2018. május 2., szerda

(agyonupdatelt) tudathasadásos

egyfelől full padlón, teljesen életképtelennek is gondolom magam, meg mások, sokan is mindenféle ilyet jeleznek vissza, sok kicsi szúrás az erőtlenlábú önbecsülésem térdhajlatába, és már (/ még/ most épp) nem tudom, ki vagyok, ki lehetnék, merre van az előre, le, fel, hátra....

másfelől továbbra is eszetlenül sugdalják a (valószínű) hormonjaim, hogy "legyen gyereked, legyen gyereked, csináljál gyereket, most!!!!", mintha kábé minden feltétel adott lenne vagy én nem is tudom, mintha nem valami egész mással kéne foglalkoznom épp,
és rohadt fárasztó állandóan vitatkozni velük, hiába musthave.
pláne, hogy a pasi áhítattal és fátyolos szemmel tárgyalja meg a (terhes) hugomékkal kb hetente, milyen csodás is, mikor rugdal/ meglátni a fejét/ elvágni a köldökzsinórt/ még csak 53 centis bodyt adni rá/ stb... miközben én meg belül mindig meghalok ilyenkor.
és mindig azt is érzem, ez nem fair, ez a mi közös álmunk és élményünk kéne legyen... (franc se gondolta, hogy ez ilyen nehéz lehet.)

amúgy engem rendre biztatnak-kérdezgetnek, hogy és na, nálunk mikor lesz gyűrű és/vagy baba, úgyis kedvet kapunk, ha megszületnek az unokaöcsik/ ideje lenne, és mosolyogva kell elütnöm,
négyszemközt meg a pasi simizi a buksimat, hogy ugyan, hiszen tudom, hogy minekünk sanszosan nem lesz közös, mert pl saját tehermentes lakás xhavi tartalékkal esélytelen, mint alapállás...(fő az optimizmus, ugye.)

aztán az is, hogy kishugomék szakítottak. aztán mégsem. aztán nemtudják. nem adta vissza a gyűrűt, de nem is jegyesek, új alapokra helyezik a kapcsolatukat, de majd meglátják, nem taliznak egymás családjával, de a rokonságnak azt kell mondanunk, hogy minden oké.
(el ne szóljuk magunkat, el ne!)

és: a hugom meg a majdnemhugom továbbra se beszélnek, de csináljunk úgy, mintha ezt nem vennénk észre, és ne beszéljünk róla.

aztán: anyám előtt ne mondjuk, hogy számunkra két unokaöcsi, mert a majdnemhugoméké is az, mert neki az rosszul esik, mert az nem ugyanolyan fontos, mint a saját.

és közben az unokatesómnak kiújult a leukémiája, igen nagyot küzd újfent a maga 35 évével, oda is azért csak sokat gondol az ember.

sírok is sokat, leginkább mikor veszekszünk a pasival, mert megint ugyanazokon, amiket, azt hittem, már magunk mögött hagytunk, és ezektől én megint sokféle rosszat érzek.
pedig majdnem költöztem már. ez így rémes élmény most, bár, gondolom, valahogy lesz, csak hol az a szokásos közös hang, ugye? hol... (ilyenkor hogy és hova lesz?)
(nem értem, hogy mi történik köztünk, nem értek semmit se, de ha rosszat írok róla, mindig úgy szégyellem aztán, hogy kibeszéltem, plàne mikor "visszaváltozik", "visszaváltozunk", és boldogság lesz... nem tudom ezt én elmagyarázni már, így inkább hallgatni kéne, de az se megy...)

közben (2 sírás közt) ugyanúgy járunk a családi pofavizitekre mosolyogni, kutyasétáltatós, fáramászós, kézenfogva andalgós, romcsin éttermezős-fagyizós, bújós-összebújós meg klassz helyeken kirándulós tripeket tolunk, a retorika is tele jövőre irányuló közös szándékokkal, és az összeköltözés is csinálódik megállít(hat)atlanul,

szóval erősen kontrasztos az egész. és akkor így miafasz.

meg már tudom, melyik számot fogom felhívni, hogy újra nekifussak a "kell nekem egy pszichológus" projektnek. kéretik drukkolni. (mert azt érzem, sose leszek elég jó semmihez se, hiába.)

miközben örök hálám fürtösnek, hogy támasz is, ha épp. (de azért inkább kéne egy jó pszichó, hogy vele ne ez menjen.)

meg akartam menni bőrgyógyászhoz, de már nem volt szabad hely,
miközben nem akarok menni fogorvoshoz, de a pasi szerint durva szájszagom van, úgyhogy lehet, hogy kéne, ugye. (vajon mióta? mért nem szólt most se? mért nekem kell ràkérdezni, miután kisakkozom, hogy lehet, hogy esetleg ez van? én honnan vegyem észre, ha nem mondja? miért csinálja ezt, miben csinálja még?)

valamint megkezdtem a 9. nemdohányzós hónapom, fuckyeah.

ilyenek.



szóval tiszta összevisszaság, nulla önbizalom, csomó lelki szenvelgés, profán örömök, értetlenség, talajbizonytalanságok.

(továbbra sincs semmiről se fogalmam az életben.)

