munkahelyem továbbra is

amikor az engem, illetve a munkavégzésemet (úgymint emberek hiteles tájékoztatása-kiszolgálása-elirányítása) közvetlenül érintő kérdésekről így értesülök:

random xy: "te, figy, és akkor hogy is van ez ... (a változás, ami holnaptól /mától/ tegnaptól/ napokkal ezelőttől életbe lépett)?"

én: "he?" (változtattak valamin? min? mikor? és ez akkor pontosan mit is jelent, hogy lesz, hogyan hat a ... bármire, ..., ...?
egyáltalán: mijapicsa?!)



#arcom

emlìtésre méltó

hétfő-kedd: munka. halál.

álmos voltam, a munkások iszonyat zajterhelést csináltak. (fú, de elmesélném töviről-hegyire!!! ahh, annyi sztori, annyi wtf-ilyennincs, annyi értetlenkedő röhögés, hogy ezt tényleg megcsinálták, pedig...) a  végére mintha a koponyámban sìpolt volna az a ... [csúnyaságok]. fájt.

kedd este pasi meglepett egy spontán mozimeghívással, fú... az a film, az mi volt?!?! (együttnevetős hitetlenkedős értelemben.) Kaliforniai rémálom - én ajánlom, de teljesen elborult agymenés, amolyan miapicsa, szóval óvatosan.

aztán veszekedés-sírás-nagybeszélgetés... a szerda elveszett.

ma meg ő talált két darazsat hajnalban a konyhában. (én a wcben úszkáló tetemekkel szembesültem csupán.)

gyanús.

rögtön reggel beállított a tvszerelő - mi úgy szoktunk járni, hogy nem a mondott idősávnál később, hanem jóval korábban jönnek, az is vicces tud lenni...

(meg úgy, hogy bármit szerelnek be, elsőre nem lesz jó, futni kell hozzá reklamálós-javíttatós kört is:

ablakok,

zuhanytálca,

egyedi vízmérők,

tv-internet,

a parkettáról nem is beszélve - arra rà fogunk pakolni egy lamináltat, konkrétan, annyira.)

az ágyból ugrasztott ki pőrén, meg kellett kérnem, hogy várjon. csomót itt volt, sokat csóválta a fejét (és anyázott, persze kulturáltan), de elvileg megoldotta.

meg hogy vegyünk egy routert. meg lakásátrendezésnél majd ne a fehér, hanem a sárga kábelt piszkáljuk (koax, tudomén, csak annyira mégse - de okosakat-hasznosakat kérdeztem legalább...)

sajna nem tudok leugrani ma anyámékhoz unokapöcsit dögönyözni, 

cserébe ugorhatok neki (megint-mégmindig) a lakásrendezésnek.

se az elrendezés nem maradhat így, se a rendezettség, se a tisztasági fok.

ittenem, mikor lesz már olyan, hogy csak állagmegóvó munka van vele? annyival jobb kitakarítani, mint ezta robbantott verziót abajgatni előtte.. (vágyakozó sóhaj.)

#netudjátokmeg

#fejetetején

akkora-mekkora dilemma

mintegy mellesleg fülembe jutott, hmhm... pasigyereke anyja nehezményezte, hogy nem lettem bemutatva.

pasi valószínűleg még a létezésemről se szólt semmit, ellenben az gyermek akkor igen. (vagy csak anya füle hallatára kérdezte, megyek-e én is, pasi ezzel magyarázta, hát nem tudom...)

mondtam is egyből, hogy benne vagyok, persze.

szerintem a létező legtermészetesebb lenne, ha egyszer majd együtt vinnénk haza, és akkor az ajtóban "átadáskor" megejtődne a pofavizit is, csak úgy, erőlködés nélkül,

nem gondolom, hogy különösebb beszélnivalónk lenne, tényleg,
most (még) inkább csak gesztus,
no meg olyan jó volna, ha a gyerek látná, hogy a két világ közt nem feszül kibékíthetetlen ellentét (amúgy sajna de, legyünk optimisták: még), lehet, szabad mindenhol jól érezni magát (egyelőre hálisten teszi), és... szóval hogy valahogy összeegyeztethetőek ezek az összeegyeztethetetlen dolgok, értitek.

csakhogy, mint kiderült, a pasi ezt semmiképpen nem akarja. (mármint megmutatni engem.)


