvasz. és még több rinya.

tipikusan azt mondom, nem kerülöm a mentális erőfeszitésekkel járó dolgokat (diva teszt - de amúgy rosszak hozzá a példák) - így is gondoltam, őszintén... miközben meg amúgy de.

hát naponta 200x zajlik le konstans a "most nem, most túl fáradt vagyok ehhez / most nem tudok ezzel foglalkozni / most nincs hozzá agyam, erőm, ... / majd később/holnap/máskor, ..., ... (nem csak most, hanem mindig, egész életemben.)

mert minden is mentális erőfeszítéssel jár, ami aktuálisan nem ránt be, és nagyrészt az érzem, most nincs erőm hozzá, most nem megy.

de egyrészt mégis melyik felnőtt ismeri be magának-magáról ezt, hát milyen képet fest az önálló, egyenrangú, kompetens kép helyett?! ugye.

másrészt: ha valami beránt, akkor meg ugyanén elég nagy mentális erőfeszítésekre vagyok képes. (2 hét alatt, meg 10 nap alatt megírt egész patent szakdogák, utolsó utáni pillanatos tanulások, megfeszített munkatempó pihenés-evés-ivás nélkül, végigpörgött 12 órázások, .stbstb.., ...) 

persze, a hiperfókusznak mondott dolog, ugye.

de ezek projekt alapú működéses, időszakos, engem teljesen kicsinálós működések amúgy. 

a gyerek is hiperfókusz, de ha egy hetet van itt, a második felében már nagyon amortizálódok le és várom a végét, és kell egy csomó nap, hogy regenerálódjak, legalább a nullára fel.

őszintén, már egy hétvége után is min. egy nap csak zombulok, lézengek, használhatatlanul. pihenem ki. (külön kínos ez egy munkahelyen, ahol ezt nem tehetem meg, olyankor aztán túlerőltetés van, ami nyilván visszacsap.)

egy hagyományos munkahét is úgy néz ki nekem teljesállásban, hogy a második fele már pusztán harc a kibekkelésért, túlélésért, kb számolva a perceket, hogy végre szabadulhassak, hogy végre újra a saját életemmel-dolgommal foglalkozhassak, ami épp jólesik, hogy alhassak, szöszölhessek, stb. és egy hétvége, az nem elég igazán feljönni belőle, így az egész egy konstans lefele tartó spirál... nem is bírtam sose egy évnél tovább egyhuzamban még, ha jobban belegondolok.... (munkahelyváltások szünetekkel, más munkarendek, covid miatti leállások, ...) és teljesen elfogytam benne mindig.

szóval élettapasztalatom szerint 2 munkanapnál többet nem tudok letolni egymás után úgy, hogy ne pusztuljak benne meg és kínlódjak abnormálisan. (és aztán sem elég egyetlen napnyi rápihenés.)

ami összeegyeztethetetlen mai felnőtt életünk követelményeivel.

és esküszöm, nekem is fwp elkényeztetett hisztilibás feljogosítottgyerek rinyálásnak tűnik, és annyira nem hiszem el magam se, hogy ez így egy létező dolog lenne.... pedig gimi óta már biztosan tart a saját emlékeim szerint is. (korábbit nem tudom...) (igen, gimiben is azt vártam, hogy csak legyen már vége, jussunk már el oda, hogy nem kell ennyit menni...)

vajon benne van ez is? ezért is húzódik a költözés? mert onnantól záros határidőn belül tényleg csak magamra számíthatok anyagilag, amitől rettegek?

vajon ez tényleg amolyan gyerek mód, vagy csökkentértékűség séma, függőség, vagy van valami olyan problémám, ami tényleg ellehetetleníti a normális terhelés megugrását és teljesen valid rossz tapasztalataim vannak? (vagy is?)

rettegek újra dolgozni, hogy őszinte legyek.

