2017. február 28., kedd

helyzetjeli

sokkal jobb, nyilván, pedig az alvás azmiaz továbbra is.

tegnap volt két éve, hogy fészbukismik lettünk cukival. már két éve, jóég...

újcsaj értesített róla, hogy holnap visszatér, meglátjuk. (tudjátok, idén még nem láttam.)

hugaim újra megpróbálnak talit egyeztetni, ezúttal azért le is írtam: mi lenne, ha most át is gondolnák, egyeztetnék a párjukkal is, aztán nem szerveznének rá?
(azt nem, hogy ha meg mégis rászerveznek, akkor legalább szóljanak, ahelyett, hogy csak nem jelennek meg, de lehet, ezt is kéne.)

szomorú vagyok a pasi miatt, hogy így hiányzik.

tavaszfíling, az jó.

szépnapot!

emberek

épp ezt a bejegyzést írtam a múlthétről, mielőtt beütött a krach.

szerdán exkoleganővel küldtük meg az estét a törzsben, majd belefutottam a régi arcokba is, örömködtünk egymásnak egy sort.
(a törzs kicsit ilyen elveszett lelkek gyűjtője, van az a megnyugtató érzés, hogy előbb-utóbb mindenki visszanéz úgyis, bárhol járt.)
exkoleganővel szerintem agyból barátkozom, mert számomra is megmagyarázhatatlan módon kicsit az elején mindig idegesít. nehezemre esik ráhangolódni. pedig semmi olyan nincs benne, fene se érti. hiába gondolkozom rajta...
ettől mindig van egy bűntudatos mellékíze a találkáinknak, mintha hazudnék neki, mert bárhogy próbálom, nem érzem zsigerből kölcsönösnek a dolgainkat.
pedig igyekszem mindent megtenni. fura.

csütörtökön egy munkatárssal ültünk be, aki valami érthetetlen ragaszkodással viszonyul hozzám, így egye fene. legalább kiegyenlíthettem a benthagyott számlám és nem kellett hazamennem az üres lakásba, mikor nem esett volna jól.
hát, engem inkább idegesít, mint szórakoztat vagy feltölt, hímnemű létére semmi férfiasság nem szorult bele (nem is úgy közelít, remélem), viszont masszívan tolja rám az önbizalomhiányos megjegyzéseit, rohadt fárasztó, hogy kb mindenre az a reakciója, hogy biztos mert ő fáraszt/untat, neki szól a rosszkedvem. (arra is, mikor csak jólesően, szótlanul élvezek egy refrént.)
legalább erősködött, hogy meghív, az összes pénzét ott is hagyta - nem én kértem... (sőt, rá kellett fizetnem, mert nyilván nem nézte az árakat, de szeretempultos levett belőle, így alig, így jó volt.)
másnap végig üzikkel bombázott, véletlen se tűnt fel, hogy alig akaródzik válaszolgatni. (ezt máskor is szokta.) nem értem, mit vár. figyelnem kell mostmár, mert kiderült, hogy hajlamos megmentő szerepben tetszelegni, és gyanús, hogy engem is kiszúrt hozzá, pedig engem aztán nem kell. dumcsizni kicsit az egy, de hatalmi egyenlőtlenségbe és furi viszonyokba kerülni az másik.

pénteken cuki pörgött ott nekem, hajlamos eltűnni meg rajtam csattintani a rosszkedvét, fáradtságát, hogy néha már rá kell szólni, de most végre megint oké volt a légkör, még az ágyamon is heverésztünk együtt, ritka idilli nevetgélős trip.

este átsétáltam pillához, az mindig végtelen kuckózós csacsogás. előadtam neki egy menstruálós meghalós performanszt, vanilyen. úgy örülök, hogy ő van.

szombaton meg réglátott barátnővel találkoztunk - akivel mindig megbeszéljük, hogy gyakrabban, és mindig max félévente. hátha mostmár nemcsak.
vele beszélgetni olyan alapvetés, soha egy félmondatot se kell magyarázni, egyszerűen az az érzés, hogy mindent úgy ért, ahogy szánom. és azt mondja, viszont.
ez az összhang, egyhullámhossz-élmény megfizethetetlen. imádom.

vasárnap még hugaimmal bandáztam volna, no de ahogy vártam, hiába miattuk lett akkor, előző nap el is kezdték lemondogatni. mondanám, hogy őket ismerve nem bosszant, de de, ugyanúgy, mindig. családom és egyéb állatfajták, hogy sohase lehet számítani rájuk, vagy hogy értitek. mondjuk annyival könnyebb, hogy inkább beterveztem előre a napot nélkülük, igazam volt, így kell. az lesz fura, ha nem.

hát így, lettek emberek élőben és nagyon jó volt.

2017. február 27., hétfő

öröm és bódottá

és akkor most már asszem tény, hogy bejelentkezett a kis betegségem is.

mindenkinek köszönöm, aki megkapta (az ezen való pánikolást, ami szerintem a része amúgy), hogy nem küldött el a francba, pedig.

#életke
#szégyellemsajnálom
#honnanvolttürelmükvajon


rohadtul lefárasztottam magam(at is), stílusos hosszúhét indítás, dejó. egy megfelelő szakember intézése lett a prioritás, asszem. ilyenkor mindig félni kezdek, hogy. mittudomén. mókás így. (nem.) most megint kicsit csalódtam, plusz bizonytalanságra nem volt már szükségem szerintem.
(univerzum, ne csináld, nem vicces.)

#brühühü

találtam még

nem csak az, hogy mély meggyőződésem: a szeretet az ilyen.
hanem mellé még: a férfi az ilyen.

hogy vagy ez, vagy a kishugom pasija féle, aki ugyan a tenyerén hordozza, cserébe viszont meghunyászkodik, papucs, akibe egy csepp férfiasság se szorult.
aki hagyja, hogy a nő irányítson, az nemférfi. a nemférfi az meg csak szenvedést okoz. igazán nagy szenvedést a nemférfi okoz, nem az önző seggfejek, azok kismiskák ahhoz képest, az van.

ugyan mondjátok, hogy létezik egyenrangú kapcsolat, olyan, ahol viszontszeretnek, tisztelnek, becsülnek, miközben nem engedik ledominálni magukat és férfinak látjátok őket,
de én olyat még nem láttam, szóval nekem kb mint az unikornisok: mesebeli lények.

hímnemű ismerőseim szánibbnál szànibbak. vagy olyasmik, mint a pasi. másféle kategóriát én hiszek, ha látok.

igen, ezt már írtam tavaly, de most is muszáj.
itt vitatkozom a sóvárgásommal, próbálom meggyőzni magam, hogy ez nem kell nekem, mert.
és továbbra is masszívan, egyre jobban vesztésre állok.
igen kicsire vagyok attól, hogy a jól begyakorolt 30 éves rutinommal átkapcsoljak továbblépő üzemmódba (tekintsünk el a megbocsáthatatlantól) és minden észérvem és ellenérzésem egy dobozban találja magát valahova jó mélyre elzárva, ahol többé már nekem se hozzáférhető. (átmenetileg, a következő nagy csalódásig, amit okozna.)

mi sem könnyebb, mint kimagyarázni a viselkedését, ráhúzni a sógorom sztoriját és azt mondani: de hát kiterdekel, a végén úgyis hepiend lesz, akkor meg megérte.

nem kommentálnám. küzdök.
nem ezért dolgoztam ebben a hónapban.

wait, what? (érdektelen önelemzés ezer sorban)

oké, hát az is fáj, hogy tegnap megzakkantam.
nem pontosan értem a miértjét. az történik, hogy az agyam elkezdte meghamisítani a valóságot.

ilyen élményeim eddig is voltak (tán ezt hívják tagadásnak), hogy nem hajlandó elfogadni a valóságot, tolja rám a teljesen irracionális reményeket, racionalizáló abszurdumokat, fantáziaképeket. van bennem egy masszív ellenállás a 'nemszeret, nincsértelme, továbbkellépni, hashtag' tényeivel szemben.

no de ez, most, fú.

megtalálta megint a sógorom sztoriját.

mindannyian ismerjük azt a jó szokást, hogy a kétségbeesett ember a kivételt veszi alapul és reméli a csodát (Nem kellesz eléggé, a film - aki látta, tudja, azért vicces, mert tényleg szoktuk így). hogy a szeretőért elhagyta az asszonyt és boldogok és ennek már húsz éve, hogy akármi... mert az xy ismer valakit, aki mesélte, hogy hallotta...

no. nekem meg van egy sztorim, ami nem ilyen tizedkézből származó városi legenda, hanem az érintett fél mesélte, hogy vele hogy volt.

a saját sztorija, a saját szájából, a saját fülembe.

a sztori szerint ugyanúgy vitte a válság a házat, a nő a gyereket, ugyanúgy kihátrált rendre a bekomolyodás pillanatában, mondta neki, hogy nem szereti, hogy ő többet senkit, hogy ő mégegyszer ezt nem. bántotta, elmarta, nem hitt a női nagylitániáknak, nem akarta, nem érezte.
majd egyszercsak meg rájött, hogy úristen, hát mégis, hát ő sose hitte, hogy valaha még szerethet így.

hogy csak türelmesen ki kell várni, csakis idő és kitartás kérdése.


közben az a kapcsolat egy rakás kaki.

no de ott van, hogy én ismerem ugye a hugom, a sógorom előtti verziót is, az összes viselt dolgát, és sajna semmi se győz meg róla (szerintem már soha), hogy nem egy hülye picsa.
mert az.
és a sógoromat pölö sokkal jobban szeretem, mint a hugomat. (ez nagyon szomorú.)

