mássalfoglalkozási (kérdezek)

szóval a más, az most is én vagyok, surprise, surprise. csak kicsit más kontextusban. tudniillik a hol is hagytam abba a kríziselés előtt.

kiindulási pont: 29 évesen lófaszka az életem, és ezt a tényt újra le kellett gyömöszölni a torkomon.

kérdés: milyen életet is akarok csinálni magamnak?

a jó kérdés: hogyan kezdjek bele az olyan élet csinálásába?

jó, hogy őszinte legyek, nem igazi belekezdés, mert ugye dolgozgatok én ezen egy ideje... és még eredménye is van, ugyan mások furán néznek rám, ha példákat mondok, de mégis, mégis van. (kéne egy pszichológus, aki értékel, és buksisimit ad a lelkemnek a "rendszeresen mosok és ma reggeliztem kvzás előtt" szintű megnyilvánulásaimnál is. meg tudja, hogy pl lediplomázni ellenszélben, ex_semmiség mellett mekkora siker, és emlékeztet, ha elfelejteném.) csak jó lenne sokkal gyorsabban, sokkal hatékonyabban haladni, mert mégis csak öreg vagyok nyomaszt az idő múlása.

szóval a módosított jó kérdés: hogyan érdemes a következő lépéseket megtenni?

kedves olvasóim:

szerintetek ezt úgy kell, hogy akkor nekiugrok egynek, és abba tolom minden enerdzsimet, vagy kezdettől egyszerre futtatom őket piciny tyúklépésekben?

olyanokra kell gondolni, hogy:

• el is járni végre edzeni, nem csak megvenni a bérletet aztán sírni/sétálni/koplalni/inni helyette.
• lecibálni az angolcuccokat a polcról és üldögélni velük hatékonyan.
• emberek közé menni, rendszeresen.
• letenni a cigit. (mondjuk ez abszolúte 3 napig minden más kilőve projekt.)
• ellenni otthon egyedül, akkor is, ha egyfolytában mennék.
• menni csak úgy, egyedül is.
• végigjárni az orvosokat/kozmetikust/nemszeretem hivatalos intéznivalókat.
• nem engedni, hogy munkaidőben lezárjon az agyam és semmire se legyen hajlandó koncentrálni. - mondjuk gyakorolni a tudatos jelenlétet? (mindfullness, nagyon klassz dolog és most divatba is kezd jönni - csak nehezen megy.)
• foglalkozni a kis betegségemmel. (képződni, szakemberhez és/vagy csopiba menni.) - note to myself: úgy, hogy ne essek szét tőle!!!
• haladni a gépemmel (szanálós, rendezős projekt, vagy egy hét non-stop munka lenne, de mindig netezek helyette végül).
• spórolni. (tudjátok, tudatos költség-vezetés.)
• mérleget venni és nagyon komolyan beleállni a táplálkozás projektbe. (nem clean eating, csak eating, haha. ugyanitt: tutira fogytam. megint. sajnos a kv meg a cigi nem tartalmaz elég kalóriát.)
• minden nap zenét hallgatni (ehhez mondjuk letölteni kéne leginkább, vagy elolvasni, mi is az a spotify.)
• elérni azt a működési szintet, ahol nem a nekirugaszkodom, pörgetem, kimerülök, napokig zombulok a nullán örök körforgása van, hanem.

szóval szóval. lehet, hogy felnőtt emberek ilyenekkel így már nem foglalkoznak, de én azért reménykedem, hogy tudtok okosakat írni - életmódot csak váltott már valaki, 

biztos van elképzelésetek, 

biztos tudtok építő jelleggel hozzászólni,

az nekem már jó lesz.

(kivéve, ha azzal jöttök, hogy csak csinálni kell/ne szórakozz már, ez mind megy magától is/jézusom, de száni. ezeket légyszi ne. mert ezek itt nekem nem akarnak menni, de szükségem van az összesre, hogy utána továbbléphessek, hogy boldogabb lehessek, hogy ne vegetálással töltsem a hátralévőt. vagy hogy legyen még hátralévő - hangulata válogatja.)

lesz majd találkozási projekt is, mert oké, hogy meguntam a nagy kiborulást, de attól még nagyon klassz mindenféle szimpi emberekkel bandázni... 

ez a kérdés meg már volt, csak nem ilyen formában, úgy tűnhet, hogy egy éve ezen pörgök (pedig valójában több éve), de nem érdekel, egyszer csak sikerül már, végülis a diploma is meglett, ex_semmiségtől is elköltöztem,

lassú vagyok, víz, meg partot mos.

#boldognádjavidámnádja

#folytatási


UPDATE: tudom, így is maratoni, de fontos infó. anno írtam, hogy a kis dolgokkal foglalkozom, csak munka, pasi, meg időben alvás, legyen mit enni, legyen rend, stb... na és most azt mondom, abszolút megérte, mert ez az alapszint egész más, mint előtte volt, sokkal flottabbul mennek az említettek, wow, szóval nagyon-nagyon jó látni, hogy van értelme.
van értelme, volt értelme, istenem, milyen jó leírni. (sok-sok szmájli.)

az vonzódások

eszembe jutott, M.Gray  nyomán, hogy igenis vannak olyan jelentéktelennek tűnő részletek (is), amik, hát nem azok.
például az ízlésvilág, a szépérzék hasonlósága.

hogy igenis, öltözzön úgy kb, ahogy nekem tetszik - megnézem a cipő(i)det, megmondom, ki vagy. (talán pilla említette, hogy legyen tornacipős...) ez pl sarkítás, mégis nagyon árulkodó tud lenni.

kell, hogy a pasi szeressen filmeket nézni, és legyen jó nagy közös metszet a szerintünk jó filmekben. hogy zenékben is jussunk dűlőre.
kell, hogy köbö ugyanazok a helyek (beülősök, szállások, stb) tetsszenek neki, ugyanazt a hangulatot keresse, értékelje, érezze.
hogy egybevágjon a humorunk.
hogy hasonló szín- és formavilágú, stílusú tárgyi környezetet tartson otthonosnak. (ezt nem tudom, formálható-e, de nekem nagyon fontos, hogy ne érezzem magam környezet-idegennek.)
hogy nagyjából hasonló tevékenységek töltsék fel - pl szeressen sétálni, értékelje a zöldet, a kirándulást, a vízpartokat, a szabadban üldögélést, egy-egy szerintem csodás épületet, a bámészkodást, a bringázást, számomra vállalható mértékben. (ne akarjon tanyára költözni, gazdálkodni, nagy sziklás hegyet mászatni velem, folyton fenyőerdőben csatangolni, se síelni vinni például, vagy ejtőernyőzni, és semmi bungee jumping, se opera, se napokig tartó gamerkedés vagy cosplay. de nyilván lehetnek saját külön hobbik, csak hogy értitek.)
kell, hogy nagyjából hasonló embereket kedveljen.
hogy ne legyen pszichológia-ellenes, se ezo, se full vallásos, se túl valamilyen életmód-párti, vega, vegán, gyorskaja/zacskósleves-függő, stb.
kell, hogy tudjon főzni valamennyire. (tudom, ez nem fair, mert én rohadt béna vagyok a konyhában, de majd belejövök én is... na jó, legalább legyen nyitott rá.)
hogy legyen önellátó, tudja, hogy működik egy mosógép, ne derogáljon neki mosogatni, takarítani, stb.
kell, hogy legyen műszaki érzéke. (mert nekem nincs és mert az szexi.)
hogy tudjon vezetni, jól.
hogy ne legyen vékonyka, sovány, totál szálkás, mert számomra az semennyire sem vonzó sajnos. (se a túl magas/kövér/kigyúrt, se alacsonyabb, szóval kb legyen hozzám való...)
hogy legyen kémia. (ez mondjuk alapkövetelmény, asszem... olyan nincs, hogy vele vagyok, pedig nem vonzódom hozzá, mert annak sírás a vége. meg az első adandó alkalommal lerugdosnám magamról, ha nem koncentrálok eléggé, ofkórsz.)


szóval ezek csak ad hoc példák, ez ebben a pasiban mind megvolt, és igenis, nagy a világ, mutasson újat, sose nem volt még ilyen listám, eddig mindig mentem a puncim után, csak most először elgondolkodtam picit,
és hát ezek eléggé fontosnak tűntek így hirtelen. nekem.

(ja, és lehet, hogy nem ezzel talaltam fel a spanyolviaszt, de gondolom egyértelmű, hogy eddigi majd' harminc évem alatt láttam ebből a kombóból... hát, őszintén, kettőt, kábé, vagyis számomra nem olyan evidens, hogy rakatszám szaladgálna hasonló tipus a világban csak úgy. és ennél ugye több minden kéne, ha volna. ez csak egy szelet.)

gondolkodási

különben olyanokon töprengek, mért is esik nehezemre elengedni - mert ez csakis rólam szól, nyilván.

mit láttam benne, mi kéne belőle, mellőle, mitől félek, satöbbi?


próbálom úgy nézni, hogy itt az életem, csak az enyém, senki nem élheti helyettem, nincs vége a világnak, befogadás, elengedés, változás, energiák sodrása, pont ez a lényeg, ha megtalálom, mi kéne, majd jól megadom magamnak. (nincs kedvem részletezni, mert dolgozom, szinte mindenkit hazaengedtek én meg fejben sehol se vagyok már - de ettől mindig jobb.)

az más kérdés, hogy az előbb rámzúdította a rádió a közös számunkat (ja, pont a végére lett az is, ahogy stabilan szuper szex is, jellemzően), és egyből ugyanazt az eksztatikus eufóriát éreztem, mint mikor legutóbb mellettem énekelte a kocsiban (az egy tökéletes pillanat volt sajnos),
meg nyilván sírvafakadtam már mielőtt felfogtam, mi van,
hagyjuk is,
máskor jobban megy amúgy.

játszási

szóval az úgy volt, hogy várt egy órát, majd rámírt. egy olyan kis ártatlant, hogy milyen napom volt. én balga meg válaszoltam.

szó szót követett, mire leesett, hogy kérem, engem itten csőbehúztak, arról szólt az egész, hogy informálódjon, mért nem vettem fel, vagyok-e valakivel, vagyok-e még akármi..

olyanokat írt, hogy nem hiszem el ezt a srácot.

a másnapot se, ahol ez folytatódott, majd:

"-szar az idő.