így, hogy nem dolgozom, is rendszeresen elfáradok, és nem, ez nem valami kényeskedés, meg jódolgában úripicsulás, bármit csinál is az ember, el lehet benne fáradni.

egyszerűen rettenetes, hogy ezt kell tenni a túléléshez, ahelyett, hogy élhetnék úgy, ahogy pl most élek. (végre nem vagyok konstans xtrém kialvatlan, bár alvásgondjaim most is vannak, de ég és föld, no és végre nem csak vegetálok.)

amúgy ha már napi 2-3 dolognál többel kell foglalkozni, az már xtrém nehéz valahogy. (jó, ebben a 2-3-ban nem vagyok biztos, de az a benyomásom, hogy kevés dolog fér bele, mielőtt kipurcanok. nem csak most, hogy elszoktam a terheléstől, hanem átlagban, mindig.)

azt vettem észre, nekem minden is erőfeszítés, ami szerintem másoknak nem az, vagy legalábbis nem akkora.

(emiatt merült fel bennem amúgy az auti. hogy egyszerűen nem igaz, hogy ez normális, hogy mindig minden is ennyire nehéz, másokat nem hallok folyton arról beszámolni, hogy az életük élhetetlen a leghétköznapibb terhelés mellett is.)

(aztán lehet, hogy az egész csak egyéni szocproblem, ki tudja.)

de hogy minden is kihívás tud lenni, ami xtra energiabefektetést igényel.

időre csinálni bármit. irányítottan csinálni bármit. nem elfelejteni megcsinálni bármit. enni. inni. hajat mosni. elindulni otthonról.

egyáltalán, emlékezni arra, mit is akarok - kéne csinálni.

ezek egyáltalán nem mennek maguktól.

nevetségesen nem.

és persze kívülről talán az látszik, hogy hisz megcsináltam, de közben csomó átfutási ideje volt, mire sikerült.

sokszor egy hajmosásra is több nap alatt tudom rávenni magam, pl.

belekezdeni bármibe is, az nagybetűs kihívás.

és ha abbahagyom, folytatni is az.

és olyan az agyam, mint egy aranyhalé. mintha minden dobozokba lenne téve, de a dobozok nincsenek egymással kapcsolatban, se címkézve, se rendszerezve, vagy hogy is mondjam - mintha kb azon múlna, hogy eszembe jutnak-e a dolgok (emlékek, tárgyak, lehetőségek, dolgok létezése), hogy épp belebotlok-e, vagy valami olyan szembejön-e, ami előhívja...

emberekre, teendőkre, dolgokra, eddig megtörténtekre is szoktam rácsodálkozni...

az a benyomásom, hogy átlagban kb csak befogadásra vagyok alkalmas.

sodródásra.

ahova visz az internet, a lábam, a pillanatnyi érdeklődésem...

van, hogy nem tudok megcsinálni dolgokat, mert minden nap úgy kelek fel, hogy nem emlékszem ki vagyok és mit akartam és hol tartottam, és újra fel kell magamban építeni mindent, és jutok, amíg jutok, de bármeddig jutok is, reggelre újra elvész.

telefonos emlékeztetőkkel élek, de így is simán kimaradnak fontos dolgok  is, vagy legalábbis elfelejtődnek akár 2-3 hétre is...

(tele van a múltam lejárt sztk-s beutalókkal is, pl.)

és olyanokat is el tudok felejteni, amiket aztán nem lehet helyrehozni, ésvagy amiket nagyon akartam.

mindig millió dolog van a fejemben, a napomban, és amikor rá tudok fókuszálni valami elég erős ingerre, pl a mobilomon, akkor az átmenetileg kiegyenesíti a katyvaszt. de nagyon nehéz látnom a bigger picture-t, mert interferál a mindenmás, mindig is.

sokszor teljesen elforgácsolódik az agyam, a jelenlétem. szét. vagy hát... szóval vagy nagyon ráfüggök egyre, és akkor kb semmi már nem tudja átlépni az ingerküszöböm, vagy nagy nehezen csinálom, de minden is elkanyarít.

meg akarok nézni valamit a telómon, guglin vagy időjárást vagy akár kb időt, (jobb esetben csak) tíz perc reelzezésből ocsúdok fel máris. és simán van, hogy 3x is neki kell futni, mire.

kimegyek wc-re, egy örökkévalóság és minium egy, de inkább több dolog múlva jut eszembe, hogy amúgy én valamit félbehagytam és mit is.

