valamit szeretnék kérni

nagy segítség lenne, ha visszakozás esetén emlékeztetnétek rá: 

most tényleg tovább fogok lépni - képes vagyok rá és A bizonyosságot is érzem. 

- a bizonyosság ilyesfajta érzése, amire gondolok itt, még soha, soha nem volt tévedés. valami elemi, ösztönös, rejtélyes dolog, ritkán van, de akkor mindig lenyűgöz. néha összekeverhető a vágyaimmal (bizonytalan bizonyosság, haha), de ha olyan kristálytiszta megérzés, már-már tudás, tény, mint pl most is ezzel kapcsolatban, abban nem szabad kételkedni, mert az csalhatatlan, és azt fel is ismerem. 

nem hiszem, hogy a jövőbe látok, vagy ilyesmi, nem vagyok ezo sem, fatalista sem, de ebben az egy dologban hiszek. nem állítom, hogy hűdejó vége lesz, vagy hasonló, csak hogy megoldódik, valahogy, az aktív közreműködésemmel persze. -

uhh, ettől most jobb lett.

(holnap valszeg azt fejtegetem majd, mi mindent kéne már megbocsátani a családomnak, vagy talán nem is kéne, mert már ők is más emberek, blablabla - hiszen ott leszek velük, ami mindig felkavar. előre is bocs.)

((vagy alszom, mert abban azért kezdek valószerűtlen deficitet produkálni. most is pl még mosogatni fogok, és már ébren van a macska... ja, talán az lesz a legjobb mindenkinek.))

baromi hosszú unalmas részletező és önsegítő poszt

kellett idő amúgy, hogy felfedezzem a mintázatot: a pasi minden olyan helyzetet igyekszik elszabotálni, ahol teljesítenem kéne. vizsgaidőszak, új munkahely? borítékolható bekattanás. aztán: kiszolgáltatott időszak? majdnem biztos. nem tudok elég pénzt hazaadni, még ha átmenetileg is? inkább ne is beszéljünk róla. (élősködő, kihasználós nő = A GOMB, amit sose nyomj meg rajta.)

és kellett idő, nagyon-nagyon sok idő, hogy eljussak idáig - hogy el kell mennem, akármennyire kellemetlen, akármennyire félek is a magam lábán megállni és egyszál egyedül lenni, mint az ujjam, akármennyire mélyen hiszem is, hogy ő a legtöbb, amit az élettől várhatok és érdemlek*... satöbbi.

((*: reflex, nem direkt. nem folyamatos, csak elő-előugrik a semmiből.))

tudtam én ezt már régóta, csak belebuktam a próbálkozásokba, vagy félretettem alkalmasabb időkre, mint ahogy a dohányosok leszokni próbálnak.  majd amikor nem másra kell a lelki erő: majd ha megint lesz munkám, majd ha levizsgáztam, ha lesz hova mennem, ha átmegy rajtam a betegség, ha összegyűlik egy kaucióra való... 

aztán valahogy visszaváltozott normálissá, én meg fellélegeztem, hogy mégse kell most, hogy még ráérek.. megfizethető árnak tűnt az átmeneti szenvedés, ami mindig elmúlt, és egy idő után rutinosan el lett csomagolva az agyam hátsó zugába, mintha meg sem történt volna. 

nem segített, hogy kiszakadtam a társadalom védőhálójából, otthagyva az egyetemet, eltávolodva a barátaimtól és messzire lökve a családomat, sem az, hogy a tanulmányaimnak hála abszolút meg tudtam érteni a viselkedése okait.. az meg pláne nem, hogy nekem magamnak is voltak kínos defektjeim, és az volt a fejemben: ha én nem fogadom el az övéit, amikről nem tehet, amiket gyerekkorában szerzett sok szenvedés árán, és amiket nem lát át és nem tud kezelni, ugyan hogyan várhatom el bárkitől, hogy engem elfogadjon. értitek: úgy éreztem, hogy ha kettőnk közül nekem van infóm ezekről a dolgokról és a természetükről, nekem kell az "okosabbnak" lennem, nekem kell megtanulnom kezelni ezt, tőle nem várható el, de tőlem igen.

