szóval hoppá (tldr vagy mi)

köszönöm a velemörülést :))

gondolkodtam, de bekapcsolt az "olyan könnyen beazonosítanátok" paranoiám, úgyhogy most csak annyit merek mondani róla: a BA szakom folytatására megyek.

először még két helyre adtam be (mindkettő a világvége vidék), aztán ahogy múlt az idő, egyre nőtt az érzés, hogy nem, én nem akarom azt a második, biztonsági tartalék helyet, én csakis az elsőnek választott szakirányt szeretném, vagy azt, vagy semmit,
hiába lenne a második a praktikusabb, ha a szakirányai jóval kevésbé szerelmek,
akkor meg minek szivassam magam a tök más tételeikkel, a pluszban oda is utazgatással, vizsgadíjfizetéssel,
úgyhogy nagyon örültem, hogy volt lehetőség töröltetni.

ìgy már az volt a helyzet, hogy x egyetem y szakspecére fogok menni, vagy idén, vagy jövőre, ahogy felvesznek.

no, és akkor jött, amiről még nagy naivan nem tudtam: hogy nekem nem vissza kellett rázódnom a tanulásba, hanem totálisan újratanulni a mindenféle sulis-tanulós-vizsgahelyzetes izéket.
szóval nem arról volt szó, (ahogy pedig tűnt,) hogy itt vannak a felvételi tételek, hajrá.

a rendes tételtanulós szakasz előtt jöttek még a sokkal nagyobbfalat, időigényesebb részek. hiába a szemlélet és ismerősség és (itt irreleváns) plusz tudás, szinte az összes BA-anyagos marhasággal elméletalkotós összefüggéssel, kutatással, megközelítéssel, szaknyelvvel, minden-mindennel megint képbe kellett kerülni, anyagot szerezni, plusz tanulni is ától cettig újra megtanulni. (és ezt persze már csak menetközben, sőt, inkább a végére láttam át, amikorra nem volt alkalom korrigálni, egész addig küszködtem a nemértemmivan meg atyaúristen életérzéssel...
mondjuk utána meg a szégyennel, hogy ezt nem láttam jönni és nem értem végig az anyaggal legalább minimum szinten, szóval kenhettem hajamra a felismeréseket köbö...)
benne lenni annyira-nagyon más, eleve rengeteg specifikus extrakészség birtokában van az ember, amiről nem is tud - és amit pedig hogy el lehet aztán az évek alatt felejteni!

szóval mondjuk úgy, hogy igen erős hendikeppel érkeztem a felvételire.

családiasan voltunk, mert csomóan átkérték magukat az utolsó napra. (lehet, nekem is használt volna, de eszembe se jutott.) mind egy éven belül zvztek (a teljes BA-s anyagból),  így ők csak meg kellett tanulják a konkrét tételenkénti ismeretanyagot (amely lépésig én szinte el se jutottam), sőt, sokaknak csak annyit, mi hova is tartozik pontosan.

én a tananyag egy részével 4-5, más részével 10-12(!) éve találkoztam utoljára, volt, amivel meg sohasem, mert nálunk azt nem vették bele.
ez utóbbi miatt, és mert rájöttem, hogy anélkül nekem nem megy, elkezdtem kézzel kidolgozgatni az anyagot - és roppant büszke voltam, hogy a vizsga előtt két tételemet is elkérték a többiek átnézni!

szóval volt, amiket csillagos hatosra tudtam, voltak a nemigazán, meg a semennyire dolgok.

és én olyan vagyok, aki tud, maximalista, teljesít. és mégse szaladtam világgá, a várható beégés tudatában se! (újabb masszív büszkeségfaktor.) pedig akartam.
remegtem, kivoltam, a végére hívtak be, és olyat húztam, hogy ajj. lehetett volna rosszabb, de nem tudtam sajnos ezt se rendesen.
és mégis makogtam valamit, ahelyett, hogy elájulok. (pedig kerülgetett!)
a bizottság állati jófej volt, megszégyenítés helyett (mint ami felénk anno dívott) segítő kérdéseket tettek fel, megnevettettek, oldottak, lazán és szimpatikusan. (mondom, hogy itt akarok tanulni!)
és a végén olyan pontot adtak, hogy csak a dipimen múljon a felvételim, szóval csak jót mondhatok róluk.
csak hát a dipijegyem szar. (az undormány védés-eset miatt!)

azért én állati büszke voltam magamra,
csak aztán kiszámoltam az összpontszámom, megnéztem az elmúlt évek ponthatárait (magasabbak, emelkedő tendenciával), és megállapítottam, hogy nem vettek fel. mindenkinek így meséltem, hozzátéve, hogy oké, egy százaléknyi esélyt meghagyok úgymond a csodának, mert végülis lehet, hogy idén valamiért mégis megfordul a dolog és becsúszok... de majd jövőre, és azért király volt!

el is gyászoltam magamban, helyretettem, úgy is alakítottam az életem, hogy majd jövőre, nem is gondoltam rá.

aznap este se, konkrétan no-cuccal mentem el otthonról a pasival, posta, drogéria, kézenfogva andalgós esti séta a környéken, fröccsözgetős-beszélgetős szerelmezés a kertben, majd miután már nagyon elálmosodtunk-fáradtunk, siettünk aludni haza.
na, és akkor, ahogy elővettem a telefont, hogy beállítsam az ébresztőt, néztem, hogy mennyi üzi, meg sms... sms? de hát már levonták a mindent... promókat korábban küldenek... ki lehet az, mi lehet az... felvi? milyen felvi? mi? ja, hogy a nemvettekfel sms, jaaa... de... de itt nincs nem. mi? mivan??? ööö...

pislogva dugtam a pasi orra alá, hogy te, nézd már meg! ez most mit jelent?

gyerekek...
azóta is úgy röhögök magamon... milyen fejet vághattam...
mondta a pasi, hogy szerinte ez azt jelenti, hogy felvettek. de én csak pislogtam tovább értetlenül, tátott szájjal, hal a szatyorban hozzám képest semmise. mondom, de hát az nemlehet... nézzük már meg a felvit is, hogy kell ezt értelmezni... remegő kezekkel keresgéltem a jelszavakat, beléptem, nézem-nézem, nézetem a pasival is, mondja, hogy pedig de, engem bizony felvettek.