így amikor látom, hallom, ahogy drámáznak, pontosabban ahogy a hugom drámázik, agyfasz dolgokat csinál, kötekszik, menekül, hárít, kompenzál, sunnyog, szemétkedik,
és látom, hallom, hogy mindig ő csinálja,
nem az jut eszembe, hogy a sógorom okot adott rá, csak azt nem előttünk,
hanem, hogy hát igen, a hugom egy hülye picsa.

sokkal inkább hajlok a sógoromat felmenteni, és így a szavára is adok, másban is.

pedig nem látunk bele. nem tudjuk, mi zajlik a négy fal között.

tény, hogy a sógorom megkérte, puccos eljegyzést is csaptak, el is akarná venni, vele tervez, gyöngéd érzelmeket sugároz a viselkedése, nézése, meg ahogy beszél róla meg arról, hogy babát is szeretne majd tőle...

tény, hogy a hugom szerint nehogy azt higyjük, hogy otthon is ilyen.

tény az is, hogy ha belekérdezünk, és konkrét példákat hoz, egyik sem állja meg a helyét, mind csak azt erősíti, hogy a hugom a hülye.

tény, hogy előfordulhat: drága hugicám egyszerűen csak nem tudja még magának se megfogalmazni, mi a baj. és akkor mind tévedtünk, nem is ő a hülye...
no de, mint láttuk, erre nem sokat adunk. közmegegyezés szerint ha a hugom nem lenne hülye picsa alapból, az a kapcsolat teljesen jó lenne.



tehát van egy sztorim, amibe az agyam makacsul belekapaszkodhat.

és akkor még a hajlamom, hogy a szeretetet valami kiküzdendő dolognak tartsam.

aztán az is, hogy nekem a valóság meghamisítása szerintem common megküzdési technikám volt, már gyerekkoromtól erős fantáziatevékenységgel és illúziógyártással operáltam a megváltoztathatatlan(nak tűnő) rémséges körülmények ellen.
(ez egy új felfedezés amúgy, hogy hát igen.)

meg hogy, mint tudjuk, tűréskirálynője, rutinom van egyfajta sajátos túllépésben (ez tán hasítás? mehh.), a 'vegyük úgy, mintha meg se történt volna' technika, mint a levegővétel. tekintsünk el a megbocsáthatatlantól, mondja a bennem élő gyermek, mert másképp nem tudjuk elviselni az emberi kapcsolatokat, amik ilyenek.
nyilván a szülőknek kiszolgáltatva ez érthető volt, de már felnőttem, már nem kéne. (annyi év terápia és nem elég?!)

no és a szomorú tény, hogy velem még így is messze ő bánt a legjobban.

tippre még benne van a cuki betegségem (én meg a kontroll az kettő?), front (kb húsz dolgozói állapotjelentés alapján) és az egy havi nemalvós-koplalósdi miatti kritikus kimerültségi szint.

bónusz, hogy életem legtöbb területe a kezdeti bizonytalanság szakaszában, és mindegyik plusz pszichés energiabegektetést igényel - és dönthetek úgy, hogy most nem teszem bele, de akkor meg nincs nagyon mire támaszkodnom.




tessék. a "ha nem megy izomból, legalább értsük meg" nevében.
hát, fogalmam sincs, mi segítene most, érzem, ahogy csúszik ki a kezemből a minden.
hátha. de ez rémes.

hétfő hajnali megállapítáa

tegnap megzakkantam.
aludni se tudtam, az meg most nagyon fáj.

2017. február 25., szombat

minden jó és mégsem

néha egyszerűen üvölteni tudnék az elveszettségtől.

pedig.

hogy mindent nekem kell és (ha) nem vagyok képes...(?) hogy meg kell haladni az eddigieket és az fáj, növekedni, formálódni fáj, szabadnak lenni is, hiába. hogy minden esetleges és a bizonytalanságban nincs kiszámítható kapaszkodó. hogy tele vagyok félelmekkel, cikibbnél cikibbek. hogy mondjam-e vagy ne. hogy kinek. hogy minek. hogy ólomnehéz súlyként húznak az érzések, és a zavarodottság, indokolt vagy sem, akkoris.
hogy minden jó, és mégsem...

(és ez nem a férfi, hanem a férfi is. meg még a mindenmás. jó ez a szó: is. értitek?)


hogy rossz most nádja bőrében lenni, mert nem találja magát, hiába tudja, hogy ott van.
a nap szépen süt, csak ne fújna hozzá ez a jeges szél is...

2017. február 23., csütörtök

a macska rúgja meg

ez a nap végtelen percekből álló végtelen szívás.

a tűzoltós vezető indexhírt az arcomba külön köszönöm. mondanám, hogy megkoronázta, de hol vagyunk még attól, jól sejtem?

....
(intermezzo)
....

jól.

2017. február 22., szerda

ez már az

tagadhatatlanul érzem a tavaszt. rózsaszín fátyolfelhők úsztak a világoskék égen, azokat bámultam az utolsó citromos-gyömbéres teámat kortyolva.
túl egy reggelin, kávén, jó zenéken.

átváltottam az átmeneti csizmámra, meg is állapítottam, hogy már megint elfelejtettem, hogyan kell hordani, idegen az érzés, csavarodik benne a nadrágom szára.
új szezon, nyitódilemmák.

a dolmányos varjak (vagy mik, csak tippelek) az eszükkel szórakoztatnak: addig húzkodják a kukászacskót, míg elérhetőre emelik a tartalmát. ha kineveted őket, jól visszabámulnak: hé haver, mitnézel.
a kis szégyentelen zsenik.

már a fejem sincs bucira dagadva. reggel még én is kétségbevontam, hogy az éjjel bőgtem szét és nem akkor. (olyan váratlanul tört rám a hiánya és annyira fájdalmasan, hogy azt hittem, ott fulladok meg.)

azon töprengek, mikor ébrednek a medvék, játszom a gondolattal, ki kéne menni a budakeszi vadasparkba megnézni Móricot.

télen jártunk ott, és akkora mákunk volt: éppen etetésre érkeztünk. (megtudtuk, hogy csak párnaponta, és inkább nem járnak sikerrel, mint de. tényleg kivételes volt.)
jópárszor elkiabálták magukat, hogy Móóóric!, mire hajlandó volt egyáltalán kidugni a fejét a barlangból. további ordibálós körök után kegyeskedett előmászni is, kelletlenül lecammogott, 'hagyjatok már' tempóban kétlábra állt meg ült is vezényszavakra, aztán nagy fintorral nem kellett semmisem. végül egy kis lazacot hajlandó volt enni, de a miheztartás végett azt is ímmel-ámmal, amolyan 'komolyan ezért basztattatok?!' fejjel.
egyemmeg.
halálra röhögtük magunkat.

nem ő volt a kedvencem, na de ha már tavasz...

meg ha már tavasz, fehér tulipán is. (az ikonikus, az ultimate virág. ízlések, pofonok.)
éveken át vágyódtam rá, hogy valaki meglepjen egy szállal, mindenkinek elmondtam mindig, hogy ez! - soha senkitől, egyszer sem.
néha vettem magamnak, szomorú történet. talán már nem is kell.
talán új kedvencet avatok.
vagy talán, ha látok valahol, majd elcsábulok megint. ki tudja. most már bármi lehet.