-az.

-most jövök a gyerektől. otthon vagy?

-igen. bejössz értem?

-igen. készülődj."

és arra került, esőben, hidegben.

aztán ült az ágyam szélén, vizesen, és semmit se akart, szexet se, és nem tudott felelni a kérdésre, miért jött.

azt mondta, talán hiba volt, inkább megy.

és akkor én eléggé berágtam, úgyhogy elmentünk enni, de hát amúgy meg mindegy, majd lemeccselem magamban, 

csak most nincs jobb sztorim,

úgyhogy gondoltam, elmesélem ezt.

szappanopera

az van, hogy ő a jobb játékos. emberemre akadtam és vesztettem.

ennyi.

lábjegyzet

természetesen a fess tűzoltófiú épp az előbb hívott. én meg jól nem vettem fel.

most azt hagyjuk, hogy azért nem vettem fel, mert pánikba estem,

a lényeg, hogy nem.
meg hogy most nyilván lövésem sincs, mit csináljak... semmit?
ahh...

hülye elvarratlan szálak. vágyak. akármik. hagyjuk is, de tényleg.

elfogadásból, elengedésből

bukásra állok. ma épp.
meg a feszkókezelés se az igazi még.
ma megint a nyakamba szakadt a... nem tudom.

rohadtul bosszant, hogy nem kellek pont neki. ő meg nekem de - ez talán mégjobban.

bosszant, hogy a nagyanyámat megint nem engedték ki, komolyan már, ez lesz a negyedik kórházazós hetünk.

bosszant, hogy apámnak ugyan nincs semmi a tüdején mégse, ellenben a mellékveséjén van, pont, mikor áttétgyanús, pont megint nem mondtak rá semmi biztosat.

bosszant, hogy az esti progimnak az uccsó percben közbejött a munka.
hogy egyedül vagyok.
hogy pont ma.

értem én, hogy ez van meg hogy ez semmi, értem, hogy gyakorolni kell a gyászt, elengedést, bizinytalanság tűrést, elfogadást,

csak pont ma semmi kedvem hozzá.
persze nem volna lecke, ha könnyen és örömmel venném, nyilván.

remélem, holnap is süt kicsit a nap, az legalább szuper volt.

ó, meg

olyan is volt, hogy szörnyűséges, azóta is eleven rémálmomra ébredtem reggel.
valamiért bevallottam a pillangócsináló feleségének a viszonyunkat, mindenestől, és akkor szembe kellett néznem az összes reakcióval, aztán kínomban azt találtam mondani, hogy csak a betegségem miatt hazudtam ezt, amúgy nyilván sose rám se nézne, csak szerettem volna, és akkor a csaj tökre megkönnyebbült, és elhitte és sajnált és kedves volt meg megértő, és így bandáztunk tovább náluk egész este, de végig azon rettegtem, hogy mi van, ha elkéri a telefonom és kiderül mégis az igazság, mert már nincs alkalmam eltüntetni a bizonyítékokat, miközben ott volt a pillangócsináló is, aki nagyon nem örült, nyilván.

értem én, hogy feldolgozás, de ugye ki vagyok én a sztoriban és mit is dolgozok fel éppen...


ja, meg az előző poszt óta leszólított egy srác, hogy 2 vagy 3 éve párszor taliztunk egy társaságban, emlékszem-e, és azóta folyton bámul, pedig csajjal van. wtf, tényleg,

mit üzensz, kedves univerzum,
nem akarom,
nemértem.

aucs

az a jó a hidegben, hogy kihívást állíthat az ember maga elé: akkor is elsétálok vasárnap a boltba, sőt, előtte még kávézgatok is a szabadlevegőn, sőt, a mamához is bemegyek a kórházba!
meg az is jó, hogy felvehetem még az ultimate legújabb kötött oversize pulcsimat, tudjátok, amit röhejes áron turiztam vadiújan indokolatlanul, és azóta is imádok.
meg talán holnap az új szoknyámat (persze dupla téli harisnyával), mert az tök jól fog menni a csizmámhoz.

de ezen felül persze semmi jó nincs benne.
na jó, talán még, hogy megvárta, míg pillával kikopaszizzuk magunkat, és csak utána jött. (mert az nagyon jó volt, nem is értem, miről lehetett ennyit dumálni...)


van még olyan, hogy mindenféle pasik cukiskodnak nekem, pölö ma random rámírt egy újabb, akit tök bírok, és olyanokat szőtt a beszélgetésbe, hogy feltűnően csinos vagyok (ez a szövegkörnyezetben nem jött ám ki ilyen bénán), meg ugye a valamit akar srác hozott kávét, meg telefonált, egy másik meg, azt nem tudom értelmezni, de lestoppolta a holnap estémet, satöbbi...,

de nekem ez jelenleg fájdítja is a szivem, hiszen csakis egy férfi érdekelne, ő meg minek.

amellett a nap 90%-ában unatkoztam, guess what, unok mindent és minden feladatot, még az olyan izgalmakat is, mikor a molinós embernek szivességből segítek föltekerni egy baszott nagy molinót, mert nem maradhat hajtogatva, mert megtörik és tönkremegy, vagy azt nézem, hogy két fess fiatalember kiügyeskedik egy hatalmas kockát a sokkal kisebb kapun, vagy kedves és jófej vagyok - pedig általában szeretek kedves és jófej lenni.

meg ma sokat megtalált a perverz bácsi, aki a gumibotját mutogatja és fura dolgokat mond és nyúlkál, ha tud, amik nem viccesek, és akkor is jön, ha vele már semennyire se vagyok jófej meg kedves.

mondjuk általában nyűglődtek az emberek, nem akkora meglepi, hogy nem rezegtem rá a napra.


persze tudom, ne legyek telhetetlen, a mérleg pozitív, csak most kezdődik újra a meló. felemás. inkább félig üresnek érzem, pedig tudom, hogy félig teli.
majd holnap.
ma hullámzom.

néha nehezebb nádjanak lenni, mint szeretném, de no.

#

miezazidő

az kalandokról

elképesztően izgi volt az egész, csak hát ugye minek. meg főleg minek ilyen szoros egymásutánban.

a sráccal kb reggel fél nyolckor találkoztunk össze és este fél tízkor fordult ki a kocsija a ház elől, szóval tényleg az egész napot együtt töltöttük.

vele az van, hogy felragyog az arcom, ha meglátom, meg zavarba jövök ha csak rámnéz, meg jó ideje nagyon egy hullámhosszon vagyunk ám, 

ezért kicsit sajnálom, hogy most, mikor még minden sejtem a másik után kapálózik... mert így ki se derülhet, jó lehetne-e, mert nem lehet semmi.

a pasi meg összezavart, megint, fura üziket írt, fura dolgokat csinált,

nagyon erősen kell emlékeztetni magam, hogy nem akar velem lenni és ez mind üres színjáték és nem jelent semmit se. csak aktuálisan jól érzi magát kicsit. (meg én is.)

francba is már.

közben szerelmes vagyok cukilakótársba, atyaég, annyira jófej, olyan jó erre mindig rájönni...

meg vannak találkozások nagyon szimpi, érdekes és szintén jófej emberekkel, ami hát hű meg há.

csupa izgalom az életem, nem is értem, minek rinyálok. (de, amúgy. a padló még megvan.)

elöljáróban annyit,

hogy abszolút pro vagyok 'hogyan okozzunk magunknak fölösleges szívfájdalmakat' témában..

tegnap is, ma meg végképp olyan random szituációkba keveredtem, amik. hát. volt egy mókás két napom.
a szabadságom viszont végre egészen hasonlított egy valódi szabadságra, margitszigeti meg kistóparti meg szentendrei sétákkal.

a mérleg pedig:

tegnap kézenfogva andalgós, csókolózós-nevetgélős, fröccsözős-padon ücsörgős, együtt bevásárlós-vacsitfőzős, aztaqrva szexszel megfejelt 'miafeneezmostmegint' este a pasival, aki ugye ex, vagyis fogalmam sincs, hogy történhetett ez, meg egyáltalán mi történt. (próbáld megértetni a haverjával, hogy nem, továbbra se vagyunk együtt, level 'sok'.)

ma 'nincs kedved kicsit velem lógni?' nap egy másikkal, ami úgy indult, hogy elkísérem Csepelre szervízeltetni a kocsiját, és az lett belőle, hogy gyakorlatilag az összes családtagját végigjártuk, meg egymás otthonát is, miközben azon röhögtünk, hogy nincs is semmi köztünk, de már minden 'kötelező kört' letudtunk és ez nem egészen így szokott történni, how f.cking weird. (próbáld megértetni egyesével mindenkivel, hogy ez nem az, aminek látszik, level 'nemistudommennyi'.)

tegnap ott lett zavaros minden, hogy megjegyeztem a pasinak: milyen fura, hogy ilyen könnyen túllépett a kapcsolatunkon és kicsit sérti az egómat - és akkor ő megfogta a kezem.

ma meg ott, hogy pont beleszaladtunk egymásba a sráccal, az egyetlennel, akiről tudom, hogy valami nem csak úgy, hanem tényleg van. szóval a 2-3 érdeklődőből az, akivel értelme is lehetne. akiről azt írtam, hogy csak foglalt voltam, nem vak. akivel ma cukker virágnyelven megdumáltuk, (miközben kinevettük az esetlenségünket), hogy ki mivel mikor hányadán is áll, és pont úgy, ahogy eddig is gondoltam.
aki bevallotta, hogy egy ideje már csak miattam járt annyit arra, és azon kapta magát, hogy gondol rám, sőt beszél rólam, egyre többet, és mikor a szabim miatt nem talált bent, döbbent rá, hogy hoppá. (közben meredten bámultuk a cipőnk orrát, aztán gyorsan témát váltott. mint valami kezdő kamaszok.)
akihez asszem azért mentem, hogy állapotfelmérjek - már hogy a sajátomat, az övét tudtam. és őt nem akarom bántani. és -surprise - még nyakig az előzőben vagyok. (és ezt is jól megbeszéltük ám, nincs hinta.) és semmise nem volt, egymáshoz se értünk, csak mikor oldalbaböktük egymást, ha kellett.


ami történt még, hogy totál véletlen képes volt végigjárni velem a tavaly a pasival romantikázós helyeket (nem ám az evidensekre gondolok), de hogy tényleg pont ugyanott megállni, ugyanabba befordulni a sok-sok kis utca közül... nekem meg egyre többet jutott eszembe, hogy ezt nem akarom, mással akarom, jesszusom mennyire az hiányzik, rohadtul mindjárt bőgni fogok, mért mentem én ebbe bele.

meg hogy kaptam vacsit és virágot az apjáéktól, akiknél vendégeskedtünk a végén. hogy hulla fáradt vagyok, mert kiszívott a sok kaland, de főleg az egész napos zavarbanlevés. hogy nem tudom, látta-e az egyre növekvő szomorúságot.