és akkor így, némi dadogás után, hogy "dehát azt hogy, dehátdehát, mivan?! neeem, de... mi?" ,
elkezdtem sikítozni kábé, hogy "úristen-úristen, akkor ezekszerint felvettek? ezek felvettek?  jesszum, hát mégis felvettek?! hallod, hát felvetteeeeek!!!!" és ugráltam a pasi nyakába teljes sokkban és eufóriában.


szóval nem álszerénységből meg kishitűségből kommunikáltam erről így, hanem bizony tényleg úgy gondoltam, a tudott tényekre alapozva, hogy majdjövőre, és tényleg teljesen őszinte megdöbbenéssel fogadtam a hírt, és valóban sokkolódtam, teljesen!

nevetni ér. én azóta is teszem, csak közben már büszkén, meg hálásan, hogy valamiért idén az univerzum így alakította a ponthatárokat nekem. (majd' egy tizessel alacsonyabb, mint vártam.)
izgalmas helyzet nagyon a mostani.

(a sok üzi meg a tesós messenger volt, mert hugomat is felvették a kinézett BA-ra, pályát szeretne módosítani, meglátjuk, unokaöcsém mellett milyen lesz, de örülünk vele is nagyon.)

nebassz

mégis felvettek

na

most, hogy már ezt is tudjuk (hogy a "keress másik munkát" miért csapja ki nálam a biztosìtékot),
elmesélem, hogy a pszi szerint blogot írni egyenlő házhoz menni a lófaszért...
maradt még bennem némi áldozat-attitűd, úgyhogy folytatom is a szaftos részletekkel.

a múltkori pszi kimaradt, és két hét alatt annyi fontos hír összegyűlt, hogy még a meséléssel se értünk végig - jusson eszembe, ha majd úgy érzem, üresek a hétköznapjaim.

az új infók tükrében anyámra betippelt ilyen nárcisztikus-pszichopátiás izéségeket, amit nem tudok, mert a klinikumnak ezt a részét nem vágom. csak mellesleg kérdeztem, a lényeg, hogy így még durvább a sztori, ezzel a mindenkinek mást mutatok attitűddel.

azt eddig is tudtuk, hogy borzalmas rettentőséges, de ezt hallva, és belegondolva ... szóval nehéz ésszel felérni a mértékét, valójában.
mondjuk nem véletlen, hogy harmincasként még mindig ezt nyögöm.

a pasival nagyon meg lettünk dícsérve, volt múlthéten egy "sorsfordító", felszabadító beszélgetésünk, amiatt pláne. (nagyon bátran elmeséltem neki dolgokat és a lehető legjobban reagálta le, hihetetlen megkönnyebbülés, teherletétel, új szintre emelkedés - csak itt nem írtam, de nagyon fontos élményünk.)

szerinte ennyi pénzt egyben sem ciki kölcsönkérni, nem érti a drámát, hajrá. (ezt én summàzom így, ő szakmaian, nyilván.)

panaszoltam neki, hogy továbbra is küszködök az elidegenedett védelmezővel (hogy tudniillik túl jó, és ez bekapcsolja a "nem szabad átélni, mert úgyis elmúlik és fájni fog" üzemmódot, de úgy, hogy még a szexre is hat, utálomutálom),
de nem tudunk hozzá gyerekkori emléket találni, szóval most próbálkozni kéne. csak én meg eleve kivagyok, ha képbe jön anyám, bármilyen topikként, pláne nem mókás direkt erőltetni a rossz emlékeket.

nem került sorra, de emellé már megjelent egy irreális szorongás is, hogy nehogy baj érje a pasit és elveszítsem. (de így tényleg, gyomorgörcsöm van, ha kocsiba ül vagy szolgálatba megy, és olyanokat álmodok, hogy szívrohama lesz vagy rákja vagy hasonló.)
pedig nagyon várom, hogy erre megoldást találjunk.

ezeket nem láttam jönni, és szar érzés.


illetve a tegnapi kommentelgetés alatt én helyretettem és kifestettem a lábkörmeimet (minimum hat éve nem volt rá példa, nagy dolog!),
és lehideggyantáztam a karjaim meg lábujjaimat (erre meg még sosenem volt, és még a talpam is ragadt a végén, de nagyon elégedett vagyok),
valamint sütöttem csicseriborsótócsnit, szintén first time, és szerintem klassz. (csak az olajszag gáz...)


such izgalom, a teljesség igénye nélkül.

anyám borogass

különben volt egy véletlen, hosszú telefonbeszélgetésem a hugommal, ami nagyon felkavart. 

olyan dolgokat tudtam meg, amiket hasznos ugyan, de nem jó érzés.

hogy bár anyàm rendszeresen szokott engem basztatni, hogy keveset veszem ki a részem a családi életből és mér' nem járkálok segíteni hugomnak (az orszàg másik végébe),

ő maga (meg ők ketten apámmal) pont semmit se tesz.

megy a naaaagy képmutatás ezerrel.

miközben ha kishugom nem kapacitálja, oda se megy, ha ott is van, random érkezik (csak szól, hogy ők most elindultak, jó jó, nemjó - na olyan nincsen), olyankor mindig főzni kell, mert ők éhesek, majd a végén otthagyják hugomat a gyerekkel és romokkal.

és anyàm meri kérdezni hugomat, hogy de csak nem érzi azt, hogy ő nem segìt eleget...

az se úgy volt, hogy "jajjunoka, mindegy, milyen körülmények közt", mint ahogy hittem meg tűnt, mert ha nem láttuk, oltották-gyötőrték rendesen hugomat, hogy felelőtlen, meg leányanya, meg mittoménmégmi.

múltkor vettek nekik csirkéket, levágták, lepucolták, elvitték ajiba, csak mert hugom említette, hogy majd szeretne szerezni. én ezen fullosan kivoltam, főleg annak tükrében, hogy nekem meg orvosra egy forintot nem adtak, mikor kérni próbáltam.

na, amúgy ez se úgy volt, hanem adták a csirkéket, ha(!!) cserébe újsógor mindent megcsinál nekik a hàz körül. (felújítást, javításokat.) persze nem előre, hanem csak már az odaadásnál derült ez ki, már akkor mondták, hogy okk, de nagyon sokat dolgozik újsógor, messze laknak, kisbaba van, alig fog ràérni... (amúgy is tudott dolog, hogy a kapcsolatukban komoly válságot okoz épp az újsógor sok távolléte...)

na, azóta is cseszteti őket anyám, hogy mikor jön már csinálgatni.

