szerdán?

szerintem übereltem eddigi önmagam: kedd reggel úgy riadtam föl az ébresztőm hangjára, hogy 1: még nem volt kiágyazva, 2: ruhában voltam, beleértve a zoknit, melltartót, tegnapi bugyit... ájulást sejtek. (persze hajat nem mostam. csoda, hogy az ébresztőm egyáltalán be volt állítva.)

 

ezen a vonalon továbbhaladva a szerdát nagyjából végigaludtam. pedig lehettem volna a talánpasimmal (következetesen ragaszkodom még ehhez a titulushoz, rettegek újra beleélni magam.) így csak estére értem oda hozzá.

 

de tényleg, képzeljétek el, hogy reggel fölébredtek, nyugtázzátok, hogy reggel van, oké, sikerült vagy 9 órát aludni (este még programom volt), majd visszaalszotok. ugyanezt még kétszer megismétlitek, mire végre valóban elindultok a dolgotokra. délután. fél háromkor. (zombiként.)

addig csak annyit sikerült nyugtázni, hogy mindenki más is itthon van, és szintén alszik.

 

szóval a szerdát elvesztettük.

ellenben a talánpasimmal egyszerűen csak jó együtt lenni, nem tudom, ez számít-e, vagyis hogy minek számít.

baj-e a csillámpónik hiánya?

 

oké, részéről nincsenek, és ez szerinte jó így.

nagy csalódás érte legutóbb, persze, őrültködő csillámpónik helyett igyekszik valóban engem látni, és így is velem akar lenni és ez jó, sőt, szerinte jobb. de mintha rajtam kísérletezne, nem?

plusz részemről sincsenek ám...

és bennem mindig felmerül: vajon így van-e az egésznek értelme?

bármi értelme?

jövője?

egyáltalán, miért gondolok folyton a jövőre a most helyett?

 

és ha öt hónap alatt nem hangzott el a bűvös szeretlek, akkor már nem is fog?

kell aggódni iyesmiken?

meg hogy továbbra sem mutatott be a családjának?

 

múltkor azt mondta, holnap hivatalos ebédre és elmennék-e vele? (awww...) aztán másnap már azt a tervet vázolta föl, hogy jó, én elmegyek megvenni a kis fitneszbérletemet, addig meg ő hazaugrik ebédelni, de persze hoz nekem is kaját, és utána kimegyünk a karácsonyi vásárba... nyilván nem mondhattam, hogy menj a fenébe... nem gondolta nagy dolognak, praktikus szempontokat nézett, stb... hát jó. én meg azt hittem. de nem.

 

közben viszont folyton mosolygunk meg bújunk meg csókoljuk egymást, ha együtt vagyunk, és kedden meglepett a munkaheyemen, csak úgy, egy kávéval...

sőt, szombat-vasárnap együtt voltunk ugye, és hétfőn hívott este, hogy örülne, ha nála aludnék most is. (vagyis hogy nem vagyok sok, nem lennék sok... asszem ilyesmi volt az üzenete, mert az újra összejövés óta csekkolgatom folyton, akár direktben rákérdezve is, plusz nem találkozom vele mindig, amikor lehetne.)

 

meg hogy menjünk a legjobb haverjával hármasban szaunázni-fürdőzni.

 

szóval fel vagyok én vállalva, meg stb, csak épp...

kattognak a kis agytekervények rendesen.

 

és a forraltborgőzös vitánk során is, amikor ügyesen sikerült belekeverni egy harmadik szereplőt is, az közölte vele, hogy jajj, mondd már neki, hogy szereted, és béküljetek ki, amire az volt a válasz, hogy de hát mondtam neki. (én meg csak pislogtam, hogy nem, hé, te csak azt mondtad: szeretek veled lenni, meg jól érzem magam veled, de ez egyik sem egyenértékű A szóval. mi az, hogy már mondtad, ha egyszer még nem is, egyszer sem?! naná, hogy emlékeznék...)

 

vagyis hogy nem tudom.

elvileg minden a legnagyobb rendben. közel érzem, jelen van, figyel rám, örül nekem, részemről dettó...

közben pedig valami qrvára nem oké ezzel, így.

 

talán a birtoklás hiányzik.

talán a szeretlek.

a csillámpónik. vagy a bizalom. vagy mittudomén.

 

de valami nem olyan...

 

vagy csak drámázok, mert drámázni mindig kell?

ó, és a dec.1-hez

adalék az első bekezdéshez:

másnap reggel jött az üzenet, hogy épp úgy érzi, nagyon mások vagyunk... mert az az üzengetés nem volt jó (nem tudtunk figyelni, összehangolódni. ja, vágom.) (tisztáztuk persze, hogy no para.)

ilyen ötösöm lenne a lottón, bakker.

....

 - de miért van az, hogy hajat mosok, aztán két nap múlva megint kell?!  -

majd szerdán

addig csak skiccek:

megtaláltuk a világ legjobb forraltborát, ami tök jó, mert idén még csak a borzasztó meg a kevésbé, de azért borzasztó volt a választék, és hát... meg amúgy is tök jó.

asszem, ideje elengednem azt az illúziót, hogy ez a munka valaha is nyugis lesz. (amikor hetedszeri nekifutásra sikerül elmosnod egy tányért. számoltam.)

szerintem az univerzum azt üzeni, nem szabad túlságosan belekényelmesednem a helyzetbe, mivel megint csak határozott idejű szerződést fogok kapni. (ja, igen, amit azóta se láttam, de állítólag rendben van meg készül. itt mindig így mennek a dolgok. mindig. ehhez lesz egy sztorim majd, csak el ne felejtsem.)

mondjuk ez azért fél pipának számít. 

(apropó - hogy a frászba tudnék én ebbe belekényelmesedni?! csak úgy költőileg.)

cuki srác nem nagyon vágja a csíziót - soha ne mondd egy nőnek, hogy részedről nincsenek csillámpónik, de szerinted ez így oké. pláne ittas nőnek ne. pláne olyan ittas nőnek ne, aki egyben a barátnőd is.

(vagy legalább próbálj nem makacsul kitartani a hülyeséged mellett, miután kiborult.)

erről majd fogok még elmélkedni... egyszer.

ettől függetlenül a cuki srác édes, kedves, aranyos és [sok egyéb pozitív jelző] volt. egész sok időt együtt sikerült tölteni, ami fura. minden fura. fura, de jó. vagy mittudomén.

a mikulás extra méretű kedvenccsokit hozott nála, meg finom fajta mikicsokit, meg sütit is. a családomé pedig pingvines nutellát, ami telitalálat, minden szempontból.

láttam olyan plázamikulást, aki anyuka mobilján beszélgetett az otthon fekvő beteg kislánnyal. és anyuka nem egy bármilyen férfit kért meg, hogy játssza el a mikulást, hanem azt, aki tényleg be volt öltözve. pedig butatelefonja volt, szóval mindegy lett volna... mi ez, ha nem szívmelengető?

megállapítottam, hogy jó filcet/krétát/színesceruzákat már nem idén veszek. (tudniillik színezőkönyv.)

sütöttem narancsos kuglófot. (na jó, igazából kuglóf formájú piskótát, szerintem.) vállveregetés. (nem nagyon sütök ám.)

vettem félárú fitneszbérletet, és úgy érzem, ezzel hatalmasat léptem előre a következő pipa felé. (és be vagyok tojva.)

házi disznósajtot fogok vacsorázni, mert megerőltettem magam, és vettem hozzá kiflit.

csak hát hajat kéne mosni-szárítani előtte. amihez baromira semmi kedvem ám. de kemény vagyok... megoldom. tényleg.

csak villámgyorsan lepötyögöm

hogy a pasival egész nap, de tényleg egész nap folyik a kommunikáció, és ez így nem biztos, hogy jó lesz, mert nem is minőségi, plusz neki marhára tanulnia kéne, nekem meg mindig ürügy leülni a fenekemre ahelyett, hogy főznék például. vagy pucolnám a rettentően undi vécénket.

hogy baromi nehezemre esik nekiveselkedni a főzésnek és a vécépucolásnak, sokat kell gyakorolnom még, hogy ne körmönfont halogatással kezdjek hozzá, hanem tényleg. pedig régen sokszor szerettem főzni... ugye visszajön még és akkor könnyebb lesz? (a második témáról annyit: majd ha megint a saját privát otthonomban leszek. akkor vígan. de addig...) csináltam ma egy rakás egyebet, de ezeket mindenképpen kell még, és lassan alvás-idő van, még hajat is akarnék mosni, csak ugye előbb az olajszag, aztán a sampon.

hogy állítólag lesz szerződéshosszabbításom, megyek holnap dolgozni, de ma senki sem volt hajlandó ennél hosszabban foglalkozni a kérdéssel. (ma sem. miért ilyen körülményesek ezek a dolgok mindig?!)

hogy a kis genya lakótársammal hatalmas a feszkó. részemről mondjuk nem különösebben, próbálok nyugiban létezni mellette, semleges hozzáállással... de ő igyekszik elmenekülni, ha meglát, és csak akkor jön ki a szobájából, hogyha becsukom az ajtómat. nem néz rám és nem beszél hozzám, esetleg visszaköszön, ha ráköszönök, egy foga között elharapott helót, szigorúan elfordított fejjel. tök vicces, ahogy kilódul az ajtaján, majd kilépek én is a szobámból, és akkor gyorsan becsukja a hűtőajtót, skera vissza. szerintem abba kéne hagynia.

vagy inkább nem tudom.

kicsit azért ijesztő a szinte tapintható harag, ami árad felém. remélem, ennyi az össz, nem fog egyszer kirobbanni belőle, vagy hasonló...

hogy a kishugom felhívott, hogy őrülten leáraztak valami pulcsit, és vegyen-e nekem is egyet. (nyilván.)

hogy ma sem fogok időben lefeküdni, de legalább lesz rántott húsom krumplisalátával, hátha időm is lesz majd enni belőle...

akkor is, ha most ez a poszt megint a halogatás része. ejnye nádja, ejnye.

mint egy csillagszóró szikrái

azért a sok apró örömért, azért hálás vagyok.

minden őszinte mosolyért, minden csokiért, kávéért, jó szóért, a látható és tapintható hóért a hegy tetején, ami az idei első havam, a hagymás kenyérért, ami egy kisboltban váratlanul ért, az eső illatáért, a pihe-puha szőrös meleg holmikért, a mécsesem fényéért, az első forraltborért, hogy láthattam a kishugom pasiját, hogy megosztotta velem az örömét, hogy kinyitották előttem az ajtót, hogy segítettek levenni a táskám a vonatról, hogy anyám küldött nekem kakaós kalácsot, hogy jutott belőle másnak is, a barátnőm szeme csillogásáért, a váratlan üzenetekért, a vasárnapi napsütésért, az összes jó zenéért, amit hallgathatok, hogy még mindig ennyire szeretem a hajam színét, hogy vannak pillanatok, amikor elfelejtek sietni és csak beszippantom a nyugalom illatát, a fürdőért, ami felmelegít, a pillanatokért, amikor látok valamit, ami tetszik, az összes balfaszkodós vicces helyzetért, amin képes vagyok nevetni, 

és hát mindegyik csöppnyi villanásért, amit fel se tudnék sorolni, de hozzátesznek a napjaimhoz. 

sokszor nagyon jó nádjának lenni.

bulshit a megbocsátásról, főleg magamnak

különben azt veszem észre, hogy egyre megbocsátóbban állok magamhoz. ugyanúgy sokszor rontom el a dolgaimat, sok kudarcos helyzet adódik, mégis épül-szépül a kis valóságom. tartósan kezdem úgy nézni, hogy minden megborulásnak van oka, és nem, nem az, hogy egy selejt vagyok, aki semmire se képes...

és hogy van lehetőség legközelebb jobban csinálni, megtalálni az okot a viselkedésem mögött, a nyüsszögés, a döglődés inkább következmény, mint maga a hiba. ez pedig valami hihetetlen élmény, nekem, akit, mióta az eszemet tudom, fojtogatott a masszív szégyenérzet.

kezdem valahogy belátni, hogy a pms, a kimerültség, az alvás-, tápanyag- és mozgáshiány mind magyarázza a semmittevős, passzív ágyonfetrengős tripeket, és igenis számolni kell velük, ahelyett, hogy úgy általában gyenge embernek érezném magam. ezek objektív, egészen materiális okai a depis nyűglődésnek. ahogy a tartalmas találkozások hiánya is, az egyoldalú ingerek is, a hajtós időszakok is, az is, amikor mások bántanak. 

ha pedig már "elrontottam", annyit tehetek, hogy kibekkelem a következményeket, miközben megpróbálom helyrehozni, legközelebb kivédeni. vagy néha csak elfogadom, hogy most nem lehetett másképp. hogy olyasmi történt, amire ez a normális reakció. pont.

hiába hisztizek néha, hogy de én nem akarok semmit se csinálni, mért kell, ha egyszer ilyen az élet, ilyen a muszáj. a tényleg szükséges muszájokat körbe kell rakni a személyreszabott egyebekkel, mert rajtam kívül senkinek semmi köze a saját életemhez és boldogságomhoz, ugyanígy viszont senki más nem is felelős érte, csak én.

azzal kell dolgozni, ami van, de igyekezni is olyan irányba vinni, amilyenbe érzésre jó lesz. választási lehetőséget teremteni. aztán ezt felülvizsgálni újra meg újra, és tádááám, van életem. ami persze telisteli van hibákkal meg rossz érzésekkel, hullámokkal és tanulságokkal, de hát senki nem állítja, hogy lehet húzni egy markáns vonalat, és akkor onnantól minden működőképes... 

felfogni a senki és semmi nem lehet tökéletes jelentését egészen más, mint hangoztatni.

megbékélni azzal, hogy továbbra is lesznek rossz napok, hiányok, veszekedések, bánat és frusztráció és satöbbi, néha nagyon is nehezemre esik. mégis, úgy látom, kezdek kiegyezni vele, hogy ez ilyen és így lesz jó. és másnak is ilyen. és ettől nem vagyok kevesebb, vagy hibás áru.

sőt, elfogadni, hogy mindennek idő kell, a változtatás is csak egy folyamat, meg kell érni rá, meg kell érnie bennem, nincs olyan, hogy azonnal jó, szintén nehéz nekem. de alakul.

meg egész jó kis repertoárt sikerült már összehozni gyorssegély-ötletekből, amiktől korábban erős bűntudatom volt. (de minek.) most már van helyük. 

most már alakul a "kerek egész".

"semmi nem marad így - a rossz se, de a jó se" - mondogatja a nagyanyám, és hát igen. csak arra kell ügyelnem, hogy én én legyek, a többi meg, hát... majd meglátjuk.

a türelem sose volt az erősségem, az élet viszont szorgalmasan gyakoroltatja.

persze ez mind egészen triviális, és megdöbbentő, hogy majdnem 30 évet kellett várnom a felismerésre. de jobb most, mint még később.