bennfelejtett mosások, elmulasztott ígéretek, félbehagyott pakolós projektek (mert elfogyott a lendület), valamit akartam, de mit töprengések...

viccesek a lánc-terelődős, sorban mindenbe belefogós, aztán valami egyebet meglátós és arra átváltós, de onnan is továbbváltós vidik, de hát na.... közben meg basszus, ezénvagyok.

de nem mindig egyformán. hullámzik. vannak jobb és rosszabb napok, tevékenységek, terelődések, semmitnemcsinálások, produktív píkek. (lehet, ezért nem is kapnék diagot.)

ja, meg van a "túl sokat, mindent is kéne", amit már át se tudok gondolni, nemhogy végül bármit is csinálni...

meg tisztán gondolkodni, azt se szoktam tudni sokszor-sokszor.

néha hiűba vagyok egyedül, el kell menni itthonról pl beülni valahova egy kvra, hogy egyáltalán halljam a saját gondolataimat  - pont a hangzavarban, nyüzsiben. (egy plázába is akár.)

(míg máskor pont a hangzavar túl sok, annyira, hogy ne tudjak még gondolkodni, sőt, felfogni se, hiába beszélnek hozzám, csak ordítani vágynék, hogy eléééég, csöndet akarok.

totál esetlegesnek tűnik egyelőre.)

a természetben vagy kertvárosban tett séta tudja még kiegyenesíteni a gondolataimat, kiszellőztetni a fejem, lenyugtatni az idegeimet, de az meg mindig úgy kezdődik, hogy először rámjön a zokoghatnék, sőt ordíthatnék. amit visszafogok persze.

minden túl sok olyankor is, belül, és azonnal megrohannak a szorongáskeltő gondolatok. 

ahogy megrohannak esténként is, amint leteszem a fejem a csendben.

a csend tele van azzal a rengeteg gondolattal, egyből, és nyilván mindig olyasmi jön fel, amin tök legiten aggódom ugyan, de aggódom. 

(vagy hogy mit vásároljak, vagy mit szeretnék megvenni. ez a másik nagy bepörgés. a szerzési vágy, az álmodozás, ami adrenalin és gondolatok végeláthatatlan sora - olyankor még a szorongásnál is nagyobb bukta az alvás.)

szóval az alvás is úgy néz ki, hogy csak telefonnyomkodással bírom ki, míg el nem jön a pont, hogy ragad le a szemem, akkor gyorsan lerakom, és ha elég jól ütemezem és szerencsém van, már nem pörög fel újra az agyam, hanem reggel lesz.

reggel is azonnal felpörög, és máris alig kapok levegőt is, hirtelen. minden is sok egyből, kb.

megy máris a rengeteg tennivalón ésvagy nyomoron való gondolkodás.

a sok kell-en, vagy akár azon az egyen is, ami arra a napra van, ha csak egy van, ha egy is van.

ó, igen.

ha mennem kell valahova, pláne ha időre, az nekem aznap egy naaagy feladat. sokszor semmit se tudok csinálni pusztán azért, mert később menni kell valahova. akárhova.

időre, készülni. kiszámolni, koncentrálni.

nagyon nehéz, sokszor még most se ugrom meg, hogy odaérjek, de azért többnyire már jól megy.

de hát leszív.

meg stressz. nagy stressz bármit is meghatározott keretek közé szorítva csinálni, vagy emberek közé menni. (mármint úgy, hogy dolgom is van velük, annál komolyabban, mint random boltosnéni, random ügyintéző, ....)

munkahelyen levés meg aztán pláne.

ó, igen, reggel már fizikailag rosszul, teljes kómában, gyomorgörccsel, félig csukott szemmel indulok neki, bevergődöm magam és ott ébredezem kb, és máris minden rossz, pusztán attól, hogy meg kellett erőszakolnom magam, és órákkal hamarabb felkelni, mint ahogy a szervezetem akarta volna, és kimozdulni, sőt, olyan helyre menni, ahova nem akartam, ráadásul időre, bónuszként egy csomó "kell" közé. ahol se enni, se inni, se szöszölni, se a saját ritmusom szerint létezni nem lehet.

számomra mindig minden csinálnivaló, ami nem csak úgy jön, megterhelő.

többnyire akkor is, ha látszólag simán megy.

nehéz, nagyon nehéz az adhocnál összeszedettebben működtetni magam, nap nap után.