(szerintem ennyit a falusi csirke se ér.)

és még olyan sztorik, hogy mikor anno hugomnak legelőször megjött 13 évesen, anyám mondta neki, hogy én bezzeg 14 voltam, és neki biztos azért jött túl hamar, mert bűnös parázna gondolatai voltak, és szégyellje magát.

és tudom, hogy ez a hazudós hugom, de azt is tudom, hogy anyám miatt lett olyan, amilyen, 

és bizony azt gondolom, ez a sztori igaz,és inkább hugomnak hiszek,

és jézusmária.

és hugom azért veszett össze majdnemhugomnal anno, mert elmesélte neki, milyen anyám, az meg kiakadt, hogy hogy mer ilyeneket mondani róla.

hahh, bezzeg ha tudná majdnemhugom, hogy anyám, akit így védett, a háta mögött mindig csak legyint rá, hogy jajj, neki egy szavát se lehet elhinni úgyse... (meg hasonló hízelgő dolgok.)

lehet, nézne rendesen.

szóval arra jutottam,

hogy bár látszatra én vagyok a feketebárány,

valójában mással is kegyetlen, csak kifele mutatja, hogy dehogyis.

hugom szerint ők sógorral elkönyvelték, hogy anyám nem tud anyaként viselkedni, és ha valami neki fontos, azt azonnal, meg kiemelten, de bárki más dolga az ugyan kategória, ami nem számít.

és ez nekem akkora megkönnyebbülés. hogy nem csak én látom ezt és így...

hogy minden.

[a pénzkérést meg nem írom le, hosszú, de a lényeg, hogy ha csak egy pici együttérzést tanúsít pénzadás helyett is boldog lettem volna, nem maga a pénznemadás a harag tárgya, hanem amit és ahogy mondott,

és ez ilyen ezredszer is szitu,

nem tudom, mit vártam.]

szégyenbillog

tádá, persze hogy ahogy felfogtam, hogy ezt leírtam, máris masszívan megjelent a szégyenérzet. hogy 140et kell beosztanom egy hónapban, állandó nullás végegyenleggel, hogy sosenem tellik mindenre, amire kéne, és hogy ez undorító billog, mert ez én magam vagyok.
lehet, hogy más nem enne, csak hogy ezt megoldja, de ha minden egyes hónapban van valami hasonló, akkor szerintem de. enne, mert nem lehet tartósan nemélni, úgy, hogy nem látod a végét.
vagy jó, fenetudja, lehet, hogy csak mi vagyunk gyenge szarok, és más ügyesebb lenne a lemondásokban, beosztásban, nem lehetek ilyen biztos semmiben se...

persze a konkrét ügyön agyalok azért, épp próbálom fűzni a pasit, hogy kéregessünk kölcsön (semmi jobb ötletem nincsen), nyilván nagyon ágál ellene (a fentebb említett szégyen-billog-érzés, duplán, mert ő a költés tárgyát is szégyelli nagyon), de neki sincs jobb.
a kölcsönnel is csak az a baj, hogy októberben tudjuk leghamarabb megadni, addig minden hónap koccra beosztva előre.

de igen, bennem is ott van ez a "nemérrá", csak elég eszköztelennek is látom magunkat.
tehetetlen düh meg nemtudomhogyoldjammeg, kilátástalanság, stb.

még kiszolgáltatottnak is éreztem magam rendesen, nemfelnőttnek.
a pasi is, ha jól látom, így persze a két "gyerek" marakodott tegnap, azt hiszem, mindketten a másikat hibáztattuk legbelül, mert mi magunk sehogy se találtunk megoldást, és akkor a másik miért nem ment meg, miért nem gondoskodik rólunk. (tudattalan pszichés működés, nemdirekt!)

érdekes, érdekes dolgok ezek.

ja, nemtom, amúgy semmit se akarok ebből most kihozni, csak filózok, mesélek az elmesélés kedvéért.

végszóról

jajj, nem a pénzes posztot akartam végszónak, csak ezeket még tegnap melóban írtam, és reggel, mikor eszembe jutott élesíteni, nyilván nem volt még semmi agyam..
mert ez most olyan, mintha ott lenne a hangsúly.
de a hangsúly nem ott van, mert nekünk minden napunk ilyen, ebben az életérzésben élnénk, ha ez lenne a fókuszban, szóval nyilván nincs.
gyakorlatilag folyamatos egymásutánban van mindenféle egészségügyi problémànk, mindig, mióta csak együtt vagyunk (korábban is nyilván), amiket jó lenne asap megoldani, de sose lehetséges, és, gondolom, el se fogynak már sose,
szóval nekem ez már nem olyan furi, csak azért néha szomorkodom rajta egy sort.

a szerelmes posztot akartam, gondolhatjátok.

anyagiatlan nő

szerintem zsigerileg nemkicsit anyagias vagyok, ami mellett képmutatásnak hathat a nemmindenapénz és a megleszünkígyis kampányolás. node vegyük figyelembe, hogy én csak áttekintettem a lehetőségeinket - és az jött ki, hogy így járunk a legjobban.
ha ezzel a férfival akarok lenni, ő meg velem, sajnos el kell fogadnunk, hogy nem a másik fogja megadni anyagilag azt a színvonalat.
pláne, hogyha élni is szeretnénk, kapcsolatot ápolni, az élet egyéb, nemmunka területeivel is eleget foglalkozni.