érintőlegesen beszéltünk csak róla este, azóta se, egyelőre forgatom magamban,
nem is tudom hirtelen, mit gondoljak, úgy rávágta, hogy mégmitnem...

erőltetni nyilván nem fogok semmit, nem is sürgős ez, ám véleményt mondani, kérni nekem is lehet...
szemléletformálnom kell még, azt hiszem.


(fura, hogy én ezt a találkozást magától értetődőnek gondolom?
ami csak idő kérdése kéne legyen?)

és hogy jót is

előző bejegyzésünkből következik, hogy átrendeztük a lakást.
vagyis én.
na, hát és nem lett jó.
annyira nem, hogy meg kellett várni a pasit a folytatáshoz, aki - mondjuk úgy- nem volt boldog az egész napos fizikai munkából hazatérvén.
(mondjuk ahhoz képest azért olyan dühös se...)

szóval először én toligáltam a (bazinehéz) szekrényeket, utána ketten - ééés... még most se jó.
de: már közelít! már nemhogy belevágtunk
(deus ex machina, mert ezt én se láttam magamtól jönni),
már majdnem megvan!
(mondja az optimista én.)

(és a takarítást is ellógtam, hisz szétbombáztam a rendezett részeket is, háhááá.)


(és lehet, azért se tudok aludni, mert felcseréltük a térfeleket az ágyon... ezen is még dolgozni kell...)


ó, és annyira beindult a főzőcske, hogy a szombati töltött tökre egy vasárnap reggeli pásztortarhonyával kontráztam,
mire anyós is megpakolt minket egy rakás kajával. (ezeréve nem szokott már, nem tudom, mi volt most.)


meg megjött a levél, hogy csináltathatok ide lakcímkártyát.


(meg a képeslap, amit magunknak küldtünk a nyaralásból - és valahol ez is az otthonteremtős projekt része.)


meg az is volt, hogy a pasigyereke gyermekkel cukiskodtunk már csomót, szabályosan hiányozni tud, furi dolgok ezek. tegnap például tropicariumoztunk, és aww, utána meg akkora bújócskázás ment, hogy azta!
(erről nagyon sok mesélnivalóm van, csak legyek jobban...)
(már hogy a csibéről, nem a bújócskáról, na.)


sok-sok mesélnivalóm van, csak kedvem-erőm nincs most.

majd lesz...

nyafogás

valami nagyonnemjó tényleg. mármint fizikálisan.

vagy ennyire-ennyire kicsinál a front, vagy beteg lettem, csak még nem esett le, de hát jajj. van itt kérem minden.

(bár az izomfájdalmak lehetnek a felelőtlen bútortoligálástól, belátom. de a fejfájás? torokkaparás? hányinger? nemalvás? hasfájás? étvágyhiány? hőhullámjellegű-vérnyomásos-remegősgyengeséges dolgok?
zavaros ez így...)


mintha valami lenne.



(remélem, nem rák, vagy hasonló... tudjátok, zsigerileg rettegek, hogy utolér valami olyan - mint ahogy a vakbélgyulladástól is kiskorom óta rettegtem, és utol is ért, és azóta pláne kényszeresen szorongok tőle, hogy ez is valóra válik, és ez nem jó érzés amúgy.
esküszöm, nem direkt, de ha ilyen határozottan nem képzelt, ismeretlen eredetű egészségügyi gebaszom van, mindig rámtörnek ezek a parák.
és sose mondom senkinek.
mintha a kimondásával még közelebb kerülne a megvalósuláshoz, vagy nem is tudom, babonásan félek.
eleve csak a diplomáig volt "életforgatókönyvem", ez is akaratlanul eszembe szokott jutni, hogy mi van, ha azért csak addig, mert nem juthat több. nem is időben több, inkább életfeladatokban mérve... erről se beszélek.
de most kimondtam őket. vagyis hát leírtam. erőnek erejével... nehéz volt ám. büszke vagyok.

csak ne legyen baj, szeretnék még gyereket, unokát... élni, sokat, rendesen. na.

rémes szorongások ezek )

(hesteg_vállalhatatlan_gyarlóságok.)




hesteg_rémesközérzet, nyaff.

annát idézném

meghalok, olyan álmos vagyok.