úgy éreztem, hogy nekem csak ő van, csak rá számíthatok, mindenki más elárult, elhagyott vagy elkeveredett mellőlem. hibás árunak tartottam magam, és hálás voltam neki, hogy ennek ellenére is "megtűr", sőt, többnyire azért jól megvagyunk együtt, és bár nem mondja, de érezteti, hogy szeret.

igen, ennyire vészes volt a helyzet.

egy naiv, minden ellen lázadó kislány beleszeretett a végtelenül jóképű, menő, saját lakással rendelkező felnőtt férfiba. életében először volt szerelmes, életében először érte az a szerencse, hogy egy ilyen jó parti kitartóan érdeklődött utána, és életében először élvezte valakivel a csókolózást és a szexet. szinte szűz volt még, úgy ment bele az egyéjszakába. flegma is volt, éreztette, hogy szívességet tesz, hogy odatartja. azt hitte, hogy ha csak úgy lefekszik vele egyszer, aztán véletlenül megismétlik, aztán időnként összejárnak dugni, az laza és felvilágosult és nem jár semmilyen érzelmi következménnyel... és hogy nyeregben van és ő irányít.

ebből lett az, hogy a pasi szépen lassan letörögette a flegmaságát, fokozatosan behozta a képbe a játszmázást, érzelmi zsarolást és csepegtette, hogy ebben is béna, azt is rosszul tudja... ráérzett és rájátszott a gyenge pontokra. aztán odaköltöztette magához, albérlőnek. 

ezek voltak a kezdetek.

ezt egészséges lelkületű, tapasztaltabb nővel nem tudta volna megcsinálni. kellett hozzá az ő torz személyisége mellett az enyém is, szintén zenész, szintén csak a játszmázást ismerve, flegmasággal kompenzálva az önbizalom és önbecsülés hiányát. önismeret vagy tudatosság mindkét fél részéről nulla. millió ilyen "pár" van.

vádolhatnám azzal, hogy elszigetelt másoktól, mint ahogy a bántalmazók csinálják, de szigetelődtem én magamtól, ő talán csak folytatta, amit elkezdtem. ezerrel nyúzta le rólam a méltóságom és önbecsülésem utolsó rétegeit is, vérbeli manipulátor, de már jóval előbb elkezdődött a folyamat és nőtt bennem a szégyen, önutálat és reménytelenség nélküle is.

szóval nem volt könnyű felismerni, mit művel - tökéletesen rárímelt a bennem amúgy is zajló folyamatokra. és ez öngerjesztő: egy idő után már nem is emlékszel, hogy máshogyan is lehet gondolkodni, csak az ő véleményével találkozol, meg se kérdőjelezed, olyan természetes az egész, már ez tűnik normálisnak. 

és nem könnyű szembenézni a ténnyel, hogy valóban borzasztó tudtam lenni. éretlen is voltam, meg pszichológiai eset is, aki nem találta fel magát a világban és nem értette, mi miért történik vele.

úgyhogy bármennyit gyötört is, nem mondhatom, hogy nélküle jobb lett volna az életem - mert valószínűleg találok más hozzá hasonlót. talán nem is egyet.

és paradox módon nem csak ellenében fejlődtem, hanem épp neki köszönhetően is. rákényszerített, hogy mikor már nagyon szörnyű volt a helyzet, felülvizsgáljam magam és még keményebben keressem a válaszokat, később pedig a valódi kérdéseket. és - ami nagyon fontos - megtapasztalhattam, milyen egy hosszútávú kapcsolat. a sorstársaim többsége nem jut el eddig, de mi minden szakítás, marakodás ellenére együtt voltunk évekig. megtanultam, hogy nem tudok olyan rossz lenni, hogy tényleg elhagyjon, és ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, ez a mostani önmagam alappillére.