(mert nem tudni, hol a vége, így akkor kell élni az életet, amikor még van. nem túlzóan, de eléggé ahhoz, hogy ha holnap heló, se mondjuk: de én még csak most akartam volna belekezdeni.)


ettől függetlenül ugyanúgy el szoktam szomorodni, ha eszembe jut, mi lesz, pontosabban mi nem, mik a valószínűségek és a várható lehetőségeink.

most épp elszomorít például, hogy jelenleg mégse tudunk kicsengetni 58 ezer forintot a hpv pikk-pakk megoldására, pölö. mert pár váratlan dolog elvitte. jövő hónapra ott a lefoglalt nyaralás, meg a gyereknek ígért, meg születésnapok, azután két közeli esküvő, leghamarabb novemberben tellne rá, talán. (addig meg nyilván nem várunk, inkább kenegetünk, szívunk, remélünk.)
nyilván a szemölcseim is maradnak így, mert decemberben meg karácsony, arról leghamarabb januárban eshet szó.
so sad.

szép életünk van amúgy, de hát nyilván igen behatároltak a lehetőségek.

az, hogy miért nem váltunk most munkát, nem téma, tudjuk mindketten, ezerszer átrágtuk magunkat rajta. az, hogy ebbe miért nem fér bele mostanában (annyi) pluszmeló, szintén agyonrágott. lett konszenzus, most nem is mennék bele.

de attól még rossz érzés nekitrappolni a korlátainknak, és jó elnyafogni a bánatomat.


ami még van, az a tudat, hogy haladunk. hogy ezekből a lehetőségekből is körvonalazzuk ki a mindigjobb életet, dolgozunk rajta a háttérben szépen.

pl a múltkori beszélgetésünk  után máris abban a piciségnek tűnő, de igen fontos fázisban vagyunk, hogy írjuk a költéseket. még csak nem is valami appban vagy megosztott izében,
simán egy jegyzetfájlba gyűjtjük a telefonomon, és eddig megy.
szerintem ez nagyon sokat fog hozzáadni az életünkhöz, tudatosság és tervezhetőség, de legfőképp hozzáállás szempontjából.

meg az időbeosztásunk is azonnal javult! és ebben is egyre ügyesedünk.
pedig még mindig csak az "anyaggyűjtés, megfigyelés" szakaszában járunk...

de fejlesztjük magunkat más dolgokban is.
meg agyalunk azért folyamatában, nem az van, hogy jó, most akkor eszetlen carpediem...


szóval minden bánat ellenére azért azt látom, átgondolva, mi hogy van, hogy kihozzuk a jelen lehetőségeiből a legtöbbet, és haladunk is, és jófele. aztán majd persze meglátjuk, mi sül ki belőle.

szóval amennyire szomorú, valahol annyira izgi is, asszem.

egybeesésekbe'

az univerzum úgy gondolta, megörvendeztet pár véletlen összetalálkával, de hogy így zsinórban.

csütörtökön eszébe jutott újcsajnak, hogy kerestem még vagy másfél hete (csak nyaralt), és visszahív,
mi pedig pont abban az intersparban voltunk a pasival, ahova közben ő is tartott, (és ahova nem nagyon járunk,)
így pár perc múlva már öleltük is meg egymást élőben.
pont rá is értünk utána egy fagyi mellett átdumcsizni, mizu.
(pasi hazament addig behűtőzni a romlandókat meg ejtőzni, mert amúgy is ez volt a terv, én csak kicsit lemaradtam.)

pénteken pedig éppen akkor értem a metró bejáratához, amikor az ezer éve látott unokanővérem is, csak meg kellett kocogtatnom a vállát,
pont lemondták az esti progiját, a pasi nekem is házon kívül volt,
vele is egyből le tudtunk ülni beszélni.

valamint olvastam egy koreai gasztrovloggerről, és egyből nézegettem is,
tetszik (maangchi az) meg amúgy is birizgálja a fantáziámat ez a fajta sokzöldséges konyha,

erre pont beletrafáltam, melyik az az egy kollégám a többszázból, akinek érdemes felhozni, mint témát.
kiderült, hogy egyrészt tudja, milyen a kimchi (én még nem, de egyszer fogom, nyilván), másrészt ismeri a (főleg japán, de hasonló szemléletű) konyhát,
nemutolsósorban pedig szintén szokta nézni ennek a csajnak a videóit, nagy lelkesedéssel.
(sőt, néha főz is belőle! mikvannak...)
nem hiszem, hogy találok még valakit idebent, aki ennyire. (nagyon más dolgokkal foglalkozunk.)
mi vicces már...

érdekes színfoltjai lettek a hetemnek. semmi uborkaszezon.

nagyonszerelem

...és akkor bejött, mikor fürödtem, de nem szólt semmit, én meg el nem tudtam találni, mit csinál,
mire is buborékokat fújt a zuhanyfülke fölé...

hát így.

légyszi segìtsetek

ki tud jó (magán)bőrgyógyászt, aki ért a szemölcsökhöz (nem az intim, hanem a "mindenegyéb" fajtához)?

sohasenem gondoltam, hogy ez lesz, de elkezdtek nagyon durván sokasodni. (szerintem összeadva lassan százas nagyságrend, leìrni is rettenetes, istenem.) és a várakozásokkal ellentétben így ez a bőrgyógyi ezekre pont nem azt mondta, hogy megoldjuk, hanem hogy á, biztos hajlamom van, úgyse lehetne mit tenni, mert túl sok és visszajön és csak esztétikai probléma. még a magánrendelését se ajánlotta ebben a kérdésben.
de hát nemár, kizárt, hogy ezek csak így elborìtsák a kis testem, én meg tétlenül nézzem, legalább próbáljuk már megállítani őket :(( az se derült ki, melyik mi, többféle is szerintem.

most azért parázok, mert azóta sokat gugliztam, és nem jutottam semmi jóra mégse (pl hol azt írják, mind fertőz, hol azt, hogy nemmind, hohó, fertőzésről szó nem volt a rendelőben, most így pláne mivan.)
csak szembesìtett vele, hogy nem tudom, ki-mi a hiteles, ill mit kéne-lehetne tenni... de tanultam a fogorvosos "hagyni kell" esetből, és inkább nem hagynám.

plízhelp,
bárki bármit tud a témában, ajánlja, akár orvost, akár forrást, tapasztalatot, viszonyítási pontot, bármit tényleg! mailben is jó, itt is, bárhogyan.