és legfőképp, hogy mikor már itthon voltam egyedül, és meggyőztem magam, hogy inkább alszom, ahelyett, hogy a pasira haragudnék, meg a hülyeségemre, meg úgy egyáltalán, és nem kell most nekem ilyenekre gondolni,

a pasi felhívott, és hosszan dumcsiztunk, cukiskodott és úgy tette le, hogy akkor holnap majd csak este hív, hogy ne zavarjon a délutáni progimban.

ez így nagyon wtf mondjuk.

szeretném még hozzátenni, hogy a mai sráccal nem mint leendő vigaszfasszal vagy fájdalomcsillapítóval találkoztam, hanem mert egyértelműen lett ott valami tavaly óta, amivel már foglalkozni kellett. lehetett tudni, hogy lépni fog, ez nem marad következmények nélkül.
mindenkinek jobb, hogy tisztázva van.
a... öö... végülis nem tudjuk mi.

de még nem vagyok kész semmire.
a napunk így is jó volt.
most viszont aludnom kell, mert huhh.

a hét kérdése

mégis mi a frászt csinálok?!

helyzetértékelés

aludtam, ettem, átbogarásztam a blogom pasi előtti részét. fú, gyerekek...

strukturálatlanság

"toporgok a dolgok küszöbén" életérzés

magány

"nem tartozom sehova"

"nem értek semmihez"

"nem tudok mit kezdeni az életemmel"

nyűglődés a köbön

a tervek belül gyönyörűen meg lettek fogalmazva ám azóta, de max csak bele-bele kóstoltam még.

legalább már konkretizálódtak.

legalább már belekóstoltam.

gondolom, a pasitól vártam a megváltást, de persze az is normális, hogy míg az ember kapcsolata nincs rendben, semmi másra nem tud igazán koncentrálni.

nem akarok egyedül lenni. nem bírok egyedül meglenni. blablabla. ezt kellene bedobozolni, valahova felnyomni egy polcra, elvonatkoztatni, mittudomén.

félek, hogy ugyanott tartok, mint előtte. de azért csak nem...

per pill nem tudok nagy kijelentéseket tenni, rohadtul elfáradtam az utóbbi három hétben és unom. úgy tippelem, ez a pár nap most a lecsillapodásról fog szólni, mikor papíron összeírom, mit húzott keresztül a nagy szétzuhanás, aztán visszatérek a munkába és belepusztulok kicsit, mire vissza is rázódom, utána folytatom, ahol abbahagytam. megyek orvoshoz, megyek pilatesre, bevásárolok, főzök, például.

az speciel jó, hogy még a legnagyobb padló és mehetnék közben is megálltam néha mosni. nem hagytam zsírosan a hajam. takarítottam. néha ettem is. ez így már valami. ez fejlődés.

szóval birkózom tovább a nagy elveszettség érzéssel, miközben várnak a hétköznapok. megnyugtató, hogy várnak a hétköznapok.

megyek is és gyorsan elhajtogatom a ruhákat.

update

mindenki megnyugtatására, aki olvasta a legutóbbi, törölt szösszenetet,

én is túlzásnak érzem. némi rum szólt belőlem, most volt indokolt. a rum meg, hát ilyen kis dagályos.

saláták és körömlakkok

az létezik, hogy ami még tavaly jó volt, idén már nem elégít ki? sok imádott összeállítást érzek tévedésnek, túl játszósnak, egyszerűen nem elég önazonos.
az a helyzet, hogy a ruhatáram egy részével már nem vagyunk kompatibilisek.
kéne egy jó farmer, meg valami nem annyira sportos kabát, és cipő fronton is foghíjasan állok. no meg nyári ruhák...

persze le is fogytam nagyon, el is szórtam a pénzt, nem bizti, hogy most érdemes vásárolni.
kuponokkal kellett volna, de egy szoknya meg egy ultimate nyári felső után feladtam. (azok viszont wow.)

nem is hordok szoknyát.
de majd most, újra!

asszem, keresem magamban a nőt. csak nincs hozzá jó lábam. mondjuk ez nadrágban is látszik, úgyhogy mindegy. (volt olyan felmenőm, akitől erre hivatkozva vált el a férje a mézeshetek után, mikor még nem is váltak az emberek, nevermind.)

szóval vásárolni kéne.

meg lassan újra főzni, pogácsát sütni, talán milonka féle pitét. (á, nem látom még a kedvet a kanyarban sem... de tervezgetni jó.) kipróbálni kajálós helyeket, hiszen alapjáraton imádok enni...

és csavarogni, kirándulni sokat - akartok velem dunakeszizni, szentendrézni, normafázni majd? akarjatok :)


meg elolvastam, hogyan kell jól szakítani, leírtátok ti is, aztán homlokegyenest máshogy csinálom. (egyelőre elégedett vagyok a nádjás verzióval.) például: ne menjünk a közös helyekre, ne hallgassuk a közös zenéket.
de ha egyszer az az egyik kedvenc számom... és a helyek... nos, szeretem azokat a helyeket. azt hiszem, ez csak annyit jelent, hogy a sajátomnak érzem őket. meg hogy benne voltam én is, a saját dolgaim, helyeim, számomra jóságok is kellő teret kaptak a kapcsolatomban, egybe is vágtak az övéivel - és ez jó, ez inkább megerősítés.
amúgy ez nem tartozott ide, csak kikívánkozott.

ja, a körmömet meg nem lakkozom, mert nincs hozzá türelmem, de lehet, hogy kilövetem végre a fülem, let's play hard alapon.
izgi.

semmi értelmes

szóval csak gondolkodom rajta, magamon, szinte folyton gondolkodom és megyek.
ott van, de mégsincs, látom, amit eddig nem akartam, nézem, szomorkodom.

nincs ennél kijózanítóbb.
nem marad tér az ábrándoknak, csak a 'tényleg így akartam volna élni?', a 'mi mindent szerettem benne', a 'mi minden volt rossz nekem', szóval a konstans feldolgozás maradt. megérteni, mikor mi volt.

elfogadom, hogy a kis egómnak fáj. sajnálom is magam, én annyira azt hittem, tudok nyújtani valami jelentőset, aztán mégsem... súlya van, hogy mikor meglátott, már nem kellettem. egyszer, remélem, megkapom az építő kritikát is, mert magamnak hiába mondom, hogy elég jó vagyok, nem teljesen hiteles.

nem állítom, hogy agyon fog nyomni ez a tudat, inkább egy tüske, meg vágy, hogy visszajelezzen és fejlődhessek. ha a kimenetel szempontjából nem is számítottak, de voltak ott hibák, könnyebb lenne visszahallani, aztán eldönteni, olyanok-e, amin változtatni akarok, vagy olyanok, amiknek az elfogadását elvárom másoktól, értsétek jól.

nehéz most hinni benne, hogy lesz még ilyen egyértelmű találkozás, hogy nemsoká belefuthatok egy hasonlóan 'kell' emberbe. nehéz bízni benne, hogy ezúttal ügyesebb leszek, és olyanba futok, aki kész van rá. félek, hogy megint tudom majd a 'miért nem lesz jó't, ahogy itt is megláttam az első randin, aztán ugyanúgy belesodródom. fogalmam sincs, mikor érdemes belemászni mégis, mi még a jogos kockáztatás. (ezt például akkor is megérte, ha nem lett belőle, csak szívfájdalom.)

rossz egyedül folytatni. félek, hogy sokáig marad így. félek, hogy nem, mert az érdeklődő 2, vagy 3 jelentkezőből egynél bennem is megmozdult valami. csak foglalt voltam, nem vak. az az egy veszélyes, mert tudom, hogy hosszú távon miért nem lesz jó.

félek.
erőltetem a bizakodást, a jó lesz egyedül hozzáállást. de tényleg, tényleg félek, folyamatosan.

el is vagyok veszve, meg nem is, kicsit olyan holtsáv, olyan pokol tornáca. lesz jobb, most is jó, mindig jó, ha ott vagyok magamnak, nem tragédia, csak élet, mégis nyüsszögök, kapálózok,

mégis azt érzem, fáj, pedig nem is, vagy hogy értitek. a sok új tapasztalás temeti a régi biztonságot.

pasi

nagyon nehéz elfogadni, hogy ebből nem lett semmi. az agyammal tudom, szembesülök vele minden rohadt nap, de valami nagyon betalált belőle. meg ugye a férfi jelenléte az életemben. meg a szeretgetés, ölelgetés. meg hogy van minden nap kihez szólni, mindig érdekli, mindig ott van.

nagyon nehéz elfogadni, hogy ő viszont nem látott meg bennem semmit, amiért érdemes. hogy fél lábbal végig kint volt belőle. sőt, magamra hagyott a kapcsolatunkban, ami így mi is volt?

másfél hónap után szét kellett volna menjünk.

nagyon hiányzik, pedig még ott van.

napi pozitív

kitakarítottam.

(nagyon másnaposan, úgyhogy csak utólag az.)