így is.

és fénysebbességgel közeledik a nap, hogy újra százszoros tempó meg elvárásmennyiség meg kötöttség legyen.

és nem jutok közelebb az élhetővé tételéhez. (most úgy látom, hogy azzal se eléggé, ha megszabadulok ettől a mérgező izétől, amiben még élek.)

és amúgy is tényleg félek egyedül lenni.

amúgy mi van, ha a "kell, hogy legyen valakim", az meg nem csak társfüggés, nem csak bordi "nem bírok egyedül lenni", gyermeki kapcsolódás, 'mintha nem is léteznék egyedül' élmény, technikai önállótlanság,

hanem, mint pl ahogy több vidiben is láttam, amikor elhallgat a zaj a fejében, ha hozzábújik a másikhoz: egy külső szabályozó.

a másik fél az, ami horgonypontokat nyújt a valóságba, 'az idő elfolyik mellettem' élménybe, az örökös túlkésőbe, kívülrekedtségbe, szétesett napokba. meg iránytű is... egyszerűen igazodási pont is, még evéshez, fekvéshez, valahová menéshez is, ...

no meg dopaminforrás. tuti dopaminforrás is.

de nemtom.

nemtudoksemmitsetényleg.

de hogy az élet egy rettenetesség tud lenni az elvárásaival, mert nekem azok rosszak, és nem tudom, hogyan ne legyen így.

ez egy random írogatós nap

vannak egészen vicces felfedezéseim is amúgy.

pl korábban sose tűnt fel, de hogy én minimum a ritmust ütöm magamon, de legtöbbször konkréran táncikálok a boltokban a zenére, basszus. mármjnt táncikálva járkálok fel-alá, és állok sorban. wtf.

otthon nagyon ritkán (évente 2x ritkán) hallgatok, kb csak a kocsiban a rádiót. (ott is táncikálok amúgy, jobban belegondolva.)

otthon vagy reels/facebook/youtube vidit nézek, vagy vmi sorozat vagy film megy (általában a pasival)... ha egyedül vagyok és épp nem nézek semmit, akkor csendre vágyom ésvagy amúgy elfelejtem ám, hogy az egy létező dolog, hogy zenét hallgatni...

pedig amúgy szeretek.

éss ez így a vicces - hogy az hagyján, hogy kìvülről valószínű nagyon hülyén nézek ki (mert a jó ritmusérzékem ellenére mozgáskultúrám az nincsen, meg annyira nem is odaillő ..), de csomószor csak a zene miatt ott is maradok egy boltban... (a marketingesek álma vagyok.)

amúgyis mindig izgek-mozgok, babrálok, matatok...

_mindig_.

valahogy azt gondoltam, ez csak mozgáshiány, mert nem sportolok.

ősszel is kérdezte a pszi a kivizsgáláson, hogy akkor is, ha nem lehet? de nem tudott olyat mondani, amikor ne lehetne... színházzal, mozival jött - de hát ugyanmár... mondtam is, hogy a babrálás, lábrázás, hajcsavargatás, fészkelődés azért nem tilos, de legeslegvégső esetben mozgatja az ember a lábát a cipőben, nem?

(kb mr vizsgálatot vagy agyműtétet tudok elképzelni, de szerencsére arról meg nincs tapasztalatom.)

szóval mindig-mindig jár kezem-lábam, ha ébren vagyok.

és ebben a keretben amúgy egészen új értelmet nyert az is, miért választottam legutóbb a legfelső szintet a mjnkahelyemen, vagy miért élveztem úgy a korábbi meló szaladozásait, meg a napi kijárást is... (bár tán ez inkább a mehetnékes része lehet.)

és a telefonnyomkodás, az nem csak intellektuálisan meg vizuálisan inger, hanem folyamatos ujjmozgás is àm...

jajj, amugy az a legbehúzóbb erő nekem evör. (korábban a netezés úgy általában volt az.)

