haszonnal (erős tmi)

legalább kishugom ríltájmban írkálhatta nekem reggelig a felnőttpelenkás "kalandjait" (amikről de szivesen lemondott volna) az immár második sokrészes hasmenős körével...

mostmár azért is lehet aggódni, hogy mitől jött vissza, senki másnak nincs a családjában, valami azzal se jó, hogy már egy hete...

sokminden adódik az életben, amit az ember nem gondol, ugye. peldául hogy a romantika csúcsa, ha a férje pelenkát vesz neki is, nem csak a gyerekeknek...

mi mást lehet, mint együttérezni.

meg sajnos a második orvos már mégse biztatta túl sok jóval...

hát jajj.

the sad truth - túlduzzasztott kamaszos voltmár bebaszcsiposzt

én vagyok a csaj, aki hajnali fél 3-kor az udvaron dohányzik hang nélkül orditva a smells like teen spirits feldolgozását, ami a fülében szól, kapucnis pulcsiban a cigijét szívva.

wait, what??

miközben olyan, mintha egyedül én lennék ezen a világon, és senki-semmi más nem létezne.

how?!

hát hogy jutottunk ide...

közben meg mi van, ha mindig is ez voltam. semmit se változtam kamasz-, húszéves korom óta. persze de, teljesen más lettem. de mégse.

ugyanaz a kívülállóság, másvagyokság, ugyanaz a nemértem. ugyanaz a mehetnék is, mint a pasi előtt (kicsit közben) volt. sőt, lényegileg ugyanaz a bioritmus.

mindig azt gondoltam, csak azért voltam fenn kamaszként, mert a kamaszok ilyenek így tudtam egyedül lenni kicsit, később exsemmiség miatt, vagy mert nem voltam lefáradva, vagy átfordultam épp valamiért, vagy valami nyűgöm van...

pedig mi van, ha nem is. ha ez nem csak úgy bagolyság xtrákkal, hanem az alap bioritmusom tendál errefele... abszolút autentikusan tolódik minden lehetséges alkalommal. és ez volt a gond a recis időkben is - hiába jártam hatra, nemigen aludtam éjfél előtt el. meghaltam bele, a 12órákba, felezett éjszakákkal, nyilván, de akkorse jött előbbre szignifikánsan sohase. aztán, ha bármi van, csúszik későbbfele, s lőn.

(nyilván ez most xtrém, és tudom is, miktől van épp, cigi, másodikkv, alkohol, ... de úgy általában is.

mi elvileg családilag a 'kétésfélévesen leáll a délutáni alvással' kategória voltunk,  különben éjfélig kukorékoltunk már akkor is, ha erőltették, legnagyobb unokaöcsém se aludt sose - kishugomék izgulnak is a nagyobbgyerekért, most van korban, meg is borult, de hát rémes úgy vele...)

az éjfél, az már örülés kategória. ha úgy van, sötétedéskor megyek sétálni / nyüzsivágyból helyekre, fél12kor még simán nekiindulok enni. ha van otthon valaki párként, akkor nem. (akkor befele nyüzsgök? kettőnknek? én akkorse aludtam, asszem. a pasi ((a mostani ex)) aludt, én plafont néztem / telefont nyomkodtam. exsemmiség ((előtte ex)) meg hajnalban járt haza és megvártam.)

és az örökös mehetnék ... nem bírok megülni otthon. (bezzeg a szigeten / helyeken!) az emberek között levés vágya, a kintlét, a fogalmamsincsmi, de sokszor úgy, hogy azért kontaktálni ne kelljen. ne feltétlen. máskor meg persze meghalok érte... 

(ősszel is, bár senkihez se szóltam, és csak plázáztam, de folyton mentem-mentem. ha a macska nincs, tán a házban sem vagyok. 

sőt, emlékszem, kezdetben a pasival is, imádtam, hogy vele lehet, rágtam a fülét érte, sokáig fájt, amikor leállt vele. de mentünk mindig a gyerekkel azért, sokszor sok volt, de őszintén? lehet, hogy kellett. levegőzni, lemozgatni úgyis alap volt. meg a sétáim. meg a plázázás...

és a munkák? a recepción be voltam zárva, nehezen viseltem, de folyton cserélődve jöttek, és rohangásztam eleget azon a pár négyzetméteren, meg ki cigizni meg wcre meg büfébe. az irodában? napi beépitett mászkálás + hozzámjövés kombó volt. legutóbb? szaladozások a gyerekek közti időben, szinteket. az otthoni részt meg egyseggel, aztán séta. call center? fejben embertől emberig 8x50 percben, rohangálva le az udvarra minden szünetben, dumcsizni a többiekkel, munka után is, helyeken... exsemmiség mellett alap volt a kocsmázós-kávézós szociális élet, hát még a kisboltossal is bariztam-bandáztam, meg voltam menve, ha nem 'mehettem'.

előtte? nyűglődtem-e, ha nem lehetett nyüzsögni? 

mégazelőtt ugye én voltam a lány, akit mindenki az egyetemi évfolyamból, meg az egész környék összes helyén ismertek.

de: sokszor kellett magamban is lennem - akár úgy emberek közt, hogy egyedül, és a gyerekkel oltári hiányom volt abbol, hogy sose hagytak békén, az nagyon fárasztó volt benne ... és szerettem, mikor már a játszótéren az apja ment, meg ő szaladozott vele, nekem meg nem kellett úgy figyelnem, kicsit csak lehettem, asszem. meg miután elaludtak, nyomigálhattam telefont zavartalanul végre.

a callcenternél meg este anno sokx egy órát feküdtem ruhástul az üres kádban a sötétben és csendben.

szóval kell, de sok is tud lenni a minden.)

ma be voltam zárva az eső és szarullevés miatt - hát, egyrészt a plafont bámultam sírva az ágyon fekve, hogy megbolondulok, másrészt délelőtt elindulva a társasostól egy parkban kezdtem, aztán átjöttem haza a fél városon, de még rögtön a szigetre is kimentem, képes voltam az esernyőm alatt ücsörögve másodkvzni, mert csak nemtom, kellett nekem. és esernyővel kijárkálni bagózni. és este nekiindulni enni, majd helyekre, hátha csurran-cseppen valami ..impulzus? nem teljesen értem.

a bóklászás, séta meg a kinnlevés, nomeg a zenével fülemben mászkálás az alap megküzdéseim most amúgy.

mint a bolygó hollandi.

(tán nem is csak az elveszettség ez?

tán mindigis ilyen voltam? de hát exsemmiséget meg a pasit is otthon őriztem a bubinkban - úgy emlékszem. vagy mégsem? nem úgy? elég volt a melóba oda-visszajárás, ottemberek, ott lefáradás? voltak nyugis otthonülős napok, ágybanfetrengősek, bambulós semmik, youtube-vidizések, nomeg együtt filmek, sorozatok orrvérzésig. átszexelt napok. de hát fentebb írtam, hogy ... hogy nemcsak. át kéne lehet gondolnom újra, hogy what meg hogyan?

gyerekként állitólag cigánykerekeztem a szobában meg sajtkukac voltam. sulisként bringáztunk meg sétálgattunk körbe-körbe a környéken. kamaszként viszont tvfüggő couchpotato asszem, aki nem ment sehova. mondjuk nem is tudta, hogy lehet. jó, persze mindenhova bringával kellett közlekedni mindennap, de amúgy. szóval lehet ez semmise, csak belemagyarázom.

közben sose sportoltam, lehet csak annak a hiánya.)

mintha egy másik világban lennék sokszor, mint mások, akárhol vagyok. 

nemértem, nemértem.

felnőtt, funkcionáló, családos nő voltam, otthon ülve. (khm.) munka volt meg főzés meg filmnézős döglés, meg buborék. (vagy hogyis?)

most meg megint ez.

mintha el se múlt volna.

mi a fene van, mi a fene volt, mi a fene ez.

(ja, hogy buborék az volt akkor is, meg végülis most is, mindigis, csak másféle? ja, lehetséges.)

(tudom, tudom. amint újra dolgozni fogok, ez csitul, elmúlik, nem lesz ilyesmire se erőm, se igényem, se időm, kapacitásom... se magányom, se ingerhiányom, se se - csak ezért van, csak túlságosan ráérek, csak nem vagyok lekötve, foglalkoztatva, stimulálva, emberek között, helyemen. ez semmise, legalábbis nem xtra. (de biztos ez? vagy biztos, hogy attól még semmi xtra nincs ott, hogy nem fér majd bele?))

mindenesetre most nem vagyok meg. és újrarakni a kérdésre a választ, hogy ki a franc az ember, meg mifene történik, ennyi idősen kábé nevetséges. 

(vagy nem? mindegy, úgyis csak túlreagálom nagy ráértemben? majd visszaintegrálódok és elsimul a minden? ... van olyan, hogy vissza, ha mindigis kint éreztem magam? vagy hajnali sarkítás, mert voltam én már "benn" csak nem úgy tűnik most?)

teljesen fura a minden, mostanában mindenképp, az van.

ez a hét

hát halljátok, amúgy brutál nehéz hetem van.

minden erőmmel próbálom összetartani magam, és kb az a legnagyobb eredményem, hogy ülök magammal ebben a folyamatos diszkomfortban és létezem.

fizikailag teljesen off, érzelmileg olyan low szinten rezgek, hogy ehh, emberileg meg egy darab kavics is energetizáltabb nálam. 

mostanra kétségbeesett kis nyuszifülnek érzem magam, aki nagyon próbálja ezt nem kiengedni, igyekszik egyrészt minimál mennyiségben, másrészt nagyon kontrolláltan kapcsolódni másokhoz, de hát csak felemás sikerrel.

amitől persze még kétségbeesettebb, szomorú nyuszifül leszek, nyilván.

úgy érzem, nagyon szükségem lenne a kapcsolódásra, de a legtöbbekhez, akikhez szoktam, egyszerűen nem tudok most, mintha valami relé kiment volna bennem, 

akikhez meg tudok, vagy korlátozottan elérhetőek, vagy elmegy egy rossz irányba.

nomeg ebben az időben annyira menni se tudok, pedig-pedig a szabad levegő meg a jövés-menés musthave kapaszkodóm mostanában.

próbálkoztam azért mindenféle self regulation dologgal, ami csak eszembe jutott és elérhető volt, de asszem elkönyvelhetjük, hogy egyszerűen csak vannak rossz hetek. és hát ez nagyon az.

amúgy elkiabáltam

az xtra libidópeek után csak érkezett egy 2-2ésfél napos folyamatos feszült frusztráltság, és bónusznak nemmúlóan fájt. míg a 2napos késés után úgy jött meg reggelre, h nem éreztem semmit, valami földöntúli fáradtságon és diszkomforton kívül.

a fejem viszont, ami szintén addig is, ugyanúgy most is, advil kellett rá, szóval ki tudja, a front mennyit játszott bele.

valamint rájöttem, hogy annyira, de annyira a szeretgetéshiány állt most csomó minden mögött, és ezek a fiúk ezt egyszerűen nem tudják megadni, ezért-azért, nekem meg bújás kéne, ölelgetéssel, fizikai gyöngédséggel. 

ez egy masszív fizikai szükséglet, 

konkrétan, mert ha csak lelki lenne, azt a társasos sráccal meglevő máscsatornás intimitás, meg akár a (férfi) voltkollégám-jóbarátom velem töltött mélybeszélgetős  odafordulós szessönjei és figyelme kiadnák, meg hozzá a férfienergiák szexuális jellegű áramlásai...

de nem. az a fajta szex sem, ami materializálódik, még ha jó is, és a világ összes orgazmusa sem.

semmivel nem tudom pótolni, bárhogy igyekszem, és emiatt aztán sehogy sem jó.

ez oltári pech, tényleg. bár ne ez lenne a legfőbb fő hiányeleme a wellbeingemnek - de hát ... sajnos nagyon úgy tűnik, hogy pont.

#durvahiányállapotokba'

főleg ilyenkor. meg vagyok lőve vele teljesen.

a szülés veszélyes üzem

kishugom hívott, hogy jajj, mégse jönnek a városba a gyógytorna miatt, mert -guess what - kiderült, hogy helyette műteni kell.

merthogy a második baba nagy volt (elmérték egy ponton és szigorú hizlalókúrára volt fogva anyuka, tévesen, szóval), természetes úton, vállelakadással, és utólag kiderült, hogy rosszul adta ki. eltörhetett volna épp a kicsi kulccsontja is, ahogy anno az apukánál volt, helyette kishugom repedt szanaszét. de hogy így konkrétan elszakadt a végbél záróizma is.

egy darabig úgy tűnt, kimozogható, akár évekre, évtizedekre nyújtva,

mignem most jött valami hasmenős vírus, és vele a meglepetések.

nagyon rendes orvosa van, egy órával a "micsináljak" e-mail után felhívta, hogy akkor ez így ennyi, de már konzultált egy hozzáértő ismerős kollégával, és ha minden igaz, vállalja (az amúgy mindig magán beavatkozást) tb-alapon.

de hogy vannak összenövések is, és meg kell nézni jól majd, lettek-e mellé sérvek, aztán nincs más út.

persze még konzultálni kell vele, most pénteken jönnek, nem tudni előre, hogyan és mit mond - de legalább az a basic infó, hogy szépen helyreműthető, gyógyitható dolgokról van szó.

azért kishugomék nekiálltak kiszámolni, hogy' módosul a hitelük, ha mégse lesz harmadik gyerek.

ugyanitt megtudtam, hogy a majdnemhugomat is műteni kell, császár utáni belső hegesedések miatt.

ahogy anno hugomat.

ez azt jelenti, hogy a mi családunkban, ebben a generációban eddig háromból három nő utólagos xtra műtétre szorult jóval szülés után még a komplikációk miatt.

hát fck.

szülők es egyebek

nagyon nehéz így látni az embernek a szüleit, ahogy tegnap voltak.

apám emberileg leginkább kb valami zöldségnek tűnik - és ugye a mozgáskoordinációja, az elkeserítő... hosszú évek óta para, mindig elütötték azzal, hogy valami vitaminfelszívódási zavara volt (mostmár kibökték ugye családilag, hogy a pajzsmirigye miatt), aztán sajnos nem állt vissza... node mostanra egészen új szinten egy bizonytalan, tántorgó, mellényúló, leépültnek tűnő kvázi öregember. (elvileg a gyógyszer rontja ennyire le, gyakorlatilag meg kitudja mostmár...)

anyám meg egy elveszett, fogalmatlan, kapaszkodóért kapálózó gyerek. totally beszorongva mindenféle konfortzónán kívüli helyen és helyzetben. 

és tavaly nyáron, mielőtt beütöttek a krachjai, is ilyesmi volt, szóval még csak nem is ezért - tán írtam is, hogy a közös utazásunk alatt mennyire mélyen megdöbbentett, amit belőle láttam.

vajon így nőttem fel? vajon ebben szocializálódtam az életre? vajon ez az örökségem? csupa szomorú, nyugtalanító kérdés.

tegnap aztán a legalapvetőbb dolgokban is rámbízta volna magát, de hogy így elképesztő lehetetlen módon, mintha kb szülő-gyerek szerepet óhajtana cserélni folyamatosan. 

először le sem esett, mennyire megviselt ez az egész. 

ültem kétségbeesetten otthon késő este, és ventilláltam fürtösnek, hogy sokadszor is betriggerelődtem és "elrontottam a sráccal" és utálom, ha kicsúszik a kezemből a viselkedésem feletti kontroll, és egyebek,

és akkor jöttem csak rá, hogy hát közben ez volt a sok. 

meg hogy már előző nap óta folyamat történgettek dolgok, amiktől frusztrálódtam, és gyűltek-gyűltek, aztán jól összeálltak ezzel.

de hogy így színház előtt végre egyszer kimentem volna tüntetni, erre "eléreztem" és eltollászkodtam az időt és kb a véletlenen múlt, hogy egyáltalán észrevettem útközben, így majdnem a színházba nem mentem,

ettől túlöltözötten és atom stresszizzadva érkeztem oda, így én lettem az aktuális büdös néző,

de amugy meg összekeverte a fejem a színházat egy másikkal és így egyébként is majdnem rossz helyre mentem, és volt egy hosszú perc az életemben, amikor próbáltam értelmezni, miért rossz irányba, a hátam mögé mutat a googlemaps, hát én tudom, hogy nem arra van ... (mázli, hogy egy közelivel kevertem.)

és szellőztettem egy órát anélkül, hogy kinyitottam volna a duplaablak külső felét is, de az már szóra se érdemes.

nomeg a cigiletevős haditervem korábban vázolt buktája mellett a telefonom is szólt már egyszercsak, hogy menstruáció várható 2 napon belül, a pms meg nem partner az ilyetén frusztrációk tűrésében, semmilyen frusztráció tűrésében se igazán, hogy őszinte legyek. szoval azt aztán igazán jól megszerveztem - not.

ja, hát mert mióta ilyenkor nem a kegyetlenül hisztis, sirós, mindenszar világfájdalom van, hanem egy második libidópeek, nem esik le időben. ez új, sose volt ilyesmi az eddigi életemben, és úgy tűnik, eddig erősen támaszkodtam az önészlelésre, és annak alapján nézegettem a naptáram pontosításra. mostanra meg inkább érdemes a messengeremet nézegetni, mit művelek éppen a fiúkkal, mint viszonyítási alap...

és a hirtelen borult terv helyett se tudtam túl reziliensen alkalmazkodni az átrendeződött naptáramhoz, semmi hatékonyság nem volt a felszabadult idő felhasználásában, pedig annyi dolgom lenne, s helyette lőn...

meg a limitált dolgokra alkalmas fiúk korlátai, a szeretgetéshiány, az alapélethelyzet minden vetülete, az aktuálpolitikai agyfaszok, a hideg, a szél, a frontok, a cigi, a felborult anyagcserém... szerintem még vizet is alig ittam. (bár enni legalább pont egész jól.)

na, hát így ezek. uptodate helyzetfelismerésből kb megbuktam. 

no jó, ne legyek szigorú, ez most így sikerült épp, vagy hogy mondjam. legalább nem borultam ki, inkább csak megbillentem - azonnal meg lett fogva kb azzal, hogy írtam fürtösnek, aki abszolút hatékonyan segitett az odafordulással, együtterzessel és közben le is esett, mi van. a max veszteségem kb a sráccal való viszonyuláson rontás, az meg amúgyse akar megfelelő irányba menni, eleve felb.szott mostanában a sztori többx is meg betriggerelt, meg átment komikusba, szóval az igazából mindegy.

szóval objektíve annyira nem is vész, belegondolva.

csak hát ez a szüleimes dolog, ez kőkemény, emberek - és sajnos ez már marad, együttélős issuenak. #hajránekünkvele

miezazidő update

megmérgeltem magam, összekerestem még néhány réteget, xtra pulcsit is a derekamra-hátsómra meg kapucnit meg biztonsági tartaléknak sapkát(!!! május második felében, mehh) 

és csak kimentem. (hát ez most az egyik fontos megküzdésem az utóbbi időben, na.)

nem vagyok cukorból, asszem.

ugyanitt: azt találtam ki a cigire, hogy megpróbálom az első kritikus 3 napot vidéken tölteni, lehetőleg minél többet unokaöcsizve, hátha távolságot teremt es eléggé behuzza a figyelmem, mert elég sürgetőnek érzem a dolgot es itt nem haladunk jól.

az anyagcserém tottál megborította már, szemmel láthatóan fogyok, ahogy a pénz is, és nem is úgy alszom meg eszem és a hasam is sokx fáj, stbstb,

kell ez nekem?? nyilván noooo.

ügyesen átvariáltattam a 3as társasozás időpontját is hozzá, egyeztettem kishugomékkal is, minden egész jól stimmelt

- erre nem kiderült, hogy pont most hétfőn lesz a szüleimet kísérős apámvizsgálata itt a városban,

aminek 1x ugyan elhangzott az időpontja, de ismerünk, nyilván nem jegyeztem se meg, se fel, olyan távolinak tűnt .. 

na, most van.

és persze őket kérdeztem utoljára, hogy jó-e, mert általában azért otthon vannak, es feltételeztem (de mééért), hogy tudnék róla, ha nem.

szóval ahelyett, hogy ott hesszelnék megvonási tünetektől szenvedve, itt bagózgatok a szigeten egy (ritka alkalom) második kv után,

mert persze ez este lesz.

és persze az őszi háztól kb 2 buszmegállónyira, kicsit kintebb, hogy az életke még triggereljen is.

mindenhol loopok, komolyan.