(ugyanitt költőileg: értem én, hogy a perem alá fosunk, de hogy a felső karimára is, azt hogy? vagy ez is egy olyan dolog, amit jobb nemtudni?)

(mondjuk azt mondták,

hogy ilyenkor otthon kell kefélni a pároddal, nem sétálni - így, ezekkel a szavakkal. emberek, akik nem értik a lényeget. nasebaj.)

de legalább a reggelem így nézett ki

többek közt.

indokolatlan bejegyzés

és akkor àtszalad az ember előtt egy fekete macska, és hangosan felröhög. értem én a poént,
de a rumot jelenleg jobban értékelem.
még ha csak egyet is.

mit is írtam? hullámvasút?
teher meg pálma meg szerencsétlenkedés, faszkivan,
holapasimhogymegöleljen,
jahogynincs.

allright.

!!!! nagyon lehúzós !!!!

végül hazaugrottam a családhoz ebédre, utána fölkerekedtünk kórházazni.

mindenki így mama, úgy mama, de én csak a legújabb nénit néztem, aztaqrvaélet, de szarul fest, tegnap még tiltakozott az infúzió ellen, beszélt valamicskét... jön a nővér, igazgatja a párnát, fordítja az arcát, jajj mondom, nagy lila zúzódás, ez is leesett az ágyról éjjel, szegény hozzátartozók, ha jönnek, hát nem így hagyták itt...

úgy kibultam, mondom, megyek rágyújtok.
visszaértem, mindenki a váróban ül...

persze hogy nem zúzódás volt, hanem hullafolt.



egy szobában, ahol négyen fekszenek rajtad kívül plusz ugye még jönnek-mennek, úgy meg lehet halni, hogy órákig észrevétlen marad, hogy még akkor se esik le, mikor a személyzet már tudja... csak így elillanhat az egész, minden rendkívüli nélkül...

megdöbbentett.
meg így direktben sose láttam még halottat. most meg úgy csevegtünk mostanáig a letakart test mellett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ott van.

de hogy a vége az tényleg ilyen profán? ... akkor csak így ennyi?

napozgattam kicsit az ebéd utàni kávémmal,

...és akkor lenéztem.

tényleg nagyon érzem én ezt a mindenszar fílinget. #kedvesuniverzum
#szarpoén #höhöértitek
#szakadok

vagy mégis az a tavasz

ideje lett a határok újrahúzásának és a magam újradefiniálásának - lehet rendeződni, bízni, látni, növekedni. beszívni az illatokkal telt levegőt, miközben énekelnek a rigók és kel a nap. nem sietni. lenni.

talán a továbblépésre mégis a tavasz a legjobb, tele van pátoszos, mégse túlzó képekkel, menjetek ki az utcára egy hasonló vasárnap hajnalon, ezek csak tények.

csordultig lesz a szív, amit megnyomorgattak, az ember pedig megáll, hogy bevárja a lelkét, blablabla, hasonlók, nem irodalomóra, szimplán érzések.

némi megnyugvás, hála és várakozás, ha fogok is még sírni, dühöngeni sokat ezen a nemszeretem érzelmi hullámvasúton, amire felkeveredtem, kicsit most jó.

most nagyon jó, hogy őszinte legyek, akkor is, ha mindenszar.

baszki

a nap, amikor apám beközölte, hogy a pasi egyértelműen túl jó pasi volt hozzám képest, és abbahagyhatnám, hogy mindig a számomra elérhetetlennel próbálkozom, talán adjam lejjebb és válogassak az eddig lúzernek titulált számomra nem-férfiak közül, akkor lesz esélyem párt találni végre.

eddig tartott az a megnyugtató állapot, mikor az elhagyattatás ellenére sem éreztem magam egy semmire se jó rakás szarcsajnak. köszönöm szépen.

hogyan biztasd a gyerekedet level 230 000.

taps.

napi pozitív

hogy majdcsak felnövök a feladathoz.

nyüssz: ez se az a tavasz

ha a családomra koncentrálok, megint atomszerelmes vagyok, ha arra, hogy a pasit utáljam, megint elérhetetlen a családomnak.

fura a szenvedést, a halálfélelmet bámulni, fura úgy gyászolni, hogy mindenki él,


de igazán az a legfurább, hogy jövő héten vissza kéne szállni a földre, és vinni tovább a teljesen hétköznapi ügyeket, és úgy tenni, mintha rendben lennénk, pedig tudom, tudom, hogy eltart még kitudja meddig, mire leülepedik mindenkiben minden,


és nem csak játsszuk azt, hogy tudjuk, mit csinálunk.


és ez megint egy feleslegesen nyál bejegyzés, lépjünk túl, kicsit regrediáltam kamaszlánnyá, rumot ittam fényes délelőtt és a magányos néninek is segítettem levenni az ebédről a tetőt meg kivenni a fiókból a kanalat, mert nekem is segített anno az ágytársam férje, mert kell, hogy az emberek jók legyenek, akkor is, ha belül üresek már mind.


update: a vége csak részben költői hatáskeltés, én évekig küzdöttem a fel-felbukkanó ürességgel, és ma, pont most esett le, hogy az a kiállhatatlan semmi érzés valójában pont azt jelenti: túl sok, csak lezár a rendszer.

ezt most úgy megkérdezném az exorvosomtól, ugyan tudta-e, és ha igen, mért nem szólt. sokat segített volna, ha nem most esik le. de mindegy.

amikor újat kell tanulni

az van, hogy ha kicsit elfordítom a figyelmet a pasis keservemről, mindenhol szükséget és feladatokat látok.

jelenleg egy bánatból, félelemből és küszködésből összeszőtt erőtérben létezem, most ezt hívják úgy, hogy család.

ha nem indult volna el egy békülési folyamat, nyilván más lenne, de elindult, még tavaly, így nem opció, hogy egyszerűen csak kilépek.

minden hozzámtartozó le van merülve, ahogy én is. a puszta jelenlét is gecinehéz, még akkor is, ha önvédelemből húz maga köré az ember valamiféle falat. attól még az összes energiát érzékelem. nem tudom nem látni, nem tudni.

ott az elcsukló hang a vonal végén, egy homályos tekintetű mosolygó haldokló lábat lógázva, a lélegzet után sóvárgó anyám, a mindent magába fojtó vicceskedő apám, az erőltetetten pörgő nagynéném minden kétségbeesésével, a zokogva szakdolgozó hugicám... pillanatkép, szemléltetésképpen. 

(megírta. egy hős.)

kívülről ezek az élet mindenkivel megtörténő velejárói,

belülről... hát...

hogyan kell ezt egyszerre menedzselni, ugye, 

honnan termel az ember elég lelkierőt, hogy legalább a minimumot beletegye ... 

mikor maga is csak lézeng és legszívesebben elfordítaná a fejét.

néha le se törlöm már a könnyeket, annyira minek.

lelkesen tanulok.

napi pozitív

egy tál tartalmas leves.

a nagy kérdőjel

de hogy jövök le a tűzoltó romantikáról?

sok hely, szokás, tárgy felülírható, kidobható, a kémia átvihető egy átmeneti szeretőre vagy akár egy plátói, mocskos viszonyba a pillangócsinálóval, akit lehet bámulni bociszemekkel, aztán megsiratni és visszatenni a dobozba, akármi,

de az a szakma, minden hívószó, sziréna, hír reflexesen összehúzza a gyomrom,

nincs szexibb dolog számomra a világon jelenleg,

és ez kibaszott nagy baj.
amennyire észrevétlen volt korábban, annyira ott van mindenhol, mióta.


mindent el lehet gyászolni idővel, minden kikopik végül, ugye?

a szokásos, meg hosszú is lesz, nagyon

asszem meg kell utálnom, asszem haragudnom kell.

a harag jobb, mint a bőgve reménykedés, mert abban erő van, a haraggal sokkal jobban lehet dolgozni, mert visz valamerre.

ezerrel koncentrálok arra, hogy hazudott,
hogy szinte végig hazudott nekem.

szerencsére nem számít, magának is, vagy csak nekem-e, mert igenis szinte végig győzködött, hogy ez így is jó lesz, elhagyta a száját a hamis 'szeretlek', próbált benne tartani a kapcsolatban, ígérte, hogy teper, hogy majd megyünk, játszotta sokat, hogy akarja és figyel és együtt vagyunk és ez jelent valamit.

tehát átvert, hazudott, hitegetett.

nem mentség, hogy próbálta rányitni a szemem, bevédeni magát, rámtolni a felelősséget, mert közben ott volt a 'meg akarlak tartani' is, a 'csináljuk vissza', a kettős rétegű kommunikáció. mismásolás, félreérthető mondatok, hamis magyarázatok, reménytáplálás.


szóval igyekszem mantrázni, hogy hazudott. igyekszem továbbá összeszedni minden piciséget, ami zavart, zavarhatott volna, ha lemegy a rózsaszín köd. belekötni az elfogadásomba, listázni a 'miért nem'eket.

sőt, próbálom meggyőzni az agyam, hogy ez mégse akkora szerelem, csupán utólag idealizálom, attól vannak pillangók a gyomromban,
szóval hogy én mégse vagyok bele olyan atomszerelmes már,
csak félrecímkézek,
a valóságban nincsenek is ekkora érzéseim,
ha kibékülnénk se lennének.

nem becsapni akarom az agyam, hanem átprogramozni, mert az agy trükkös, képes olyanokat érezni, amiknek nincs valós alapja,

akkor lesz szíves ezeket az érzéseket módosítani is. hasson vissza a tudat, hogy a forrásuk most a félelem, a megszokás, a vágyott közös tervek, a ragaszkodás bizonyos máshol is megkapható jóságokhoz, a hithez, hogy rajtam múlna.

van a kínlódásnak egy olyan szintje, ami fölé nem mehetek.
nincs tíz kilóm fogyni (nincs már egy se, ha őszinte akarok lenni), van viszont egy betegségem, ami miatt soha, semmilyen körülmények közt nem lesz 100 százalékos kontrollom magam felett, lesz viszont statisztikailag sokkal nagyobb esélyem random összeomlani, mint másoknak,

és van egy triplán megterhelő élethelyzetem is.

úgyhogy mostantól nem az a kérdés, szeret-e, mért nem szeret, hogy lehet ez, hogy legyen másképp,

hanem csakis én számítok és az, hogyan mulasszam el a saját szeretésemet.

a drasztikus megvonás szép és jó, de nem lehet,
így nem,
mert ő a drogom,
mert azt az irreális sóvárgást és hiányt és bizsergető vágyakozást nem tudom kezelni.

jobban kell fájnia a jelenlétének, mint a hiányának, el kell juttatnom az agyam odáig, hogy már a valóságot is lássa, hogy leakadjon a csillámpónik táplálásáról, hogy úgy dögöljek bele, hogy közben határon belül maradok.


tudom, hogy a kémia a távolságtól kopik, de ti meg tudjatok róla, hogy nekem évtizedes rutinom van tűrni,

és lehet, hogy újra meg újra szembesülni a viszonzatlan szeretetlenséggel fáj, de ismerősebb terep, mint a kontrollálhatatlan vágyakozás. persze csak ha hajlandó vagyok látni.


ígyis úgyis idő, inkább tartson picivel tovább, mint hogy gyógyszerek, kórház, pszichiáter,
úgyse az a lényeg, hogy minél hamarabb jöjjön valaki jobb (ő is véletlen csúszott be),
az se, hogy tartàsom legyen meg büszkeségem,

hanem az életösztönöm.

ami szembemegy az elvárásokkal, a logikával is, viszont eddig mindenen keresztül húzott.

az életösztön jó.



ez a szint a kiábrándulásé. az ő véleménye többé nem mérvadó, hisz hazudott,
mostantól nem a férfi, aki lehetett volna, nem kell, hogy szeressen, tiszteljen,

egyedül az kell, hogy megmutassa, miért nem ő az, és kell, hogy fájdalmat és csalódást okozzon. hogy megértsem, hogy ezt a fájdalmat és csalódást ő okozza,

és mégis teljes távolság kell a továbblépéshez, és mégis át kell élnem azt a nagy megborulást,

de akkor az már más lesz, mert minden rohadt alkalommal más. (és nem, nem mentem vissza, és igen, továbbra is olvasgatom, kivel hogy volt, segít.)

pozitív

mikor nagyon nem bírtam már egyedül, lettek körém emberek, irl, url, hogy megtartsanak. (údejó, hogy vagytok!)

az emberek okosakat mondanak és érdekeseket, sőt, hasznosakat is, jó megismerni a gondolataikat, véleményüket.

gyönyörűséges idő lett és végre kimehetek sétálni a napra, sőt, üldögélhetek virágokat nézve, parkokban is akár.

nagy harcos vagyok ám - ti nem tudjátok, honnan indultam, miből verekedtem ki magam, de nekem olyan jól esik elbüszkélkedni vele, igenis, ahhoz képest wow. (csak lassú.)

mostanában az a fíling, hogy nyakig ér a szar, ami büdös, koszos meg undi, mégis tudok mosolyogni, jópofizni, nevetni, másról is beszélni. (irl.) nem tolom nonstop a panaszáradatot, bár nem is tagadom el.

még mindig tudok humorizálni a gaz csillámpónikkal, pedig vér komolyan szenvedek tőlük.

biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat fogok tanulni ebből a foscsiból, akkor is, ha legszívesebben megspórolnám.

most épp nem szégyellem, hogy sebezhető vagyok és gyenge, sőt, nem szégyellek semmit.

bár nemsoká biztos megint megakarokhalnicsakmúljonel lesz, most kaptam egy szusszanásnyi pihenőt, és maximálisan ki is használom.

van egy csomó ember, akivel 'együtt lehet örülni', akár a majdnem befejezett szakdogának, akár egy új pasinak, akár egy feltöltődős edzésnek, egy kirándulásnak, vagy hogy nyugdíjba fog menni, anélkül, hogy elirigyelném, hogy neki most jó.

minden bűntudat nélkül kihajinthattam a pasitól kapott kényes, döglődő cikláment.

lassan lehet végre könnyedebben öltözködni, nekem meg van egy csomó szeretem-ruhám, alig várom, hogy hordhassam őket.

úgy általában mások is alig várják, és sokkal jobbkedvűek meg szabadabbak lesznek.

vigyázat, rossz hírek!!!

nagyanyám 'kifehéredett' ugyan, de megint belázasodott.

apám tüdején az a valami valószínűleg mégse ciszta, továbbküldték onnan is, ahova múltkor továbbküldték.

a családom totál kibukott, ahhoz képest is, amennyire eddig, plusz élesedett az alapfeszkó a mama körüli családi viszályból (apámék és nagynénémék jól összerúgták a port, ez még nagyon kellett, tényleg.)

egy 'sorstársam' (tulképp barátnőm, csak mostmár kb évente 1x találkozunk), aki nagyon stabil volt évek óta, összeomlott és kórházba került, úgyhogy kicsit átértékeltem a kilátásaimat (azaz betojtam).

semmi kedvem így hazahaza utazni.

viszont megyek a kórházba a mamához, egy másikba a csajhoz meg majd egy harmadikba apámmal.
(új rutinok 2: kórházlátogatás.)



jó hír: csak kicsit zaklattak fel, úgy tűnik, kezdem elkapni a fonalat.

az univerzum válasza

volt az, hogy most mindenhogy szar, de a munkahelyemen lenni talán fokozza. viszont megint lejár a szerződésem, előtte ki kell vennem a szabikat.
dilemmáztam, kikérjem-e gyorsba', vagy majd csak jövhéttől,
de ugyi hova menjek, mit csináljak, kell-e nekem a megterhelő családi légkör és viszont, kell-e nekem, hogy szabadon szenvedve elbasszam az időm a semmire, satöbbi.

nem kértem ki végül.
erre hívtak bentről, hogy a héten már ne menjek, mert nem tudják, hány napom van, kezdjük meg most, az a biztos.

ez most egy hét yolóka, alsó hangon, mától.
hát-hát..

helyzet

a helyzet, hogy nincs helyzet, irgalmatlan macskajajj van,
még mindig nem jöttem rá, honnan ástam elő este a számát,
reggel ugye írt, amire írtam, most meg hívott az előbb.

a mért nem kerestél kérdésre közölte, hogy mivel neki tanulnia kellett, én meg semmi mást nem csináltam, mint osztottam, inkább a tanulást választotta. később is ráér meghallgatni újra, ahogy elküldöm a g.be.

a csillámpónik betáraztak: ó, ez valóban így volt, ez jogos,
de azért én tudom még, hogy ha szeretne, nem bírta volna ki, az másmilyen lenne, az olyan volna, mint nekem.


különben az jutott eszembe, hogy mi már szeptember elején szakítottunk volna, mert már ott ráharaptam volna a témára, hogy akkor igenis magyarázza meg, mi történik, csak közbejött a vakbélgyulladás.

meg hogy igen, végig 'tudtam', rendre el is mondta, és akkor én eldönthettem, kell-e ez így is,
és álltam mindig tehetetlenül, hogy nekem elveim vannak, meg ennek így mi értelme, azt' mégis vele akarok maradni, mert hát a csillámpónik.
ezek mindig amolyan vesztes csaták voltak, lefarigcsáltunk az önbecsülésemből, mindig eggyel kevesebbet értem, mint előtte.

meg note to myself: nagyobb fájdalmat okozzon ő, mint a hiánya. (majd leírom)

meg ami még érdekes: visszaolvastam, és meglepődtem. tekintettel rá, hogy én emlékszem arra is, amit nem írtam le. és... öö... szinte csak a szar szerepel. a közbenső idők rengeteg jóságáról szinte egy szó sincs.
ez a lényegen nem változtat, csak nem értem.

szóval:ahol nincs külön megemlítve az ellenkezője, ott két bejegyzés közt végig überszuperakármilyen hepiség volt, nyugi, cukiskodás, beszélgetés - nem fogom most tételesen felsorolni -,
vagyis ti erről mind lemaradtatok, néhány, a krízisek szempontjából beemelt jóságon túl.
néha már a poszt után egy órával érvényét vesztette, amit írtam. néha kiderült, hogy nincs is semmi gebasz, csak fejben előre lejátszottam a meccset, őt meg meg se kérdeztem.

vagyis nekem ez a kapcsi sokkal élőbb és sokszínűbb volt, mivel tudtam a többit is, nem csak a posztokat.

ezért nehezebb is volt átlátni, nehéz még most is,

ahhoz mondjuk ragaszkodom, hogy nem szeret,
a többivel eltetriszezek még picit.


ja, és mostam, ettem, tiszta vagyok és illatos, most meg megyek napozni. kár, hogy kivagyok, mint a szar, olyan szép az idő...

kedves ti

ma nagyjából a blog és ti tartottatok 'életben', köszönöm.

azt mondjátok meg nekem: ti is voltatok-e így?
ennyire durván megzuhanva?

(más is dolgozott már random, kontrollálhatatlan sírógörcsökkel? és úgy, hogy mondjuk épp beszélt valakivel szakmailag, mosolygott és koncentrált rá, és közben folyni kezdtek a könnyei mintegy mellékesen?
ha igen, titeket is ennyire idegesített?

más se evett napokig, mert már a gondolattól is öklendezett?
más is érezte minden józan megfontolás ellenére, hogy bármiáron vissza akarja csinálni?

...más is félt, hogy valami orbitális baromságba torkollik az egész? hogy nem bírja egy perccel se tovább?

hogy mégse múlik el soha, belepusztul, beleőrül, ....?)