[ugyanitt: tudom, hagyjam már a blöe dolgaimat, de hát ezek vannak irl is éppen.]

bónusznyafogás (undi tmi alert)

ráadásul olyan kis izéségek vannak, mint hogy
-fura idegen szaggal bebüdösödött két kedvenc cipőm is, pedig hetekig semmi gond nem volt (és rajtaragadt a bőrömön is és nem látom, hogy fogok így megszabadulni tőle).
-mintha felborult volna vmi baciegyensúly, vagy mikroflórás, vagy nem tudom, mert tele lettem pattanással, odalent is viszketős-furi és a nyelvtövem is undin belepedékesedett tegnapra (ami ízre is rossz, blöee) - szerintem a hormonok, rossz kajálás, kimerültség és alkohol kombó. nem annyira aggódom, máskor is volt már, kb magától rendeződik, ha ezeket visszaállítom, csak q kellemetlen.
-mivel a nyomorult hpv miatt nem borotválhatom (bocsi, de) ánusztájékon, mostanra konstans viszket és szúr. szerintem tizenöt éve nem nőtt ekkorára, és hát netudjátokmeg.
-szintén a nyomrult hpv miatt undinak is gondoljuk magunkat, hiába nem látszik, nem adjuk át, azért érzésre mint valami lepra.
-télleg qra fáj az egész karom egy hete.
...
...

szóval kb a folyamatos irritáltság állapotában létezem, és a higiéniám hiába csillagos tizes, lassan én se hiszem el,

és ez nem valami szeretem rész most, várom, hogy megoldódjanak-elmúljanak- visszaálljanak, de néha már sikìtani tudnék, annyira zavaró.

azért basszus

ez is mi, meg mintegy mellesleg kiderült, hogy van még egy hasonló eset pepitában a tágabb rokoni körben (szerencsére nem vérszerinti), akivel szoktunk néha összejövetelen találkozni, tudtuk, hogy elváltak meg hogy beteg, láttuk, hogy nem szól azóta kb semmit,
de kiscsaládom elfelejtette elmesélni a részleteket.
hogy tudniillik azért váltak el és százalékolták le, mert bekattant, rögeszméi meg dühkitörései lettek, és végül majdnem meggyilkolta a feleségét (de hogy így szándékosan tényleg-gyakorlatilag, kb hajszálon múlt, hogy el tudott menekülni) és azóta rendszeresen meg kell jelennie gyógyszerezésre (a nemtom, ideggondozóban, talán? értitek), különben jelentik a rendőrségen.

de persze pont most volt, hogy már fenyegetve érezték magukat majdnemhugomék (- az ő apósa), mert már mondogatta megint a régi meredek dolgait, meg hogy az unokája nem is az övé és akkor milyen jogon viseli a nevét, ..., ..., mire is kisült, hogy ja, hát egy ideje kihagyta, csak a külföldön élő lánya elkente neki valahogy (kedves egészségügy, wtf),
és akkor s.o.s.ben kellett bevinni gyógyszereztetni azt is.

hát ez is egy nagyon wtfwtf, na.

egy másik dologban meg, mint rájöttem, több vonatkozásban személyesen érintve érzem magam, kicsapta rendesen a biztosítékot.
miután ez leesett, és jól kiadhattam magamból a felháborodottságot kishugomnak is meg a pasinak is, nagyokat gesztikulálva, fullos vehemenciával, sokkal-sokkal jobb lett, de na.

most ebben a pár napban túl sok volt a jóból, már ami az agyrém sztorikat illeti.
felzaklattak, megviseltek, több része a pasit is,
a gyerekezős ráizgulós stressz poszthatását is heverjük,
az idő is tré,
a tempó is feszìtett,
tegnap jó sokáig fenn voltunk nevetgélni-dumálni, hogy ellensúlyozzuk az érzéseinket,
és én bónuszként továbbra se tudok aludni a pasi nélkül, tehát halmozom egy ideje (a vasárnapi pihi se ért semmit, mert utána virrasztottam...).

szóval ma már kb egy gyermekágyas ikres anyuka kipihent arcával vánszorogtam melóba és arra is büszke vagyok, hogy egyáltalán beértem.

meg a múltheti vétvétel helye is bezöldült teljesen, de legalább már tudjuk, miért fáj.

hátvanilyen, hogy így ledózerol a sok faszság, de mehh.


(még három hét az első szabikáig, addig vonszolódás.)

update

na, azóta exsógor kórházba is került.
szomorú.

mifszom

jajj, hát hajnalban arra keltem, hogy írt az exsógorom a fészes üzenőfalamra: beszéljek a hugommal, hívja fel, nagyon-nagyon fontos, nem akarja bántani...

wtf.
nyilván letöröltem.
vacilláltam, mi a jobb, kommunikálni, szó nélkül hagyni... részeg-nemrészeg...

nem tudom, mi történt köztük anno, zavaros katyvasz volt az egész, homályos félinformációkkal.
legutóbb karácsonykor kaptam tőle felkavaró üziket (fényes nappal), hogy ő szakít a hugommal, sajnálja, de nem bírja tovább, de hiányozni fogunk.
akkor már öt hónapos volt az unokaöcsém, értelemszerűen mástól, egy új, rendezetten élő családba születve. rég nem gondolt senki exsógorra.

nem is értettem.

(akkor azt is írta, mostmár szabad neki chatelelni velünk, eddig nem szabadott.
hát ez is a mivan kategória.)


na, most végül ráchateltem, hogy leszedtem, amit írt, de ha publikus, amit akar, írja le itt, átadom. ha meg kettejükről, azt a hugom dönti el, akar-e vele beszélni, ha nem, tartsa tiszteletben.

de hogy ő csak meg akarja magyarázni, mi miért volt.

hát írjon levelet.

de ő már próbálta, de semmire nem reagál.
és hogy ő sejti, hogy valamit titkol, hogy talán gyereke van, pedig neki azt mondta, a rák miatt nincs meg a fél méhe, de ő nem bántaná érte, csak segíteni akar rajta...

?!#
hát. itt nagyon szépen, tapintatosan, szájbarágósan elmagyaráztam, hogy ehhez nem kell reagálnia a hugomnak, ill ha segítségre volna is szüksége, az olyanokra tartozna, akik a jelenben az élete részei,
ha már eljuttatta neki az üzenetet, azzal mindent megtett, és nyugodtan lépjen tovább, nem "tartozik", nincs már dolguk egymással, így nem releváns már a "titkolózás" se...
(meg hogy a rák még akkor kiderült, hogy nem igaz, ő is tudott róla, ennek tudatában maradt együtt vele, szóval ezt nem értem.)

erre elvileg megnyugodott, neki ez elég, elköszönt, hogy legyünk boldogok meg minden. (ezt legutóbb is így tette.)