tudjátok, hogy van: a nehézségek megedzhetik az embert, a rögös út sok olyan tapasztalást és tanulságot adhat, amit a sima sosem.

ettől persze ő még egy rohadék. én meg gyáva idióta, hogy elviseltem.

egyfelől irigy tudok lenni azokra, akik simán lediplomáztak, menetrendszerűen elhelyezkedtek és komoly párkapcsolatot is fel tudnak mutatni, meg ami még ezzel jár...

másfelől nagy átlagban már nem utálom magam, és nem tartom magam vállalhatatlan, defektes embernek. tudom, hogy képes vagyok célokat kitűzni és elérni és képes leszek boldogulni az életben, és nem kell eltűrnöm, hogy méltatlanul bánjanak velem, mert vannak határaim, jogos igényeim, és megérdemlem, hogy ezeket figyelembe vegyék. és hogy szeressenek és tiszteljenek. és megengedem magamnak, hogy hibákat kövessek el, és nem ostorozom magam az elmúlt sok-sok évért, sem hogy még csak ott tartok, ahol. 

sem azért, hogy hagytam a pasinak mindezt, hogy most is itt vagyok épp, hogy nem tudok pikk-pakk továbblépni. és hogy félek az előttem álló dolgoktól.

elfogadom, hogy szégyent érzek, hogy sokszor kiborulok, hogy néha visszakozni akarok és hogy minderre tényleg csak a "nagy átlagban" kifejezés érvényes. de van folytonosság, ami nagy szó.

minden afelé mutat, hogy véget vetek ennek még az idén. még a hülye véletlenek is.

és ez nem kibúvó: IDÉN. ez csak annak a beismerése, hogy mindenképpen, de okosan is, elfogadva, hogy ez egy folyamat lesz, több lépéses, némelyiket talán visszafele megtéve, de összességében előre haladva.

nem úgy folyamat, hogy húzom, amíg tudom, hanem hogy nem ér véget azzal, hogy hazamegyek a szüleimhez. 

onnan tovább kell majd menni, addig, amíg élhető, vállalható otthont nem találok magamnak. és nem feladni, mint ahogy korábban (az elsőt még kibekkeltem, de a 2. albiból már visszamenekültem. a szüleimtől egyből, amint tudtam.)

munkát kell keresni, azt sem feladni, ha mellényúlok.

igyekezni megtalálni az egyensúlyt, hogy mikor mit kell tűrni és mi az, amit már nem. fog összeszorít, vagy épp felszegett fejjel továbblép? ebben ügyesednem kell még. para.

ja, hát a tűrés királynője vagyok, ugye. ehhez az egyhez értek egyedül biztosan - bármit elviselni, lenyelni, kibekkelni, ha úgy van. ezt hoztam otthonról, ez kellett a túléléshez. ha ki is kérem magamnak, ha vissza is szólok, úgyis alul maradok, ez az élet velejárója és kész. ezen túl kell lépni, mindennapos eset.

olyasmi szellemiségben, mint ahogy Gyömbi várja, hogy eljöjjön végre az ő ideje, egy jó munkahely, klassz diploma, addig meg áldozatokat kell hozni - így viseltem el a pasi összes megőrülését a kiszolgáltatott időszakokban. (több-kevesebb sikerrel, lásd túl sok év küzdelem a diplomáért, kissé elbaszcsizott álommunkahely, ahol nem sikerült épp azt a képet festeni magamról, amit tudtam volna.) árral szemben. széllel szemben.

és volt tűrés a vélt előnyök megtartása végett is - jó, hát most bánt, de még így is megéri vele lenni, mert amúgy szeret/itt a lakás/lehet macskám/nem kell a szüleimmel lennem/nem kerülök utcára, ha két munka közt vagyok/több a jó időszak, mint a rossz,stb...

sőt, tűrés, megbocsátás azért, hogy gyorsan visszarendeződjenek a dolgok. ha félretettem a sérelmeket és úgy csináltam, mintha mi sem történt volna, sokkal gyorsabban helyreállt az egyensúly. és így tudtam befolyásolni a helyzetet. nem kiléptem belőle, hanem visszacsináltam a békés, bújós, biztonságos hétköznapokat. persze volt, amit nehéz volt bedobozolni, soká tartott, esetleg csak úgy sikerült, ha én is tettem valami "rosszat", ami miatt bűntudatom lehetett, így csökkentve az ő tettének jelentőségét. vagy ő próbált meg eltávolítani, mert "józanul" bűntudata volt, és ha már visszacsinálni nem tudta, legalább nem akart gondolni rá, én meg emlékeztettem a puszta létemmel is, és akkor még én játszottam el, hogy nem számít, csak hogy hamarabb vége legyen. (néha, veszekedés után még én kértem bocsánatot, hogy megnyugodhasson: ő nem tehet róla, ő nem rossz ember. holott nagyon is tudtam: mondvacsinált okkal bántott, itt engem ért sérelem, és most hazudok éppen, szerepet játszok - de ez kell hozzá, hogy abbahagyja, és megöleljen, az meg majd nekem is segít megnyugodnom.)

de amint lelépek, arra fogok gondolni, miket művelt velem (már amire még emlékszem, mert fojtottam el őket rendesen), és teljes mértékben átengedem magam a haragnak. és meggyászolom az összes elkummantott, feldolgozatlan dolgot, amit szégyellek: például, hogy ő kezdettől azt mondta, hogy nem szeret és mi nem járunk és ez nem együttélés és hogy mások előtt nem vállalt fel, sőőőőőőt, hogy sosem jött velem sehova. (két kezemen meg tudom számolni, pedig 8 évről van szó.) ez remek visszatartó erő lesz. igen - egyszerűen nem foglalkoztam ezzel - nem vállal fel? ááá, ez túl ciki még magam előtt is, többnyire egyszerűen nem gondoltam rá. 

((gyáva vagy a saját lábadra állni és felelősséget vállalni az életedért? akkor nyeld le a sérelmeket, bírd ki, bármit is tesz, előbb-utóbb megbékél majd, és maradhatsz a lakásban, kényszerpályán, a hígfos biztonságérzetben. valamit valamiért.))

még valami, ami mutatja, hogy készen állok. úgy két éve kezdődött: nem akartam másik pasival orvosolni a túl durva sérelmeimet, a hosszabb időszakokat sem. sírtam barátnőnek, beszéltem róla néha másoknak, de nem kompenzáltam senki mással, elvoltam magamban. nem akartam más karjaiba menekülni.

ez a másik legfontosabb tapasztalás életemben - hogy erre már bizonyítottan képes vagyok. 

röhejesnek tűnhetnek a dolgok, amik számomra a fejlődés fokmérői, de nekem ezek nem voltak alapértelmezettek. még most sem azok igazából...

például még most is nagyon félek, és szeretném egyszerűen csak elfelejteni az egészet. kacc-kacc.

azért már sokkal jobb

hálisten sikerült ennem és aludnom végre, és megnyugtató végeredménnyel lekommunikálni a munkahelyemmel is, hogy a 2. napomon kapásból itthon maradtam. sőt, ma sem kellett volna bemennem, de nekiindultam, mondván: ha eljutok odáig, akkor valahogy csak végigcsinálom ezt a 8 órát... 

előnye, hogy igazi hősnek érezhetem magam, mert lenyomtam, becsülettel, és mindenki láthatta, hogy nem úri huncutságból lógtam (- szörnyen néztem ki), ééés 8 órát még simán le tudok dolgozni túlórában a jövő héten, akár pár nap alatt is, hogy benne legyen az első fizumban. (16-tal nem tudom, hogy birkóztam volna meg, pedig nagy volt a kísértés...)

persze ez a melóhely egy oltári WTF ám, például tilos 2 főnél többnek egyszerre cigarettaszünetre kimenni (- a dohányzás amúgy is plusz fél óra kötelező munkaidő hosszabbítást von maga után), tilos a munkán kívül bármiről is egymás közt beszélgetni, éééés tilos energiaitalt vagy kólát fogyasztani, mert a főnök nem tartja egészségesnek, vagy mi. 

((és állítólag nem elég ledolgoznom a hiányzó 8 órát, még az amúgy fizetetlen ebédszünet idejét is benn kell töltenem, hogy hivatalos legyen, és nem, nem viccelt a kisfőnök csaj, és képen se röhöghettem, pedig.))

eszméletlenül túlkontrollált az egész, amiről egy nap alatt megmondod, mennyire demoralizáló és hatékonyság-csökkentő. és össze-vissza alibizik mindenki, mivel nem nagyon tarthat szünetet hivatalosan, mert akkor irgum-burgum. meg hibáznak össze-vissza, meg 5-ször megfutják a köröket. (valami 60 napos határidő lenne elvileg arra a munkára, amiből én a tavaly tavaszi anyagokat csinálom, mindenki el van csúszva mindennel, miközben látszólag erőn felül teljesítenek, túlóra túlóra hátán. és fél éve, amikor ott voltam, ugyanez volt...)

ez még akkor is gázos, ha amúgy ők elvannak benne, és amint elfordul a főnökasszony, egyből rugalmasak a szabályok... 

de én félig kívülálló vagyok, és igyekszem fenntartásokkal kezelni a sok hülyeséget is, meg az anno meglebegtetett "üresedés esetén felveszünk" lehetőséget is. 

persze pénz, meg jobb elhelyezkedési esélyt biztosít, mintha munkanélküliként indulnék... pluszpont, hogy szépen mutat majd a cv-mben is, egy komoly hely... mellette tényleg sok hasznosat tanultam itt eddig - és most végre mindenféle izgi jogokat is kaptam (pl SAP), alig várom, hogy minden elérhető infót megszerezzek róla.

bármilyen idegesítő is a munkaszervezésük, az én malmomra hajtja a vizet: a többség imád segíteni nekem, és kimerítő választ adni bármilyen kérdésemre. (messze több infót kaptam már eddig is, mint amit a munkaköröm megkívánna...)

lehetőség a fejlődésre, számomra eddig elérhetetlen területeken... és még fizetnek is érte. 

szóval ahogy nyáron is, igyekeznem kell mindent kihozni belőle, amit lehet. ha képes vagyok végigcsinálni, az összességében már negyed évnyi izgalmas referencia...

akkor persze sokkal lelkesebb voltam, minden új volt, izgi, lehetett versenyezni a másik emberrel, aki most nincs, akarhattam még bizonyítani, hátha felvesznek - már ez se hajt igazán.. totál szabad kezet kaptam - na most elfelejthetem. (már fogalmazom azt a pár jól irányzott mondatot, amivel rávehetem őket, hogy maguktól hagyjanak békén, és fel se merüljön bennük, hogy az én ötletem volt, de ebben mindig is kicsit lassú voltam, a manipulálás és a politika nem az én asztalom... egy próbát megér azért, leszek még kipihent, hogy tisztán tudjak gondolkodni...)

a tapasztalatszerzésbe kell kapaszkodnom, asszem, de abba nagyon, mert most elég nehezen viselem a hülyeségeiket. 

de ha már felajánlották a lehetőséget és nem rúgtak ki a tegnap miatt, mégis csak élni kéne vele.. nem? (amíg bele nem akarnak vonni a feszkós részbe, mert a pasi miatt így is megroggyantam...)

na jó. totál kivagyok, csak azért nem sírok, mint valami kislány, mert az se megy. egyszerűen nem fogom fel, hogy mindez velem történik.

ez az egész együtt így ebben a sorrendben, és hogy annyi potenciál lenne ebben a munkában, de még ez sem érdekel, hogy ennyire semmi nem tud érdekelni jelenleg. ma. amióta legutóbb bántott. őrlődöm a malomköveim közt, ahová a pasi még ősszel begyömöszölt, és olyan gyenguska vagyok, hogy jelenleg a wc-ig sem tudok kivánszorogni, nevessetek... 

legalább mondhatnám, hogy 

fizikailag rossz, de végig csinálom akaratból, fejből, és még sajnálnak is kicsit, hogy betegen így nyomja.. . vagy: lelkileg rémes, de megyek és tolom és belül közben megpusztulok, de a testem azért nyomja rutinból a jólismertet... 

ehelyett a kettő együtt csumpult be, és az égvilágon semmi ötletem sincs, mi legyen, talán holnap felhívom anyámékat vagy a barátnőmet, hogy jöjjön el értem kocsival, és vigyen haza vidékre, vagy orvoshoz (tegnap voltam, kacckacc), vagy mittudomén, mert így ebben a formában nem kéne azért sokáig maradnom.

remélem, ha véletlen tényleg meghalok most, a cica nem kezdi el enni az arcom, mielőtt a pasi hazaérne és felfedezne... legalább ennyi méltóságom hadd maradjon.

na jó, mostmár leírom, ha ébren vagyok

nagyon belefáradtam már a dolgokba. pedig az univerzum igyekszik, már-már valószerűtlenül.

sikerült ugye a vizsgám, a nagy, a horror, a teljesíthetetlen csomolungma. az hagyján, hogy valami varázslatos erő odavarázsolt a beugróra plusz 2 pontot, jelképesen annyit, amivel tavasszal lecsúsztam róla, de még a szóbelin is összejött minden. már ahhoz képest, amilyen kilátásaim voltak. másodszorra. az UV-n, azaz egy nappal a lehetséges védés után. kegyelemkettes formájában, de sebaj.. 

nagyon megharcoltam érte, szóval egyszerre szégyellem is, meg rohadt büszke is vagyok... majd elmesélem.

na, de ennél érdekesebb, hogy próbálja könnyíteni az elköltözést - például a sikeres vizsga örömére még aznap fizikai inzultusban részesített a kedves "párom", majd másnap is, kétszer... (jó, én tehettem róla, mert mindig én tehetek róla, ugye, csak közben már tudom, hogy nem úgy és nem is biztos.) és a fürdőszobában, a sötétben ücsörögve, ahová bezárkóztam előle, volt időm belátni, hogy ez egy szép, hízott bántalmazó kapcsolat, és én ezt évek óta nem vagyok hajlandó tudomásul venni, és mindig meg- és kimagyarázom, elfogadom, kitartok ... a mi mellett is? miért is? ez komolyan megtörténik velem? annyira abszurd volt a szitu, hogy nem tudom egészen "elfelejteni", hiába csinálunk úgy, mintha meg se történt volna.

meg a macskát is megőrjítette, hogy így mindkettőtől messzebb sodródjak érzelmileg.

hozott nekem influenzát is gyorsan, megmutatta, hogy' számíthatok a pasira a bajban, eljuttatott egy rémisztő szintre: egészen vállalhatónak tűnt már a szüleimhez cuccolás és onnan újéletetkezdés...

a csúcs pedig, hogy erre rögvest szerzett nekem munkát is helyette, pedig én aztán nem hogy semmit sem tettem érte, de konkrétan kézzel-lábbal tiltakoztam. (jó, lehet, hogy épp most rúgatom ki magam, mivel hajnali fél négy van, de nem tud érdekelni.) 2 hónapról beszélünk, de az univerzum tudta, hogy nem merem majd kihagyni... azonnali kezdéssel, hogy felkészülni se tudjak.

ezzel kicsit összezavart. miről beszélek?! teljesen összezavart. 

és az első munkanapi átkot is egészen új szintre emelte: nem elég, hogy előző nap csúcsra járt a PMS-em, megint éééés rejtélyes okokból hajnali 3-ra értem haza, én, aki alig járok el itthonról... nem. a macska sem hagyott aludni, majd hazaállított a pasi részegen és ő még annyira sem, mert neki feltétlenül üvöltenie kellett velem, hosszan, mindennek elhordva, mondvacsinált okból, miközben véletlenül pont egy késsel gesztikulált, hogy jól be is tojjak (tényleg véletlen volt, de kit érdekel.). és elkéstem, mert szintén véletlenül elpakolta az egyetlen sapkámat, hogy egész reggel kétségbeesetten kereshessem. a rossz villamosra már én szálltam fel, mert hittem a FUTÁR-nak, és az eggyel korábbi állomáson is én ugrottam le róla, hogy jól szétfagyhassak egy húsz perces séta közben. 

és a világ egyik legidegesítőbb nőjéről is én feledkeztem meg nyár óta, akit ezúttal megkaptam kisfőnöknek, hogy motiváltabb legyek, ha az eddigiek nem motiváltak volna eléggé... aki hatalmas blődségeket magyarázott végtelenítve és lekezelően, és akihez fogható fontoskodó alibizőt én még nem is láttam eddig, pedig dolgoztam már pár(száz) emberrel.

és miközben a mosdóban küzdöttem a hatszáz réteg csizmával, harisnyával, zoknival és egyebekkel, hogy kicserélhessem a meglepi vérlucskos fehérneműmet, végig az volt az érzésem, hogy oda is utánam fog jönni, hogy megnézze, miért nem dolgozom éppen... aztán kifele menet az ajtóban tényleg összefutottunk, én meg csak azért nem röhögtem, mert készültem összeesni.

szóval ez a nap kicsit dobott a zavarodottságon és valami ideges, fizikailag lenullázó fásultságot csinált belőle.

enni alig, alvás? miaz. 

egyetlen normális albérlethirdetést sem találtam, pedig kiolvastam az internetet, a pasi nem beszélt velem, csak amíg megkért, hogy segítsek neki meghúzni a bringáján a fékeket, esküszöm, azt se vette észre, hogy épp halálomon vagyok... ("...", értitek.) elmenőben még odavakkantott, hogy ne felejtsem el az alomtakarítást... olvastam még kicsit a bántalmazásról, hogy frissen tartsam, sms-eztem a barátnőmmel az ő szar kapcsolatáról, ami éppen megalázza és tönkreteszi, simogattam a cicát, próbáltam kicsit pityeregni, de feladtam és találtam egy blogot, amit szerintem én írok, szóval lehet, hogy meg is hasadt már az agyam... (eskü, simán írhatnám én - jó, nyilván amikor nem épp ilyen állapotban vagyok... és ez azért bizarr...) és úgy egyáltalán - jelenleg valahogy már azt se érzem át, hogy szarul vagyok, csak nézem magam kívülről, és csodálkozom, hogy mik történnek...

azt nem tudom, hogy megyek be így holnap dolgozni. illetve azt nem, hogyha bemegyek, hogy bekkelem ki a napot, meg a következőt, de az univerzum úgyis megmókolja majd a dolgokat, szóval valami lesz. 

nem akarok ott dolgozni basszus, már most gyűlölöm az egészet: terror van és dedó és horrorfőnökök és fagyos hangulat. de ha nem rúgnak ki még most sem, akkor megint kitalálok valamit, hogy megszeressem.... 

csak egy pár nap betegszabi még jól jönne... feküdni és várni, hogy újra ember legyek...

szép hosszú poszt lett félinformációkkal...

tényleg le kéne már írnom úgy is, hogy érthető legyen, mert tele van humorfaktorral, minden rinya ellenére nektek is tetszene...

ja,

végül levizsgáztam. és megint utólag jöttem rá, hogy a PMS szórakozott velem.

(nem, tényleg nagyon katasztrófa tud lenni a helyzet a pasival, akinél még mindig itt vagyok, basszus, de minek, csak éppen a nagy reménytelenség sokkal nagyobbra nő tőle, mármint a premenstruációs mumustól, és a rossz örökkévalónak tűnik, és elragadtatom magam.)