(nyomatékot ad neki a tény, hogy még a várvavárt új posztokat se vagyok képes értően elolvasni most...
sajnáljatok.)

lustulok csak

azt hittem, tízre odateszem a kaját és minimum a takkerolás felénél járok... aha.
egyelőre épp a második kvmat iszom az ágy romjain ücsörögve...

mondjuk már megjártam a boltot, kitaláltam, mit főzzek (a bolt közepén - mindig legyen B tervetek! nekem az nem volt, a boltnak meg rendes kìnálata nem.) és olvad kifele a darálthús.
az is valami!
meg végülis a hajam is feltűztem már...

a lakás hetekkel ezelőtt volt tiszta utoljára, no nem, mert szutyok igénytelenek vagyunk, hanem sose voltunk itthon.
jó lesz!

illetve a pasi át akarja rendezni a szobát a szárìtó miatt - ami most középen van, és mindig lóg rajta valami, tehát elrakhatatlan.

gondolkodom, hogy lehetne, mert én szeretem így... (nem a szárítót, a mindenmást.)

meg hogy mit lehet kezdeni egy három és fél évessel esőben?
kemény dió az is, asszem majd kiírom külön. kell egy lista, most, hogy oda a konstans napsütés.

ez mondjuk estig ráér.

node:
úúúgy nincs kedvem mozdulni innen!!!
estig tudnék heverészni-aludni ma is. (az idö? fáradtság? kettő együtt?)

annyira végeláthatlan feladat itt otthont teremteni amúgy...
ha felszámolok egy kupacot, másnapra képződik két új, a szekrényekben ömlesztve minden... (a ruháim azért nem, csak az egyebek.) dobozok kellenének, amikkel kihasználhatóvá válnak a szellős polcok... de még mindig nem jutottam el a jólátgondoltság szintjére,
random meg nem veszek, se pénztárca-, se környezetbarátnak nem tűnik.

nagyon vágyom már a letisztultságra, rendre,
ezt a káoszt takarítani is utálom,

és pár nap alatt beláttam, hogy ennek része a szárító elpaterolása, azaz az ágy átpozicionálása, el az ablaktól, el a gyönyörű sárga függönyöktől... mehh.

esküszöm, mindjárt előkapok egy mérőszalagot!

vajon lesz ebből valaha valami?


nem barátja az állandó rendezkedési késztetés a hatékony takarításnak-főzésnek, azabaj,
pedig kajával szeretném várni a pasit, a munkából, ami kitudja, meddig tart...

stressz!

(tudom, hogy nem, de éjjel is folyton gyomorgörcsre ébredtem meg, és most se tudok kiengedni egy percre se, úgy érzem, agyonnyom a kilátástalanság, bizonytalanság, vágy, hogy otthonnal várjam haza, magamnak is otthonom legyen végre (ez a sz.rkupac), miközben majdelalszom, nemakarok semmit, csak feküdni. mehh.)



na jó, persze lássuk.

ásítozós

tegye fel a kezét, aki ma nem álmos (nagyon)!


(ez már a front lenne?)

poszttraumás éjjel

no, hát ugye nem találtunk egy fia darazsat se (hálisten), csak a kellemetlen utànérzés maradt, hogy bármikor előbújhatnak/visszajöhetnek.
(azért lekopogom.)

na, de ki nem tudott elaludni hajnalig mégse?
(vagyis hát pont ezért...)
és ki riadt fel (megint) fél4kor - egy bepofátlankodó poloska zúgására, halálraváltan, remegve?


marhajó volt keresgélni, miközben ki se láttam a fejemből... (meg hogy valahogy az ébredés mezsgyéjén nem számìtott annyira, mit tud az agyam, a rettegés nem múlt mégse.)

lett is utána végére visszaájulós, percek alatt összekapkodós, buszhozfutós assetudommivan reggel.

wtfh?!

múlt csütörtök este óta fájdogált a hasam, aztán brutál fáradékony lettem, rossz közérzet, rossz minden.... meg is ijedtem, hogy összeszedtem valamit a fürdőben, erősen drukkoltam, hogy csak a pms legyen...

tegnap délután hazabkvztam a pasi családjától, ő meg továbbutazott vidékre ottalvós haverozni.

plázáztam estig, jól meg is bántam, majd feküdtem, mint aki ólomból van, volt már minden bajom, kitaláltam, hogy majd reggel korábban kelek, hajat is akkor mosok meg szennyest is, meg intézem a csetrest meg a szemetet is,  szendvicseket gyártok, jólesz.

persze fél1kor még karikás szemekkel bámultam az órát, szóval felesleges volt eltolni a teendőket, sőt, nettó önszop.tás.