2017. február 21., kedd

véleményeznétek?

az van, hogy a növénykéim élnek, de.
szerintem a földdel lehetett valami, mert az átültetés óta tele vagyunk muslincákkal*. (és nem fogynak el!)

a cserepek jelenleg két helyen tömörülnek a fény miatt: a konyhapulton meg az ágyam melletti komódon. na most gondolhatjátok, milyen jó minden reggelt úgy indítani, hogy kinyitom a szemem és legalább egy musli ott cirkál az arcom előtt... és hessegethetem akármennyit, rendre belecsikland még az orromba, szemembe is... (persze lehet, büdös is vagyok.)

szóval: lehet ezzel valamit csinálni szerintetek? volt már valakinek hasonló?


nem életem problémája, de azért zavaró.

(*: no jó, nyilván mindig csak pár darab van a virágok körül, de azok grr.)




ill. elmesélném, hogy a calatheám milyen aranyos. mikor vettem, nem tudtam azon jó szokásáról, hogy éjjelre összezárja a leveleit. mivel főleg a pasinál aludtam, eleinte csak annyi tűnt fel, hogy látványosan hajlik a fény fele, de hogy a szára nem, csak a levelek 'csuklóból', egy kb egy centis legfelső szárrészen. ez tetszett.

viszont mióta újra itthon élek, rendre a frászt hozza rám. (nevet-nevet.) mert ahogy mozog (és sokat mozog), cicereg, serceg is, keresztezik ugye egymás útját a levelek meg súrolják a falat... például fekszem félálomban a csöndben és sötétben, egyedül az egész lakásban, és hirtelen mintha fújnának egyet egy dezodorból.
hát néha akkorákat szoktam ugrani még most is...

aki izgalomra vágyik, vegyen egyet és tegye az ágya mellé, falhoz, a siker garantált. (méghogy a szobanövények unalmasak...)

technika

lassan, de biztosan. most ez így mindenre.

(ha valakit érdekel, hogy lehet napokra széthúzni a párórás otthoni teendőket, forduljon hozzàm bizalommal.)

2017. február 20., hétfő

nahát

most esett le, hogy amúgy ez az a film, aminek a munkálatairól egy másik ismi sztorizgatott panaszkodott nekem anno, folyamatában. (ő mindig csak rinyál az aktuális, a már letudott és a leendő munkáiról is, de azt nagyon hosszan és mindenkinek, ha figyelünk, ha nem. el se tudnám képzelni enélkül, pedig messze nem ez a legidegesítőbb tulajdonsága.) haha.

most már tényleg must have. franc.

két nyitnikék közt az élet

különben tegnap éreztétek-e? azt, amit én is? azt, hogy tavasz?
mindenhol a nyitnikék megy.


aztán az is van, hogy anyám száját először hagyta el, hogy inkább ne menjek haza. ilyen se volt még. tényleg. (nem mintha akartam volna, amúgy.)
betegek. de hogy így infuenza. de hogy így nagyon.
és a legjobb frontjelző még mindig a mamám. a zavarodottságnak is vannak szintjei, ilyenkor alulmúl minden elképzelést.


meg, hogy mostanában úgy nézek filmeket, hogy ha jó, a végén visszatekergetem, aztán úgyhagyom, aztán megint, szerintem nettó 4szer simán lemegy az egész egymás után.


meg, hogy a férfiak - bár rohadtul nem kellene más, mint a pasi, tehát hogy így senki - erőteljesen dolgoznak a kiábrándításomon. mehh.


arra is rájöttem, milyen szemfényvesztés tud lenni a közösségi. (eddig is tudtam, de most méginkább.)
elég odalibbenni két székkel arrébb, hogy 5perchírnév? röhögni egyet, majd meg is van a szelfi a filmrendezővel. ha feltolnám fészre, máris úgy tűnhetne... pedig hát dehogyis.
a bariknak csináltam amúgy menőzni, amolyan trollmódra, mint ahogy a szerelmezős muffinos képet is. súlyanincs porhintés az egész, de ki lehet nevetni együtt, és az meg milyenjó.
(mondjuk mostmár csak meg kéne nézni azt a filmet...)


és hogy kitettem a kétnagymamàs képet. tegnap tanácstalanul álltam a szoba közepén, mit is kezdjek hol, mikor észrevettem, hogy néznek. néznek és vigyorognak. hát jó, mondom, nem ér megmosolyogni, főleg neked, aki már könnyen vagy ( - sikerrel végigtoltad az egészet és màr meg is haltál, nemérígy, tényleg).
úgy tűnik, most már nem csak a növénykéimnek fogok beszélni.

aztán jutott csak eszembe, hogy egyúttal az összes magamhoznyúlást is premierplánban látják. zavarba-e jöttem.
az egy kicsit weird volt.
nevermind. tmi.

hatékonyság

azmiaz.
annyira vagyok, hogy semennyire.

halogatom azt a nyomi takarítást is, mintha legalábbis valami nehéz akármi lenne. pedig emlékszem, milyen, mikor a dolgok pörögnek a kezem közt, sokkal többet bírok, azért egy kis lakást felnyalni nem cucc.

jó, csináltam mindenfélét, tény. de akkor is... hogy most pölö délig aludtam, mert későhajnalig nem. hiányzik már az a megnyugtató koránelalvósdi. hogy ne toporogjak az ájulás küszöbén órákat. (hullafáradtan ébren, az kicsikét mindig pokoltornáca.)

úgy tűnik, hiányzik hozzá a pasi ölelése, hogy mellettem szuszog.

valamiért még mindig, nagyon, holott már most is csak homályosan emlékszem. mintha sose lett volna, miközben mindenről a korábbi pasis rutinok jutnak eszembe. nem tudok olyat mondani, amiben nincs benne legalább egy hozzáviszonyulás.
valamiért még mindig minden üres nélküle. hiányos, nem kerek, hogy öntsem szavakba... (értitek? ez ilyen?)


így éldegélünk kettecskén most, én meg a pasi szellemlenyomata.


#elmúlik
#mantra
#olyannevetséges

2017. február 18., szombat

csodásszombateste

kékhalál.

csak őszintén

én szeretek már egyedül lenni, tényleg, (vagyok is most sokat, meg szándékaim szerint még egyre jobban belejövök majd),

de olyan végtelenül hiányzik már egy rendes, mélyebb, hosszabb, élőszavú beszélgetés...

nem csak bájcsevely, udvariassági körök, súlytalan flört, poénkodás, panaszkodás, vigasztalás, a történések direkt darálása vagy chat.

hanem... értitek.
az, hogy kivel, se mindegy, nyilván. (sőt.)

nem volt rá alkalom mostanában, nem úgy jöttek ki a dolgok. és asszem, elérkeztünk arra a pontra, hogy már zavar.

kezdem tőle (eléggé) magányosnak érezni magam.
újabb feladat a listámra, vagy mifene. (már, hogy alkalmat teremtsek, ha már észrevettem.)


(de hogyan. ajh, néha olyan béndzsa vagyok ebben...)




update: de mivel a sürgető, kétségbeesett kapcsolódási vágyat mindkét oldalról ismerem, és tudom, hogy a lehető legkellemetlenebb kiindulóhelyzet, igyekszem türelmesen hessegetni a magányt. so-so, nem könnyíti meg, hogy ide vagyok zárva egyedül, nyűgösen. most ez az amúgy szeretett nyugi kisebbfajta kínzás.

a helyzet pedig az

hogy dühös vagyok rá, mert nem szeret, mert ekkora csalódást okozott, meg még egy csomó minden miatt - de a legdühösebb a világ működésére vagyok,

hogy mindezek ellenére is eszelősen vissza akarnám kapni még mindig.
wtf, tényleg.
wtf.

gyarlóságok

zárójelben tenném hozzá a szürreál posztomhoz: harmadnap, amikor végre ténylegesen magamhoz tértem, természetesen fogtam a fejemet. ilyet az ember nyilván nem csinál (én megtettem), de ha már, legalább nem írja meg (én megírtam). vissza nem draftolom, olvastátok úgyis.

szerintem már minden hiba pipa összességében, amit csak a pasis sztori során elkövethettem. (mind.) listát lehetne gyártani belőlem: mit NE csinálj, soha.
(szóltatok, szóltam.)

tegnap még a nemkeresemet is elbuktam, szóval tényleg. annyira nem hiszem el magamat néha. (egy pillanat tört része is elég, egy gyanútlan máshova figyelés.)
annyira bosszant.


az az egy vigasztal, hogy egyszer ezt is meg kell tanulni, ugye. valahogy. kinek jobban megy, kinek így. (jajj.)

egyszer, valahogy, hátha feledzem végre az önuralmam olyan szintre, ami már megbízható. addig meg... nem tudom. ha lesz következő, majd annál jobban megy. a reményt, na azt nagyon mantràzom, hogy tartom.

gyarló az ember. de vannak gyarlóbbak.
(vagy csak őszintébbek, ha humoromnál vagyok.)

szombat reggeli önostorozás vége.
átmeneti hitevesztett pillanatunkat hallották.

azok a csodás szombat hajnalok

azt se tudom, merre van az előre.