(meg amúgy

tudjuk, hogy van egy kishugom, aki nagyonfelnőtt koráig nem evett kb zöldségeket (lehet, gyümölcsöt se nagyon), semmit, ami piros, zöld, narancssárga, (pörköltet igen, vadast már nem, .., ...), 

de ilyen xtrém módon tényleg nem, és a mai napig van ez az issue a legtöbbel szemben...

meg pl amikor egyszer elment a nagy virágpiacra, a wc-ben zokogott, hogy túl sok és nem bírja...)

(hugom meg autistának címkézgeti anyánkat mintegy mellesleg, mikor az érzéketlensegéről beszél - amire azért még én is felkapom a fejem, mert ezt szedte valahonnan valamiért .. persze nem állitom, hogy stimmt, csak egy újabb bogár a fülbe a már meglévők mellé...

tudom, hogy mind2 szülőnkkel van valami durva, de a szakemberek is össze-vissza tippelgettek, vajh mi, akikkel életem során beszélgettem róluk)

neuroszpájsz? random tldr

szóval mi van, ha ez az egész "nem vagyok alkalmas az életre", "nem tudom, hogyan kell élni", "mindennemű emberi kapcsolatra alkalmatlan" (utóbbi anno kint volt a kolis szekrényemen, annyira meghatározó megélésem volt), 

hogy örökké azt érzem, minden túl sok, amit a normál felnőtt élet követel, és elmondhatatlanul vágyom rá kb konstans, hogy semmit se kelljen csinálni és sehova se kelljen menni és senki ne akarjon tőlem semmit (, mióta csak az eszemet tudom, asszem) ... 

szóval mindez tényleg nem élethelyzeti szétesettség, sem egy kitartással megterapizálható személyiségzavar, hanem maga az idegrendszerem, maga a neurodiverzség?

... nem, ennek nincs köze a nem-átköltözésemhez... csak ez is erősen foglalkoztat, sőt, hiszen ez túlmutat mindenen.

közben amúgy rájöttem, mit értett itt az egyik kommentelő viselkedésterápián... de arra is, hogy én azokon kb mind túlvagyok már, nekem az alapszint már azok fölött van, ezért nem is értettem... de hogy szóval ez már a "feljavitott" változata az életemnek.

nem azt mondom, hogy nincs több elérhető trükk, elsősorban az agyam kicselezésére, de azért eléggé ijesztő arra gondolni, hogy érdemben ez már nem lesz jobb... 

vagy még lehet?  építhetem pl a majd újonnan megismert működési sajátosságaim köré az életem? pl úgy keresni munkát is, trükközni a dopamin-seeking dolgokkal, kipróbálni a gyógyszereket?

abbahagyni, hogy azt várom magamtól: tudjak ott és úgy funkcionálni, ahol-ahogy a neurotipikus átlag?

vagy ilyenkor mi van?

persze kellene diagnózis. 

de most azt a pénzt nem érné-e meg inkább terápiára / lakhatásra / továbbtanulásra költeni?

spoiler alert: természetesen társasokra impulzusköltöm addig is, igen sűrű mélypontjaimon, míg döntésképtelenül, bizonytalanságban és lépésképtelenségben szenvedek.

de csak 5 perc megkönnyebülést ad, nyilván, szóval sehogy nem jó...

funfact: odáig fajultunk, hogy már komolyan elgondolkodtam azon is, nem vagyok-e high-masking, "magasan funkcionáló" autista... persze ettől butának éreztem magam, mert én értem az átvitt értelmet, mögöttes tartalmat és érzelmeket, szóval képzelgés már az ötlet is... 

de aztán szembejött, hogy vannak szuperempatikus asd-sek is, plusz, ha a fő érdeklődési kattanásuk az emberek viselkedése-működése, akkor nagyon is képben lesznek ezekkel. 

és adhd-val kombinálódva még szociálisak, kimozdulósak is lehetnek, kevésbé rigózus rutinokkal, érdeklődésekkel. 