(szóval hogy ugye ez még a normalitáson belül van, vagy kezdjek parázni, na.)

ez tényleg ilyen?


mondjuk nekem tényleg ilyen, úgyhogy valahol mindegy.

kínosan hosszú nap

köszönöm, köszönöm, kell, hogy most a földön tartsatok <3
magányosan üldögélek, összezárva a csillámpónikkal, reggel óta, hadd ne ecseteljem.

amíg bírom öniróniával, nem állok fel és indulok inkább gyalog utána, hogy a küszöbén üldögélve várjam, hagyva a píbe a munkahelyemet,
de ez nagyon törékeny állapot szerintem.

most kéne abból a köhögés csillapítóból, amitől múltkor betéptem... ugyanúgy fájna, csak kicsit nem érdekelne.
akkor nem táncolnék egyfolytában a magamból kifordulás határán.

nem jó sehol, de itt most különösen szar, a ma mint munkanap boldog békeidőkben is botrányosnak számítana.
persze bájmosolygok ezerrel tovább, csak néha közben random folyik hozzá a könnyem. klassz.

0_0

mutatott.

have fun

szórakozzunk együtt a csillámpónik legújabb ötletén, miszerint


ha kiiktatom a kötöttségeket és laza szexkapcsit csinàlok az eddig komolynak címkézett együttjárásból,
néha jól érezzük egymást,
néha házon kívül is lógunk együtt,
néha továbbra is megdumáljuk a dolgainkat,

azaz mindent megkap, amire vágyik, kötelezettségek nélkül,

(vagyis ha használhat kénye-kedve szerint,)

akkor majd menetközben rájön, hogy nélkülözhetetlen vagyok számára és szeret és térdenállva könyörgi vissza magát kizárólagos végleges komolyra. (tán egyből meg is kér.)
de legalábbis kíméletesebb megvonás mellett tudok kiábrándulni, tán még be is pasizhatok mellőle.
szóval hogy nekem ez mindenképp jó lenne.




ide hallom, ahogy röhög a vakbelem, pedig kivették.
szerintem ez lesz a nap poénja, mutasson jobbat az univerzum, ha tud.

facts

éjjel zaklatott, rémálmodós, delíriumos azt se tudom, hol vagyok és mi van állapot volt,

például fél kettőkor felkeltem, hogy úristen, elaludtam, indulni kell, meg később, hogy nekem azonnal föl kell hívni a pasit (szóval most törölgettem ki végleg mindenhonnan), meg volt, hogy valakit nagyon kerestem a félhomályban, még beszéltem is hozzá, mire rájöttem, hogy az álom volt, ez pedig megébredés,
és kellett zenét hallgatnom is, mert azt éreztem, megfulladok valami bentrekedt sírástól,
sőt, ha láttatok piros szivecskés pizsiben, nagykanátban remegve dohányzós csajt négy felé, az is én voltam, heló.

ezek közben rendre visszaájultam, ám reggel tényleg sikerült arra eszmélni, hogy úristen, elaludtam,
igaz, csak második nekifutásra fogtam föl, akkor viszont kaptam egy kisebb pánikrohamot.



summázva: összehoztam egy értelmezhetetlen éjszakát, egy 35 perces késést, úgy, hogy tízkor már az ágyamból rinyáltam a hugicámnak.

kvzás közben persze leesett, hogy ma fog megjönni (heló, pms, te drága),
de ennyi erővel nyugodtan kimaradhattam volna sokáig meg szétcsaphattam volna magam,
szóval csak kicsit röhögtem.

ma meg beközölték, hogy elszámolták a váltást, ezért no cigi és a wc-t se tudják ígérni,
mindenki sík ideg,
én meg ...

én meg inkább ...
hát talán úgy teszek, mintha ez az egész nem lenne. mondjuk.




ui.: ha bárki ráér csevegni velem napközben, szóljon, megírom, hol talál... jó, tudom, de legalább a tudat, na.

uui.: azt hiszitek, kiszíneztem, pedig még húztam is belőle. hihi.

meg még olyanok vannak,

hogy 3, de minimum 2 komolyabb érdeklődő is van, és ennek semmilyen vigasztaló hatása sincs.

(ezt onnan tudom, hogy nem most bukkantak föl, hanem jó ideje tisztában vagyok vele. soha egy direkt rápróbálás, nyers utalás nem volt - ú, olyan is van, döbbenetes a választék -, csak extra figyelem, törődés és nagyon egyhullámhossz, beszélgetős, ráérős, cukiskodós apróságokkal. lehet érezni, sőt, van, ahol talàn kémia is lenne, ahogy a connecteket nézem...

de szóval hogy nem. basszus, máskor ez mennyire segített volna pedig...)

viszont hogy jót is írjak

ma tényleg nem kerestem.
jupiéjj, egy hős vagyok.

igaz, hogy vagy 50x akartam (többször), de hé. és ettem is viszonylag rendesen. és csak egyszer kétszer sírtam. és mértékkel terrorizáltam a családtagjaimat, ismerősöket. (inkább ide írogattam.)

és ma csak fröccsözgetek, ahelyett, hogy otthon hallgatnám a közös számunkat zokognék vigaszdugnék valami arra érdemtelennel mosnék. és még így se kerestem, pedig. (inkább ide írogatok.)
ha nem félnék a holnaptól, már kiütöttem volna magam a picsába röviddel, asszem, józan ész ide vagy oda, ekkora nyers szerelmi csalódást úgy konkrétan nem tudok felmutatni korábbról, volt sokféle, sok okból szar,
de hogy így, ilyen tisztán és őszintén még csak őszről, ő, és pont.

kínlódtam én sokat, de ezzel a fajtával most ismerkedem igazán.
#kalandok


update: illetve vegyük észre, hogy (életemben először) egyedül is van életem, semmi tragédia. én észreveszem. (de attól még jézusom...)

egyébiránt

meg úgyis minden mindegy, mert
1: tudom, hogy nem szabad rá várni egy percet sem

2: ez sajnos egyetlen porcikámat sem érdekli, se a kis hangocskákat a fejemben (ő az, úgyis együtt lesztek, stb, hülye csillámpónik, beszélnek is)

3: hiába foglalom le magam mindennel, az első szabad gondolatom egyből ő, és ez még így lesz egy darabig, attól tartok, főleg mert az őszi, békülés előtti kb 3 napon kívül végigkommunikáltuk az ismeretségünket, és mert köbö előbb szerettem bele, semhogy ésszel utolértem volna magam

4: ezen a héten van még 3x12 munkaórám, mikor semmi se tereli el igazán a figyelmem (ó, szombat, de utállak most)

5: tele vagyok ezekkel a hülye kételyekkel

6: tudom, hogy ez azért történhetett meg így, mert tapasztalatlan vagyok, plusz nem szerettem magam eléggé ahhoz, hogy elhiggyem: nem kell kicsikarnom semmilyen figyelmet, szeretetet, időt, megkaphatom csak úgy is - így igazán sose hagytam neki teret érvényesülni, csak próbáltam siettetni a dolgot, nem bíztam benne, hogy magától is adja, nem vártam ki, adná-e. és ezeket jó nehéz lesz megbocsátani magamnak.

7: csak.


para van, ez az első nap, mikor már tényleg nem kereshetem. (ezt szabtam magamnak, az első héten lehetek vállalhatatlan, aztán tessek szépen önuralmat gyakorolni. most szűknek érzem, amúgy tán reális, mert úgy könnyű àm, hogy csak elméletben vesztettem el, gyakorlatban hallom, látom, ugyanúgy átölel éjjel...)

atyaég, de hiányzik, pedig nem telt el 24 óra sem.

(atyaég, holnap megint egész nap kínlódhatok bezárva a gondolataimmal, fú, de várom.)

nem hiszem el, hogy

bár a szerelmi bánat egyidős az emberiséggel, még mindig nem találtunk ki rá jobbat, mint a türelmes szenvedés...

#ennyitatudományról

#nemhiszekaparacetamolban

nagyon nyugtalanító

ez így mind, amit leírtam.
hogy igen, már én is a szüneten gondolkodtam,
azon törpöltem, hogy állíthatnánk meg ezt a lefele rántó spirált szakítás nélkül.
hogy üldöző lettem, bizonyságot akartam mindenáron, de bármit is mondott, csak ideig-óráig hatott,

hogy kétségbeesetten ki akartam sajtolni belőle valamit, bármit, ő meg egyre messzebb menekült,

hogy az alkalmatlan időben való kiborulásaimra érkezett reakció is figyelem és törődés volt, így mégis velem foglalkozott, ha akart, ha nem (ez jó nagy tanulság pl, ami már a szakítás előtt leesett),

hogy akkora pofára esések után elvártam volna a feltétlen bizalmat és hogy a jövője elé helyezzen (ezt így nem fejtem ki, de részben valóban hibás voltam),

és hogy már most bizonyítsa, hogy ez egy komoly kapcsolat, nem csak időpazarlás,

hogy az őszi szakítás után annyira rettegtem, hogy nem szeret, hogy minden apróságra ráugrottam.

meg persze nagyon bánom, hogy nem dolgoztattam meg akkor rendesen, kellett volna, de mennyire.


és nyugtalanít, hogy több példát tudok közelről, ahol a sérült pasi kitartó türelem hatására lassan, de biztosan belezúgott az új csajba, csak idő kellett neki, sok éve együttvannak, estébé.

és és.
az a baj, hogy lejárt az első hét, kénytelen vagyok mostmár tartani magam.

ő meg - surprise - ma még nem keresett.

ugyanakkor az is baj, hogy múlt héten 3x aludtam nála, és minden nap kerestem, és aztán ő is, még poénkodtunk is,
és mikor mintegy mellesleg meglengettem, hogy wow, vannak jelentkezők/lehet, randizgatnom kéne picit, féltékeny lett,
mikor rákérdeztem, hogy lehetett velem ilyen sokáig, ha nem érzett semmit, visszakérdezett, hogy ugyan ki mondta, hogy nem érzett semmit,
mikor megírtam, hogy lassan leakadok mostmár róla is, egyből hívott,

és a szexelős alkalom után érzelmesen búcsúzott, plusz: beszéljünk akkor még,
meg miután hívtam (egyszer utána), visszahívott, amint tudott, pont úgy dumcsizott, mint mikor rendben voltak a dolgok, ellágyult hangon, hosszan, kedvesen, és itt is úgy zárta le, hogy beszéljünk akkor még.