(tegnapra ötöt, mára tán ha négyet aludtam, no comment.) csak magamra kapkodtam a tegnapi ruhákat, mert azok voltak elől.
(legalább tetszenek.)

cuki kivágódott a szobájából, és olyanokat csicsergett nekem, hogy már megtisztította az elektromos fogkeféjét, sorrendezte a fehérneműit, rendszerezte a hajgumikat meg ilyen mittudomén wtf dolgok. 
szombat hajnal ötkor.

mondom, mi van veled, cica?!

megivott 3 kvt meg 2 energiaitalt és nem tud elaludni.

életem...

együtt metróztam egy kolegámmal, mögöttem állt a mozgólépcsőn is, de csak mire felértünk az utcaszintre tudott leszólítani. nem hogy nem vettem észre, hanem úgy egyáltalán nem is hallottam, hogy beszélt hozzám. (se, hogy valaki beszél.)

fornettit fogok ma enni és szendvicset. (meg hátha sütit...) mert este valamiért betermeltem a mai kajámat is alvás helyett. (hormonok?)

nemszeretem a szombat, mert senkinek se írhatok vagy délig, mert a hét fáradalmait pihenitek.

megint csillámpor hullott az égből. (de minek.)

lesz új reggeli rutinom, olyan megnyugtató...

kvztam is, de attól még világfájdalom van.

yepp.

2017. február 17., péntek

főkuki

történt pedig, hogy végre rászántam magam, és (takarítás helyett) elugrottam megnézni kedvenc új szobrunkat. (mármint a városét.)


ezt még a krach előtt, együtt terveztük be. szó se róla, nehéz átmenteni a nekemfontosakat. csak az van, hogy még tavaly kitaláltam új projekteket. ezekből egy: menni és szelfizni a mindenfélékkel. pasifüggetlenül.
persze attól még bőgtem.

ha már ott voltam és az idő is ilyen szép trutymàk, nekivágtam egy nagyobb sétának. fel a várba, konkrétan. (azt is bőgve.) nem arra, amerre együtt, hanem csak úgy mentem. annyira dühös voltam, olyan csalódott... közben nagymonologizáltam fejben, mindent, amit még mondanék.

ezt a vár dolgot is ő mutatta. szintén úgy tervezem, marad az ilyesmi. már akkor tudtam: bármi lesz is, ez én vagyok, ezt a csatangolósdit megtartom. valamiért régen sosenem. fene se érti, annyira buborékba tud záródni az ember...

ez is olyasmi, amiből az összhangot éreztem. (csak kevés.) vitt magával, csupa rácsodálkozás, egyszerű, csóri örömök. és nem kellett a kedvéért megszeretni, annyira biztos volt, hogy ezt bármikor, ezt csak úgy is. (lehet, hogy már írtam, sebaj.)
szerelembe estem a várossal, a kirándulósdival, a saját kíváncsiságommal, meg hogy visz a lábam.


nagyon szar volt tegnap, de nagyon az enyém. kellett kimozduljak kicsit.


természetesen szanaszét is fagytam. reggel is esett nálunk a hó, este is, mára is. mintha liszttel szórták volna fel a környéket. nem szép, csak különös.

nem lehet padon ücsörögni, mobilt nyomkodni se - rosszul érint azért.

meg hogy itt a pms - ugyan magyarázza, mitől vagyok ennyire kirívóan szét, honnan a sok könny, de attól még most extràn utálom.


úgy voltam a téllel, meg kell élni, míg tart, de mostmár elkezdtem én is élhetőbbre vágyni.



szóval időjárás, szedd össze magad!
hormonok - á, nem is mondok semmit.

kicsit (eléggé) faszkivan.




plízhelp update

legtöbb helyen visszállt. (milonkáé pl nem.)
rejtély.

2017. február 16., csütörtök

(amúgy használhatatlan) jótanács

jól gondoljátok meg, összejöttök-e olyannal, akinek szem előtt van a foglalkozása, mert ha szerelem lesz, majd szakítás...

valahogy nem tudom elképzelni, hogy akkor is naponta belefutnék minimum egy instant gyomorgörcsbe, ha a pasi nem fess tűzoltófiú, hanem programozó, mérnök vagy dietetikus... 


(ha nem nézek híreket, ha ki se megyek, inkább fejemre húzom a takarót, a beszűrődő szirénázás ugyanúgy megtalál.)

életem februárja

mondanàm, hogy legyen már vége, de ezt a nagyonkínlódós szerencsétlenkedést nem akarom átvinni márciusra, ha egy mód van rá, inkább kiszenvedem.

volt egyszer a névnapom, mikor nagyon elkenődve kávézgattam a napsütésben, és kellett egy óra, mire úgyahogy meggyőztem magam, hogy minden jó lesz. és akkor megkaptam a pasi köszöntését, és olyan volt, mintha gyomron rúgott volna.

boldog névnapot. remélem, jól vagy. vigyázz magadra. szia.

ennyi, de belém égett minden szava, hálát adtam, hogy ülök, különben tán összecsuklottam volna.


aztán most, valamiért azt hittem, büntetlenül megihatok egy kvt a törzsben, csináltam párszor, eszembe se jutott, hogy. (tudom, énhibám.) nem néztem rá, de láttam, hogyne láttam volna, a sapka, amit tőlem kapott, világít messziről amúgy is. kimenekültem rágyújtani egyből, és hát volt képe megkérdezni, jól vagyok-e. csak a fejem tudtam rázni megsemmisülten.

legalább aztán hagyott.

ő is tudja, én is tudom, hogy most tényleg vége. bármit fantáziálok/álmodok is a kis abnormális reményeimmel, nem és nem, nincsen itt már semmi, kifuttattuk.

néha egészen felfoghatatlan, valahogy így: oké, eleget fájt, megcsináltam, kibírtam, mostmár akkor visszatérhetünk a régi közös kerékvágásba, ugye?
máskor azt nem értem, mit is akarnék még tőle. de tényleg, ezek után mit?

ha jönne, ha akarná, bevallom, ebben a képlékeny időszakban még valszeg visszacsábulnék. szerencsére nem jön, nem akarja, minden perccel, órával, nappal jobban megerősít a döntésemben.


most is, látni... hirtelen elfelejtettem, hogy kell lélegezni. ugyanakkor olyan idegen is volt, távoli, mintha fizikai valójában ott se lenne - rágondolni is ilyen, nem élményszerű, inkább felszínes valami.


ez már tényleg csak az agyam, hormonok, kötődés, megszokás. a felfoghatatlan, hogy akit a legjobban szerettem ezen a világon, aki a legközelebb állt hozzám, aki minden napomat kitöltötte és meghatározta és akit a hátralévő minden napjára is odaképzeltem, az csak így nincs. nincs itt. nincs sehol, pedig még ott van a helye.

bármi ér, nem elérhető már, hogy osztozzon benne.

és kibaszottul fáj. lábadozás van.

február végéig még biztos túlélésre játszom, utána, terveim szerint már csinálok dolgokat. aztán persze majd akkor kiderül, mennyire reális.

addig is a mindenféle terveimmel vigasztalódom, és örülök az erőmnek, még ha nem is tükrözik az érzéseim.
majd fogják.
megdolgozom érte.

plíz help

nektek is eltűnt a posztok szövege, mikor androidról (chrome-mal) nyittok meg egy blogot?
csak a címek látszanak, meg a képek, hadd ne mondjam, milyen idegesítő. most akkor vmit megváltoztattak és így marad (neee) vagy a telefonom kattant meg kicsit (mondjuk az se jó)?????

2017. február 15., szerda

klisé

nagyon-nagyon mindenrossz. atyaég, mennyire.

hazafele

az különben sose tűnt fel idáig, hogy #valentinnapestéje, pl futár hoz virágcsokrot meg bonbont a koleganőknek meg minden harmadik ember ilyesmikkel a kezében tömegközlekedik...

volt egy arcom hazafele...

és kellett volna bérletet vennem, de mikor megláttam az automatánál előttem sorban álló férfi kezében ugyanezt, "kiábrándult szingli vagyok, leszarom" felkiáltással inkább blicceltem.
így esett, hogy idén ez a nap még az amúgy folyamatos bérletsoromból is kimaradt.

milyen szimbolikus.

azt hitted, mi?

azt hittem, kimaxoltam. helyette a valentinnap maxolt ki engem.

gondoltam, itthon vagyok, mi baj lehet mostmár...
hát... az univerzumnak lettek ötletei.
pech.

2017. február 14., kedd

rózsaszínbe borult az agyam el

miután sírógörcsöt kaptam a mosdóban (haladunk), és elfelejtették legyártani az előrendelt kvmat (így várnom kellett), és várakozást közben megtudtam, hogy még a gyógyszertárban is valentinnapi akcijó van (mifene), vettem egy special edition muffint. egy olyan igazi undi nagyonszivecskéset.


de csak hogy kínlódó lelkem minden haragjával elpusztíthassam. (meg mert reméltem, finom.)
persze előbb szelfiztem vele.
(de aztán!)

troll-e vagyok. e.
(naná.)



#bosszúmhatártalan
#vigyázzacsalódottnővel
#kabaréazéletcsakkeserveskicsit

halkan kérdezem csak

addig megvan, hogy minden gyászfolyamatban normális, hogy kiszámíthatatlan, hullámzó, megilyenek,

de úgy mégis nem lehetne kicsit leállni a teljesen irracionális, ám kitartó reményteli képekkel az agyamban?

hogy majd mégis jön, már bármelyik percben felbukkanhat, írhat, hívhat,
hogy könyörög majd, hogy tévedett,

hogy tévedtem...

nem? na?
csak egy kicsit esetleg?

#dejóvolna
#érteméndenem

valamint reggelem:


#pillávalazélet
#kiábrándultcrew
#megtörtszívekklubja*

#annyiranevetek

külön figyelmetekbe ajánlom a válaszom szintidejét! hahh. #készültem


*: muszáj vagyok elmagyarázni: van egy fészbukismim, aki a Megtört szívek (szappanopera) összes részét belájkolja. mondom az összeset.


jóságok

hát izé.
mondjuk, hogy találkoztam hugomékkal (és hangosan ki is mondtam, hogy menjenek már el végre párterápiára, upsz).

meghívtak két csodálatos (és túlárazott) forró gyömbéres limonádéra.

imádom a jó forró gyömbéres limonádét, tök rég ittam, tök jó volt.

meglepett a kishugom is, hozott nekem egy kindertojást meg egy epres-banános smoothie-t. (meg önmagát.)

azóta a kisautóval játszom, ami a tojásban volt.

random embereknek meg is mutatom, hogy együtt nevethessünk rajta.

mindenféle bizbasz van már a melós szekrényemben, hógolyólabda is meg plüss pokecsirke is... (előbb fogtam pokemont, mint hogy divatba jött, ne kérdezzétek.)

megnéztem a Joy-t. (a filmet.) meg fogom még párszor. ajánlom.

hajat mostam.

megdicsérték.

anyám küldött kaját, így nem kellettem főzni. valamint találtam este egy paradicsomos halkonzervet a kamrában. sose örültem még halkonzervnek így. megettem.

sokat mosolygok.

2017. február 13., hétfő

különben

ez most lehet, a kedvemért volt, mert stresszgombócként keltem egy zaklatott éjszaka után.
5-öt számoltam, de érzésre többször is megébredtem. mindig arra, hogy bevágom az arcom a falba. (nem képzavar, fogalmam sincs, milyen szögbe kell hozzá tekeredni, pedig sikerült. ahogy a takarót is összecsavarva a földre lógatni, mindig már csak a csücskét szorongatva.) auccs.
innen tudom azt is, hogy egész éjjel a maradék mamszimmal rémálmodtam, még otthon lakott és mindenféle borzalmak történtek.

no meg hiába feküdtem bőven időben, negyed kettőkor még láttam az órát, el is raktam jó messzire, inkább el se érjem, bántott az is.

pedig kedvem volt bejönni az emberek közé, kedvem lett a mosolygáshoz meg a jól végzett munka öröméhez, ki érti ezt...

ittam egy kvt útközben, túlvagyok két teán, de eskü leginkább a kutya kiöklendett vacsorájához hasonlít a fíling. blöe.

vicces ám.
(kicsit kínomban nevetek.)

csudálatos hétfőt

kiléptem a kapun és ledöbbentem. fehérbe öltözött a környékünk.

elszámoltam magam és épp csak integethettem a busznak, lett tíz percem bámészan nézelődni. mindenütt az enyhülés meg a napsütés jött szembe, így külön furán hatottak a havas-deres fák... valami finom akkor is hullott még...

az éjjeli fények közt olyan volt, mintha csillámport szórnának az égből.
varázslat.

2017. február 12., vasárnap

emberek,

írjatok posztot!
plíz.

...

'bőgve kel és bőgve fekszik...'
nem mondom, hogy életem legemeltfővelviseltebb időszaka. (hogy a fenébe kell írni ezt?! tuti nem így. mindegy.)

viszont ma már reggeliztem.
rend van.
rendezett a külsőm is.

ülök a napsütésben.
minden jó lesz egyszer, megint.

2017. február 11., szombat

lolloló, padló

néha csak így azt érzem, mostmár nagyon elég mindenből.

mit csináljon az ember két napig egyedül, hogy ne legyen magányos és reményvesztett,
ha nincs kedve semmihez, mert fáradt,
kimenni se, mert fázik (és fáradt),
emberek közé se, mert üres (és fázik és fáradt),
csinálni a dolgait pláne nem, mert motiválatlan (és üres és fázik és fáradt)?

a kis lelkem fáradt el először, az levitte a testem, most már a testem (is) tartja lent a lelkemet is.

qrvára kezd unalmas lenni az önreflexív faszkodás is, meg a 'nem eszem-iszom-alszom' kitartó körei is.
minden.


annyira vágynék a pasihoz bújni kicsit, annyira mindenre instant megoldás lenne. mit nem adnék, ha egy percre felrúghatnám a döntésemet... de az se megy.
(mikor lettem ilyen büszke?)


unom, hogy nincs varázspálca, útmutató, biztos pont, unom, hogy csak én vagyok és nekem lenni fáj.
(ha nem értitek, mondanám, hogy végig fáj, a legboldogabb, legkalandosabb, leginkább élnijó pillanatokban is, konstans.)


mikor fog nemfájni végre?
dühös kérdőjelek.


nem amúgy, még dühösnek lenni is fáradt vagyok.

2017. február 10., péntek

munka volt

egyfelől rohadtul megdolgoztatott, úristen, de szar volt igazából. (kihívás, megugorva.)
másfelől mindkét nap sütivel kényeztettem magam és mosolyogtam, amíg tudtam és megtettem minden tőlem telhetőt. (teljesen kimerített a végére.)
az univerzum is megtámogatta: szerdán csomó kérdéssel, mi volt, jól vagyok-e már (az influenzámról), meg hogy de jó újra látni. sőt, küldött nekem ajándékba a kv után pizzát meg kólát is, mert tudta, hogy csak ilyen vackokra van étvágyam.
csütörtökön meg valamiért sorra körbeudvaroltak a férfiak - hogy így de jó bejönni, hogy máris jó a nap ilyen fiatal és szép nőt látva, hasonlók... többeknek mondtam is, hogy ha megint erre jönnek, megint mondják, és tényleg mondták és ez decuki.

pedig elhihetitek, nagyon megviselten néztem ki...

és elkezdtem mesélni, mi történt a pasival, már nyilván azoknak, akikkel olyanban vagyunk, sokat segített.

no meg innen is köszönöm azoknak a drágáknak, akik tartják bennem a lelket, hogy vannak, és hogy így törődnek velem!

és még azt is lehet kérni, mikor elgyengülök, hogy s.o.s. támogassák meg az önkontrollom, annyira woww.

felbecsülhetetlenek, de még csak nem is ezért bírom őket, hanem önmagukért (ez fontos), szóval szeretném hinni, hogy ezt tudják. hogy nem csak kapaszkodok, hanem tényleg ők azok, akik amúgy is érdekelnek.

szivecske.