11 megjegyzés:

  1. :(
    Ez a gyerek dolog sztem eleg csunya. Mondtad neki h ez neked szarul esik?
    Az a velemenyem h ezt nagyon vegig kene beszelni, mert ha te tenyleg szeretnel (ha nem is azonnal de a kozeli jovoben), akkor az nem az a kategoria amit el kene nyomni. Ezt o sem varhatja (nagyon nem fair veled szemben, leginkabb azert mert neki van gyereke meg ha egy idiotatol is), es sztem neked sem kene magad ebbe az iranyba tolni.

    Mondjuk reszemrol ez felveti azt a kerdest is h o akkor mit akar? Toled, magatol, kettotoktol. Mi a plan?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. melyik rész durva? mondjuk egyiket se mondtam...

      pl: figyelj, szivem, tudom, hogy az apaságod az identitásod egyik kiemelt része, életed legcsodásabb és legintenzívebb és legérzelmesebb, stb élménycsomagja, és A büszkeséged és minden napod kiemelt szereplője, kvázi életed főműve A gyereked,
      de mivel nem közös, légyszi csináljunk úgy, mintha nem lenne?
      ne mesélj róla a fülem hallatára senkinek, és ne mutogasd a fotókat, és nekem se?

      szóval... érted, nem látom, hogy is néz ki ez a gyakorlatban. mert ez kb olyan érzés, mintha az exnőjével kózös csodás élményeiről nosztalgiázna, csak épp a gyerek a jelen és a jövő.
      sőt, ugye az lenne a cél, hogy az én jövöm is legyen...
      közelebb kéne őt hozni.

      Törlés
    2. még mindig abban reménykedem,h ha végre irl is lesz kapcsolat a kisvackorral, és nekem is valóságossá válik, az könnyebbé teszi ezt az egészet.
      de ez is pont az a téma, amit nem szabad sürgetni :(

      az ember lyánya úgy vág bele, hogy gyönyörű elképzelései meg elvei vannak, hogyan fog viszonyulni a szerelme apaságához...

      aztán a valóságban olyan érzelmi dinamikákkal lehet szembesülni, h basszus. nem voltam rájuk felkészülve.

      és még sehol sincs maga a gyerek,

      és még én is ott tartok, h hiába szülnék, tudom, h nekem nem szabad egyelőre (még évekig), mert előbb terápiába kell járnom, továbbtanulni mégés/vagy egész más életet építeni anyagilag-munkaügyileg,
      és ha mindez sikerül, akkor esetleg, talán.
      addig mindegy, a pasi mit nyifog,olyannak ismerem, hogyha összehozzuk a feltételeket és megérik rá a helyzet, úgyis lesz saját,
      ha nem, akkor meg úgyse szabad szülnöm, nem? mert nem tehetem azt egy saját babával, amit anyám tett velem. :(

      Törlés
    3. Fu ezt most egyiket sem ertem.
      Mindenesetre nem azt akartam mondani h ugy kellene csinalni mintha a pasinak nem lenne gyereke. Csak azt, hha te szeretnel, ne elnyomd, hanem inkabb talald meg az utat.

      Törlés
    4. Bocs de most vmit én se értek, 3 éve vagytok együtt és még nem ismered a gyereket? De biztos csak nem jól értem.

      Törlés
    5. ja hogy jaa, hát akkor ezt jól "elbeszéltük egymás mellett" :D

      van egy részem, aki azt mondja, hogy azért még van némi esély a gyerekvállalós feltételek megteremtésére, szóval nincs teljesen elengedve. csak mind az anyagiak(hogy ne s semmire vállaljuk), mind a terápiás dolgok (hogy ne tegyem majd érzelmi nyomorékká) sok-sok évbe telnek.

      Törlés
    6. zavar: a gyerkőc nemrég töltötte a 3-at. (mi még csak fogjuk)
      eddig nem hozhatta el,
      én nyilván nem mehettem oda vele,
      most meg nem alkalmaz sokkterápiát, hanem szép fokozatosan jönnek egyre messzebb kettesben, stb

      teljesen egyet tudok érteni a módszerrel, nem gondolom, hogy egyből bele kéne nyomakodnom a képbe, meglesz az úgyis a maga idejében...

      Törlés
  2. Nemtom. Olyan nincs h “megfelelo” idopont a gyerekre. Mert mindig lehet talalni vmit: most szarul vagyok, most nincs lakas, most nincs kedv, most nincs valami. Persze nyilvan van az a kategoria amire felelotlenseg (akar anyagi, akar psziches); de az a rossz h nokent az ido ellenunk dolgozik.
    Remelem megoldodik ez az egesz korulotted vhogy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. reméljük együtt! ahh, az időt azt meg hagyjuk inkább.

      Törlés
  3. Pfff annyira együtt érzek, nekem évekig folyamatosan az futott a fejemben, hogy ha csak ugyanezt a nyomort tudom továbbörökíteni, ami nekem van, akkor nem szabad szülnöm... Aztán szerencsére rengeteg rengeteg rengeteg munka után máshogy lett, úgyhogy szurkolok és együttérző ölelés a távolból! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm :)
      rámfér, mert sokszor nagyon nehéz hinni, h ez egyszer változik

      Törlés