és ez itt valószínűleg mind hiábavaló belemagyarázás,
a szeretője kapcsolat nélkül nem akarok lenni, még ha harmadszorra el is buktam,

a többi jelenthet aggódást, felelősségérzetet, bűntudatot, kívánást, sértett férfiegót, félelmet a magánytól, sóvárgást, amiért felhúztam, reményt egy kötöttségek nélküli kapcsira,

bármit.


most mi lesz, jajj, hogy engedjem el erővel, rohadt kételykeltő csillámpónik, még egy nap se telt el nélküle, sose feküdjetek le az exszel, mert az fáj, különösen, ha ilyen eksztatikus, jajj.


gondolom sejtitek, hogy laza a meló, nincs kivel beszélnem és reggel fél öt óta hiába próbálom elterelni a figyelmemet,
pedig tudom az ő hibáit is, és hogy kettőn áll a vásár,
mégis majd' megesz a fene.

a pasi

különben mondom, hogy milyen embert kell elképzelni:

felelősségvállalós, gerinces, eléggé talpraesett, régi baráti kapcsolatokkal, önálló, gondoskodó, előzékeny, lelkiismeretes, kitartó, 

egyek belőle, vigyek belőle, használjam nyugodtan, kérek-e valamit a boltból, mit szeretnék enni, arra járt és eszébe jutott, hogy vegyen nekem a kedvencemből/x apróságot, amiről tudja, hogy jól jöhet, fáradt értem, gondosan választott ajándékokat vett, érdeklődött, ha valami fontos eseményen voltam túl, egyből hívott ő is saját részről, mesélt a saját dolgairól, érdekelte az enyém, mindig volt jóéjtkívánás, de általában emellett naponta többször kommunikáltunk, a hisztijeimre is mindig reagált, eljött velem a családhoz, mikor kértem, rendszeresen érdeklődött felőlük, fogta a kezem az utcán, vitte a cuccom, ha nehéz volt, eljött velem cipőt nézni, sokszor csinált nekem reggelit, megvárt a vacsival, ha éhes volt is, fölkelt nekem kvt csinálni, átölelt alvásnál, beugrott hozzám a melóba csak úgy hozni egy kvt, 

igazából mikor nem voltunk nagy 'szarban', igyekezett a kedvemben járni...

és - mint ahogy korábban írtam- még a legzűrösebb időkben is hopp, visszatért az a nem megjátszható érzelmi összekapcsolódás, amint kicsit kikerült a nyomás alól.

és most akkor ebben nekem mi nem volt az elég? hogy lehet erre nyugodt szívvel rámondani, hogy igen, valóban nem szeretett?

hogy lehettem ilyen hülye

ugye.

galád dolog ez a szerelem, a fizikailag fájó elvonási tüneteivel... lehet, tényleg ki kéne próbálni a paracetamolt.

ugyanaz a kínzó sóvárgás amúgy, ami a legeslegelején volt, amikor az első szex után vártam, hogy keressen, csak most tudom, hogy még ha keresne is, minek. ott még benne volt a csillámpónik ígérete, itt meg csak meddőn ugrabugrálnak a fejem felett.

alábecsültem a vonzalmat, egész azt gondoltam, hogy oké, fáj, meg szar, de hát azokat a rohadt dögöket már úgyis agyoncsapta ősszel, úgy igazán már nincs az a rózsaszínködös lebegés, max józanabb szeretés meg ragaszkodás... aha. frászt.

én igazán nem értek a 'szeret engem' témához, én korábban csak viszonzatlanul voltam szerelmes, ÉS engem valaki minden nap megrázhatna, hogy ez is az, ébresztő, hahó, hahó, vagy szeret és akkor ezt a tudtodra is adja, vagy nem, akkor meg minek, és aki szeret, nem mondja, hogy nem, meg nem okoz ilyen fájdalmat,

valaki értesse meg a kis agyammal, hogy.

a dolgok mostani állása szerint

a nagymamámnak hasnyálmirigy rákja van májáttéttel, én meg butamód az ex ágyában jártam.
és holnap hétfő.
(új hét, új élet? na, na?)

update

szerintem nem tudom.
izé. basszus. elfáradtam.
ezen most se egy jó alvás, se egy ölelés nem segít, asszem. kicsit zavarbaejtő, hogy nem tudom, mi kéne éppen.
mit csináljak, hova legyek,
#holtpont.

meg ennek még ki kell jönnie

várom, hogy kinyisson a hely, ahol remélhetőleg reggelizni fogok, úgyhogy elmesélem, hogy egy nagy összezuhanás küszöbén vagyok épp.
ez a hét egy komplex feladathalmaz.
amellett, hogy valahogy viszonyulnom kell a saját helyzetemhez, egyesével törődni kell a családtagjaimmal, meghallgatni, megnyugtatni, felköszönteni, örülni az új munkájának, biztatni szakdoga írás közben, meglátogatni a kórházban, ülni vele a váróban, vinni neki kaját, főzni neki kávét, menedzselni az infóáramlást, kompenzálni a rinyámat.
a munkában se csak lógatni az orrom, hanem teljesíteni a mindent, érdeklődni, kedveskedni, jófejkedni körömszakadtáig, a kétszázadik emberrel is.
nem csak 'elvenni', adni is.
kell továbbá az albi dolgait intézni.
észrevenni a madárcsicsergést.
valamiket valahol enni.
menni előre.

szerintem lassan felhasználom az összes energiámat, aztán alszom 2 napig - azért nem tovább, mert ugye hétfő, munka, mókus meg kerék. remélem, nem betegszem le, mert ez a nyüzsgés bekkelteti ki velem az elejét. (meg szeretek fizetést kapni.)

ó, wait

egy poént azért le kell lőnöm mégis:

ex-semmiség, azaz az exexem is felbukkant, roppant erőszakosan, most, pont most, és mitadjisten újra szeretné kezdeni. így, egy év után.

a... mit is? a semmit?
szerintem vicces.

egy pillanatra se kisért meg, az a helyzet.

konkrétumok

azzal viszont kicsit még adós maradok, rengeteget mentem, dolgoztam, telefonáltam, cigiztem, szemlélődtem, sírtam, mosolyogtam (bizony, ilyenkor különösen muszáj) - hosszú napok, nagy fáradtság, csinálni kell ma is.

most nem látom értelmét lelkem összes rezdülését hosszú posztokká fogalmazni, foscsi, szarcsi, fáj,
gondolom, mindenki szakított már, el tudjátok képzelni,
az aggódást se kell bemutatni, a bánatot se, voltatok már dühösek, akadt már béka a torkotokon...

jó, nem biztos, hogy elbőgtétek magatokat egy tányér vagy egy metrómegálló láttán,
de glamour kuponokat azért használtatok fel, és indokolatlanul sok kávét is ittatok már, szóval meglennének a közös metszetek.

az projekt

avagy a 'segítsünk nádjának emberek közé menni, hogy hamar talpraálljon'.

tényleg-tényleg ez kell, ez használ, tesztelve lett a gyakorlatban.
asszem az nem energiavámpírság, ha kérek, akitől tudom, hogy lehet és elfogadok, ha felajánlják, ha jószívvel adják.
odafordulást, megértést, 'találkozást', új impulzusokat, társaságot, időt...

nagyon új élmény, hogy nem vagyok egyedül, nem hagynak egyedül. és nagyon jó.


köszönöm nektek is, a hétvégén biztos rájövök, hogy lehet kivitelezni ezt a gyakorlatban. (azt se tudom, van-e kint e-mailcímem, például.)
#találkozások

sok k k k k ...

ugye nem lepődünk meg, hogy apámnak is megjöttek az eredményei,

és rosszak?

helpike

amikor az excicámat megcsípte egy méhecske, nagyon kínlódott, mi próbáltuk nyugtatgatni, miután abbahagytuk a pánikolást, de ő bemászott a szőnyeg alá, míg jobban nem lett.

hajlamos vagyok én is macska lenni és elbújni, ha valami nagyon fáj.

de tudom, hogy most ezt nem engedhetem meg magamnak, szóval:

kérlek, találkozzatok velem.

nem most, az első, sokkos-sírós héten, azt megoldom házon belül. talán a kövezkezőn, vagy utána. és nem kell szakításról, halálról, betegségről, nyüsszségekről beszélni velem. csak amiről jól esik. (persze saját nyomorok is jöhetnek éppúgy, ahogy a nevetések, nem zárkózom el semmi elől.)

cuki vagyok, jófej vagyok, nyitott vagyok, max az elején zavarban leszek, de az elmúlik. (mondjuk inkább ne berúgni akarjatok velem egyből meg éjszakázni, mert akkor nem biztos.)

tehát a 'segítsünk nádjának emberek közé menni, hogy hamar talpraálljon' projekt keresi bátor jelentkezőit.

baltásgyilkosok kíméljenek, bárki másnak bizalmat szavazok.

higyjétek el, jó lesz.