#nyál


2017. február 9., csütörtök

egyéb napik a napokból

nem írtam fel, így csomó minden elveszett, basszus. pedig akartam, hogy tudjam, lássam.


vasárnap szerintem a mosógép gate szórakoztatott, aminek a lényege, hogy azt hittük, elromlott - többször is. (köztes állomásként azt is, hogy a hosszabbító, aztán, hogy a konnektor...) végül tényleg majdnem, de nem.

harmadszorra sikerült is kimosni ugyanazon adag ruhát, agyfaszt kaptam, a szürke garbómat meg elvesztettük.

így esett, hogy délután főleg a mosógépünkhöz beszéltem. (és leígértem neki a csillagokat is, csak menjen.)

meg persze sétáltam. és bőgtem is. ezt mosógépfüggetlenül.



hétfőn az orvos után beültem a törzsbe egyet kvzni. olyan sokat épp nem járok már, viszont 'még most kell visszaülni a lóra' alapon el se kerültem, mert jó, ha van egy helyem, mert kell.

még úgy se fájt nagyon, hogy vagy egy órát ücsörögtünk a pasi legjobb gyerekkori barijával kettesben...

találkoztunk tulajékkal, valamint elindultam csirkemellfilét vadászni... amiből az lett, hogy véletlen megint vettem mozijegyet. sőt, hogy vicces legyen, mondom magamban, ha jó az előzetese (Legendás állatok és megfigyelésük), elhívom exkoleganőt. és még csak megnyitottam, mikor rámírt, hogy na, valamikor egy tali? 

utána eszembe jutott, hogy megnézzem a leárazást, egy hazarohanós-evős-méretcsekkolós közjáték után vettem is 4 pulcsit, egyben kevesebbért, mint darabja eredetileg lett volna.

(köztük egy karácsonyi csúnyapulcsit, amit azért próbáltam fel, mert cuki vett egyet poénból, de annyira tetszett, hogy nekem is lett egy fehér az ő pirosa mellé. újcsajnak kéne még szürkében és teljes lenne a csapat...)

a film jó volt, aztán exkoleganő ragaszkodott egy mekizéshez meg egy fröccshöz, mindent megtudtam a pasijával való megismerkedésükről, meg hogy hogy koriztak a Velencei tavon. közben majd' belehaltam természetesen.
azért persze kellett meg láttam a szándékot.



kedden pedig még visszamentünk cukival plázázni, vettem egy kis fekete ruhát 4ezerért (lemeózta, szerinte hosszú, egyemmeg a kis húszévesemet) plusz megnyugodhatok, hogy mindent mindenhol felpróbáltam és kimaxoltam a lehetőségeket. 
felszerelkeztünk fogókesztyűvel és keverőtálakkal is (pink!), meg végre találtam csirkemellfilét, nem volt ám egyszerű.

megint becsúszott egy meki, de mentségemre szóljon, este főztem, mint a kisangyal, tárkonyos csirkeragulevest, meg egy kondérnyi paprikáskrumplit is, hogy cukinak is legyen mit ennie, mert ő se nagyon tette.



kimaradt még, hogy nagyon nevettem, mikor a lakbér-rezsit 2ezresekben adta az atm, 
hogy a kishugom napok óta "mindjárt visszahív",
hogy csak ráírtunk már újcsajra, hova az izébe lett, és nagy nehezen előkerítettük legalább online,
hogy az apám újra dolgozik,
és hogy a pékség nálunk kész kabaré.



hát ilyenek vannak, kérem.

az kapcsolatról

hogy amúgy egy percét sem bánom.

csak most nagyon kínlódós, és nagyon-nagyon, nagyon tud hiányozni. 
még mindig szeretem azt a majmot, hát nyilván. akkor is, ha nem keresem, nem nézegetem, nem tartom számon, merre lehet épp.
akkor is, ha tudom, hogy nem értékelt eléggé és itt kellett abbahagyni, és minden jó lesz így.

akkor is, ha nem akarom visszacsinálni. mert közben kicsit mindig de.

egy kis nyaffkodás

elaludtam. elkéstem. masszív hányingerem van, amire a pirítás nélkül kábé ehetetlen kis fehérkenyeremet rágcsálom magában. valamiért most szar a kenyér, amit vettem, demiért. a hajam is szar. a melóban szinte csak azt látják belőlem, hogy mindig van valami nyűgöm, és ez zavar. megint biztos piszkálni fognak, mert ilyen köcsögök tudnak lenni a fiúk, ez is. nőtt egy undi óriáspattanás a nyakamra. a szarahajam miatt el se tudom dugni, mert fel kellett kontyolnom. mondjuk úgy is szar. megint madárijesztősre töppedtem össze. sose lesz így férjem. még egy vigaszfasznak se merném mutogatni magam, csontok és bőr, ennyit a nőiességről. eleve, hogy eszembe jutott, hogy vigaszfasz. szétcsesztem az arcbőröm, reggelente már a szám körül is ráncok vannak, tudjátok, az a fajta, amibe a mammereknek belefolyik a rúzsa olyan bohócszerűen. pláne sose lesz így férjem. továbbra is, minimum napi 2x öt percre random rámtör a halálfélelem. nem tudok elaludni, aztán rémàlmaim vannak. wtf gondolatok napközben. dolgozni kell, teljesíteni kell, türelmesnek lenni. pedig most majd pénzem se lesz, hülye tp, mileszígy. mosolyogni is kell egész nap ma megint.
no és most már itt ülnek, nem tudok így kimenni teázni egy cigivel, se semmit, mikor máskor pedig, nagyon mehh. minden mehh.
nyaff.

vert sereg

valahogy így funkcionálok most, magamat is idegesítve, minimálban, pusztulva lefele, és bár remélem, valahogy helyrejön a minden, nem látom, mikor és hogyan.

nehéz most vinni ezt az életke dolgot.
minden értelemben gyász.

2017. február 8., szerda

durván küzdős ez a nap.
elmondhatatlan most a hiánya.
kitartóan, szószerint és rohadtul fáj.

welcome back

tudtam, hogy para lesz a munka, mert hát az alvással (, evéssel, ivással) még nagyon hadilábon állok.
sikerült is vagy négy órát (nagyon kevés), beütött a világfájdalom is (hogy tőle sokkal jobban szerettem bejárni és már sosenem fogok - első szembesülések a gyakorlatban, mindegyik jajjj),
alig láttam ki a fejemből az indokolatlanul drága fornettis kvm fölött.

papírforma szerint, esténként szenvedek a legjobban, viszont (még) alapszinten is szarcsi-foscsi, utálom az egészet.

no de az élet meg a megytovább, túl kell vergődni rajt', ugye.

azon drukkolok, hogy az összeomlás, ami eddig nem jött, ne most találjon meg - bezárva, nyilvánosan pánikrohamot meg sírógörcsöt kapni elég nemszeretem. és persze kialvatlanul itt lenni alapból necc.

reggel felbukkant a lehetettvolna srác, hogy adjak egy zöldet - beletelt vagy fél percbe, mire leesett, hogy a bögrémre gondol, mert hozni fog nekem kávét, de sikerült vele mosolyra bírnia. ezt jó ómennek veszem.

azóta meg random áramszünetekkel szórakoztat az univerzum, minden csipog meg villog, kicsit táncol az idegeimen, kicsit nevetek is...
jó lesz.



#elsőkkihívása
#keepcalmandsurvive

2017. február 6., hétfő

kimaradt jelenetek

valami fontos nem szerepel az előző posztban, ami nélkül tán nem is kerek. mert hogy itt nem csak arról a fajta egyedüléletről van szó, hogy pasi nélkül.

hanem amit mindjárt30 paraként nevesítettem. ami nem múlt el a szülinapommal, csak részekre bomlott és a részek kinőtték magukat. (igen, pár hét alatt.)

na arról.

egyfajta sokszor sürgető belső kényszerről, hogy megtaláljam a megfelelő kérdéseket és a saját válaszaimat. a 'ki vagyok, mit akarok, hogyan' örökké itt a fejemben gomolygó, sokszor ijesztően ködös, nyomasztó súlyáról.

ami amúgy nem új, ezer éve fut a háttérben, csak mindig szintet lép, érik bennem, dolgozik és dolgozom rajta.

szóval így. van egy csomó új feladatom, amiket körvonalazgatok. olvastam, olvasok hozzá rengeteget és figyelmet, időt szánok rá.