hát gyerekek.
rág a fene, hogy minek folytam bele, de ez talán nem belefolyás mégse, mert hát azért ez a csávó nyolc évig a sógorom volt, ne csináljunk már úgy, mintha már nem létezne.
ugyanakkor meg így mijafasz,
totál meg van buggyanva? ilyen szinten nincs képben a valóságot illetően vagy ezt hogy??
rossz ezt látni nagyon, kedveltem őt, jóban voltunk. el se tudom képzelni, mi történhetett.

ráadásul volt egy mondata ("nagy útra készülök és aki fontos volt az életemben azon még segíthetek"), amit, amellett, hogy nem tudok hova tenni, még ilyen öngyilkosos izének is lehet venni, hát tiszta olyan, nem? és akkor meg jesszus. de hát csaknem... hátha csak elmegy krisnásnak, vagy mittudomén... úgyis telerakta a fészbukját ilyen buddhista meditálós meg motiválós akármikkel...
ajjj.



annyira felkavart ez az egész, hogy egy az egyben otthon hagytam a napi kajámat, és nem is tudok szabadulni még az élménytől most se.

egyébségek

ezt csak úgy helyzetjelentettem, ne higyjük, hogy sz.r, ami nem is. nyilván nem tökéletes, és hullámzik, de ha kategorizálni kell, normális és jó vele.
(ki gondolta volna, mi?)

közben olyanok történnek, hogy

az unokaöcsém, aki életének legutóbbi negyedében nem látott, két perc visszafogott távoli pislogás után azt gondolta: ha anya azt mondja, hogy kérjem meg nádját, fújjon nekem bubit, akkor megkérem,
és nyújtotta is nekem a bubifújót, és simán maradt velem a szoba azon felében kettesben, mutogatni a játékait,
aztán már nyújtotta mindig a kacsóit, hogy vegyem fel, meg vegyem át attól, akinél volt, meg bratyizott meg magyarázott nekem dolgokról babanyelven, mintha mi sem lenne természetesebb,
sőt, egyszer még oda is kotort hozzám boldogan négykézláb dumálni, mikor messziről odaszólva megdícsértem valamiért,

szóval az unokaöcsém totálisan aww,

és lesz nemsoká elsőszülinapja, készülni kell,

meg átadták egy koccintós alkalommal a pasibarátjáék az esküvői meghívót, és már egyre kevésbé idegenek nekem, jó lenne többet bandázni velük (csak hát a felnőttélet),

meg voltunk kettesben anyósnál vasárnapi ebéden, amit szerintem még soha (- a rizibizihez a franciasalátából szedte ki a zöldborsót, ennyire jót akart), ami nem is volt rossz trip, végülis, pedig nagyon távol áll tőlem,

megtudhattam, hogy (ha jól emlékszik, mert állítólag már sokszor nem) nem is akart hozzámenni a pasi apjához, csak ha már biztos a gyerek (konkrétan ha élve rendesen megszületett), és akkor is úgy volt, hogy nem maradnak együtt, csak valahogy végül mégis (hogyan adjunk jó kapcsolati mintát a gyerekeknek -ja nem),
és nem csak a pasi apja volt alkesz, hanem, úgy tűnik, a családban a férfiak úgy általában. (majdnem kiejtették részegen a tesóját az ablakon babakorában, ha jól értettem.) (remek.)

meg nyílt egy hangulatos kiülős hely a hátsókertünkben (továbbra is imádok itt élni), le szoktunk menni egy fröccsre, szörpre, akármicsodára esténként, múltkor még élő minikonci is volt, jólesett ejtőzni rá kicsit.

és a lakás patika lett, nyilván, mire jött az gyermek, a pasi el se hitte, hogy ezt ìgy fél nap alatt (hát igen, majd' megszakadtam bele, de meglett minden), szóval most olyan jó itthonlenni éppen (egyedül, mert ő a laktanyában),

nem is csinálok mást, mint pihenek, eszem-iszom, pötyögök, az ágyon fekve hallgatom a madarakat, meg az esőt, mikor el-elered...
a vágyott béke és idill, mert magamban szüttyögni is kell.

aztán holnap majd munkás hajnalbankelés, de még nem érdekel.

can you hear me

furamód mióta nincs párterápia, egyre jobb a kapcsolatunk a pasival... (már konkrétan csodálatos.) persze veszekszünk is, de máshogy, valahogy ügyesebben. sokat ügyesedek én is a terapim miatt, sokat változtatott a felvételi is, hogy egészen új oldalaimról látott, meg - amit senki nem gondolna - egy kollégája házassági válsága is.
(összeültek a kemény férfiak lelkizni-megszakérteni, és kiderült, hogy a pasi bizony velem példálózott, meg olyanokat mondott ott bele a közösbe, hogy még a pszichológusom is csak pislogott, hogy aww, micsoda fejlődés, legyek nagyon büszke!
vagyok is, hogy ilyen okosan-komplexen gondolkodik dolgokról magától, amikben régebben teljesen vakon volt...)

és úgy vettem észre, a gyerekezés, ami még nagyon szépen össze tud rántani minket, amikor épp nem találjuk egymáshoz az utat. az akkor megélt mély intimitás visszabillent minket, és utána már megy nélküle is megen'.

de sokáig nagy bánatom volt, hogy nem mondja, vagy nem úgy mondja, hogy szeret - na, hát már mondja is, és úgy, magától, rendszeresen-rendesen... és becézget, és szeretget, és nem húz falat már úgy sosem, és egy csapat vagyunk, és azt mondja, érti már ezt a nedolgozzonannyit dolgot is, hogy mit és miért mondtam, és úgy általában, engem, magát, kettőnket is jobban.
meg tudjuk már hallani a másikat, ha nem is azonnal, és egyre jobbak és jobbak vagyunk benne.

szóval nagyon jó nekünk együtt mostmár stabilan, huzamosabb ideje. rajta vagyunk az úton, ami maga a lényeg. és kéz a kézben csinálni egészen más a mindent.

szeretési.
#legyenmindigez

hálistennek pont olyan volt [tldr]

és akkor itt aludt a kismuci. megvolt ez is. (és pont olyan volt, mint bármikor máskor együtt lenni - jó és valahogy természetes.)
a felnőttek szénné parázták magukat előtte, ő letudta az egész izgulás dolgot egy rövid "hiányozni fog anya" sìrással indulás előtt, de az ajánlatra, miszerint el is lehet ezt napolni, ha úgy szeretné, határozott nemmel felelt és a földszintre már kacagva érkezett.