(na, itt lett igazán erdekes a dolog...)

szoval újra felkerült a radaromra, mintegy mellesleg, halvány kitudjaként...

(mert ki is nyilatkozott úgy mindig, h nincs is érdekesebb dolog a világon, mint az emberek, megérteni, miért viselkednek úgy, ahogy, mit és hogyan éreznek? egy mély alapélmény mellett, hogy én csak megfigyelőként vagyok jelen..

a szakmámat is e mentén a megértési vágy mentén választottam, ami egyben a gyógyulási, beilleszkedni vágyási motiváció is volt...)

ésss nagyon merev tudok lenni - ragaszkodom ugyanazokhoz a dolgokhoz, termékekhez, szenzorosan túlérzékeny módon.

(vizuális zaj, háttérzaj, bizonyos ízek, illatok-szagok... de nem minden mindig ugyanúgy, ez is olyan fura..)

és szinte minden (irl vagy telefonos) szoc interakció megterhelő, még ha esetleg előtte vagy utólag érzem is meg csak épp, akkor is, ha jó, és sose tudom, hogy most jól csináltam-e, ... és folyton otthon akarok lenni, magamban szüttyögve.

de közben, számomra totál következetlenül, rendre mehetnékem is támad, ami autizmusnál meg nincs. (vagy hát -lásd fentebb.)

néha akár egy napot is el tudok tölteni plázában / nyüzsis kvzóban-kocsmában, csak úgy... vagy járom a boltokat nézelődve... sőt, régen, mielőtt lett volna laptopom-okostelóm, volt, hogy csak random villamosoztam fel-alá, egyedül...

(minden mehetnéket azzal magyaráztunk, hogy a bordi nincs el egyedül, bárhogy, de kapcsolódni akar, meg éjszakai pillangónak hívott pasizni vágyó féktelen gyerek mód, vagy mi...

de őszintén: a fel-alá villamosozás, az hogy illik a képbe??)

((nem illik-e inkább az ingerkeresésbe?))

amúgy nem bírok rutint tartani. (még a fogmosás is mindennapos küzdelem, majd' 40 év után is... ez wtf, amúgy.) de szükségem van olyan rendszerre, hogy mindennek legyen helye és hogy vehessem mindig ugyanazokat a termékeket, amik beváltak. 

nagyon nehezen bírom a változásokat.

valamint ha egyszer rákattanok valamire - kajára, zeneszámra, végtelenségig megy a repeat, mignem egyszercsak vége..

sőt, ha olyanom van, képes vagyok újra megnézni egy filmet közvetlen azután, hogy vége lett.

egyébként rendre elfelejtek enni-inni, sokx egyáltalán nem tudom, hogy ennem kene, csak érzem, hogy rosszul vagyok valamiért, aztán egyszercsak rádöbbenek, hogy délután fél 4 van és ma még csak a reggeli kv-m van bennem... szoval ezek az oly alap öngondoskodó skillek, ezek nálam totál el vannak cs...ve.

arról nem is beszélve, amikor azért nem eszek rendesen (néha egyáltalán), mert erőfeszítést kéne tenni a kajáért, pl boltba menni, vagy főzni, vagy rosszabb napokon akár csak egy szendót rendesen összeállítani - na, és akkor ez így nekem túl nagy feladat ahhoz, hogy megugorjam.

nem is beszélve arról, mikor padlón vagyok, és nem bírok enni. (egészen elbizonytalanodtam, hogy nem-e az van olyankor, hogy a kontroll-képességem gyengül annyira, hogy ne bírjam rávenni magam az evésre, ill annyira beszűkülök, hogy erre nem jut ész, amellett persze, hogy élettani stresszreakciónál ez normális...)

meg van az a vicces verzió, amikor elfelejtem, hogy van otthon érdemi kaja.

(annyi biztos, hogy semmi önbántalmazás meg "ezt kontrollálom, mert nem tudok mást" nincs ezekben, mint ahogy a szakemberek szeretik belelátni.)

ahh,

amint látjátok, remekül összekavart ez az új irány.

(ja, az adhd-s egyértelműségekről nem is írtam még, ez már inkább egy marginális random része.)