és nem, nincs már (vagy most épp) bűntudatom miatta, hogy még úgymond nem látszik, akkor se, ha legutóbb is a fejemhez vágta a hugom, hogy eleget gondolkodtam, mostmár inkább csináljak is valamit.

mert én érzem, hogy tartok már valahol, hogy ez egy folyamat, aminek elég nagy része nem is látszhat, mivel belső munka.

és nincs látszatja egycsapásra, és még nem is lesz. nincs olyan, hogy varázspálca, se, hogy 30 év után et voilà, hirtelen egy teljesen másik életformát prezentálok, tolom a millió új szokásomat a semmiből, mert megváltoztam. lóf.kát.

olyan van, hogy még nem látszik semmi, de már a kétségeimen nyígok. meg mélypontozok*. meg szétesek. és akkor így egy rakás kakinak érzem magam meg mások is mondjuk annak látnak. (hugom, hugom... kössz, de pont te ne.)

no de én már tudom, amit, és érzem is a zsigereimben. nem tudom könnyen venni. de csinálom azért.

és ennek a nagyobb, már a szakítás előtt is zajló folyamatnak egy újabb szála az, hogy már a pasi sincsen és ezt is integrálnom kell és ezzel is megbirkóznom.
(blöe.)



*itt posztoltam róla utoljára, adott is egy újabb lökést, utána sok privát jegyzet született. szóval valahol ugyanazt csinálom, mint a pasi mellett tenném, csak át kell variálni azért.

2017. február 5., vasárnap

nehezen viselem

ezt az egészet. amúgy.

hogy most ez kábé az átrendeződés ideje, és fogalmam sincs, how to felelősségteljes egyedülélet (Lenszi nyomán).

hogy itt sikít bennem az 'én erre nem voltam felkészülve' és meg kell erőltetnem magam mégis és megtanulnom. (azt se tudom még, miket.)

hogy ez ijesztő és félek.

hogy hirtelen elvesztettem egy szeretett, fontos embert, és hiányzik.

hogy ezzel együtt elvesztettem az általa megélhető dolgokat is: intimitást, biztonságot, állandó társaságot, rengeteg pozitív élmény és a napi szintű feltöltődés lehetőségét, ...

hogy egy csomó új kihívással úgy kell szembenéznem, hogy ezekre már nem támaszkodhatok, pedig. (újratervezés.)

hogy közben valahogyan pótolnom kell őket, vagy hát azt az energiát is, amit adnának, meg kezdeni kell valamit a mindenféle kielégítetlenül maradó szükségleteimmel.
meg a félelmeimmel és katyvasz érzelmeimmel, állapotaimmal is, úgy általában. (na, azokból sok van.)

hogy szomorú dolog az értetlen kis csillámpónikat dobozba gyömöszölni.

hogy már megint nem a nulláról indulok, hanem nagyon minuszból, mondjuk nevezzünk padlónak.

hogy úgy kell energiákat mozgósítanom, hogy nem tudom, miből.



hogy az egész minden rohadtul megváltozott és néha csak így nem értem, most akkor miafasz.

meg még egy rakás dolog.
hagyjuk is.



#kisvukvagyokám
#csaknéhahallgatokróla
#nyüsszésnyaff

#keepcalmandmajdcsakleszvalahogy

a tegnap boldogsága

amikor felébredtem, üzenet várt a telefonomban. hogy Pilla, Clara és Milonka moziba invitálnak délutánra, amolyan előnévnapi ajándékként, van-e kedvem, erőm?

képzelhetitek, milyen őszinte, boldog mosolyt csaltak az arcomra.



egyébként végül odaértem, a Cirkóban voltunk, ahol én még sosem, és izgi, mert kis családias, mindenki oda ül, ahol helyet talál, de még az első sor bal legszéle is teljesen jó volt. ahogy a film is, sőt, imádtam. Hóesés Barcelonában - szirupos romantika, ami azért ki is neveti magát, és pont eléggé vicces, hogy végül minden túlzást, giccset elnézzünk neki. (meg hát, ahogy Pilla okosan megállapította, az élet maga is tele van klisékkel.)

(külön megjegyezném, hogy végre egy szexjelenet, ahol használnak gumit!!!!

meg amúgy is tele volt életszagúan gyarló emberekkel és az ő balfaszságaikkal, love it.)



utána beültünk még a Briósba, ami egy ideje porosodott már a listámon. banános-nutellás amerikai palacsinta, bodzaszörp, meg a részletek, amikből két hét alatt kimaradtam.

(hozzátenném, sokkal mélyebben vagyok fizikálisan, mint gondoltam: már a rohanós stressztől és mozitól úgy elfáradtam, hogy szédültem, fáziskésve, nyelvösszeakadva tudtam csak megnyilvànulni, és mivel Milonkát nem nagyon ismerem élőben, még ez is képes volt feszélyezni most, pedig semmi különösebb okom rá. szerintem ha letesznek egy sarokba, simán ottmaradok.

deel with it.

mondjuk melós lesz feljönni belőle, mentálisan, lelkileg is.
anyáméknál is volt egy pont, mikor ugyan még nem akaródzott kommunikálni, de tudatosan elkezdtem, legalább online, nehogy megint bekerüljek egy üvegbúra alá, ahonnan aztán nem tudom, hogy kell kijönni, mint ősszel.

most, élőben újból kicsit feladat is volt, pedig pár napot töltöttem csak magamban. mehh.)



volt még egy chatfolyam annalighttal, aki engem nagyon meg tud nevettetni még a legnagyobb nyomor témákban is, szerintem ez valami szuperképesség amúgy.



meg éjfélkor hazaesett cuki, ami lehetetlenül korán van nála, úgyhogy jól meglepett. egy huszàrvágással megoldotta az 'elromlott a mosógépünk' paràt, ismét bizonyítva, hogy ő a férfi a háznál - meg még sok háznál ő lenne, csak úgy mondom.

hajnalig trécseltünk, pedig már mindkettőnknek keresztbe állt a szeme, komoly küzdelem volt lelőni magunkat.
imádom.
taps.

2017. február 4., szombat

nevessetek ti is

míg azon rugóztam, hogyan fogalmazzam meg, hogy van időm, nem vettem észre, hogy időérzékem viszont épp nincsen.

és mikor végre ránéztem az órára, már qrvára késésben voltam.


úgy tűnik, két hét alatt teljesen leamortizáltam azt is. pedig micsoda haladást értem el... most figyelhetek ezerrel, hogy visszaállítsam, perpill meg rohanhatok keresztül a gyérforgalmú szombat délutáni tömegközlekedésen...

lábjegyzetek

felmerült bennem, hogy kívülről, olvasva nagyon erőltetettnek, műönlengésnek tűnhet a sok 'apróságokban gyönyörködöm'. (meg a megfogalmazásuk is, hát milyen szó már az is, hogy gyönyörködöm...)

de most mit csináljak, hiszitek vagy sem, pontosan ez történik velem és így. hogy elindulok a boltba és meglátom, ahogy a tócsákban tükröződnek a fàk és az nekem szép. vagy ahogy a megálló üvege prizmaként színskálára bontja a fényt a nedves aszfalton.
érzem a talpam alatt a nedves jég, latyak, sár, ázott fűcsomók különböző textúráit és nem tudok nem élményként tekinteni rá. még a szmogos köd is csütörtök este, annyira filmszerű volt, pedig milyen banális.

nincs listám, hogy én akkor most megyek és mindenbe belemagyarázok valami szépet, izgiset, jót.

hanem hogy ezektől így tényleg azt érzem, hogy woww. hogy feltölt. hogy élni mennyire különleges és néha mennyire jó. hogy micsoda erő és mennyi energia van a teljesen hétköznapi semmiségekben is. és, megmondom őszintén, ezekért hálás is vagyok.



a másik meg, tudom ám, az idő. hogy nekem most időm van. (mondjuk úgy, másom sincs.)
mert mikor dolog van, rohanás, ezt kell, azt kell, az más. akkor kitérdekel.
fura, félelmetes is, kicsit bűntudattal terhelt, hogy nekem most van és nem kéne fecsérelni, ez egy kivételezett helyzet...

no de azt és úgy csinálom, ahogy belülről jön, és valahogy úgy hiszem, ezzel most épp építkezem, és nem szabad megkérdőjeleznem a jogosságát.

a tegnap jóságai

nagyon taccsra tett most ez a két hét, lelkileg, fizikailag egyaránt. úgyhogy az öngondoskodás jegyében rögvest elsétáltam kvt venni (nem a kv, hanem a levegőn mozgàs a lényeg). meg később még kétszer megtettem a hàrom megállónyi távot is a központtól, mert tudtam, hogy kell, pedig szivem szerint a takaró alatt bőgtem volna estig.

sokat kivett belőlem a hirtelen, húsz foknyi melegedés is (blöe): fejfájás, megrágtak és kiköptek közérzet... de ha már, legalább ültem a napfényben vagy másfél óràt. (most is azt csinálom.)

és gyermeki izgalommal követtem, hogyan változik a jeges-havas útvonalam páróránként, milyen arcai vannak az olvadásnak.

a még fagyott részeken csúszkáltam a játék öröméért, meg bámészan rácsodálkoztam egy minitóra, amiből kis jégbevájt ér csordogált az útig... a természet adta szépségek ilyen piciben, a boltból hazafele is tudnak lebilincselőek lenni...

alig növelték meg a menetidőt, de élményben a nap végére felértek egy kisebb kirándulással.



aztán.
írtam ugye, hogy meg szeretném nézni a La la land-et. (nemrég láttam együtt a főszereplőket és azért.) mindenki annyit mondott rá, hogy de hàt az egy musical... hát akkor majd megyek egyedül. (amúgy a kedvezményes napra pályáztam, csak mindig épp más dolgom akadt... de hát tegnap fuck this shit felkiáltással vettem magamnak jegyet. és képzeljétek, így is akciós volt éppen. a végén még édességet is nyomtak a kezembe. az univerzum is úgy gondolta, hogy ez kell nekem.)

szuper helyem volt, a film grandiózus, élvezhető, feltűnően hosszú vágás nélküli snittekkel, markáns ruhákkal, díszletekkel, hangulatokkal, némi klasszikus Hollywood előtti tisztelgéssel, szép zenével...
badarságokkal, kicsit idegesítő giccsbe hajlásokkal is, persze, de hát ez csak egy énekes mese.
viszont az 'üzenet' része nagyon megérintett bennem valamit. mert van ám mondanivalója is, meg több életszagú, komolyabb gondolatmenete... meg olyan vége.

hogy jó film-e? nem is vagyok biztos. hogy inspiráló és izgalmas kérdéseket vet-e fel? igen, annak, aki épp fogékony, mindenképp.

szóval nagyon, nagyon-nagyon megérte.



aztán.
talàlkoztam cukival úgy fél óra erejéig. osztoztunk az új ruhái feletti örömben, meg hogy romcsi kibékülésben vannak a pasijával, meg hogy nagybevásárolt és takarított és büszke magára.
bónuszként kaptam ajiba meleg vacsit, az univerzum megtámogatott, miután már kiegyeztem azzal, hogy még nem főzök.



aztán.
rájöttem, hogy fent vannak a film zenéi és szanaszét hallgattam őket. közben pont olyan írásra kattintottam random a zinterneteken, ami továbbfűzte a filmből szedett gondolatmenetemet. néha egy merő hatasvadász kép az életem.



a nap végén meg azon kaptam magam, hogy a szivecskés pizsimben ülök a szivecskés pokrócom alatt, citromfű teàt kortyolgatva az épp felavatott szivecskés bögrémből - és nagyon túlzásnak találtam, úgyhogy nagyon nevettem.

(na jó, a pokrócon rénszarvasok meg hópihék is vannak, de ettől tekintsünk el.)

2017. február 3., péntek

kedves univerzum

a humorod továbbra is utánozhatatlan. amint leírtam ide, hogy nem keres és ez így van jól... jóhogy nem a kapuban várt, mikor jöttem.

az elmúlt napokban asszem menekültem. ki akartam bekkelni a nehezét a szüleimnél, mindent csináltam, csak ne kelljen a valóságban lennem. persze átlag óránként egyszer felnéztem, hogy ácsi, nekem van életem, ez nem az, ezmiez. és egyszercsak, hirtelen azt éreztem, most már tényleg haza kell mennem, bárhogy félek is tőle, bármi lesz is.

és fél óra alatt összekaptam magam és neki is indultam.

mondjuk mindenre számítottam, csak erre nem.
hogy sajnálja, reméli, megbocsátok majd(, és akkor újra ott leszek neki). képes volt ezért megkeresni, ezzel gyomorszájon vágni.

hogy nagyon sajnálná, ha soha többet nem tudnánk beszélni, ő ezt még másról nem tudta eddig elmondani és majd idővel megpróbál elérni. (vagyis hogy legyek barátnőpótlék, ugye.)

tudom én, hogy hiànyzom, tök természetes.

alapból jófej vagyok, szórakoztató és kellemes társaság, no és kedves, érdeklődő, megértő, törődő.

meg rossz egyedül, társtalanul. hogy nincs, akivel a mindeféle fiszemfaszom apróságokat megossza, aki minden este kíváncsi, milyen napja volt, aki érzelmi tàmasz, aki pozitívan visszatükrözi, aki vakarássza a hátàt, akihez oda lehet bújni, akivel lehet mindig menni és élményeket szerezni. hogy nincs, akinek ilyen szinten számít a létezése.

csak épp a másik oldalon is ugyanez van ám. az egyedül, az itt is ilyen. mert az mindenhol ilyen.

és én pluszban még a tárgyavesztett, sóvár szerelmemmel és reményeimmel is meg kell harcoljak.

szóval barátnőpótlék.

ezt már októberben tisztáztuk. hogy most már elég, nekem a teljes csomag kell vagy felejtsen el. jól gondolja meg és nyilatkozzon és ha kellek, ígérjen.

erre azt mondta utólag, úgy tűnik, tévedett.

én meg azt, hazudott. még csak nem is feltétlen a szeretlekkel vagy az akarlakkal - a becsüllek, na az volt az ordas nagy hazugsàg.



kedves univerzum, kegyetlen egy lecke, de remélem, megtanulom végre: hogy amit én egy férfinak nyújtani tudok, az érték.

(és az értéket meg nem osztogatják ingyen.)

2017. február 2., csütörtök

welcome home

alig öt perce léptem be az albim ajtaján, épp csak lepakoltam és köszöntem a növénykéimnek,

hívott a pasi.


nem álltam szóba vele, így később még rámküldött egy üzit. majd mégegyet.

alvás előtt csak megnéztem azért... ki is borultam, mint a qrvaélet.
nyilván nem alszom.

nem az én napom.

posztérzések

nem szoktam írni róla, de az utóbbi hónapokban rengeteget gondolok a mamára. pont az ünnepek alatt nem, az csupa sodró izgalom volt és kellemes (pedig anyámtól egy vászonképet kaptunk a mamikról, abból az időből, mikor még rendben voltak), de amúgy.

az egész tavaszon csak most gondolkodom igazán.

talàn most van már elég messze vagy nem tudom.

és hát ez a reggeli dolog simán visszahozta megint a halálfélelmes, rohadt rettegős, kínzó érzelemkoktélt. le vagyok fagyva, teljesen.
ez ilyen poszttraumás izé, biztos a gyász normális része, de blöe.

az a fél perces jeges rémület, az csinálta.

nehéz bármit is mondani, egyszer volt, hogy kishugom hívása keltett éjszaka, akkor éreztem ugyanezt, még levegőt is elfelejtettem venni. akkor vitte vissza apámat a mentő a kórházba, volt nagy ijedtség, de egyben megkönnyebbülés is, hogy csak ennyi. hogy mindenki él.

akkor ott aludt mellettem a pasi.
most nincsen. 
szigorúan véve ez a hatodik nap, hogy semmi közöm hozzá.

még nem volt összeomlás, szinte nem is sírtam, nagyon fura minden. (a poszttraumás izé meg helyzetidegen, hogy megint élesben félek.)

én azonnal töröltem a számát, ő nem keres, rendben is van így.

csak mittudomén. nem látom, mi jön, és hiába erőltetek magamra lelkes várakozást és van rutinom a szarban, azért elég szokatlan ez így.

ha finoman akarok fogalmazni: ez se életem legjobb napja.

egy tragédia margójára

csak sajàt felelősségre olvassátok. gyerekesek ne.

2017. február 1., szerda

nagyon jujj, nagyon tmi

asszem épp azt hallgatom, ahogy a szüleim szexelnek. ez most... hogy is mondjam...

szerintem ideje hazamennem.