késő délután kezdődött a móka, nagybevásároltunk egyet, mert korábban nem volt már idő, ő választhatta a fogkeféjét meg a papucsát is, (már onnan kifele közölte, hogy ő úgy gondolja, inkább szeretne tovább maradni nálunk, mint egy hetet - hm, hát ezt nem értettük, milyen egy hét, de örültünk, hogy jól érzi magát...), felpakoltunk a lakásba, lementünk még egy játszó-körre (félútig jutottunk, mert már a parkban kibohóckodtuk-szaladgáltuk magunkat), aztán este is volt.

nálunk valahogy úgy alakult, hogy apa (mármint a pasi) szorgoskodik ilyenkor a konyhában - nem tudjuk megmagyarázni, de reggelit-vacsit édeskettesben is ő prezentál többnyire, enyém az ebédfőzés (tudom, tudom, becsüljem meg magam, amiért kitálalt tükörtojással várnak a reggeli mosakodásból),
kipakoltuk és elrendeztük-átbogarásztuk, amit elhozott (a fél szobáját), aztán míg a pasi csinálta vacsira a rántottát, mi csajok megejtettük az első nálunkfürdést (ahova persze apa is be-bekukkantott).
később míg apa fürdött, megágyaztunk neki a földön, majd amíg én, ők mesét olvastak.

hát azért brutál, hogy alig lehet haladni egy gyerekkel, mert csivitel és játszik és bohóckodik vég nélkül... el se tudom képzelni, milyen, ha ez van mindennap... (ezt azért mosolyogva ìrom ám, mert egyrészt belenő az ember, és el se tudja képzelni, hogy nem olyan, másrészt mi így is nagyon vártuk ezt, és jó volt..)

ahhoz képest, hogy még sose csináltunk ilyet, megdöbbentően flottul mentek a dolgok!
egyszer ráírtunk anyára, hogy mit ért azalatt, hogy a gyerek ne üljön le fürdéskor - annyi volt, hogy zuhanyzóban ne üljön le, de nekünk ilyen hibrid, magasított tálcás "kádas zuhanyunk" van (pont a gyerekre gondolva), és hogy jaaa, az más,
egyszer meg mondtuk a gyereknek, hogy azért vagyunk néhány kérdésben most ilyen bizonytalanok, mert ugye még sose csináltunk ilyet - mert hát nem titok az...

ja, meg mellesleg tisztáztuk az gyermekkel, hogy mindent, bármit elmesélhet, ami itt van, nem titkolunk semmit anyáék előtt. (mert anya valamit úgy vetett múltkor a szemünkre, hogy "mert a gyerek mesél ám", mintha ezzel lebuktatott, leleplezett volna - pedig nem volt abban se semmi. azóta se értjük.)

villanyoltás után a pasi és a gyerek 5 percen belül aludt - én nem voltam ilyen szerencsés, nekem gyötrelmes éjszaka jutott...
úgy oldottuk meg, hogy mi lányok ketten maradtunk a franciaágyban, ugye (ráadásul én idegen térfélen, hogy mégis "közre vegyük" a pasival a csimótát), de az gyermek bejelentette, hogy ő középen alszik, hogy közel legyen hozzám és bármikor odabújhasson - és tényleg,
na, viszont ìgy én meg nem nagyon tudtam elengedni magam...
úgy alszom, hogy kitolom oldalra a könyököm és a térdem, most viszont valahogy annyira bennem volt, hogy meg ne üssem, hogy nem mertem,
így szinte nem is aludtam,
meg kimozogni pozikból se mertem, azért a gumilepedőnek mégis csak volt hangja, meg a gyerek télleg rendre bújt/ közeledett, szóval zsibbadtam elfele folyvást.

rettenetes volt. (nem a gyerek miatt, hanem hogy én nem tudtam lelazulni, megoldani ezt.)

de: ő jól aludt, sokáig, meg se ébredt, be se pisilt,

kaptunk apájától reggelire ágybakávét (ő macikvt persze), aztán töltött meg sima bundáskenyeret teával, ment a játék és arconpörgés ezerrel,
majd kb mikor érte szoktunk menni, elindultunk, és onnantól csak egy szokásos közös nap volt.
vettünk előre ebédet egy közeli étterem napi menüjéből, majd kimentünk Szentendrére fagyizni, mászkálni, nézelődni, kavicsot a Dunába dobálni,
elharmadoltunk egy lángost is a kisasszony kérésére, ...

csak sajna elrázta a kocsi, olyankor itthon már nem bír visszaaludni sose - hát erre most, vagy egy negyven percnyi szenvedés, tornázás, minket basztatás, néha szó szerinti vergődés után ("nem akarok aludni, játszani akarok, ne pihenjünk, mikor kelünk fel") hirtelen elájult, aztán akkorát aludt, hogy már keltegetni próbáltuk, hogy így mi lesz éjjel.
de amúgy ilyen van, szóval ez szigorúan véve szóra se érdemes.
(mindig igyekszünk segìteni neki, mikor nagyon fáradt de már átesett a holtponton, de hát nem olyan egyértelmű dolog ez...)

egyszer se jött ki a száján, hogy hiányzik anya, vagy hogy haza akar menni, vagy hogy hívjuk fel - mondjuk szerintem azért se, mert nincs éles elvágólagosság, folyamat beszélünk róla, mi hogy' van otthon, anya hogy szokta, mik történtek, írtunk neki, küldtünk neki fotót a fogkeféről, szóval bár anya nincs ott, jelen van, hát miért ne lenne...
és tudja, hogy bármikor lehet hìvni, menni,
és amúgy meg velünk is biztonságos minden...

oké, én tudom, hogy akinek már van gyereke, nem érti, mi ezen a nagy szám, minek részletezem,
de pls, vegyétek figyelembe, hogy én, mint gyerektelen nő hirtelen szülőszerepben gondoskodtam egy négyévesről,
én, aki nem nőttem bele, nincs rutinom, "szabadkezem", egyáltalán semmim, ami miatt ez menne,
szóval nagyon-nagyon más helyzetben àlltam helyt, amibe kb csak belecsöppentem.
a pasinak is hatalmas hátránya van,
nekünk, mint párnak se egy magától jövő, természetes állapota az ovis gyerekkel "szülősködés",

szóval nagy szó és nagy öröm és megkönnyebbülés és hìrérték. ( és nem ér köpködni, hogy mi csak a szép oldalát kapjuk, mert nekünk meg máshogy nehéz ez.)

hát, kíváncsi vagyok, hogy alakulnak a továbbiak, de családság meg szeretet az ugyanúgy van. (és: megcsináltuk, yeee!)

megdöglési

fú, hát fú, az elmúlt két napban kicsináltam magam. volt itt minden a régi, rossz szokásokból: nemevés, nemivás, nemalvás, egész napos boltokat járás, otthon mindent szétdobálás, időből kicsúszás, elúszás, bűntudat, szétesés.

rettenetes volt, és most is az, ez megint a masszív alvásdeprivációs jézusmária.
felér egy kínzással.
(és most két nap meló, yeeeyyy.)

ráadásul az otthoni kupi és végtelen teendő és végletes kimerültség mellett még tíz fokkal melegebbhez is öltöztem,
és se nem főztem, se nem szőrtelenítettem, se nem mostam hajat.
szóval minden szinten tré a helyzet.

jó, nem, nemigaz, mert egyfelől tré és nagyonnemkomfortos,
másfelől ott egy csomó jóság:
hogy a pasival milyenek vagyunk most,
hogy jön aludni a gyerek,
haladtunk a nyári dátumokkal,
okés lett a citológiám és a hpv szűrés,
voltunk olyan orvosnál, aki végre nem csak a vállát vonogatta, hogy ígyjártunk, hanem érdemi lehetőségeket vázolt,
csomó-csomó mindent elintéztem vagy haladtam az intézésével,
végre vettem konyhai aprítót és nempicsagatya rövidnadrágot,
megint mindent pont leáraztak a bevásarlólistámról,

és egyelőre normálisnak tekintem ezt a teljes "visszaesést", hisz újra kell tanulnom a 'pasi szolgálatban' életet, átstrukturálni a feladatokat, ami nem olyan könnyű, mint gondolná az ember.

csak .. csak most nagyon szeretnék aludni, aztán hajat mosni, aztán tenni-venni otthon, újabb alvásokkal tarkítva.
vagy csak aludni.
hát igen.

felavattuk

a júliust is, lubickoltunk és ejtőztünk Gyömrőn a Tófürdőn, a hét közepén, mintha legalábbis szabin lennénk, bizony!

kedves kis hely, bár a víznek sikerült a szutykos oldalát kiszúrni először, kacsasz.r megminden, gondolom, hátistenkém, igazi élővíz, na. (csak nevettünk.)
de hogy az érzés - az bármit megért volna! ahhoz képest teljesen korrekt áron vettünk magunknak mindenből-kiszakadást, hekket kovászos uborkával, meg aztán palacsintát.
(a történeti hűség kedvéért muszáj ideìrnom, hogy utóbbi a pasi szerint nettó pénzkidobás. a hekktől meg egész este beteg volt szegény. mégis, a közös elfogyasztásuk még így is megérte.)

csudaklassz volt.
kéne már szabira mennem.

agybuggyanás

utolért minket is a meleg a dolgozóba', hazaküldtek köbö mindenkit. (engem nyilván nem ,az én agyamért nem kár.)

azzal vigasztalódtam, hogy látnivalókat, programötleteket keresgéltem - akarjuk vinni az gyermeket hugomékhoz, nézzük, mi van a környéken, meg majd a romcsi nyaraláson mit nem láttunk még... 

múlt héten már rászorítottam a pasit, hogy ténylegesen elővegyük a naptárat, mert már nem érünk rá tovább,

és benyújtottam az igényt a jóval szűkebben mért közösidőnk tudatos alakìtására is.

nagyon jó tud lenni csak úgy lötyögni, spontánkodni,

no de "én nem megyek vissza",

nemnem, olyan nem lesz, hogy random teleb*uk a naptárat egyeztetés nélkül, aztán egy hétig nem is látjuk egymást, pedig csak jobb szervezés kérdése lenne... nem.

(mondjuk ha egy valami kedd és szerda délután is lehetne, és én szerdán dolgozom, tehát kedden tudnánk együtt lenni, akkor ne tegye a valamit keddre, csak mert az az első szembejövő időpont és nem is gondolja végig, és ez az élet rendje, mások is csak akkor találkoznak, ha nincs dolog, első a kötelesség, ... pl.) (olyan rosszak az ilyen elsőakötelesség reflexek, picit nem figyel, máris ez mozgatja, pedig már bőven árnyalta a képet...)

nagyon szeret, de ez (még) nem az erőssége (egyszerűen nem gondolkodik rendszerben, eszébe se jut, hogy úgy is lehetne) - szupercsodálatos érzés volt végre megfogalmazni neki, aztán látni, ahogy átmegy az üzenet!

ugyanígy, a pénzügyi helyzetünk kapcsán is megtaláltam már A szót: ésszerűsítés.

(heuréka, heuréka! nem lemondás, nem megvonás, nem spórolás, nem ..., ...,

csak ésszerűsítés!)

most úgy érzem, kell egy lista is, vezérfonalnak, a nyári vàgyakról, lehetséges progikról, tervekről, hangulatokról,

különben csak átszalad rajtunk, el mellettünk, kihasználatlanul. és azt nem szeretnénk,

és szerintem ez lesz hozzá a kulcs.

hát, kíváncsi vagyok a gyakorlati megvalósításra! mert elméletben jól hangzik, csak sokx olyan fáradtságszintig megyünk el, ahol már nincs gondolkodás vagy ennyi önuralom, meg amúgy is eléggé kötöttek a lehetőségek..

szerintem jó lesz.

folytköv

volt rengeteget dolgozás, meg múzeumokéjszakája, amit végül félbevágott egy vihar, és utána már nem volt jó, meg hatalmas forgatáshoz pakolás-fennforgás, meg gyerekezések, meg vitatkozások, meg romcsizások, meg mászkálás, meg nagyobb takkerolás, meg pihenés, meg családozások mindenhol, meg menstruálok is.

szóval úgy köbö minden.
ha most nem dolgoznék, belemennék jobban, de ìgy nem tudom, jut-e rá. főleg arra kell, hogy a pasi visszament szolgálatba, azaz újra nem lesz itthon úgyésannyit, és lehet, hogy az nekem nehéz lesz, és nagyon kell figyelnünk, hogy eleget legyünk együtt továbbra is, mert ez sokkaljobb.