némi elmebajos rémálmodás után negyed3kor felriadtam, hogy mindjárt kelni kell.
3:33-kor full pánikban kipattantam az ágyból, hogy úristen, nem szólt az ébresztő, hajszál híján visszaaludtam és elkéstem, mileszígy, hogy bízzak így a telefonomban, ki fognak rúgni, miből veszek újat, ittenemittenem!
majd realizáltam, hogy iszonyúan vagyok.
hogy fáj a hasam.
hogy úgy fáj és nagyon.
és hogy még nem is kéne kelni, csak egy óra múlva, zavar van az erőben.

kikóvályogtam hát rendezni ezt a megjött-dolgot.
ekkor mellesleg a konyhában találtam egy darazsat...

gyors' becsuktam az ajtót és sarkig tártam az ablakot, de mivel majd' elpusztultam, gondoltam, kitalál ő egyedül is, visszakúsztam hát az ágyba. (nagy cucc, múltkor is kiszállt a hálószobából némi noszogatásra...)

aludni persze már nem sikerült, nyomorult delíriumos-verejtékezős-görcsölős fetrengést toltam, amit a kapucsengő hangja tört meg (amibe nem szólt bele senki, ám hallatszott a szomszédból, hogy oda is megnyomták, [csúnyaszavak]).
rá öt percre szólt az ébresztőm is - lehet, arra is hasonló frászban keltem volna, de ez így azért varatlanabb volt, majd' leestem ám az ágyról. (jajjazidegeim.)

mentem nézni a konyhába, kiment-e a darázs vagy terelgetni kell,
és,
halljátok!
nemhogy nem ment ki, de csomó darázs lett bent!

hatot kapásból számoltam, és a nagyobb fajtából valók, mind zümmögtek meg repkedtek ezerrel abban a kicsike konyhában...

engem meg gyerekkoromban százszor megcsíptek, tartok tőlük... gondolhatjátok.

földbegyökerezett lábbal álltam döbbenten, remegett kezem-lábam.
tiszta sokk.

kimenni is alig tudtam, mert az egyik az ajtónál kavargott.

hát én úgy készlettem!
halálra váltan kapkodtam össze a cuccaim, rettegve mostam a hajam, félig szárítottan hagytam el a lakást...

annak tudatában, hogy az ajtótoknál nincs takaróléc, így körben végig alkalmas a rés, hogy beljebb menjenek.
és ezek nem úgy tűntek, mintha a kajára/vízre jöttek volna, fent a csillár illesztéseinél mászkáltak-repkedtek, meg a szekrény, képkeret, dobozok, hűtő mögött, a mindenféle réseknél, tisztára mintha beköltözni készültek volna...


a pasit még én győztem meg cukin, hogy engedjen meg magának egy második éjszakát is, megérdemli,

szóval ma este is egyedül leszek.

és nem tudom, mi vár rám.
(biztonságosotthon-érzet tuti nem.)



egész nap váltakozva pánikolok és röhögök a helyzeten,
és szégyenszemre fűzöm az egyik kolegám, hogy kísérjen haza, és segítsen, ha kell.
(mert mi van, ha még ott lesznek?
sőt, mégtöbben? hisz az ablak nyitva...
és ha már beljebb mentek?
bárhol lehetnek! bármikor beléjük akadhatok! akàraz ágyban is!
...
...
csupa felzaklató gondolat.)

(végső esetben hazahaza utazom aludni, csak az megint olyan 4 órát jelentene max, én meg már így is intravénásan szeretném a kávét, szóval...)


ez így nem esett jól.
#murphy
#miaf.sz


(hesteg mégcsúnyábbak.)
(full etikátlannak érzem odavinni a könyvtárosfiút megmentőnek, naná, de senki egyéb mozgósítható ismerősöm nincsen,
én meg önálló felnőtt nőségnek gondolom azt is, ha tudok segítséget keríteni, amikor kell.
például most. most határozottan.)

gyorsjelentés

no, megjöttünk.
olyan fél éjfélre gurultunk be a ház elé, szóval minősíthetetlenül kevés alvás után ülök itt újra a melóban
(- és fáradok máris, khm)...

gondoltam én közben írni, aztán mégis kábé csak a térkép miatt volt kezemben a telefon... a megélés adta magát inkább.

ezerfele jártunk, szerelmeztünk, belelazultunk, lett állatkert, fürdő, múzeum, étterem, kisbolt, focimeccs, kiskocsma, tavak, őzikék, szívesvendéglátás, ...

no és nyár, annyira igazi, napfényes, forró, élménygazdag nyár...

random pipálgattuk tovább a listámat, és a végére még a babát is beugrottunk megdajkálni, hogy a pasi is lássa, pedig xtra cifra kerülőt jelentett.


ugyanitt: mindenről lemaradtam, nem is győzöm, apránként majd.