új rutinok 1

bőgés.

fokozzuk még, ez az

mama, mentő, kórház.

nagyon csúnya dolgok kilátásban.

azt se tudom hirtelen, melyik miatt sírjak, én ezt a pasit akarom magam mellé örökre, az nem lehet, hogy nem lesz már mellettem sose többet, nem kíván szép álmokat minden este, nem együtt strandoljuk és bringázzuk végig a nyarat, nem ő csókolja le az orromról a fagyimaszatot, táncolja végig velem a lagzit,

az nem lehet, hogy nem ő fogja majd a kezem a temetésen.

mondanám,

hogy jobb ez így, de nem jó sehogy.

szilánkok

és akkor egy váratlan pillanatban, halálos nyugalommal elmondta, hogy

nem szeret,
és biztos benne, hogy soha nem is fog.

ez a nap

egy: nála vagyok. ő tanul, én olvasok és napozok a tetaszon.
kettő: ebbe most ne kössünk bele.

mindenki a maga kis valóságában szöszöl. béke van, nyugalom. szar újra meg újra kapcsolódni próbálni egy rideg emberhez, de most nem is teszem.. most elnapoltam ezt az egész kapcsolat dolgot...

azt persze látom, hogy a pillanatnyi gyöngéd odafordulások hiányoznak belőle, egyél csak, igyál, stb, használj mindent megvan, néha beszél hozzám, de alapból nincs 'olyan' jellegű kontakt. tudjátok, az a láthatatlan fonál, az a 'mi' állapot, mikor elvagytok a magatok dolgával, de attól még nem szűntök meg pár lenni.
kérdezte, mit akarok, mert ő nemsoká elmegy kicsit bringázni. ez is olyan, hogy ő teljesen független volt a kapcsolatunkban: úgy dönt, tesz, hogy szinte mindig érezni ezt a különállóságot. akkor is, ha nem szó nélkül teszi. valahogy élesen különválasztja a dolgokat: most közös idő van, most figyelembe veszlek, veled foglalkozom, most nincs, pedig itt vagy, de nekem mást kell csinálnom, szóval teljesen lekapcsolódom rólad. vagy-vagy. néha teljesen függetleníti magát, sokszor volt baja szerintem, hogy ebben akadály a jelenlétem. a kevert helyzetek megzavarják: mért vársz figyelmet, odafordulást, kapcsolódást, ha egyszer most nem ennek van itt az ideje?! (ugye tudjuk, hogy az életben ez nem így működik? nem egy szekrényben tartjuk a másikat, amit előveszünk, ha kell, hm-hm. és nincs olyan, hogy mindent vagy semmit.)
most nyilván nem számít, tegyen belátása szerint.

nem kattogok amúgy, azt tegnap csináltam. itt szabadnak érzem magam, ha akarok, mehetek, teszem, ami jól esik.
gondolkodom rajta is, rajtunk is,
meg gondolkodom máson is. főleg magamon. hogy mit szeretnék, hogyan, hogy tudnám úgy kifele fordítani a figyelmem, hogy közben befele is jusson, hol találok önsegítő csoportot, járjak-e terápiára megint, vegyek-e könyvet. hogy melyik nap tudok tornázni a héten, és mikor jelentkezzek be az sztk-ba, azelőtt vagy azután kéne szervízelni a bringámat, hogy felhozom. vonaton, vagy kérjem meg a hugomékat... legyek-e inkább vidéken a szabadnapjaimon, vagy ezt a hetet főleg magammal töltsem.
hogy engem szeretni kell. hogy nekem ugyanolyan fontos volna az alvás, mint a tartalmas beszélgetések. hogy vajon hány kiló lehetek. hogy szeretem-e eléggé magam. hogy miért utálom a relaxációs technikákat. hogy milyen vagyok én most.
hogy merre tovább.

ez olyan chill, amit nem vagyok hajlandó most elengedni. utazni kéne haza, itt kéne hagyni a baj forrását, de én döntök, ha neki mindegy, és nekem nem akaródzik elindulni sehova. esetleg sétálnék egyet, de ráér.

azt hittem, meghalnék egy csepp figyelméért, és nagyon hálás vagyok az univerzumnak, hogy ma mégis egészen más érdekel, és nem csak alibiből teszem, amit, hanem mert én, magam, függetlenül az összes hülye mindenkitől ezt érzem helyénvalónak.

szóval az van

hogy szerintem ez most szakítás.

este mégis találkoztunk, el akartam hozni a cuccaimat, megölelni utoljára, talán a képébe vágni, hogy haragszom, talán kibékülni.
de hogy akkor mégse tanul, pihenjünk egy kicsit. de ő ebbe a sok veszekedésbe belefáradt, lehet, inkább szakítani kéne, a szünethez mindenestre tartja magát.

de ne beszéljünk róla, hanem pihenjünk.
ne beszéljünk róla - ettől kivagyok. ne beszéljünk sose semmiről... ha más dolga van, azért, ha fáradt, azért, ha közös időnk van, azért.

ugye nem csak én vagyok úgy vele, hogy az ilyesmi bőven a muszáj beszélni róla kategória?


asszem, én minden tőlem telhetőt megtettem, és fel nem foghatom, hogy lehet valaki ilyen kevéssé partner egy állítólagos kapcsolatban.

szerintem neki nem is kapcsolat kéne, csak egy eseti jelleggel igénybevehető szerető, akivel néha elmászkálhat, de ugye belehalna, ha ezt be kéne látnia, hiszen ő nem olyan, ő nem ver át senkit és nem használja ki a nőket..
francokat nem.

a korrektség jegyében

jegyezzük meg, hogy mégse vagyok hisztérika. volt pár órám átgondolni, és attól, hogy annak állított be, hogy rámtolja a felelősséget, még nekem volt igazam általában.

csak most esett le.
még nekem van bűntudatom, miközben ő borítja mindig a békés periódusokat, aztán pislog, hogy mi bajom megint.
ügyes. generál egy konfliktust, ami után hagy főni a levemben.
nehéz jobban megfogalmazni, de ez volt.

nem tudom elmagyarázni,

milyen érzés itt ülni egyedül egy ilyen után, bezárva.
annyira dühös vagyok, csalódott, kétségbeesett, szomorú, az egész negatív érzelemskála, de itt nem lehet sírni, csapkodni, üvölteni, itt semmit se lehet, mert felvétel készül róla, mert látják, mert ez egy munkahely.

ez most egy erős gyomros volt így hirtelen.
ez most megint valami, amivel magamra lettem hagyva. ő szépen tanulgat otthon. én meg itt kríziselek tehetetlenül reggel óta.

viseljem méltósággal? jó persze hogyne.
de mondjátok ezt a hormonoktól elvakult agyamnak... az aztán mindent akar, csak beletörődni nem.


#ezzelmitlehetcsinálnimost
#hazaakarokmenni
#vagylegalábbisel

azta.

...

méghogy szünet

ez a pasi hülye.
ezt most le se tudom reagálni, csak ülök, mint egy idióta, és próbálok nem gondolkodni. (mintha nem tudnám, hogy ilyen opció nincsen.) nincs az a hangos zene, érdekes könyv, sok sudoku, ami el tudná terelni a figyelmem erről.
eleve olyan vagyok, hogy ha krízis van a kapcsolatomban, semmire se tudok figyelni, a minimumot is alig alibizem össze, most meg csinálni sincs mit.

ez mit művel? de komolyan.

most vesztettem el a fonalat végleg... nem akarom elemezni, nem akarok rá gondolni, minek akart békülni ősszel, minek ez az egész?!

pont, mikor remekül kibékültem vele, h napokig nélküle leszek, mert tanul, minden lelki törés nélkül, most meg nem érzek mást, mint hogy találkozni akarok, addig menni, míg helyre nem hozza vagy nem zárjuk le vagy akármi. (nem fogok, de belepusztulok a késztetésbe.)
nem az a baj, hogy nélküle leszek, remélem mindenkinek világos.

az a baj, hogy ...
hogy kapja be.


be lettem állítva drama queen-nek,
holott...

ja,

amúgy egy kiállhatatlan hisztérika lettem mellette. én már szakítottam volna magammal.

végül

a hugom nem jött vissza hálisten, így alhattam.

a kapcsolatomba meg belezakkanok, mert látszólag tök oké, felvállalás, törődés, minden, tényleg sokat tesz bele,

kivéve, hogy úgy érzem, ezek csak díszletek, mert képtelen benne lenni érzelmileg.
de szakítani se tudok, mert rendre visszatér, bizonyítva, hogy minden ott van belül, amit szeretnék tőle.

ő semmi különbséget nem lát, de én ezerszer átgondoltam, és nem csak képzelem. olyankor teljesen máshogy néz rám, ér hozzám, beszél velem.
ha nincs benne, értetlenül kérdezi, mért nézem csak úgy. ha benne van, ugyanúgy hosszan rajtam felejti a tekintetét, ahogy én szoktam. sorolhatnám. (ennél sokkal nagyobb dolgok is.)

mivel iszonyúan ki vagyok éhezve ezekre az apró minőségi különbségekre, azonnal feltűnik.

nagyon szerettem volna kihúzni nyárig, hogy megnézzem, ha lekerül róla a nyomàs, mi lesz. mert az a fixa ideám, hogy akkor szokott benne lenni, ha épp nem stresszeli szét magát xtrém módon, szigorúan megvizsgáltam a kérdést és hát ja.
megmakkan bele, annyira igyekszik. vagyis inkább küzd. (ez sajna/hálisten nem kifogás, hanem durva túlterheltség, jesszus, mennyire nem tudnám így tolni...)

csak nem tudom kibírom-e addig érzelmi ridegtartásban, nagyon nehezen uralkodom magamon.
ez részben természetes reakció, részben a saját gyengeségem.

úgy lenne deal, ha rendszeresen megadná a megerősítéseket, én meg lennék támasz. 'kapcsolati szerződés'. az igazság valahol félúton, tudjátok.


valahogy le kéne végre akadni róla, minimum 3 lépés távolság, mert ez így...
okosnak kéne lennem, látom is a megoldást, és nem és nem és nem tudom csinálni. még azt is látom, miért nem. (heuréka, legalább már látom.)



ez most inkább állapotjelentés, mint nyilvànos dilemmázás, lehet, hogy az a megoldás, hogy nincs megoldás, majd kifutja magát.
csak szarcsi.

basszus

majd megesz a fene, hogy felhívjam a pasit. de nem fogom megtenni. nem azért, mert zavarná, hanem hogy igenis érezze meg, hogy nem vagyok ott, hogy teret kap, hogy faszom.

ez az egész szerelem dolog egy nagy csapda, amiből nem tudok kimászni, olyan, mint valami drog.
nem akarom jobban kifejteni, de igazatok volt, nagyon nagy része van az összezuhanásomban.
akkor is, ha naponta többször beszélünk, találkozunk egy csomót, akkor is, ha hajnalban megkérdezem, vihetek-e a kenyeréből, erre fölkel és összekészíti nekem, pedig alhatna, akkor is, ha mindig gondoskodó, előzékeny és egyáltalán.

szóval hajat mosok, megeszem a szelet pizzámat és próbálok nem elaludni nagyon, mert majd valamikor jön a hugom.

franc.