nyemtetszik

kicsit fennakadtam dolgokon...

hogy anyámék teljesen meg voltak kergülve eddig, legalább két hete mást se csináltak, csak ugrásra készen várták a szülést. anyám eleve úgy indított, hogy legyünk ott mindannyian végig (minek?!), meg úgy kellett állítólag lebeszélni, hogy màr vasárnap reggel nekiinduljon, tök oké volt, hogy a finisre értek oda végül... jó.

nade másnapra meg simán egyedül hagytàk a frissen császározott hugomat.

értitek, be voltak pörögve teljesen, hogy majd mi, meg a család, meg (szokásos), aztán amikor valóban szükség lett volna a jelenlétre, segítségre praktikusan is, akkor "majd biztos bemegy hozzá az anyósa"...

mi ezen azért kiakadtunk a pasival, mert valódi technikai akadályoztatás nem állt ám fent, csak ilyen "fáradtak vagyunk, későn értünk haza, rosszul aludtunk", meg anyám elment délutánra 2-3 órát segíteni valami egyházi leltározásnál, mondván, már két hete kihúzta magát, hogy lehet, mindjárt szül a lánya, mostmár tovább nem lehet. (dehogynem, pont ezen az egyetlen napon full megállt volna az indok, nem?)
azt értem, hogy kifàradtak és visszacsapott a készenlét, de attól még szerintem elég csúnya dolog volt nem megerőltetni magukat.
(engem még szabira se engednek most, úgy tűnik, mert 3 hét alatt nem találtak helyettem embert, a pasi vidéken melózott, kishugom gyerektábort zárt szervezőként, a sógorom családja meg mittudomén...)
egész nap chatelgettünk hugommal jobbhíján, már reggel 5-től, és hát azért nagyon sajnáltam szegényt.


aztán meg, hogy most, hogy gyerekek-unokák lettek mindenhol, egyből kijött a "vér szava". eddig egy nagy család voltunk, na, hát most mindenkinél megy a "mikutyánkkölke", anyám is pláne ahogy beszélni tud majdnemhugomékról is, fuhh. de màsnak is, hirtelen csak a saját közvetlen számít.
eleve hugom meg majdnemhugom egyáltalán nem beszélnek azóta se, "nem a testvérem, sose volt", amire mások csak legyintenek, hogy majdelmúlik, nade hogy közben mégis ugyanígy...

igazából engem ez megdöbbent.
vajon így marad?

(és amúgy miért nem lehet mindet szeretni?  mi ez a hirtelen "elidegenedés"?mi lesz akkor a pasi gyerekével? eddig ment a "remélem, sokat hozzátok majd, ne mondd, hogy idegen", stb - közben meg a saját közvetlen, eddig teljesértékű családtagjuk gyerekére is magasról tesznek, már azon is mindig meglepődnek, ha kérdezek felőle. hogy visszük majd így közéjük a kiscsajt?)

de komolyan, akkor mostmár örökre szétdarabolódott a család?
most, hogy fogalmazgatom, esik le, hogy szinte úgy kezelik a kérdést, mintha hugom gyerekén kívül mindegyik másik tabu lenne, ugyanígy a többi családrész is.

mintha nem szabadna osztozni az örömben, hanem kisebbítené már az is, ha csak egy pillanatra is tágìtunk a horizonton.


(jó, lassan belátom, hogy ahogy én képzelem a családozàst a pasival, az sose lesz, a legeslegjobb forgatókönyv szerint se lehet úgy része ez a gyerek... de attól még lehetek emiatt szomorú, ugye?
és amiatt, hogy az eddig is zűrös családom most mégzűrösebb?)
(ha nem is lehetnék, az vagyok. nagyon bizonytalan és zavaros most bennem sok-sok viszonyulás.)