#ezjóvolt

bejelentkezés hugoméktól

aha, ideköltöztem :)

na jó, hát 3 éjszakáról beszélünk, ez inkább  vendégeskedés(nek tűnik már most, előtte félelmetesen hosszú nemakarom távnak).

a pasibarátais velenceitó csudajó volt.
ez is eddig full oké.
rettegek, hogy jajjmilesz, meg nemtalálomfelmagam, meg még ilyesmik, aztán menetközben, ahogy csinàlom mindig, ami jön, kialakul.
(lekopogom, de hálisten.)

tegnap kénytelen voltam megfogni a babát.
amit eddig sután-megilletődve nézegettem illedelmes távolból.
miután már pár órája itt voltam és már nem lehetett tényleg tovább húzni, stb.
huhh.
(én meg a kisgyerekek... én meg a babàk... hááát.... nem jellemző. tudjátok.)

ma meg már 2x is az én kezemben aludt el, és kettesben is eltöltöttünk vagy 40 percet a házban, és tök jól elvoltunk (nem, nem aludta át, nem azért, haha),

szóval megint olyan összecimbizés esete forog fenn, amit csak később fogok felérni ésszel, túl hamar túl intenzív, és azta.

egyáltalán, egy picibaba az azta.
nagyon egy kis furaság...


(amúgy meg mostam, vasaltam, pakoltam, kitakarítottam a fürdőt, dicsértem a hugomat, ..., ..., ami épp adódik. full-time elfoglaltság, teljesen szokatlan így még a leghétköznapibb dolog is,
szóval elvagyunk.)

szabifck

mindjárt kezdődik, két hét múlva péntekig nemjövök van.
csak épp be lett osztva minden egyes perce,
félek picit, hogy megint fáradtabban kerülök vissza...
(se alvás, se otthontartózkodás nincs benne, lol.)

de: azért hátha jó lesz! nem? de!

különben a kedd valami borzalom volt, minek hatására egy kolegával elmentünk fröccsözni, sajnos oda, ahol voltak félismerősök, sajnos nem esett le, csak utólag, mi várható tőlem és miért.
(bebaszcsi, miközben az apaságról-gyerekezésről meg cukin sznob húszévesekről diskuráltunk egy idegennel, wtf.)
(természetesen a pasi tudtával, ill a pasiról való tudomással - semmi csalfaság vagy flörtimörti,
csak kőkemény lelkizős hülyeségek...)
(annyira abszurd, hát ki beszél ilyenekről egy kocsmában?)
(mi.)

komoly teljesítménynek tartom, hogy csak otthon rókáztam. (ott viszont a lelkemet is.)

mikor reggel hatkor fölhívott a pasi, megvagyok-e még, halálra rémültem, hogy elkéstem a melóból.
csak azért nem ugrottam ki az ágyból, mert nem tudtam.
(amúgy nem volt munkanap.)

végtelenül nyomorultul éreztem magam, ami aztán kitartott másnapig.
(azt hittem elpusztulok, konkrétan!)

hamar rájöttem, mekkora ötlet volt ez (semekkora),
csak épp azt nem tudtam, hogy jutok el a buszig. (aztán a busszal hazahaza. aztán onnan kocsikázva a kórházig.)

(egyáltalán, képes vagyok-e lemenni a lépcsőn a ház elé?! ne tudjátok meg...)

dupla hányószacskóval készültem, meg pogácsával. babysteps, long story short: megcsináltam.
(nem tudom, hogy, de meg.)


és képzeljétek, nem mertem fölvenni a babát! (meg kell emberelnem magam.)


kb végig ébren volt, vágta a fejeket, cicizett, apalove is volt, ....


anyám ment most mégis hozzájuk, a jövőhét eleje lesz az enyém, hát rendesen félek.
kitudja.


éjfélre hazaverekedtem magam, már fájdalmasan hiányzott a pasi, annyira jó volt vele kelni, szerelmezve...

a csütörtököt átrohangáltuk, köztes összefutásokkal, meg persze a legnagyobb kánikulában találtam ki, hogy tepsis bolognait ÉS palacsintát kell csinálnom,
de összességében jól esett.

és, ha minden összejön, pár napot még nyaralunk is nemsoká kettesben, reméljük, most nemsírós-nemszakítós verzióban, úgyhogy yeee.

lesz itt minden.