ha a családomra koncentrálok, megint atomszerelmes vagyok, ha arra, hogy a pasit utáljam, megint elérhetetlen a családomnak.
fura a szenvedést, a halálfélelmet bámulni, fura úgy gyászolni, hogy mindenki él,
de igazán az a legfurább, hogy jövő héten vissza kéne szállni a földre, és vinni tovább a teljesen hétköznapi ügyeket, és úgy tenni, mintha rendben lennénk, pedig tudom, tudom, hogy eltart még kitudja meddig, mire leülepedik mindenkiben minden,
és nem csak játsszuk azt, hogy tudjuk, mit csinálunk.
és ez megint egy feleslegesen nyál bejegyzés, lépjünk túl, kicsit regrediáltam kamaszlánnyá, rumot ittam fényes délelőtt és a magányos néninek is segítettem levenni az ebédről a tetőt meg kivenni a fiókból a kanalat, mert nekem is segített anno az ágytársam férje, mert kell, hogy az emberek jók legyenek, akkor is, ha belül üresek már mind.
update: a vége csak részben költői hatáskeltés, én évekig küzdöttem a fel-felbukkanó ürességgel, és ma, pont most esett le, hogy az a kiállhatatlan semmi érzés valójában pont azt jelenti: túl sok, csak lezár a rendszer.
ezt most úgy megkérdezném az exorvosomtól, ugyan tudta-e, és ha igen, mért nem szólt. sokat segített volna, ha nem most esik le. de mindegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése